Mastodon

Siemkowicétől Columbusig. A Robert Warzycha pályaív

Rendhagyó, a labdabiztos bloggal duplikált poszttal jelenkezünk így a nyári szünet elején. Aki rendszeres olvasónk, tudja: blogunkon csak 2-3 játékosról lelkendeztem igazán elvetemültem a Kispest közelmúltjából (elmúlt 20 évéből – leszámítva e tavaszi Zelenka-hőseposzaim). Közülük is kiemelkedik a lengyel légiós, nicknévadóm, Rob Warzycha. Róla szól e poszt, mégpedig BlackLotus, a ‘biztos blog egyik általam igen kultivált stílusú szerzőjének tolmácsolásában, akinek megkeresését a közös poszt kapcsán nagy örömmel fogadtam. Nos a poszt közös, de munka dandárját BL kollega vitte el, jómagam a hazai vonatkozások tekintetében közreműködtem. Jó szórakozást és kitartást kívánok, mert nem egy rövid szösszenet, dehát a polák ágyúról vagy sokat vagy semmit! BlackLotus, tied a pálya! (A poszt a labdabiztos oldalán is megjelenik).

Az utóbbi bő húsz évben volt alkalmunk hozzászokni, hogy a Bohócligában nemcsak a magyar játékosok, hanem a légiósok körében is akkora nagyságrendű a népvándorlás, mint a fiatalabb generációknál a Sziget Fesztivál idején. Többségüknek még az a megdicsőülés sem jut osztályrészül, hogy Malonyai nagymester (a futballszerető társadalom által egy emberként várt) jegyzeteinek valamelyikében kárhoztassa szerződtetésük szükségtelen mivolta miatt az átigazolási papírokat szignáló klubvezetőket, néha azonban a rengeteg bóvli között egy-egy ritka műkincs is előkerül a honi élvonal ékszeres ládikájából. Kicsinyke tárlatunkban már elmerengtünk a tádzsik Sirinbekov bumerángszerűen visszacsapódó, Moszkva-Budapest-Moszkva állomásokkal gazdagított karrierjén, ezúttal pedig egy hurokszerűen csapódó életpályát tekintünk meg, a háttérben néhány mazurka-dallammal színesítve. Robert Warzycha útja lengyel és angol állomáshelyekkel kikövezve vezetett el kicsiny hazánkba, ahol a piros-fekete színek kétfajta szabásmintáját is alkalma nyílt felpróbálni. Végül, itteni teendőinek végeztével Tamási Áron Ábeljéhez hasonlóan a magyarfutball rengetegéből Amerika felé vette az irányt, amellyel egyrészt teljessé tette a már említett hurokszerű alakzatot, másrészt pionírként mutatott utat olyan, a labdarúgást forradalmasító zseniknek, mint Urbányi Pista és Herczegfalvi Zoli, akik a későbbiekben szintén a XIX. kerületet cserélték fel a végtelen lehetőségek hazájára. Posztunk magyar vonatkozású részei a csak.blog-os RW munkásságát dícsérik, akinek ez úton is jár a köszönet.

Robert Warzycha 1963. augusztus 20.-án született a lengyelországi Siemkowicében. Az ország délnyugati részén, Lódz városától 76 kilométernyire fekvő, 1.100 lelkes falucska álmos hétköznapjait az elkövetkező 10-15 évben a helyi állatorvos fia tette mozgalmasabbá, aki itt kezdte kifejleszteni a később precíziós fegyverré váló szabadrúgásainak prototípusait – a kapusok helyett ekkor inkább még a környező házak nyílászáróit és a baromfiudvar békésen kapirgáló népének testi épségét veszélyeztetve. Első klubjaként a Warta Sieradz együttesét említik a krónikák, a Siemkowicéhez viszonylag közel fekvő város harmadosztályú csapatát az 1984/85-ös szezonban erősítette az ez idő tájt éppen a kötelező katonai szolgálatot teljesítő hősünk, vélhetően néhány, a laktanyán kívül tölthető óra reményében. A regrutának is köszönhetően a csapat sikerekben gazdag idénnyel örvendeztette meg a szurkolókat, így nem csoda, hogy 1985 nyarán Robert első osztályú menlevéllel vethette le az angyalbőrt: az igen szép nevű Górnik Walbrzych hívta soraiba. Akinek nem volna rögtön ismerős a név, annak nem kell eret vágnia, a jellegét tekintve a 80-as évek lengyel klubfutballjának Gázszereként jellemezhető együttes 1983-ban jutott fel a polák élvonalba (1946 óta íródó történetében először és mindmáig utoljára), ahol a világbajnoki bronzérmet is nyert csatárral, Wlodzimierz Ciolekkal a frontvonalban hat szép esztendőt töltött, mielőtt az egyetemes lengyel labdarúgásban játszott szerepét bevégeztetve 1989-ben el nem tűnt az alsóbb osztályok mocsarában. Ezt a szomorú eseményt Robert már távolról figyelhette csak, mivel az ifjoncot két éves (31 mérkőzéssel és 5 góllal dúsított) élvonalbeli tapasztalatszerzés után könnyűszerrel ragadta magához a korszak csúcsragadozója, a Górnik Zabrze.

