Az én Kispest-Honvéd – sztorim XI. 2000-2001.

Némi munkacsúcs utáni fellélegző szakaszba érve, valamint kihasználva a válogatott meccsek miatt szünetet, folytatjuk visszatekintő sorozatunkat, retrospektív szemmel nézve az elmúlt 20 év történéseit. Mai “anyagunk” a 2000-2001-es szezon, ahol szerzőnk kétszeresen is elégedett fejjel bazsalyoghatott a Bozsik lelátóin – egyrészt igen jó közegbe kerülve az ELTÉ-n a dolgos (tanulós) mindennapok sem jelentettek kínt, a csapat pedig, dohogós, füstölő motoros beindulást követően egész bíztatóan repesztett a tavasszal… 2000-2001 következik tehát, Tornyival aki tartalommal kísérelné megtölteni a játékot, a végkielégítéssel pedig a zsebét, az előző átmeneti évük után nagyot villantó Szabó Tibivel és Piroskával, szárnypróbálgató Torghellével és Németh Norbival, focisztorim egyik legjobb kispesti kapusával és régi önmagát idézően permanensen ívheggesztő Plókaival. Hajtás után belekezdünk!

Reszeli tehát ment, mint ahogy anblokk az egész kilencvenes évek végi vezetés is, Benkő Laci bától kezdve a kécskei szerencselovagig bezárólag. Kb. két héten át kongatta az NS a vészharangot a fejünk felett, hogy vége a kispesti focisztorinak támogató nélkül, amikor a korábban Veszprémben már egy csapat-összeomlasztást kivitelező Koncz László-Vida Pál kettős Kiss Zsolttal kiegészített triója jelentkezett, hogy ők ugyan eltartanák ezt a Honvédot. Nem sokat tudtam a halovány veszprémi (rém)emlékképet leszámítva az új mecénásokról, csak bizakodtam, igaz elég haloványan.

Az új idényhez köthető első emlékem egy poszt-őslénytanvizsga egyetemi csapatás volt: az évfolyamtárs-barátokkal sztondultunk ki a Szoborparkba kipihenni a nummuliteszekkel és amonitesz-tartalmú mészkövekkel terhelt zárthelyi fáradalmait. A 3-mas buszra felszállás előtt gyorsan beszereztem egy Nemzeti Sportot mely egy szerény kis kéthasábos cikkben tudatta, hogy a távozó Reszeli helyett Tornyi Barnabás, a Konczékkal (akkor még) jó viszonyt ápoló exdiósgyőri sikerkovács lett a csapat új edzője. Én ennek a hírnek, megvallom férfiasan, örültem. Tornyit Reszelihez hasonlóan jó újhullámos edzőnek véltem, a vasgyáriakkal elért sikerei magukért beszéltek és korábban Tatabányán és Győrben sem égett szénné a nagyszájú tréner. Jó kezekbe véltem hát kerülni a kispadot, és a Szoborparkból hazafele az NS EB-mellékletének cseh névsorát böngészve már azon is gondolkodtam (a hazánkon kívüli kedvenc európai fociválogatottam sikeresélyeinek firtatásán túl) hogy vajon milyen idényt produkál majd velünk a derék Barna.

A keret is elkezdett formát önteni az új szakvezető érkeztével. A távozóink nagy részét (Farkas Andris menetrend szerint vissza az ESMTK-ba, Csábi Józsi, Fehér Csaba, Szekeres Zsolt, Szabó Attila) max ez emberi oldaluk miatt sajnáltam kissé, (Csábit egyenesen szakrálisan, hisz utolsó bajnokcsapatunk tagja és gyerekkorom idolja volt) a többség azonban nem bizonyult fájó veszteségnek. Leszámítva Vezér Ádámot. Kapusunk (1993 tavaszi beugrását leszámítva) 1994-től 6 idényen át védte a kapunkat és best of részünkben is megemlékeztünk már róla, hogy erősen riszpektes teljesítményt nyújtott ezekben az években. Hogy elege lett a kispesti nihilből, nem hibáztattam, inkább sok sikert kívántam neki magamban.

Távozásának karcosságát enyhítette a tény: Diósgyőrből egy szakmailag és emberileg is remek fogásnak tűnő cerberust, a felvidéki Nota Gyulát sikerült átcsábítani a Bozsikba. Ez már valami!-csettintettem. Szintén Diósgyőrből érkezett az ifjú Lipták László, amolyan belső középpályás posztra és az irányítóként és balszélsőként is nyugodtan alkalmazható Buzás– utóbbi szintén nem nevezhető akkortájt rossz vételnek. Az MTK-ból a kék-fehérek kölcsönflottájának oszlopos tagjának számító (akkoriban, emlékezhetünk, volt 3-4 arc, akit évről évre lízingelt a Hungária körúti gárda – e veretes arculatok közé tartozott pl. Zimmermann Tamás, Csillag Krisztián vagy épp Szabados György …mmm, micsoda ízes név-falatok…) sose-rossz-vétel Babos Ádámot is behúztuk. Őt végleg, a fiatal tehetség Kovács Henrik viszont kölcsönbe került hozzánk, s hogy ezzel a vezetéknévvel ne legyen itt egyedül, a Fradiból 2 év vendégjáték után (Konczék nagy igazolási bombájaként) hazatért Kovács Béla, egy afféle Totti-pozícióba. Miatta se sírtam, saját nevelés, aki ráadásul egész markáns bohócligerré fejlődött 2 év alatt. Jó lesz ez… Volt még kis botrány is a felkészülés alatt, mer’ az’ nélkül nem mehet…: Horváth Jules akart volna lelépni Kispestről, mert nem érezte a deal-t Tornyival, utóbbi egy csapatfotózásról is elküldte a kanizsai támadót, aki végül mégis maradt a klubnál– hogy egy felejthető ősz produkálása után vegye majd kalapját novemberben. Ja, meg jött Kiss Péter, Faresz nagy barátja, aki szerintem minden idők legtufább csatára volt Kispesten. Igen, Rouaniékat is figyelembe véve.

