Mastodon

Újabb egy év együtt

2010, vagyis lassacskán három éve, hogy elindítottuk a blogot, és pusztán azzal, hogy heti rendszerességgel írogattunk ide, érezhetően közelebb kerültünk a klubhoz, még ha az nem is egy hivatalos kapcsolat, de az életérzést, a kispestiséget jelentősen megdobja – belsőleg.

Moralessel kezdtünk, dobogóközelben, és mellékesen egy nagyjából élvezhetetlen futballal. Rövid ingerregnumot követően visszatért Supka, a menet közben erősen átrostált kerettel pedig megalapozta a következő évet, aminek során egyértelművé vált, hogy a Honvéd újra egy masszív felsőházas csapat képét kezdi magára ölteni. Végül befutottunk negyediknek, amit lehet tekinteni akár a legszerencsésebb középcsapat posztjának is, és bár kevés dolgot rühellek annyira a sportban, mint a megérdemelte formulát (hiszen egy bajnoki rendszerben az egész éves teljesítmény számít, és abban voltunk a negyedik legjobbak), mégis azt mondom, hogy úgy érzem, az valami olyasmi volt.

Nyáron váltottunk a padon, jött Rossi, mi pedig kapkodtuk a fejünket, hogy minek? Miért? Lecserélni az addig működőt, miközben újabb sorcsere a játékosállományban, egy nemzetközi kupaindulást közvetlen megelőzően, illetve alatta? Rendben, Attilánál csak elvétve kaptak szerepet az akadémisták, jobban bízott a bevált arcokban, és teljesen megértjük, hiszen az edzőt az eredményei minősítik, és a negyedik hely az pont az, ami tud minősíteni.

Honved-Ruzomberok_2012_Babar_0003

Nyáron tehát hatalmas félelmek közepette vándoroltunk ki a felkészülési meccsekre, és láthattuk Chukwuebukát (talán így hívták), aki remek nyelvtörő lehetett volna bármilyen mezei kommentátornak, ha mondjuk az újpesti Chibuabuával (mezén: Bavon) fut össze a pályán. Csubakka végül nem maradt, ellenben az eleinte még harmatosnak is csak erős túlzással nevezhető Zivanovic igen, a semmi különleges Ignajtovic dettó, Ikenne-King, Sunnyboy, Belotti (!!!), satöbbi. Ajjaj, mondtuk magunknak, kevés lesz ez.

Albániába még egy erősen akadémistákra építő csapattal mentünk, nyertünk, ahogy a visszavágón is (Tchami, basszus, mekkora gólt lőtt Tchami?), majd jött az Anzsi, és a kinti meccs helytállása után a hazai pofon, valamint Szabitól egy mindenidők-kategóriájú nyilatkozat az akkor még pepsifocinak nevezett csakfocin. Kezdtünk reménykedni. Sőt, itt kezdődött az a folyamat, ami aztán kihatott az egész évre, hogy egy-egy nagyobb vereség inkább erősítette a csapatba vetett hitünket, mintsem elkente volna a szánkat. Emlékeztek a nyolc emberrel befejezett győri kupameccsre, ahol csak kettős hátránynál voltak képesek gólt rúgni nekünk? Vagy a tavaszi nyitókör egy Videotontól kapott négyessel (legalább két csodálatos góllal, amit minden józan ember kénytelen volt megtapsolni, mert élőben ritkán van alkalma hasonlót látni), miközben az első dugóig mi támadtunk, és bár védelmünk az pont nem volt (MaxiKing, Lovric, Pascariu, Alcibiade), ha Diaby vagy Lanza kicsit szerencsésebb, akármi lehetett volna. Szerencsére a futballban nincsen ha, mert ki tudja, ha az a ha bejött volna, akkor most mi lenne velünk?

Siofok-Honved_Babar0041

De vissza a nyárra. A siófoki túra mindig valami, azt szeretjük, mert tópart, úgy pedig pláne, ha kedves és ritkán látott ismerősökkel lehet találkozni. Az ítéletidő, a klubházba menekülés, az Ignja-fejes, a minden azonban emlékezetessé tette még azt is, ami amúgy is az lenne. Zivanovicba továbbra sem láttunk semmi különöset, Vernes jó volt, csak szerencsétlen, Délczeg kevéske, Gege,Vécsei halvány. Megijedtünk kissé.

Rossi viszont betartotta az ígéretét, a három csatárból egy pillanatra sem engedett, legfeljebb a középpályát húzta kissé masszívabbra, és rendelte visszább a szélsőket, de olyan sosem volt, hogy egyetlen ék kóricáljon kilátástalanul elől. Folyamatosak voltak a helycserék, mindenkinek volt védekező feladata, de mindenki megkapta eközben a pihenés lehetőségét is a pályán, hogy ha támadunk, akkor abban legyen potenciál. A gondolat, miközben még nem láttunk belőle szinte semmit, szóval önmagában tudott tetszeni.

