Mastodon

Vállunk fölött hátranézünk… FTC – Kispest visszatekintő.

Hát megint így jártunk, osztkönyv kikerült, beszámoló késett, késegetett és visszatekintővé manifesztálódott. Viszont legalább a most következő rövid poszt keretében visszanézünk azért, csak így, a vállunk fölött a vasárnapra, 1-2 momentumot kiragadva a meccs felvezetéséből, a találkozó hangulatából, történéseiből, végül utózöngéiből. Gyorsan és röviden, hisz a napokban már Kecsó meccs, és az ottani beharangozási feelin’ telíti majd el kispesti agykamráinkat. Jöjjenek hát a gondolatébresztő kis bekezdések, aztán ha maradt még bennetek kommentolnivaló a recens posztjainkban már megírt észrevételeiteken túl, hát ne habozzatok, mint ahogy Supka mester sem teszi, ha szűrőt kell behozni a 80. perc táján…!

Felvezetés: szolgálunk és védünk.

A meccsre való készülődés valahogy bezsongta az egész négynapos ünnepet, a háttérből zizegve a fülbe, ám élesbe mégis igazán vasárnap reggel fordult. Hanta persze vegzál, hogy kéne még beharang, de ihlet az most kevés, főleg a szombat esti sörtámadás nyomdokain, erre kell vasárnap délelőtt gyógysör, persze, hát kapóra jön hogy nyílt egy új cseh kirendeltség a Ferdinánd sörház mellett is, a Szív utcában, csapolt Primátor, remek. Szolgáljon mentségemre hát a gasztronómia oltárán való permanens áldozás… no lényeg a lényeg, délután laptop a táskába, kabát a vállra, és indulás. Az Ecserin szállok fel a metróra, az aluljáróba lefele menet már hallom is a rendőrségi adó-vevőket, no, ezek már itt vannak? És igen, 20 rohamrendész áll a peron mellett, elhaladok mellettük, hm, kezdődő meccshangulat. villan át az agyamon, elmosolyodok, mire a vezetőjük odamordul. “Mit mosolyogsz, g**i?“. Hm. Ez igen. Irány a Népliget.

 

Meccshangulat, jelesre vizsgázó vendégszektor

A bejutás hosszadalmas, de nem a tortúra miatt (az most nincs), hanem kollegát várunk Hantával. Babar már ott van, gyorsan át is futunk az esélyeken, de két ekkora rohadt pesszimista, mint mi ketten, hát nincs még egy, így témát váltunk, mielőtt élve eltemetjük magunkat egy-egy vörös-fekete sálban az Üllői 129 előtt. Végre befut a hantai meccstárs is, irány a lelátó. Közben a mieink már megérkeztek, bloggertársamtól negyedszer hallgatom végig, hogy kéne egy csapóajtó a felüljáróra, ahonnan egyszerűen besétálhatnának a vendégszurkolók, érdekes sportépítészeti utópia. Gyorsan tolunk egy sört, ez a koradélutáni benesov-i vörös és világos 10-es korsók után kb. szentségtörés lesz, mégis bevállalom, így bűnhődésem méltó. Katasztrófa. Erről azonban nem csak én siránkozok, tehát nem pusztán a sörsznobizmus beszél a posztszerzőből, megnyugodhatunk. Táborunk hangol, jó hallani, alattam egy csorda megposszant 12-14 év körüli zöld harcos mantrázza a “Kispesti családok, hozzátok a kabátot” jellegű örökzöldet, ezt viszont nem jó hallani. Szerencsére a becsületesen izmos “Csak a Kispest” hamar elnyomja. Sajna a Fradi keménymag is bedörren ekkor, hát, hangjuk az van, el kell ismerni. Mégis, az egész meccsen le a kalappal a mi Kanyarunk előtt, ha a csapat is így teljesített volna, most 3 pont itt.

 

Hol az őszi Kispest?