Konczék kapcsán közben úgy tűnt, nem csak pénzt mosni tessék-lássék módon akarnak Kispesti tulajként tevékenykedni. Kicsinosították a stadiont egy tisztasági festés erejéig, a kerítések kopott fénye is helyre lett állítva némi Hammerite és zománcfesték bevetésével a vörös-fekete kombináció tekintetében. A hangulatomon és a várakozásaimon mindenesetre határozottan dobott a szépülő külcsín, az új érához dukáló új JAKO mezek, a Gösser óta első vállalható mezszponzorként beérkező Wilkinson Sword-os hirdetéssel (nem felragasztva, hanem rávasalva a mezre…nagy szó!) és az újszerű designnal igen biztatóan festett.

Az új vezérek sajtótájon mutatták be az új igazolásokat és közölték a hírt: Öcsi bácsi tiszteletére a 10-es mezt visszavonultatják (belegondolva, hogy a legendás szám utolsó viselője a jó Dubi volt, hajhálós szűrőnk iránti minden tiszteletem ellenére ez azért kevéssé délczeg zárása volt a kispesti 10-es mez pályafutásának), többé ezt senki nem hordhatja itten. Ha legalább Pisont, Warzyca vagy Szabó Tibi lett volna az utolsó viselő – no de mindegy. Kezdődhetett a bajnokság, rögtön a bajnok fogadásával, nem vártak ránk könnyű hetek.

Már csak azért sem, mert az akkoriban állandó átszervezési mániában szenvedő MLSZ újabb reformötletként kitalálta az átállást a 12 csapatos kampionátóra – na de hogy csináljanak az eddigi 18-ból 12 csapatot? Nos, az elmúlt bajnokság 4 utolsója kiszállt, a két NBII-es feljutó a maradék 14 NB1-essel 2db, egyenként 8-as csoportba lett besorolva majd ukáz kiadva: ősszel alapszakasz, a 2 db 8-as csopi utolsó két helyezettjei kiesnek, tavasszal rájátszás, a 12 legjobb között, majd 2 onnan is kibukik. 1 idény ahol kétszer is ki lehet esni, hát ez az utóbbi évek kispesti pörformanszait tekintve nem ígért sok jót nekünk. Egyes szakértők annyi esélyt jósoltak a Kispest hosszú távú NB1-es tagságának, mint egy felajzott Balaskó Ivánnak egy hetes cölibátusra.

Jött tehát a bajnok Dunaferr, a manapság szövetségi kapitányként pályája csúcsára érő Egervári Sanci bácsival a padon, és az NB1 egyik legjobb keretével. Öcsémmel megszokott duónk reményekkel telve baktatott ki a nyári nyitányra s a megvásárolt tikett kinézete (a korábbi, Isten háta mögötti helytörténeti múzeum belépőjegy designját idéző megoldást váltó színes fényes kartonlappal, rajta a csapat fényképével, meccsre szóló nyomtatott címzéssel („Kispest-HFC – Dunaferr SE”) legalább némi profi klubműködtetés képét vetítette előre. A találkozón pedig bizony egyenrangú ellenfelei voltunk a Dunaferrnek, így az ’újvárosiak NB1-be visszajutása óta zsinórban a 3. Bozsikbeli rangadó végződött X-re (0:0,2:2,ezúttal pedig 1:1). Gólunkat a tavaszi hagyományok folyományaként Faresz szerezte, Horváth Gyula néma maradt – hiszen „büntiben volt” nem került a meccskeretbe. Az újak közül Lipták fékezett habzással mozgott, a remek Szabó Tibit váltó Kovács Bécit nagy taps fogadta, Babos Ádámon látszott hogy jó lesz, Buzás, aki pedig csatársorban sínylődött, nekem szintén tetszett. Kiemelném még a fél év védelemvariálás után erre az őszre, és még további 2 évre összeálló Téger-Lőrinc Tonó belső védőpárt, akik ezúttal is megbízhatóan takarítottak. Nyitó felállásunk: Tóth József- Plókai, Lőrinc, Téger, Szekeres (Babos)-Dubecz, Pintér Z., Szabó T. (Kovács B.), Lipták (Balogh Zs.)- Faragó, Buzás.

Első győzelmünkre a 3. körig kell várnunk, miután Győrben egy gyengusz tévés meccsen az ETO oktat, a Bozsik melegében a Nyírség Spartacus felett aratunk első ízben sikert a szezonban – ráadásul örömteli módon két saját nevelésű fiatal szerzi első NB1-es góljait! Szekeres János, aki a védekező játékával nekem majd’ tucatnyi lábon kihordott infarktust okozott, ezúttal betalál – s szintúgy Torghelle Sándor, egy kis elszánt képű, vörösesszőke, nem különösebben technikás, ámde annál harapósabb csatár ifjoncunk – később ő nagy kedvencemmé avanzsál, mint ahogy sokunknak.

Az ezután következő, Fradi pályás vendégszereplés a bajnokesélyesnek kikiáltott ám az idény elején még meglehetősen harmatos keretű Fradi ellen az Üllőin becsülendő 1 pt-ot hoz, ráadásul az első játékrészben közelebb is állunk a végső sikerhez. A meccsen betalál Horváth „Púpos” is, hisz idegenben játszunk, ám ez a gól egyben kispesti pályafutásának zárótalálata is. (Csak a rend kedvéért: vezető gólunkat pedig az 1996os MK-tavasz óta kisebb Fradi-mumusnak számító Plókai veri).

