Ikonológia

Miután a múlt hét a Puskás ereklye-saga disszonáns hangjaival telt és mi is megtettük Hanta vezetésével a megtenni valót, a Győr elleni derbi előtti ráhangolódásként még egy kicsit pihenjünk el egy témán.

Puskás Öcsi nagy labdarúgónk volt, bálvány, sztár Kispesten – és a világon. Pont ez a jelenség indított e cikk megírására. Miért fontosak az ilyen ikonok egy klubnál? Miért lényeges hogy legyen a csapatodnak ARCA? Egyáltalán, miben rejlik az ikon-lét?

Erről elmélkedünk és arról, hogy most Kispesten hosszú évek után végre van egy arc. Nem egy újabb Torghelle-himnusz következik, de az is lesz benne. Meg sok minden más. Utána pedig, reméljük, a véleményeitek.

 


“Ikonokra márpedig szükség van”
(II. Anasztáz Czukorjev óörmény apostoli ortodox patriarcha kiáltványa, Kr.u. 882).

Szóval ikonokra szükség van. De miért is? Mert ők adják a habot arra a bizonyos tortára. Arra a tortára, ami a csapatunkat, a klubunkat jelenti, nekünk, szurkolóknak, akik esőben, hóban, örömben, bánatban és Piniben is követjük a a szívünknek kedves színeket – bárhová vezessen is a csapat útja.

Ikonok. Kik is ők? Azok a játékosok akik többek a “kedvenc” státusznál. Nekem számtalan kedvencem volt az 1988 óta datálódó, 1990-től beélesedő kispetdrukkerségem alatt. A Cs-betűs hátvédsor. Piroska. Milinkovics. Mátyus Jani. Szabó Tibi. És még sorolhatnánk. Ikonom annál kevesebb. Az olyan játékos aki a szívemben az adott korszakom Kispestjét jelentette, egy volt vele, cégére, logója volt a klubnak. Egy brand, amire lehetett építeni a márkapolitikánkat a szurkolói lelkekben. Aki Puskás Öcsi volt Nagyapámnak az ’50-esekben, aki Tichy Lajos volt Faternak a ’60-asokban, aki Döme volt popp bloggerkollégának a ’80-asokban, vagy sokunknak Pisont a ’90-esekben. Nem véletlen a fejlécünk összetétele sem- természetesen jó adag személyi szubjektumot is tükrözve, de azért az ott látható négy arc egyikére se hinném, hogy nagyszámú Honvéd-drukker követelné habzó szájjal eltávolításukat. Persze van, aki hiányolja innen Détárit vagy épp Bozsikot, de a hely véges volt és mondom, szubjektum.

Nekem ilyen ikonjátékos volt Kovács Kálmi, a kora kilencvenesekbe külföldi sikereit meg-megszakítóan hazatérő csatárcsillag, aki ha pályán volt és jó napja volt, azzal az érzéssel ajándékozott meg, hogy ma biztos a gól. Később ilyen kulcsjátékos volt számomra Bárányos aki egy új kasztot képviselt: A KISPESTI NEVELÉST aki sztárjátékossá ért az NB1-ben. Hogy belőle mi lett az ikonlétből, nem e poszt témája, de fájó momentuma a privát Kispest-Honvéd-sztorimnak.

Az első légiós aki elérte a belsőmben azt a státuszt, hogy nem egy kedvenc a csapatból hanem a nagybetűs favorit, az -gondolom sokakat “meglepek” vele- Robi Warzycha volt. Róla itt most ennyi legyen is elég, Ti is unjátok már a hozsannázásaim, s lassan nekem is fárasztó ezredik alkalommal is leírni hogy mekkora arc volt pályán és pályán kívül is a polák félisten. Ugorjunk.

Ínséges évek jöttek, ahol azért csapatokon, kereteken belül megvoltak a kedvelt arcok, de mindenek fölött álló kedvenc, jellegadó címerjátékos nekem hiányzott. Szerettem Németh Norbit, míg itt tolta, de ő nem nálunk teljesedett ki; bírtuk a kis Dobost, komáltam Genikét, de a kis mozambiki azért sose volt új Pisont, bármennyire is imádtuk őt. Aztán jött a korai Hemy éra, és Hercegfalvi visszatérése, aki meghatározó bohócligerré érett távollétében, s miután megbékélt a szurkerekkel 2006 őszén, felcsillant a remény hogy ő lehet az új brand. Ehhez minden adottsága megvolt – remek technika, Vasas ellen sarkazott csodagól, szakmányban termelt találatok, remek passzok, kispesti nevelés – és ő mégis más utat választott. Hát mit mondjak… márkanév lett ő is, de nem jó csengésű…

A kezdeti Hemingway-érás kisebb sikereket nyomasztóbb szezonok követték, Sisa tréner szerethető kiscsapatot próbált építeni, értelemszerűen ikonok nélkül. Morales filozófiája 11 szürke eminenciásról szólt, aki kiemelkedett az max azért volt, mert 8 méteren 100-at vert a magyar mezőnyre futósebességben. Igen, csíptük Abrahamot és a csöppnyi Diegót – de az utóbbi helye a “Büszkeségeink” táblán ma is csuklásra késztet.