No igen, témánál vagyunk. Mert hogy is teljesítettünk? Igazából gyengén, de nem tudom azt mondani hogy rosszul , mert sokkal több a jelen keretben nincs. A játékosok hajtottak és küzdöttek, erre nem lehet panasz – mással viszont van bajom. Eleve az alap-hozzáállás: már valhogy az első percektől abba az irányba mutatott minden, hogy jó itt az egy pont is. De tegyük a kezünket a szívünkre: stabilabbá váló játék ide, AbdiSomalia oda, azért ez a Fradi nem a ’96-os BL-menetelős, vagy a ’91-’93 közti számunkra verhetetlen mumusalakulat… Lehoztuk a meccset kapuralövés nélkül, hacsak az elakadó Botis ágyúzást, az eloktalankodott Csámi-stukkolást, vagy a két szánalmas átlövési kísérletet (by Gege és Hore) nem vesszük annak… Nem vesszük. Már osztkönyves kommentjeitekben Ti is kitértetek arra: Supkának mi a felelőssége. Vannak akik azt állítják: alkalmazkodva trébb keretünkhöz, eleve tudatosan váltott védekezőbbre tavasszal, eleve ezért nem a fiatalokat, hanem a szűrőinket küldözgette be az Üllőin cserébe vasárnap… Mások pont hiányolták a bátorságot, a támadóbb szerepű arcok (Erdélyi, Vernes, Faggyas) jegelését a padon, a győzelem eleve feladását egy annyira azért nem jó Fradi ellen. Az igazság mindig középúton van, ez nekem nagy kedvenc közhelyem: most is így érzem. A keret tényleg gyengült, mondhat bárki bármit, és végül is Supka a szerzett pontok alapján eddig jól sáfárkodik az összeállítással. Viszont az az indoka, hogy kényszerű cseréink miatt kellett védekezőembereket küldeni a sérültek helyére, nem áll egészen meg a lábán – az inetrjúban is ezért faggattuk arról: nem tartott egy talált Fradi góltól a végén, s akkor kitől vártuk volna az egyenlítést? A Hidi-Marshal-Hore kreatív magtól, előttük a holtfáradt és bozralmas inaktív napot kifogó Gegével és a csatárként tévedés Tchamival? Necces az ügy. Hol van az őszi csapat – sírtam kicsit az osztályzatainkat taglaló posztban, és most nem is a távozó arcokat akarom újból felsorolni, tényleg túl kell lépni, de a játék, a tervszerűség, a legalább meccsenként 3-4 szép és felépített támadás, az nagyon hiányzik. Oké, ez a keret van, ezt kell szeretni, de ez így nem fog menni sokáig változatlanul, előbb-utóbb kell valami építkezés is a meccseken, nem fogunk zsinórban győzni kapuralövések nélkül.

 

Ex-ikon?

Döme… a meccszáró jelenetekre mindenki emlékszik, egykori világválogatottunk és líblingünk rendesen kapta az ívet a takácsritás nyilatkozat alatt. Akkor még csak a bíróra posszant derék Lajosunk, viszont a későbbi híradások arról is beszámoltak, hogy bízony egy túl sok jóra nem vezető összehasonlításra is ragadtatta magát Döme, miszerint nem zavarja, ha drukkereink megtalálják, hisz azok úgyse értik, mennyire nem emlegethető egy nap alatt egy Honvéd és egy Ferencváros. Persze lehet, hogy a jó Döme ezt úgy vélte: egy Honvéd az ő szívében sose érhet fel a Fradiig, de valljuk be: az utóbbi hetek détáris sajtómegnyilvánulásait tekintve valószínűleg a másik pólus felé lenghet ki a mutató. A szidalmazó kórusoknál szerzőtársam rosszallóan csóválta fejét – hogy ezt azért nem kéne, s a trágársági részt tekintve ebben egyetértettem vele az eszemmel,  a szívem mélyén viszont szurkolóinkat értettem meg, nagyon is. Ezek után Détári még akár (ha nem lennének az előzmények) erkölcsi győztesként is kijöhetett volna a szituból, s úgy festett így is lesz: nem intett ki, nem szólt vissza. Aztán mégis elpattant nála valami és jött az ominózus nyilatkozat. Ismerve persze a médiát, lehet ebben kis ferdítés is, de ismét az előzményekre utalok vissza: én attól tartok itt nem ez a helyzet. Tovább nem is ragozom azonban a dolgot, csak egy mondat még a végére: nem véletlen, hogy tavaly tavasszal elkészült fejlécünkben kiket láthattok. Détárin egy pár másodpercig gondolkoztam (hiába, 1993 őszéig a világon ő volt a kedvenc játékosom: a világon, nem itthon: a világon), majd a dicső ’80-asainkból Kovács Kálmit vágattam be designer tesómmal az inkriminált háttérképbe. Akkor is tudtam, hogy jól döntöttünk, és most még inkább így érzem. (Ez saját álláspont, még a blogszerkesztőségben is megoszlanak a vélemények, hozzáteszem!).

 

Péntek

Péntek, Kecsó, munkahét utolsó előtti napja, kötelező győzelem kéne legyen, a kecsói bloggerek már tolják is az önleíró jóslatokat, Bori, Tököli eltiltva, a már most névlegenda Gyagya sérült… nagyon nehéz lesz ez azonban, ebben aztán egyetértettünk Supka maestróval! Nehéz bizony, pont a kötelezőség miatt. Nehéz, és mégis meg kell legyen: a szupernehéz, igazi értékmérő meccseink ugyanis most indulnak majd be és a Fehérvár-túrára jó lenne ha játékban még nem is, de önbizalommal továbbra is felvértezve menni. HAJRÁ!

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||