A derék bajszos hátvédünk annyira elkapta itt a fonalat, hogy a Lombard FC elleni, következő hazain is vállal egyet. A Lombard ekkor még nem a Pápát, s nem is Halit jelentette, Bíró Péter utazó dunántúli vándorcirkusza itt még első állomáshelyén, a szebb napokat látott Tatabányán állomásozott. Bíró nem kevés pénzt ölt a csődközeli klubba, visszahozva őket az első osztályba, ahol Tóth Bálint helyett már Kiprich vezette játékosedzőként az alakulatot, az ősz egyik meglepetéscsapaként, sorban szállítva a győzelmeket, elsősorban egy igen rutinos magra építkezve, hisz Kipu mellett Mészöly Géza, vagy épp Szalma Józsi sem az aktuális válogatott keretnek volt emblematikus tagja, sokkal inkább ködbe vesző gyerekkorom első kedvelt nemzeti 11-ének, az idősb Mészöly által irányított 1990-1992-es garnitúrának. A kiegészítő arcok közül pedig Süveges is régi idők tanúja volt, Nagy, Kiss és Kovács pedig böcsületes kiegészítő emberek. Nem csoda, hogy eleinte szárnyaltak. Na de nem Kispesten. Bár az első félidőben még vezetett a Lombard, a második etap közepén Plókás barátunk csatolta fel egy távoli szabadrúgás előtt fejére a sötétített üvegű heggesztőhemüt és rövid kalibrálás után Gelei kapujába irányította középhatótávolágú tüzérségi löketét. 1:1 lett a vége.

Mint ahogy szombathelyi vendégjátékunknak és a Sopront fogadó meccsünknek is. Hoztuk tehát az erős csapatok ellen, illetve idegenben a böcsülendő eredményeket, de a sok egy pont a táblázat hátsó régióiba lökött minket…. Kezdett az ember félni. Benn leszünk a legjobb 6-ban vagy szégyenszemre megszakad az első világháborús éra óta tartó permanens tagságunk a legjobbak között? Némi megnyugvást hozott a Győr otthoni leregulázása, Faresz és a 10-esétől megfosztott Dubi góljaival, ám ezt a meccset egy igen karcos időszak követte, a különféle színkombinációjú szopóálarcok sorát kellett ekkoriban vételeznünk, játékosainknak a pályán, nekünk, drukkereknek a lelátón. Idegenben alázott minket a Nyírség és egy jó meccsen a Dunaferr (3:5, jajj), illetve egy felejthetőn a Lombard (0:2), otthon pedig a Fradi. Emlékeim szerint ez utóbbi meccsen lőtt nekünk a később NB2-es idényünkben kedvenccé avanzsáló Vén Gabi egy olyan gólt a 16-os vonaláról, ami a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva laposan tett meg a vetődő Tóth Józsi kesztyűit sem érintve kb. 20 m-t majd a gólvonalunkon úgy felpattant, hogy a felső léc alatt vágódott a hálóba. Ekkoriban már legendásan tré volt a Bozsik talaja, minden ilyen tárgyú felmérés a vakondtúrásosnak vagy szántóföldnek csúfolt centerpályánkon élcelődött – ez a gól eklatáns példája a nem mindennapi talajsimasági viszonyoknak.

Az utolsó előtti alapszakasz fordulóban végül úgy fordulhattunk a Hali elleni hazai meccsre, hogy az rangadóvá nemesült: kiesési rangadóvá. A TV is adta az ütközetet, ahol a hideg ellenére azért 3000 néző gyűlt össze, biztatásával benn tartani csapatunkat. Ami csak győzelem esetén lett volna biztos. Iszonyat nehéznek ígérkezett a meccs – és az is lett. Kínlódtunk, szenvedtünk, de szerencsére a Haladás sem állt a helyzet magaslatán, úgy emlékszem Keszei Feri bácsi boldogította akkoriban a Hali szurkereket a padjukon, nos az ő kefebajsza is rendesen őszült az idényben. A sokáig ikszre álló első félidő vége felé úgy rémlik egy Hali játékos véleményesen összeesett, mire ők kirúgták a labdát. Mi jöttünk bedobással, közben kiderült hogy a zöld-fehér arcnak kutya baja. Babos Ádám végezte el a partdobásunkat, a Halisták várták a visszaadást, Ádám azonban Szekeresnek dobta a bőrt, aki két lépés és penetráns labdakezelés után a kapuba zúdította azt. A sorozatunkban néha már emlegetett Fradista barátom ekkor csörgött rám telefonon, hogy „ez már milyen undorító megoldás volt”. Emlékszem ezen a megjegyzésén –bár valljuk meg volt némi igaza- úgy berágtam, hogy egy hétig nem kommunikáltunk egymással, az inkriminált telefon-beszélgetésünket meg itt nem is merem idézni. Úgy voltam vele akkoriban, lelkileg megzúzódva a kegyetlen évektől melyek „kispestességem” rendesen kezelték, hogy ennyi igenis jár nekünk a sok „elcsalt” meccs után, legjobbjaink felvásárlása után, az állandó gúnyolódások miatt, amit az újságoktól vagy osztálytársaktól kaptunk-kaptam. Tény, nem volt egy fair play – díjas jelenet, de egy Honvédnak az első osztályban a helye. Punktum. És hát tudjuk: a Sors kegyetlenül visszaadja mindezt 2 év múlva, amibe úgy beleroggyanunk, mint K1-es harcos a hátulról jövő veserúgásba…

De most még vissza ide, a 2000-2001-es idényre. A Hali görcsösen nyom tovább, az életében először nekünk is jól vezető Hanacsek azonban nem eszi meg a műeséseket, végül Szeki a második félidőben megint beköszön (úgy látszik, ez meg van írva a nagykönyvekben, hogy bennmaradást érő gólokat csak csökkentett népszerűségű arcok szerezhetnek– Urbányi pl. 1998 tavaszán, vagy Szekeres most. Lehet, 2003 májusában a Kiss Péter – Vincze Gábor csatársorral kellett volna felállni Zalaegerszegen? Meglett tehát időlegesen a tagság-meghosszabbítás, a következő heti soproni bűn rossz remi már annyira érdekelt minket, mint mondjuk Komlósi Gábor sportriporter-pápát egy Csepel-Kordax – Siófoki Olajbányász rangadó, ha azzal egy időben egy Éllő Vivien-Bátorfi Csilla női egyes döntőt is közvetíthet a Marcibányi téri Statisztika-csarnokból…