A sziléziai iparvidék ütőerének számító, 180 ezer lelket számláló Zabrze piros-fehér-kék kedvencei a nyolcvanas években második aranykorukat élik, akárcsak az elmúlt években Potemkin Karesz a Feröer-szigeteken. A bányászok becenéven ismert társaság (amelynek kispadján Szusza Ferenc és a világvándor Kalocsay Géza is megfordult) az 1960-as években hat bajnoki címet, 1970-ben pedig KEK-döntőt pakolt a csillékbe, majd a hetvenes évek végének kanosszajárása után a nyolcvanasokban ismét egy sújtólégrobbanás erejével demoralizálja a honi pontvadászatot. Az 1987-ben érkező Warzycha az 1985 és 1989 között kibányászott négy bajnoki címből a két utolsónak lehetett tevékeny részese, továbbá 1988-ban egy lengyel kupadöntő és egy lengyel Szuperkupa-győzelem is előkerül egy félreeső tárnából. A nemzetközi porondon is kijut a jóból, 1987-ben a BEK első fordulójában az Olympiakoszt tanítják móresre (majd esnek ki a Rangers ellenében), egy évvel később pedig (hősünk góljának is köszönhetően) a luxemburgi Jeunesse D’Esch az áldozat (Esch… a foci mellett azért is emlékezets a helyiség mert jó 3 éve kegyetlenül megfáradtam ott a belga sörkülönlegességektől, melyeket a luxemburgiak is kultiválnak – RW.) , de a második körben a Real Madrid már rágós falatnak bizonyul. A Szuperkupa magasba emelésekor talán még nem sokan sejtik, hogy a klub történetének mindmáig utolsó trófeáját szorongatják: a csodacsapat életében a tündöklés korszakát lassan, de biztosan felváltja a bukásé. 1989 tavaszán már „csak” a bronzérem jön össze, az aranyakat Szilézia másik dicső reprezentánsa, a Ruch Chorzów happolja el. A gólkirályt is ők adják, Krysztof Warzycha személyében, akinek alig marad ideje ünnepelni, mielőtt aláírna a Panathinaikoszba és megkezdené 15 éven át tartó ottani uralkodását. Robert nem siet annyira, mint a névrokona, még két esztendőt marad a Górnikban és egy bajnoki ezüstéremmel is gazdagszik. Végül 1991 tavaszán, 4 esztendő, 91 pályára lépés és 10 gól (melyekből minden idényre jutott legalább 2, de legfeljebb 3) elteltével látja elérkezettnek az időt, hogy becsomagolja a hamuban sült pogácsát és Zabrze után új kihívásokat keressen. Meg is találta a neki való feladatot – hol másutt, mint egy újabb ipari centrumban, Liverpoolban.

