Kiszenvedtük… – DVSC-Kispest beszámoló

Kétszer három órát vezetni azért, hogy nagy valószínűséggel egy méretes parasztlengőt helyezzenek el az ember naiv orcáján, hát nem egy nagy deal. A Kispest-szurkolók kábé ilyen életérzésnek vannak kitéve az elmúlt 15 évben -kisebb-nagyobb szüneteket leszámítva. Hogy miért éri meg mégis a (z ezúttal Debrecenbe történő) túra? Mindjárt kifejtjük.

 

 

A hétvége végre az igazi kora tavaszt is meghozta, így szemben az elmúlt hetek lelátói korlátokhoz fagyást eredményező időszakával, végre tényleg a hamisíthatatlan március-áprilisi, párolgó földszaggal- friss fű- és megfáradt szotyi-illattal telt stadionok várták a 19. fordulóra kilátogatókat országszerte (bár Debrecenben a kapu mögött még fagyott foltokat is találtam a sártenger közepén). E körülmények összességében jóval vonzóbb körítést kínáltak a meccsnek, kíváncsian vártam hát milyen derbi sül ki a Hemingway éra elejét leszámítva általában egyesélyes DVSC-Kispest párosításból (manapság ugye nem mi vagyunk egy debreceni meccs favoritjai, míg a boldog ’90-esek elején rendszeresen gyaláztuk a cíviseket).

A találkozó első harmada a várakozásokat igazolta: a mostanság megfáradóban lévő Debrecen úgy-ahogy nyomott, mi úgy-ahogy álltuk a sarat. A gyenge színvonalú meccsen a Lokiból Szakály próbálkozott a szélen jobb megoldásokkal, de halvány volt, ahogy szerencsére a Dolcetti alatt a Bozsikban egyszerűen 12 éves menekültnek nézett, azóta NB1-es sztárjátékossá fejlődő Yannick is. Kabát Warrior szétvarrt alkarját is igénybe vevő bírófenyegető hőzöngésén túl nem mutatott sokat, szóval úgy nézett ki: tartjuk magunkat.

De még hogy! A 20. perc táján első valamirevaló beívelésünkbe Debrő piszkált bele elöl, 0:1. Remekül kezdtek alakulni a dolgok. A derék cívisek megposszantak a lelátón, a saját játékosaikat betaláló beszólások már-már a korzónkat idézték. Mi nem sok veszélyt jelentettünk elöl (Danilo a 10-ből 9-szer előjövő gyenge napját fogta ki, Zelenka mesternek pedig Presser nyugodtan dúdolhatta volna a Sose halunk meg c. film főcímdalát: „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál”), de a lassan beidegeskedő DVSC ellen most ez is elégnek tűnt. A 45. percig. Botis hozott össze egy szabadrúgást a 16-osunk előtt, Czvitkovics kapura lőtt, a sorfalunk felállása kimerítette a „necces” fogalmát, Kemenes mozdulni sem tudott a löketre (1:1).

A szünetben azon polemizáltunk a fotós kollegával, hogy szokás szerint a legidiótább pillanatban bekapott gól mennyire vet minket vissza. Úgy festett: nagyon. A Loki úgy gondolta rövidre zárja a bulit, és a frissen becserélt, évek múltán jó eséllyel Bohócliga név-nívódíjas Eugene Salami szalámizta fel a védelmünket és ért el közelről gólt (2:1). Nettó 3 perc alatt omlott össze az addigi talmi kártyavár. Ekkor jó eséllyel egy nagy vereség is kinézett. Közben az indiszponált Akassout már lekapta Supka, s ekkor Zelenka helyére Moreira állt be – nem sok jót ígért mindez  a záró fél órára.

Ám ez a Loki már nem az a Loki. A debreceniek visszavettek, mi meg felálltunk a padlóról, szédelegve bár még a beszedett két gyomrostól, azért tétován mégis megpróbáltunk fel-felcirkálni  a Loki 16-osáig…. sőt, a félidő közepén, váratlanul a cívis állcsúcsra is sikerült elhelyezni egy szép csapottat: Hajdú lövése valakin megpattanva vánszorgott a szerb DVSC-portás hálójába! 2:2!

A Debrecen megpróbált újfent felpörögni (kíváncsi vagyok, a visszaállásuk az évad eleje óta tartó punnyadásuk jele, vagy Scasny bá taktikázta el magát…-ha az utóbbi verzió igaz, vendégem egy csapolt Moravské Sklepny-re), de Salami kapufáját leszámítva (amikor is Kemenes mellett az én tarkómon is kicsapódott a jeges veríték) már nem nagyon volt puskaporuk.

Az előzmények ismeretében és a meccs alakulását tekintve egyaránt meglepő a pontszerzésünk, jól jöttünk ki az adok kapokból. Az igazi az lenne, ha ez kicsit megdobná a csapat csorbult önbizalmát és a következő fordulókban ill. a Vidi elleni keddi kupameccsen már a játék tudatossága is javulna ennek eredményeként. Nincs könnyű dolga mindenesetre Supkának, a kispadunk nagyon rövid, és azzal hogy láthatóan ő is szembesül a használhatatlan arcokkal (Rouani pl. hogy eltűnt a szűk keretből  2 meccs óta), egyre fájóbb a szűk variációs lehetőségek köre. A találkozó végi sajtótájon a szakvezető mindenesetre nem volt szomorú a debreceni pontszerzés után, jó lenne ha Fehérvárott is vidáman beszélgethetnénk.

A kaland végén hazaérve, szerencsére a Kós Károly téri közértet még 1 perccel zárás előtt elcsíptem, így sörökkel bőven feltankolva értem haza. Kellett is a komlóbevitel – elvileg „ünnepi” az alkalom, első tavaszi pontjaink megvannak… még inkább sarkallt azonban a tény, hogy a kispesti kollégák melletti egész napos absztinens sofőrködést követően végre én is megbonthattam a magam jól megérdemelt palackjait. Nem mondom, hogy rosszul esett a wekerlei éjszakában.

Fotó: Lovi (honvedfc.hu)