Alapszakasz vége, benn vagyunk tehát a rájátszás legjobb 12 csapata között. Ha eddig nem tűnt egyszerűnek a bajnokság, erre  mit mondjunk? Az utóbbi évek helyezései a 12.-14. helyek környékén nem sok jóval kecsegtettek, és valljuk meg, eddig az ősz meglehetősen korlátos élvezeti értékel bírt. Tornyit is lankadó lelkesedéssel néztem kispadunkon – hol marad a diósgyőri mágia? A véleményes igényességű inggallér-hirdetések és a futball-munkavállalói szerződések apró betűs záradékainak hazai pionírja hiába nyilatkozta védjegyszerű széles mosolyával meccsről-meccsre hogy „tartalommal kell megtöltenünk a játékot” ha annak a rohadt tartalomnak nem akaródzott előmerészkednie a szurkolók szeme elé….

Közben elgondolkodtató gólínségünket orvosolandó, egy villámigazolással készültünk a mindenféle szünet nélkül folytatódó szezonra: megszereztük a fél éve csapat nélkül kallódó, Diósgyőrben már Tornyi kezei alatt is pörgő exUTÉ-s, exBVSC-s, exMTK-s Egressy Gábort. Egér a középső ’90-esek egyik nagy csatártehetsége volt itthon, ám míg Garami Újpesten és Tornyibás Diósgyőrben nagyon értette vele a szót, a BVSC-nél Mezey, ill. Dajka, később az MTK-nál Egervári vagy Ten Cate annyira nem érezte a fonalat a játékossal, akinek ez az adott formáján is mindig meglátszott. Most Tornyi hívta őt Kispestre, de már annyi besülést láttam itt jó játékostól (Salec, Csertői, Baranyi, Váczi Zoli, Wukó, Szekér, Fehér Csaba), hogy csak azt mondogattam: várjuk ki a végét. Horváth Gyula egyúttal távozott, a Pécs hívta, ő meg ment (nagy örömet okozva ezzel a baranyai félkarú rablókat foglalkoztató kétes vállalkozóknak).

A rájátszás kezdete előtt az NS átfogó melléklettel jelentkezett, beszámolva a keretek erősségéről és a szezon végére várható tippekről. Csapatunkat nemes egyszerűséggel a 11. legerősebbnek, azaz leírva is az egyik kiesőjelöltnek titulálták a zsurnaliszták s sajna a közbeszéd is. Én már nem tudtam, mit gondoljak, a keret nem tűnt atomgyengének, de az eredmények nem nagyon akaróztak jönni, a homlokomon a ráncok tehát nem simultak, inkább mélyültek.

Nos az „igazi” szezont Győrben kezdtük, ahol az utolsó igazán jó kispesti idényét futó Plókás hiába suvasztott kettőt, 3:2-re alulmaradtunk. Ekkorra már Kovács Henriket kezdő balhátvéddé fejlesztette Tornyi, a Téger-Lőrinc kettős (itt a 3 gól mondjuk nem erről tanúskodik) vállalhatóan szuperált, elöl Faresz végre rendes éktársat kapott Egér személyében, Piroska pedig elkezdte idézni a balszélen régi önmagát. Jöhetett az őszi meglepetéscsapat, a Lombard. Otthon, borzalmas időben, csak a 800 leglelkesebb fan előtt. S lőn csoda. A megfáradni látszó, old-timer Tatabánya nem bírta az iramunkat, fantáziadús támadásaink közül kettőt az osonófutású csatárjáték élő legendája, Faragó egyet pedig az összeomló Szalma fejezett be (utóbbi nyilván öngólként). A győztes sereg: Tóth József-Plókai,Lőrinc, Téger, Kovács H. (Müller)- Dubecz, Pintér Z. (Babos), Szabó T. (Füzi K.), Piroska (Kiss P.)- Egressy, Faragó.

Az MTK következett idegenben. Eléggé ránk járt a rúd az utóbbi években a kék-fehérek ellen, Bari 1995 őszi győztes góljával fémjelzett 3 pontunk óta 0, azaz nulla pontot kasszíroztunk a Hungárián.  Nos, ebben az évben végre Faragó gólja 1 pontot ért, és innentől figyeltem mindig arra, hogy az MTK elleni őszi idegenbeli az mindenkor kulcsmeccs – ha ott pontot vagy pontokat szerzünk, jó idényünk lesz tavasszal (lásd 1995/96-ot, ezt az évet, majd Supka kupagyőztes 2007-jét).

A rangadók sora folytatódott, a nagy ellenlábas UTE jött Kispestre. Ezeket is de rég kaptuk már el itthon –sóhajtottam a meccs előtt, és bár ezúttal is 0 pont lett a vége, igazi izgalmas, fordulatos, király meccset vívtunk a lilákkal – abszolút NEM alárendelt szerepben. Egressy régi önmagát idézve csillogott, első góljánál Faragó Ricsiből egy legalább két hete elnyomott „o-ho-riásssssssshhhhi” szakadt ki, a második okos-emelős megoldás pedig szinten pontot ért volna. De mivel a focit gólra játsszák, teszem hozzá a közhelyet, [bejelentkezve a menetrendszerinti péklapátos hátbakínálásra], gólból pedig az UTE rúgott 3-mat, ha nem is megérdemelten de kikaptunk.