A pályaívet tovább fürkészve a kilencvenes évek Angliájába csöppenünk, ahol legalább akkora változások vannak kibontakozóban, mint a Furulyás-féle Ferencvárosnál az aktuális befektető-jelölt felbukkanása idején. Az 1992-93-as évadban beindul a Premier League-re dallamosított nevű, új szisztémájú bajnoki sorozat, amelynek első fordulójában 13 idegenlégiós (azaz nem a szigetvilágban született játékos) léphetett pályára. (Arsenal- és Chelsea-drukkerek számára tisztázandó: nem csapatonként, hanem ligaszinten.) Az illusztris névsorban ott feszít Peter Schmeichel, Eric Cantona, Andrej Kancelskis vagy épp Roland Nilsson no meg persze Robert Warzycha. Az Evertonba egy évvel korábban érkező, a szurkolók többsége számára akkor még teljesen ismeretlen lengyel szélső első három mérkőzésén kétszer is az ellenfelek hálójánál pusztít, így nem meglepő, hogy nevével kapcsolatosan a Goodison Park környékének talponállóiban hamarosan már nem a Robert Who? visszakérdezés, hanem a Bob the Pole becenév emlegetése vált rutinszerűvé. Liverpool kék felében ekkortájt minden követ megmozgatnak, hogy a csapat újfent a nyolcvanas évek fényében tündököljék: az edzői szobának titulált boszorkánykonyhában 1990 óta ismét az 1981-1987 között regnáló mesterszakács, Howard Kendall receptjei rotyognak az üstben, de az 1990-1993 közötti második konyhafőnökség során nem sikerül újabb Michelin-csillagokkal gyarapítani a nyolcvanas években két bajnoki címmel, FA-kupával és KEK-győzelemmel is felvértezett dicsőségtablót. Az 1992 tavaszi 12. helyezés után a történelmi PL-idény elején egy pillanatra felcsillan a fény – a második fordulóban a csapat idegenben 3-0 arányban keni el a Manchester United száját, köszönhetően az ihletett formában játszó, gólt és gólpasszt is jegyző Warzychának – de az idény végi 13. hely a maga kíméletlen egyszerűségében mutatja meg, hogy ez csak lidércfény volt. Amit némi déja vu is követ: 1993 ősze is három megnyert fordulóval és listavezető pozícióval köszönt be, a folytatásban azonban megy lefelé a csapat a tabellán, mint Pistike júliusban a balatoni strand csúszdáján, Kendall pedig az év decemberében, a sokadik pofon és a középmezőnyben való kilátástalan lavírozás után az öltözőszekrény kirámolása mellett dönt. Utóda, a Norwichból érkező Mike Walker számára már az a feladat, hogy a zuhanórepülést valahogy befékezve az élvonalban tartsa a hét évvel korábban még a bajnoki trófeát eufórikusan ünneplő klubot. Fáradozásai végül sikerrel járnak: az utolsó fordulóban hazai pályán kell legyőzni az akkor még nem csak a teniszpályáiról ismert Wimbledont, amelyet végül egy 0-2-ről 3-2-re fordítás formájában kiviteleznek a kékek. A három év alatt (az utolsó idényt nagyjából annulláló sérülése ellenére is) a lejátszott meccsek rovatba 72, a gólok közé 6 bummedlit behúzó Warzycha gondolatai ekkor már a jövője körül forognak: az általa rajongásig tisztelt Kendall távozását még meg tudta volna emészteni a lengyel nehézbombázó, de a válogatottból való kikerülése miatt a munkavállalási engedélye is veszélybe került. A nagy hatalmú munkaügyisek negatív döntése után a fellebbezésekkel két hónapig még elhúzódott a jogi huzavona, de hősünk eközben már alig burkoltan tanulmányozni kezdte az ajánlatokat. Kettő is érkezett, az egyik a szaúd-arábiai petrolbajnokságból, a másik a kőolaj helyett inkább kőszénben gazdag Baranya megyéből. A választás nem is lehetett kérdéses, dzsámi Pécsen is van, viszont a kiöregedő európai sztárocskákkal közös sivatagi lébecolás élvezeti értékben nem vehette fel a versenyt azzal a kitüntetéssel, hogy az ember a pelyhedző állú Tökölinek tolhatja a zsugákat, edzés után pedig elfogyaszthat egy pacalpörköltet valamelyik kisvendéglőben a Széchenyi tér környékén. Innentől viszont a pécsi és a kispesti fejezetekre át is adnám a szót RW kollégának.

Hősünket 1994 forró és poszt-mundial hangulatban telő uborkaszezonja hozta Magyarországra. A sztori még ma is hihetetlennek tűnik, hogy az Evertonban szezonokon át alapembernek számító lengyelt, akire az edző szíve szerint a következő szezonban is számított volna, holmi obskúrus FA-szabályzat miatt (csak az játszhatott légiósként az angol élvonalban aki hazája válogatottjának stabil tagja volt) a Mersey-parti csapat kénytelen volt szélnek ereszteni. Még hihetetlenebb, hogy a célállomás hazánk (és nem mondjuk az akkori divat szerinti Belgium/Hollandia/Izrael csoport valamelyike) lett, és hogy ezen belül pedig a PMSC-Fordan, hát az már csak hab a szürreál-tortán.

