Görcsösen nem megy – Kispest-Szolnok beszámoló

Most vagy soha! -jósolta Ivancsics sporttárs a klubhonlapnak adott interjújában. Most vagy soha!- vigasztalt (engem is) hanta a beharangozójában. Most vagy soha- vélhette Supka edző is a találkozó kezdete előtt. Most vagy soha – mondogattuk magunknak Babar kollégával a szemerkélő esőben Rákóczi Laci bácsi köszöntése alatt. MOST vagy SOHA. Hát, a találkozót végignézve inkább abban kell reménykednünk, hogy nem igazolódik be ez a sokat emlegetett jóslat, mert ha igen, akkor a következő győzelmünkre addig kell várnunk, amíg a Lungu-Adewunmi párost Kispest díszpolgárává nevezik ki a kerület, illetve annak emblematikus klubjának reputációját elősegítő kiemelkedő sporttevékenységük miatt. Összefoglaló.

A találkozó, mint említettük, emelkedett pillanatokkal kezdődött: Rákóczi Lászlót, többszörös bajnokunkat köszöntötte (jól megérdemelt) vastapssal a bántóan kisszámú közönség. Laci bácsi még első aranygenerációnk egyik utolsó képviselője, így számára is érdekes kontraszt lehetett a tegnapi derbi végigizgulása összevetve a bizony nem kevés nagy emlékkel, de a szünetben mégis igen udvariasan nyilatkozott a jelen csapatról is. Nem úgy a korzó  közönségének, egy része, akik kb. az első perctől gyalázták a csapatot. A magam részéről ezt sosem értettem – ha fél óra konstans borzalmas játék után elgurul a gyógyszer, az hagyján, de hogy az első rossz labdaérintésnél miért kell bekapcsolni a szitokáradatot, az rejtély. Király lehet ebben a hangulatban játszani.

Az első játékrész az erőviszonyoknak megfelelően alakult. Ezúttal a szolnoki játékosok játszották az engedelmes és udvarias vendég szerepét, kb. Bruce Willis Die Hard 3.-mas harlemi “felhívás keringőre” jellegű nyitójelenetével analóg módon szédelegve a Bozsik gyepén, csak az “ide kérjük a gólt” felirat hiányzott a pólóikról. Udvariasságban azonban nálunk sem volt hiány, Danilo vezetésével olyan bőkezűen szórtuk ugyanis el a helyzeteket, mint Vitár Róbert a nonpíszí megjegyzéseket egy Afrika-kupa találkozón. Hiába tömte csatárunkat Zelenka forintos labdákkal, a derék Dani képtelen volt kaput találni (na jó, kétszer kapust azért sikerült – de ez sem boldogított minket). Apropó Zelenka. A cseh játékos iszonyat hamar elfárad, az tény, a második félidő elején már csak kóválygott. De amit addig csinált (néhány meglepő elpasszt leszámítva) az bennem kellemes Szabó Tibi és régi Bárányos emlékeket mozdított meg. Több remek indítás, ütempasszok, ‘szeme van a labdának’ zsugák… Végre van passzolni tudó játékos a keretben – kíváncsi vagyok kiaknázzuk e a benne rejlő potenciált vagy ő is egy lesz az elpazarolt kispesti lehetőségek sorában…. én még remélek, néha vannak csodák.

Az első etapot végül szerintem hozzávetőlegesen 6:1-es lőlappal zártuk, bár Remili azért jelezte elöl, hogy 1-1 szolnoki kontra még őszítheti halántékainkat. A múló időn is elelmélkedhettem: anno Remilit még 2003 őszén láttam először Szolnok színekben, mikor Budó két interkontinentális ballisztikusával vertük őket a másodosztályú sorozatunk elején. Akkor csak egy fura, arab nevű csókának tűnt mérsékelt képességekkel- mára hogy kinőtte magát.

A második játékrész sajna váltást hozott. Nem tudtuk folytatni az első félidő végére már igazi, jó értelemben véve flúgos futammá avanzsáló támadás-szériánkat: a Szolnok visszazárt, mi erőlködtünk. A Tisza-partiak előre merészkedései ráadásul ha szoftosan is, de veszélyt jelentettek, parázhattunk is, nehogy elsüljön 1-1 alföldi láb. Supka cserékkel próbált frissíteni, Zelenka lekapását fáradtsága ellenére sajnáltam, hisz 1-1 gólpassz mindig benne van a bohémiai spílerben, Brightot én Danilo helyett hoztam volna be. Nagy Gerit Kapacina váltotta, Valér is debütált hát az eső osztályban, Gergő és Sós Márkó, valamint Baráth mellett ő a 4. titkos favoritom, de hosszú még az út előtte, a fiatal srácot egyelőre felőrölte a debüt izgalma és a “felnőtt” iram. A végére jött hozzánk a futását tekintve engem egy, 1916-ban a Somme folyónál német zárótűz elől menekülő brit expedíciós hadtest-tag mozgáskultúrájára emlékeztető Fieber is, akivel az utóbbi időben a boxeralsóinkra utazó partjelzők (az ilyenekre mondaná a Monthy Python sorozat narrátora: “hmmmm…kis langyos…!”) szórakoztak egy sort hogy 3 percig emberhátrányban játszhassunk. A végére Lovrics is lesérült egy beadásban ami viszont majdnem 3 pontot ért, ha a gól ellen beoltott Danilo helyett, mondjuk,  Holé Sándor áll az ötös sarkán – mert ezt még ő is beverte volna mielőtt félfordulattal kiutal a Milicic-Vukomanovic párosnak két jó hagymás yankee-hotdogot.

A lefújáskor az amúgy küzdő játékosokat “kedves” hangok sorozata fogadta a lelátóról, a Bozsik hangulata tehát nem épp egy Luis de Funes sorozat vidámsági szintjét idézi. Mai döntetlenünk miatti 2 vesztett pontunk, félő, nagyon fog hányozni a végelszámolásánál, s ha arra gondolok hogy ezeket most Zalaegerszegen, itthon Hali vagy idegenben a Pápa ellen kell pótolni, az nem lesz könnyű. Supkának mindenképp kell találnia valami megoldást arra, hogy a görcsösséget oldja a srácokon mert ha gólhelyzetekben ilyen idegesen döntünk, akkor a pár fordulóval ezelőtt Siófokra bekészített szopórollereket könnyedén áttolhatják a Bozsik öltözőjébe is. Ördögi körös a szitu: a csapatnak nagyon kéne a támogatás, a szurkereknek meg a győzelem és a jó játék, egyik se jön egyelőre, mindenki szid mindenkit, jó lenne ezen túllépni. Ha optimistán próbálok közelíteni, az első félidőben kidolgozott helyzetek száma kb. egyenlő a Sisa-éra kezdetétől a Supka érkeztéig tartó időszak szummázott eredményével, szóval lehetne bizakodni- kérdés ezt az irányt tudjuk e folytatni. Ha azt nézem hogy a Szolnok messze a leggyengébb ellenfél, akkor nem lesz könnyű. Vért és verejtéket ígér a tavasz. De menni kell tovább.

Fotók: Babar.