Mielőtt azonban kardunkba dőltünk volna, csapat gondoskodott egy szép karácsonyi ajándékról. Az ősz utolsó meccsére Dunaújvárosba utaztunk, s egy látogatás a címvédőnél a hektikus Kispest számára az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér! Na de emlékezhetnek a kedves olvasók a „Kispest-faktort” boncolgató kis etűdünkre? Na ez a bizonyos meccs ennek a Kispest faktornak itt mintapéldáját mutatta! Az esélytelenek nyugalmával, érett játékot nyújtva (OK, ezúttal tényleg megtöltöttük tartalommal, hogy a mélyzsebű mestert idézzem) 3:0-ra intéztük el vendéglátóinkat. A hétközi meccs időpontjában épp Kárpát-medence természetföldrajza ZH-n senyvedtem, a Budapest környéki hegységeink kőzetanyagát taglaló izgalmas esszékérdésen görcsölve, így mikor végre kiértünk az évfolyamtársakkal a téli hidegbe, majd itthon a hírekből értesültem a váratlan sikerről, összességében azt mondhattam: szép napot zártam. Összeállításunk: Nota-Plókai, Lőrinc,Téger,Kovács H.- Torghelle (Dubecz), Babos, Szabó T., Piroska, (Buzás)- Faragó (Kiss P.), Egressy. Egér kettőt vállalt, nagy formát futott az ősz végén. Ekkor állt a kapunkban bajnokin először Nota (meg is látszott: 0 kapott gól!), akit addig nem is értettem, mi a szent ….-ért nem védette Tornyi?! Tóth Józsi aranyos gyerek de közte és Gyula közt osztálykülönbség volt… hihetetlen, hogy Tornyi ugyanazt megjátszotta, mint Diósgyőrben, ahol Ráczot, az öregebb kapust fél évig védette Notát padoztatva, mire bekerülhetett a felvidéki srác, sorra hozva a bravúrmeccseket. Mint majd nálunk tavasszal. Tavasszal bizony, amikor is folytatódik majd a bajnokság, addig egy hihetetlenül szeszélyes ősz után jó szájízzel vonulhattunk pihenőre. Lehet, hogy az NS jóslat mégsem válik be?

A tavaszra (és ugye az „értő” és jóakaratú fociközeg szerint a kiesés előli eszeveszett menekülésre) való felkészülést délszláv (ha jól rémlik porecsi?) edzőtáborral tervezte megalapozni Tornyi mester és a vezetőség. A csatárért rívó edző száját betömendő Konczék egy jóféle támadó beszerzését is előirányozták – annál is inkább, hisz rövid, de annál emlékezetesebb őszvégi, 5 meccses szereplése után Egressy köszönte szépen, és vette kalapját – Zalaegerszeg lesz az új célállomása, ahol majd bajnoki címet ünnepelhet. A lehetséges utódok száma igazándiból kettő volt, egy szerb (vagy horvát?) arc, valami Palkovic vagy hasonló, illetve egy, a hírek szerint problémás román csatár, bizonyos Marius Sasu. Utóbbi az akkor is élcsapatnak számító, rendszeres nemzetközi kupainduló Dinamo Bukarest csapatától érkezett edzőtáborunkba. A fáma szerint végül Tornyinak egyikük se tetszett, talán a horvát-szerb gyerek valamivel jobban, Sasuval kevésbé szimpatizált és drágállta is – így végül a románt kérte. A legsúlyosabb prog rockbandákat, vagy ha úgy tetszik, Monthy Python-i történetvezetést idéző fordulat? Igen. De mint később meglátjuk, mi nem járunk rosszul az üzlettel! A másik új szerzemény Vladimir Pasics, egy kevéssé megnyerő fejű szűrőközéppályás lett, az a típus, akivel nem szívesen találkoznál egy kihalt zemuni sikátorban egy hűvös belgrádi estén (szegény, azóta már ő sincs köztünk. R.I.P.). Más változás nem történt, a két új fiú legalábbis zsákbamacskának tetszett, vártuk tehát a tavaszt, izgatottan, a jóslatok beteljesülésétől félve.

Na most ehhez képest ez a tavasz privát focitörténelmem egyik legverőfényesebb fejezetévé lépett elő. Ha hollywood-i rendezők/producerek látták volna az említett négy hónapot, főleg az első felét, hát bizony lehetséges, hogy forgatókönyv-ötletekkel keresték volna fel Konczékat – csak a happy end-et nélkülöző story végét kellett volna kissé átszerkeszteniük. Bizony, kedves olvasó, ez a 4 hónap egy olyan penetránsan izgalmas és többnyire pozitív elemekkel zsúfolt „Menekülés a győzelembe” minidrámát prezentált, ami újabb évekre befűtötte a megfáradt Honvéd-szíveket a Bozsik lelátóin (és talán azon is túl).

A nyitányt egy koramárciusi szombaton a mindig veszélyes Sopron elleni meccs jelentette, melyen a hosszabb szünet után Tornyi által rehabilitált Kovács Béla góljával sokáig 1:1-re álltunk, ám a 85. minutában érkezett az utóbbi egy év hazai góljainak tetemes részét jegyző Faresz és a menetrendszerinti dugója a hálóba! 2:1, nagyon fontos a jó indítás, szurkolótársaim ezreinek társaságában fújhattunk egyet: egy győzelem megvan, ezzel a kiesőhely minimálisan távolodott…de csak minimálisan. Folyamatosan kellett hátrafele néznünk, hisz az üldözők (így pl. a meglepetésre besülő Lombard vagy a DVSC) ott lihegtek nyakunkban, ráncigálva kifent karmos kezeikkel a duplaoroszlános címerrel ékesített mezünket. Sima egerszegi zakónk a következő fordulóban e szitun nem sokat segített nagyon úgy festett tehát, a kiesés réme nem múlt el és fenyegető árnyékként tornyosul hősiesen küzdő csapatunk felett. Ekkor ereszkedett alá egy vörös-fekete varázspálca az egekből és egy olyan nyolcfordulós csoda következett, amire 1996 tavasza óta nem emlékeztem Kispesten…