Itt álljunk is meg egy szóra a Pécs kapcsán. A piros-fekete csapat a ’90-es években ugyanis e szezonra tehetően élte második (és máig utolsó) virágkorát: emlékezhetünk, a ’80-asok-’90-esek fordulóján, a Garami által összerakott, kb. Bodnár kapus-Tomka-Palaczky-Márton-Bérczy-Turi-Lovász gerinccel jellemezhető sikercsapat ekkor már a múlté volt, a fővárosi gárdák (részben a Kispest, de nagyrészt, Garami áttelepülését követően az UTE) lerabolták a tényleges értékeit. Néhány szenvedős átmeneti, Dienessel, Braunnal, Tolocskóval vagy Csabannal jellemezhető szoft-év után aztán 1994 nyarán valami megmozdult és olyan arcokat sikerült a csapathoz csábítani, mint a hazai szinten is elismert Eszenyi, a nemzetközi fociban is jól csengő nevű Niederbacher a sógoroktól, vagy épp Warzycha barátunk (tavasszal meg majd a szépemlékű Fatusi Babatünde, ha őt is szabad itt említenem). Ha hozzájuk idevesszük az akkor már Pécsett lévő ifjú vagy középkorú tehetségeket (Lengyel, a junior Tökszi, Dárdai Pali), vagy a Bohócban már évek óta megbízhatóan teljesítő kvázi őspécsieket (Virág, Azoitei, stb.) hát mindent kapunk csak egy outsider csapatot nem…

…legalábbis mai mércével. Ugyanis abban a szezonban mindez csak a középmezőny elejére volt elég a pécsieknek, hiszen a BL-indulás előtti bajnok Fradi, a Garami által turbózott Újpest, a bajnoki címvédő Vác vagy a ’90-es évek legjobb keretét összekapó ám azt esztelen mód eltékozló (Milinkovic és társai) Kispest-Honvéd azért még nagy falat volt. Vissza azonban Roberthez: a lengyel fiú hamar belopta magát a pécsi szívekbe, és a brutál erős középpálya aktív részeseként az akkor még fineszesebb poszton nyomuló Dárdai mögött egy kicsivel hátrább elhelyezkedve küldözgette védjegyszerű 20 métereseit az ellen kapujára. Tananyag videó a ’90-es Bohócliger fanoknak a következő felvétel: ugyan 0:0-ra végződik a Bozsik-beli rangadó, ám a szezon két, talán legszebb játékra képes csapata (az UTE mellett) helyzetek sokaságával boldogítja a nagyérdeműt.


Az elhangzó neveken pedig csak az nem sírja el magát akinek nem okoz kellemes gyomorbizsergést a korszak nagy NB1es névlegendáinak sora. Warzycha végül 21 meccsen pályára lépve 7 góllal zárt (hozva sokéves átlagát) s saját bevallása szerint egyáltalán nem bánta, hogy a szaudi kontrakt helyett a Pécsi Munkás FC fejlécű szerződésre kanyarította alá szignóját bő egy évvel korábban. Azt, hogy jól érezte magát, bizonyítja, hogy több PMSC-s kollegájára emlékszik, Dárdai pályafutását konkrétan figyelemmel kísérte és abszolút naprakész Palcsiból (a tisztelet kölcsönös: Dárdai szerint RW az utolsó légiósok egyike, aki minőséget hozott hazánkba. Igazat kell adnom neki.).