És mégis, mi mentünk és szurkoltunk, ha kellett,  hát Schultz Lacinak, ha kellett, Hornyák ‘hentes’ Vendelnek, ha kellett, a borzalmas Rouani-Rufino sornak. Tavaly már BojtorLacit hypeoltuk… Azért ez mindent elmond. Én már letettem arról, hogy olyan játékosok is lesznek a keretünkben akinek a neve hallatán már megy fel bennem az adrenalin és aki nem csak megdöglik a pályán a színeinkért, de élvezhető focit is nyom nekünk. Pedig valahol erről szól a szurkolói lét szebbik oldala, csak nálunk ez valahogy elfelejtődött.

És akkor eljött az idei október, és ugye visszatért “a Sanyi“. És ez a Sanyi gyerek fél év partvonalon kívüli lét után úgy robbant vissza a kispesti kezdőbe, hogy… azt akartam írni, hogy “mintha el se ment volna 2003 nyarán“. De nem írhatom  ezt, mert a már nálunk is szárnyait bontogató, de még forrófejű, magát 2 meccsente kiállítattó vadócból mára egy érett játékos lett, az NB1 egyik legjobb csatára. Igen. Nálunk. Igen, saját nevelés. Igen, akit hívtak sokan és mégis hozzánk jött, igen akinek nem a pénz számított. Ilyen még létezik???

Kegyetlenül fontos egy dolog ez, emberek. Hogy a szurkolói fórumunkon azt olvasom, hogy a magyar fociról évek óta megkeseredett csömörrel író 1-2 arc is belelkesül. Hogy a sokszor szkeptikus Öcsém vörösre tapsolja a tenyerét, amikor a Paks ellen Sanyi kifut a gyepre. Hogy Fater arról beszél a Pécs elleni derbi után, hogy “el sem hittem, hogy honnan csapott le a labdára a Sanya“. Hogy Debrecenben egy stadion szidja a mi csatárunkat mert annyira fél tőle a 6000 derék, ámbátor hőzöngő cívis. Hogy a Kanyar már dalt költ neki. Hogy hazatérte óta minden meccsén, még amikor rossz napja is van, gólt vagy gólpasszt hoz. Origo-s interjújában pedig feltette az eddigi képre a koronát. Egyszerű válaszok, strict önértékelés, “tudnunk kell hol a helyünk” attitűd, egészséges önbizalom.

Még két dolog. 1) A múltkor az öltözőfolyospn odementünk hozzá gratulálni, mikor jött be a pályáról az egyenlítő gól után, mire ő a fejét rázva füstölgött, hogy ma katasztrofálisan játszott ezért ne gratuláljunk…  2) az interjúinkon ő sosem az a gazsulálós arc, nem köszönget nekünk 100 méter távolságból ha találkozunk, viszont őszintén és nyíltan beszél és belül az maradt ami volt, egy igazi délpesti srác.

Na, az van hogy Sanyival sokat nyertünk. Ha télen megy tovább, már akkor is. Sőt, fájó szívvel de azt kívánom, menjen is, ne üljön bele a hazai szürkeségbe… viszont ha marad, akkor továbbra kettőzötten érdemes lesz kijárni tavasszal a Szetélybe. Ha Kispest-meccs, akkor Torghelle -ez lassan alapmondat lesz és ez jó. Úgyhogy élvezzük ki amíg tart.

Ikonok. Ők jelentik ennek az egész őrületnek, amit futballdrukkerségnek, fociláznak hívunk, a savát-borsát. Miattuk van az, hogy legalább 10-ből egy meccsre átlagosan azért évek múlva is emlékszünk. És nyilván más szint a világklasszis Öcsi bá, a zseni Tichy, a nagy kedvenc Pisont Pista vagy most a mi Sanyink. De egy dolog közös bennük. A fejünkben élő kognitív Kispest-poszterünkön ott a helyük. Mindegyiküknek.

És most ti jöttök: nektek ki (volt) az ikonotok?