A kezdést egy esélytelenek nyugalmával megvívandó Üllői úti derbi jelentette. A Fradit nagyon felturbózták a rájátszásra, potom 93 milkáért ismét zöld szívet dobbantó Hrutka Jani mellett a másik ’lauterni szökevény, Kukás Lajos is játékra jelentkezett az Üllőin, a sztárigazolásnak minősülő Pinte Attiláról nem is beszélve. A Fradi ekkor már az élen vágtatott, minket is bedarálni igyekezvén 12000 nézőjük előtt. Mindenki biztos volt a Fradi sikerben, leszámítva a pályára lépő 11 fehér mezes vendégjátékost. Előbb Kovács Béla talált be a róla lemondó zöldeknek, majd egyenlítő találatuk után a kis tésztaszakállú Pinyő is heggesztett egy messzirőli vizes-füvön-megcsúszóst a derék Kukásnak. Fradista barátommal ekkoriban békültünk meg, nos, a második félidőben, amit kapott tőlem a közvetítés alatt, az újabb 2 hetes mosolyszünetet hozott és a gomb-bajnokságunkat is szüneteltetni kellett. Ez van. A siker a csapatot is feldobta, de a szurkereinket, a Vasas elleni hazain már ismét egy jó hangulatú minikatlanná vált a Bozsik. A 2:2-es végű, igen jó meccsen Faresz szokásosa mellé ezúttal a Piroska helyett már a Fradi ellen is helyt álló ifista Németh Norbi érkezett be gólszerzőként, és remek játékkal: nocsak, megvan a következő nagyon jó saját nevelésünk? – örvendeztem, és nem trafáltam mellé, ahogy majd meglátjuk.

A Debrecen elleni meccs sem ígérkezett könnyűnek, ritkán nyertünk a Hajdúságban ezekben az években és a DVSC gyenge pozíciója a táblázaton sem tévesztett meg minket. A találkozón az utoljára Egerszegen játszó Sasu is kezdő lett, és vert is kettőt ennek örömére (a máik duplát Téger szolgáltatta, nem mindennapi esemény ez, ismerve a söprögető gólerősségét). Örültem és hitetlenkedtem egyszerre, 4-et verünk idegenben, Sasu végre beindult, mekkora hetek jönnek, végre minden rendben van Kispesten……nos nem egészen. Már az esti gólösszefoglalóban vendégeskedő Tornyi interjú is előrevetítette a bajt. A Bravotel és Meva-hirdetésekkel fél orcáját telekasírozó edző kínosan feszengett a székében, mondatait is inkább sanyarú tartalommal töltötte meg, a csúcs a következő kérdés-felelet kettős volt: Riporter: Sok klubnál megfordultál ahol sokszor problémások voltak a viszonyok, de most úgy tűnik, Kispesten minden rendben, szárnyal a csapat. Jól érzed magad? Tornyi: Nem. Uhh…-én csak ennyit tudtam otthon kinyögni erre, majd a másnapi újság-sportrovatok már közölték is, Tornyit menesztették, a helyén Szuri bá, az örök beugró folytatja (igazából ekkor ragadt rá az örök beugró név, hisz eleddig 1X, a Siófok elleni hazai 1992-es 2:1 alkalmával dirigálta Pisont Pistáékat). A következő napokban kiderültek a háttérinfók is: a megromló Tornyi-Vezetőség viszony alapköve a drága pénzen idehozatott, ám nem játszatott Sasu ügye volt, akit Konczék betetettek a Debrecen ellen, Tornyi jelezte, a saját felelősségükre! Pechje volt a derék Barnának. Aztán szólt itt a mese egyéb szép dolgokról is (meg nem tartott edzésektől kezdve egyéb más nyalánkságokig) de többet nem merek írni, mert a végén még egem is beperel a reflexből is bíróságra járó kiváló ex Rojik-tréner.  Tornyi tehát ment, én meg nem voltam vidám. Akkor még fogalmam sem volt a háttérről, a következő évek hozta perekről, Barna bicskanyitogató arcátlanságáról és a megszellőztetett ügyekről. Én csak hosszú évek óta végre épülő csapatot és elképzelést láttam az alakulaton, ezt azért ma sem veszem el Tornyitól. Kár, hogy ez lett a sztori vége, de az edző azóta megfigyelhető pályáját elnézve ő nem a „csak Kispesten megégett jobb sorsa érdemes Bohócligerek” táborát gyarapítja, hisz nevét nem foglalja imába sem Újváros, sem Diósgyőr, sem Zalaegerszeg. Jött tehát Szuri és a Húsvét hétvége, ahol miközben Anyu otthon készítette elő a friss zöldségekkel és csülök- valamint sonka-csodákkal terhelt vacsit, mi Öccsel és Faterral vidáman csapattunk végig az Adyn a stadi felé.

Ellenfélnek a középmasszív Vidi jött, mi meg letoltuk a rájátszás soráni addigi leggyenguszabb produkciónkat. 1 értékelhető momentumunk egy jó 20-róli Kovács Béla suvasztás volt, melyet az indiszponált Milinte Árpád a hasa alatt átsegített a gólvonalon, oszt ennyi. De ez nagyon senkit nem izgatott lényeg a 3 pont és a leszakadó vetélytársak, a távolodó kiesés…még Tornyi távozása sem ejtette, tehát pofára a csapatot mentünk előre tovább. (+ a történeti hűség kedvéért: a sonka este nagyon jól csúszott. Csodálja valaki?)