A jó magyaros és bohócliger-standardeknek megfelelően azonban a pénzmag elfogyott a Mecsekalján 1 év alatt, a nagy tervek dugába dőltek, a csapatot több hullámban szétszedték, főszereplőnk például Eszenyivel karöltve Kispestre távozott. Szükség is volt ott ekkor a rutinos, tapasztalt és irányítani képes játékos(ok)ra, hiszen a kispesti kezdőt úgy kapták szét ezen a nyáron a Komora-féle „itten nem lesz sztárgázsi”  mozgalom eredményeként, mint Tyeksztilcsik Kamisin a Békéscsabát a korabeli UEFA-találkozó visszavágóján. Az Illését, Pisontját vesztő KHFC fiatal karmestere, Bárányos ekkoriban még szendén kereste önmagát és szokta az NB1 légkörét (bár oroszlánkörmeit már mutogatva), így Rob Warzycha a legjobbkor érkezett, hogy nyugalmával és forintos labdáival összefogja és irányítsa a kispesti középső csapatrészt. Debütálására a 2. fordulóban, Csepelen került sor, ahol a Béke téri stadionban kikapó Kispest egyetlen gólját rögvest a lengyel élharcos szerezte. A kispesti ősz ezután elég hektikusra sikerült, az újjáépített csapat ekkoriban állt össze, a kevés biztos és stabil teljesítmény egyike azonban pont Warzycha volt, aki remek passzainak arzenálját még a csepeli mellett + 3 találattal (elszenvedő felek: Zete, Vasas, Vác) fejelte meg. Tavasszal aztán, ahogy a Kispest, úgy Robert is upgrade-elt pályára állt a mára kvázi-legendává váló Piroska-Árgyelán-Warzycha-Bárányos sor vezér-fogaskerekeként: a Török Petivel szárnyaló, megfiatalított Honvéd dicséretesen menetelt az MK döntőig, a bajnokságban pedig élcsapatokat ütött meg (Fradi, MTK) vagy szorított meg (BVSC, UTE) otthon. A Fradi és az MTK ellen lengyel hősünk is betalált, különösen a zöldek ellen heggesztett gólja emlékezetes, de passzjátékát máig könnyes szemmel emlegetik az igazhitű Kispest-szurkolók (ezekről bővebben itt). Utolsó meccsére Békéscsabán került sor, ahol is vereséggel búcsúzott a vörös-fekete színektől, a kupadöntő már az USA-beli Colombusban érte. Mérlege Kispesten is dicséretes: a pécsi évhez hasonlóan 21 mérkőzés, 6 gól – soha rosszabbat.
Lotus, ismét: Mielőtt mi is követnénk Robertet a tengerentúlra, először tegyünk egy kitérőt szülőhazájába és pillantsunk bele a válogatottban felépített renoméjára. Warzycha 6 éves válogatottbeli regnálása alatt 47 mérkőzéssel és 7 góllal boldogította a piros-fehér színek elkötelezett híveit (a számmisztika híveinek kedvéért: a gólok száma megegyezik a kilencvenes évek magyar állócsillaga, Illés Béla válogatott tétmeccsen jegyzett találatainak mennyiségével). Válogatottbeli pályafutása annyiban feltétlenül rímel az Everton-ciklusra, hogy itt is egy leszállóban lévő együttesbe csöppen bele: a Biale Orly (azaz fehér sasok) az 1974-es és 1982-es vb-bronzérmek után a nyolcvanas évek második felétől áttranszplantálódnak a horizont királyából az áldozati bárány szerepkörébe. Már az 1986-os világbajnokságot is némiképp csalódásnak élik meg (a csoportkörből harmadik helyezettként préselődnek tovább, majd az egyenes kieséses szakaszban Brazília egy sima négyessel teszi fel őket a Varsóba induló gépre), ezután pedig hosszú koplalás kezdődik a felnőtt világversenyekre való kijutásokra vonatkozóan, amelynek keserűségét az ifik által elért 1992-es olimpiai ezüstérem is csak tompítani tudja lengyel barátaink szemében. (Legközelebb 2002-ben jutnak majd ki világbajnokságra, az ex-nigériai Emmanuel Olisadebe vezényletével, akinek honosítása egy fokkal jobban sült el, mint nálunk Thomas Sowunmi behívása.)  Robert barátunk is az azték happening után kerül képbe a válogatottnál: 1987 májusában a bő keret tagjaként már a Népstadion rekortánján szemléli az 5-3-ra végződő EB-selejtezőt a Détári-féle one-man show-val, majd pár hónappal később a lengyelországi visszavágót is, amikor felebarátaink ismét háromszor csengetnek a magyar kapunál, ám részünkről ekkor már csak két interpelláció érkezik.  Debütálására végül 1987. november 11.-én kerül sor a festői Limasszolban, Ciprus 1-0 arányú leigázása alkalmával. Lazarek szövetségi kapitány második selejtező sorozatán, 1988/89-ben már négy vb-selejtezőn is pályára vezényli, az igazi kiteljesedés azonban az 1990-93 közötti Strejlau-érában következik el – a pályára lépések számát tekintve. Az 1992-es EB-kvalifikációkon az angolok és az írek ellen csak döntetleneket ér el a csapat, az 1994-es selejtezőkön pedig az ismeretlenségből felfelé rakétázó norvégokkal, valamint a hollandokkal és az angolokkal súlyosbított csoportban gyűjtötték lelkesen a gyufákat lengyel barátaink. Strejlau 1993 szeptemberében lemond, az utolsó három mérkőzést a korábbi pályaedző irányításával játsszák le. A selejtezők zárásaként 1993. november 17.-én Poznanban szednek be egy 3-1 arányú maflást a hollandoktól – mint utóbb kiderült, ez Warzycha utolsó válogatott performansza, a hónap végén kinevezett Henryk Apostel ugyanis a hazánkban is divatos koncepcióváltás eszméjét követi és a továbbiakban nem számít a már 30 éves nehéztüzérre.