Győzelem következett egy Faresz tizenegyes nyomán Lombardiában (akkor = Tatabánya) is, várhattuk tehát a mindig presztízs-ellenfél MTK-t. A kékek padján ekkor a jó öreg Pölő aludt ült, és erős keretük bizony vergődött a szezonban, egy jó hajrával még elérhető volt a dobogó, Kispestre is győzni jöttek. A kiváló idő  és a biztató eredmények kombinációja a vasárnap esti időpont ellenére 5000 kispestert csalt ki a Bozsikba a mi szokásos triónk mellett a sorozatban már említett Kispest-Fradi kettős identitású barátot is vittük, aki pedig végtelenül aranyos nagyfaterját csábította ki. Az öreg Wekerlén élt születésétől kezdve, és böcsülettel Honvéd-drukker volt már a ’30-asoktól, így igazi sztárvendégként üdvözöltük őt a korzón. A korzón, melynek közönsége nagy formát futott ekkor a csapattal együtt, a meccs elején köszöntött és a ’90-es évek legjobb magyar játékosának járó díjat átvevő Illés például a legendás „Esernyős”-től kapta meg az „Illés, a Kiprichet le sem blázolhatnád” klasszikust, Madar Csaba nevét pedig egy másik ordenáré hangkirály társította Grétsy Lászlót megszégyenítő módon a szárnyas létformák ürülékéhez. Jó is volt hogy az önjelölt gegmesterek tolták a muníciót mert a meccs inkább feszült és hajtós volt semmint jó, láthattunk vagy 10 MTK ziccert ám NOTA GYULA, így, caps lock-kal, mindent fogott! Végül a 6. perc táján Piri lába villant, országos labda szállt a védők feje fölött az addig alibiző Sasu felé, aki lekezelte, lépett kettőt, majd kissé lecsúszott lövése a kapu jobb alsó sarkában landolt! A hangulat hihetetlen volt, robbant a Bozsik, utoljára a ’96-os kupadöntőn volt ez a feelin’…! Extázisban drukkoltuk végig az utolsó fél órát és izgultunk át újabb 4 MTK és 0 Kispest ziccert, s mielőtt a bíró a sípjába fújt volna a 93. perc táján, az egész stadion már a ’93 óta nem hallott „baj-nok-csapat, baj-nok-csapat” kórust skandálta…kész voltam…legfőképpen azért mert nem is jártunk messze az igazságtól – addig menekültünk 1-1 meccsre koncentrálva előre a kiesőzónától, míg most már CSAK a Fradi volt előttünk…kisebbfajta csoda volt ez – és szép ajándék a baráti nagypapának. Vannak még szép napok… Felállásunk: Nota- Szekeres (Müller), Lőrinc, Téger, Füzi K.- Lipták, Dubecz, Szabó T. (Piroska), Németh N.-Kovács B., Sasu (Torghelle).

Másnap a Sport bőszen rikoltotta: „A Kispest lépett elő a Fradi első számú üldözőjévé”. S az álom folytatódott. A következő hétvégén a szintén erősebb keretű Újpest ellen vizitáltunk a Megyerin, a képlet ugyanaz volt, mint egy hete, 20 Újpest helyzet, Nota extázisban véd, a 85. percben Sasu előre bóklászik, indítják, benyomja!!! Bár gólkülönbséggel visszacsúsztunk a 3. helyre, még mindig látótávon beül volt a Fradi. Lesz e még nagyobb csoda?

Bizony ekkor nem nagyon hittük volna, hogy utolsó győzelmünket láttuk ekkor a szezonban. A flúgos futamban a csapat kissé elfáradt,  miután a fő cél, a bennmaradás mellett, sajnos a további, merészebb álmok teljesítésére már nem maradt erő. Utolsó, igazán vállalható meccsünket még elhozta a következő hét, ekkor egy fordulatos, izgalmas és kiváló derbin 4:3-ra kikaptunk itthon a Dunaferrtől, Szabó Tibi és Piroska ihletett játékával és egy adag balszerencsével- az elmúlt hetek kapufáról befele pattanó labdáit, illetve ellenfeleink eltékozolt ziccereit most visszavette a nagy Égi Rendező. A meccs lelátói momentumát ismét Esernyős szurkolótársunk produkálta, aki stroke-gyanús állapotba hergelte magát Pálinkás Dunaferr-kapusedző azon „bűnén” hogy az bement Rabó kapuja mögé taktikai tanácsokat adni a kapusnak. „Pálinkás”-ordította rekedten esernyőjét lógázva a korzós kollega- „Hát hogy jössz te ehhez?” Tényleg, hogy jön : ). Aznap este az akkoriban legszebb napjait élő kedvenc magyar zenekarom, a Nevergreen délbudai koncertjén próbáltam vigasztalódni- jó választás, mit ne mondjak, a ’green optimizmust még hallomásból sem ismerő dalszövegeit tekintve. Azért a nagy klasszikusok és a WigWam borzalmas csapolt Hofbrauja valamelyest enyhített a meccsdühön. Nagy kár volt ezért a meccsért, ha ezt behúzzuk, talán még visz a lendület. Ezután viszont lepukkant a csapat.

A következő hazainkon az akkor még nem acélos Zete ellen csak egy döntetlenre futja ráadásul a gólt tiziből kapjuk, miután szegény Torghelle Sanyi borzalmasan ad haza és Téger már csak fel tudta rúgni a kapura húzó zalai csatárt. Szegén Sanyika ekkor kapta meg a lelátó felől a „Takarodj vissza Marcaliba és vissza se gyere” kedves útravalót. Sajnos a szurkolóink egy része már akkoriban is inkább gyalázta a játékosokat semmint biztatott. Sajnáltam is a szegény fiatal csatárt, de azt el kell ismernem: ha akkor valaki azt mondja, hogy 4-5 év, és a válogatott első számú ékét látjuk, hát megmosolygom.

Kevésbé mosolyogtam a hír hallatán, mely szerint Szabó Tibi aláírt a Fradihoz. A mélynövésű irányító a Warzycha utáni időszakom első olyan klasszikus karmestere, aki elérte nálam a lengyel harcos szintjét. Nagyon kedveltem Szabó játékát, labdáinak szeme volt, remek passzaiból Faragó, Horváth Gyula és Sasu gólok tucatjait verték. Ő maga ritkán volt eredményes, pl. Reszelivel a Vác, vagy most Szuri bával a Dunaferr ellen. Sajnos a már-már bajnok Fradi és a BL ígérete vonzóbb volt neki az egyik idényről a másikra élő Kispestnél- elfogadtam, de megérteni nem tudtam. Sajnos a vezetésünk is ilyen sértődötten gondolkozott, így a hír napvilágra kerülte után, a Zete elleni meccset követően kirakta az első keretből Tibit. Kulturáltan búcsúzni, na azt tudunk – bizonyosodott be ismételten.

Leendő csapata, a zöldek ellen nem játszott hát Szabó, mi viszont Öcsémmel elszántan sétáltunk ki a dél-kispesti stadionunkba, hátha lesz szép évzárás a zöldek ellen. Nos a már szinte bajnok zöldek ellen bőven vállalható produkciót toltunk, 10000 néző előtt, Pinte előadásában az évszázad kihagyott helyzetével – az egyedül kapura törő felvidéki középpályás Nota mellett elhúzta a labdát majd belassított, megvárta, míg a 10 liter vizet magáról leizzadó Lőrinc Antal betáncol a gólvonalra, és remegő lábakkal várja a szeme közé küldött löketet – majd gálánsan fölé emelt. Köszönjük, de inkább hagytátok volna itt Szabó Tibit. Ja igen, és ha jól rémlik tiszta feketében játszottunk, ami akkor még elég ritka dolog volt itthon. Az a mezünk sem festett rosszul.

A következő 4 fordulót felejtsük el, sima és 2-3 gólos vereségek sora jön, a Fehérvár búcsúzóul aláz minket egy négyessel. A befutóként regisztrált 7. hely viszont 1997 óta nem látott magasságot jelentett, ami jó kiindulási alapot jelenthetett volna a következő évekre. Sajnos látni fogjuk, Kispesten vagyunk, így a sokat ígérő kiindulópont ezúttal is annyi realitással bírt, mint egy begőzölt Budovinszky ígéret egy Loki elleni vendégjáték előtt. Sajnos.

Az idény alapcsapata, kb.:
Nota – Plókai, Lőrinc, Téger, Szekeres- Piroska, Szabó T., Pintér Z., Dubecz- Faragó, Sasu.

Kapusposzton az első félévben Tornyi Tóth Jóskát erőltette, aki egy jó közepes hálóőr volt, de nem Nota. A védelemben ősszel szórványosan, tavasszal rendszeresen játszott a kettővel előző idényből valahogy itt ragadó Müller Krisz, ősszel Kovács Henrik, illetve állandó csereként Babos Ádám. Középpályán Németh Norbi főleg tavaszra robbant be, Füzi Krisz jolly jokerként bármikor bevethető volt (s ez sokszor meg is történt), Buzásból nem hoztuk ki a benne rejlő, és Diósgyőrben remekül kiaknázott potenciált. Pasics alig kapott lehetőséget. Lipták elvolt itt, Kovács Béla pedig sztárigazolásnak jött, de nem igazán volt húzóember, 1-2 fontosabb gólja mellett tőle bizony többet vártam-vártunk. Csatársorban a fiatal Torghelle és Kozarek epizódszerepekben jelentek meg, Horváth Gyula és Egressy időlegesen volt Faresz ékpárja, Kiss Péter hála az égnek ritkán húzhatta fel a mezünket.

Az idény során kiemelkedő teljesítmények végre valahára voltak, szép számmal. Nota feledtette a Vezér távozása hagyta űrt, a szimpatikus kapus bennem Petry-s emlékeket keltett, azt pedig, aki ismer, tudja hogy nagy szó. Egyik kedvenc kispesti kapusom ever. Plókai, amint már írtam, utolsó klasszis idényét hozta Kispesten, főként ősszel lőtt fontos gólokat és biztos védőjátéka alapvető faktora volt szép sorozatunknak. Téger és Lőrinc egészen markáns kis kettőssé érett NB1-es viszonylatban. Szabó Tibit már hozsannáztam, a legjobb irányítók egyike, akiket élőben láttam a Bozsikban, ebben az idényben a Reszelis év után még jobban kiteljesedett, végre volt kinek adnia a legendás zsugáit. Piroska is az előző, visszaszokó idénye után régi fényében tündökölt főleg tavasszal, az MTK ellen Sasunak adott passzát megkönnyeztem. A csatársorban Faragó fontos gólocskák sorát hintette, az NB1 legjobb csatárai közé küzdve fel magát szépen lassan. Egressy, amíg itt volt, klasszis formát futott, míg Sasu jellegzetes cselével és gólerősségével tavasszal némi sztárfeelinget csempészett a Bozsik gyepére.

Magát az idényt tekintve az akadozó beindulást a Tornyival való összeszokás heteit egy remek őszi zárás (a Dunaferr elleni bravúrral többek között) és egy megható tavasz követte, egy olyan jól sikerült meneküléssel a kiesés elől, hogy abból majdnem dobogó lett. Kár a végén a kipukkanásért, nagyon együtt volt akkor ez a gárda, de valószínűleg nem véletlen hogy nem mi futottunk be az élbolyba. Mindenesetre a március-április-május hármasa visszahúzta nekem a ’90-es évek közepét, amikor megint lehet izgulni a csapatért, de nem a gyalázások elkerüléséért, hanem a sikerekért. Más kérdés, hogy a következő nyár megint arról szólt, hogy hogyan lehet eltékozolni a jó alapokat.    

Felemás, de szép idényt zártunk tehát, és amikor az első sikeresen abszolvált szigorlatomról zilált frizurával kijöttem (szoftosan szénné szodomizálva egy felajzott iparföldrajzos docens-aggastyán és egy genyózós kedvű geomorfológus prof által) azzal a tudattal indulhattam újdonsült egyetemi jóbarátaimmal egy évzáró és stresszoldó fehérborozásra, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt – és végre nem csak suli, de Honvéd téren is…