Válogatottbéli pályájának Mount Everestje a Brazília elleni barátságos mérkőzés volt, melyre 1993. március 17.-én került sor Ribeirão Pretoban (49.358 néző előtt, mely mindmáig az aréna látogatottsági rekordjának számít). A szambaválogatott ekkor még csak formálódik bő 15 hónappal később esedékes világraszóló sikere előtt, ezen a találkozón pedig főleg az otthon játszókat próbálgatják. Így is a gyepen találunk azonban néhány, egy év múlva az Olümposzra érő spílert, mint a kapus Zetti, a mezőnyben pedig Zinho, Müller, netán az Európában is helyre kis karriert befutó csapatkapitány, Raí személyében. Ők, kiegészülve néhány, helyben szintén jól csengő névvel (mint Evair vagy Palhinha), továbbá a karrierjüket igazából 1994 után kibontakoztató, de ekkor már a válogatottban próbálgatott fiatalokkal (Roberto Carlos és César Sampaio) meggyőző szinten tolják a joga bonitót. A lengyelek ellen sem futnak rossz formát: hiába a vendégek 3. percben bevarrt vezető gólja, Swierczerwski öngóljával, majd Müller bombájával az első félidő végén már a kanárik vezetnek. Mielőtt azonban a második félidőben kiteljesedne a tánciskola (és Hegyi Iván jókedve), Warzycha a félpályáról indul meg a labdával (a videón 0:49-nél), majd a mutatós háromszögelés után visszakapott labdát a hálóba segítve összehozza az egyenlítést és a lengyel-brazil párharcokban ritkának mondható európai pontszerzést.

A válogatottbéli performanszok alól 1993-ban már felmentett Warzycha pályáfutásából hátramaradt időszak a Columbus Crew egyesületére redukálódott. 1996. júniusában firkantja alá a nevét a szerződésre, amely eredetileg négy évre kötötte őt Ohio állam csapatához, amelyet az MLS berkein belül jellemzően a munkásosztály csapataként azonosítottak. A statisztikusok és Török Péter mekkájának számító országban első mérkőzését a Colorado ellen játszotta (1996. június 19.-én) és első gólját is a Colorado hálójában helyezte el (valamivel később, július 7.-én). A végül hét évesre nyúló szerepvállalás során fellépésekből és gólokból is akadt még bőven: előbbiből 145-öt, találatból pedig 19-et számlált karrierje végén a Polish Rifle, vagyis lengyel ágyú néven emlegetett Warzycha, aki 61 gólpasszával a Crew házi örök-aszisztrangsorának éllovasa, és a liga történetében is csak öten vannak, akik felül tudták múlni ezt a mutatót. Robert, aki hat idénye közül az első ötben mindig kétszámjegyű gólpasszt szórt ki a társaknak, két All-Star gálán is villogtathatta képességeit. A csapat eredményei sem adtak okot depressziós rohamokra, a kékgallérosok a futballpályán inkább az elitista irányt képviselték. Már első évükben, 1996-ban bejutottak a rájátszásba, a hét éves Warzycha-éra alatt pedig mindösszesen egyszer kellett már az alapszakasz végén a fürdés-gyúrás programpontokat gyakorolni a mérkőzésre készülődés helyett. A helyi országos kupának számító Lamar Hunt-sorozatban 1998-ban a döntőig menetelnek, 2002-ben pedig (mikor Robert már inkább másodedzőként, mint játékosként segíti a társaságot) meg is nyerik a trófeát. 2001-ben a hőn áhított nemzetközi kupaszereplés is összejön, de a világverő Costa Rica-i Deportivo Saprissa ellen könnyűnek bizonyult a társaság.

Warzycha, akinek nevéhez a gólpasszrekordon kívül az MLS első, alapszakasz-bajnokit eldöntő aranygólja is fűződik (jó huszonötről megeresztett föld-levegő rakétával roppantotta össze a San José ellenállását 2000. március 25.-én) példás hozzáállásáról és klubhűségéről híresült el a nagy víz túlsó oldalán. Mindmáig legendák tárgya Ohioban egy chicagói vendégszereplés, amelyre a rengeteg sérült miatt igen tartalékosan kényszerültek kiállni a kékgallérosok, így a vezetőedző csatasorba állította az akkor már több sérülésen túljutó, a visszavonuláshoz már közel kerülő Warzychát, akinek elsősorban a szabadrúgásaiba helyezte bizodalmát. A találkozó előtt három nappal kihirdetett verdikt után Robert úgy döntött, hogy a legendás rugók kicsit berozsdásodtak már, így ideje az edzés után némi extra szabadrúgás-gyakorlással elütni az időt. Andrulis tréner és a csapat egyik kapusa beleegyeztek a túlórába, nem sejtve, milyen kanosszajárásban lesz részük. Az edző az ötvenedik szabadrúgás után parancsolt rá Robertre, hogy ennyi talán elég lesz mára, a rúgótechnika nem kopott meg, egyébként meg lassan rájuk esteledik. Még nem elég”, hangzott a lengyel tömör válasza és már repült is az újabb ágyúgolyó a jobb sorsra érdemes csapattárs irányába. Bőven túl voltak már a századik kísérleten, a pályagondnok csendben horkolt a villanyvilágítást szabályozó gombok mellett, a kapus pedig két rakéta között fogalmazta magában a túlóra- és a veszélyességi pótlékra vonatkozó követeléseit a vezetőség felé, mikor a csuromvizes Warzycha ránézett az edzőre és jelezte, hogy a maga részéről hajlandó befejezni a gyakorlást. Pár nappal később a chicagói vendégszereplésen a Columbus a negyedik percben szerzett vezetést – egy szabadrúgásgóllal.

A gól szerzőjének bérkartonja azóta is a Crew könyvelésén porosodik, csak a munkaköri leírást kell néha átírni. Az aktív labdarúgást 2002-ben befejező Robert Warzycha három évnyi másodedzőség után, a 2005. évi szezon vége felé Szurgent Lajos nyomdokaiba lépve átmenetileg már előléptetésre került a Columbus vezetőedzőjévé – az oda 2006 elején kinevezett Sigi Schmid távozása után, 2009-től pedig állandó jelleggel kvártélyozhatta be magát a vezetőedzői lakosztályba. Hivatalba lépésének évében a csapat megnyerte az alapszakaszban legtöbb pontot szerző klubnak járó Supporters’ Shield-et, 2010-ben pedig az országos kupasorozatban zarándokolt el a döntőig. A CONCACAF-zóna BL-jében kétszer indultak az elmúlt három évben és mindkétszer sikerrel vették a csoportkört: csak a negyeddöntőben kényszerültek búcsúzni, egyszer a mexikói Toluca, egyszer a helyi rivális Real Salt Lake ellenében. A Warzycha-család Columbus családi házas negyedében él. Robert és Eliza három gyermeke sem gurult túl messze a papa fájától: az idősebbik fiút, Konradot idén szerződtette az MLS egy másik csapata, a Sporting Kansas City, a kisebbik fiú, a súlyos betegségből felgyógyult Bartosz a Marshall Egyetem focicsapatának szemefénye, az idén egyetemi tanulmányait elkezdő leány, Olivia pedig korábban a középiskolai női bajnokság egyik kiemelkedő hátvédjeként szerzett magának hírnevet.

A címkép forrása: sports.yahoo.com

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||