A nyár vége, az ősz eleje álomszerűre sikeredett. Videotont verni úgy, hogy végig a mi akaratunk érvényesült, hogy gólt – egy igazi közhellyel élve – reggelig sem rúgtak volna, ráadásul a Lovric védte tizenegyes még extrán meg is koronázta a délutánt. Csodálatos.

Baráth Botond vs. Ferencváros, 2012/13, 5. forduló

Egy fradiverés (egy szó!) az Üllőin mindig jó, Boti gólvonalas leguggolós-kifejelős mentése szinte alázó, a Paks elleni második félidős feltámadás léleképítő, az MTK elleni vereség belefér, a játékunk talán akkor volt addig a legszórakoztatóbb, vagyis sebaj, majd beérünk, ez jó lesz, nagyon jó lesz.

Elkapott minket a kispestititsz, és bár TB-alapon akár lehetnénk vidisták is, a fene se akarta kikezeltetni magát. Hasonló stigmát bármikor képesek leszünk elviselni, szemben akár a világgal, akár a legolvasottabb sportlap kicsinyes Honvéd-ellenes kampányaival. Sá-lá-lá-lá, ragadott el sokszor a hangulat, buszon, metrón, villamoson, a felhők között lépdeltünk.

Fontos megjegyezni, egyáltalán nem a tabellán elfoglalt előkelő (mit előkelő, egyenesen első!) helyezés miatt, hanem az egészet úgy egyben látva. Kemenes érthetetlen elmeszelésében is csak az ellenünk szövetkező hatalmas erőket láttuk, Baráth Botiban egy új Varga Kacsát, Vécseiben (aki közben néha-néha hátrébb játszott, amolyan schweinstergeri poszton) hol Nagy Antit, hol Pisontot, Vernesben Kovács Kálmit, Muflonban Benjamint, Ignjában Botist, és sorolhatnánk, mindenkinek volt valami párja a valamivel fényesebb közelmúltból. Újra elkezdtünk szeretni egy csapatot, azon túl, hogy a klub mellett a végletekig kitart(ott)unk. Talán a 95/96-os kupagyőztes bagázs óta nem ért össze ez a kettő Kispesten.

tumblr_mdwhowBq9z1rdnfppo1_1280

Az ősz további része felemásra sikeredett. Futószalagon jöttek az eltiltások, megízleltük a vereségek ízét, miközben egy csodálatos szerdán úgy picsáztuk ki a kupából a Diósgyőrt, hogy csak egy régi pesti humoreszkkel tudtuk megmagyarázni Sisa tréner lemondását: a cél(unk) Szentesítette az eszközt. A visszavágón aztán Lázár se tudott hatni rájuk, mi pedig kitartottunk egészen a szezonzáró bajnokiig, hogy ott beüssön a krach, a tavaszt megelőző hosszú három hónap szinte páni félelmének minden alapja.

Egy meccs alatt elfogyott a védelmünk. Ignja begyűjtötte az ötödik sárgáját, Tandia négy hónapot kapott a nehezen megérthető semmire, Baráth Boti pedig olyat művelt Elekkel szemben (a pécsi Okoronkwo után már másodszor néhány héten belül), hogy számomra az sem lett volna meglepő, és egyben elfogadhatatlan, ha nem négy meccset kap, hanem annál jóval többet. Boti, az akkor és ott nagyon nem kellett, ezt a fajta viselkedést nagyon gyorsan ki kell nőni.

Télen tehát igazolni kell, különösen a védelembe. Debi ugyebár menet közben kiírta magát a keretből, sok az eltiltott, rövid a pad. Moga, Remes bemutatkozott, egyelőre kevésnek találtattak, bár lehet, a mérce került velük szemben igen magasra a korábbi bemutatkozók teljesítménye által. A sérüléséből menet közben felépülő Vidoviccsal szakítottunk, kár érte, nem volt rossz spíler. Novákról továbbra sincs semmi hír. Az adekvát válasz tehát a kényszerigazolás kellet legyen.

tumblr_mhuikr2XsA1rdnfppo1_1280

És akkor megnyílt az olasz vonal. Sorra jöttek a próbázók, hogy végül maradjon Alcibiade, Lanza és Martínez. Lanzáról tudtuk, hogy bőven nem a magyar szintet képviseli, és hogy az egész tavaszunkra ki fog hatni a bundás múltja miatti betámadásunk. (Itt jegyezném meg, hogy mélységesen egyetértek Hemibá azon – a sportlap által kettős beszédnek nyilvánított – álláspontjával, hogy a bundások patkányok, ki kell irtani őket a pályák környékéről is, de ez nem sértheti az ártatlanság vélelmét. Vagyis akire nem bizonyítottak valamit, ha nem ítélték el jogszerűen, akkor az addig bizony ártatlan, mondjon ennek bármennyire is ellent a honi szövetség álláspontja. Az pedig legyen az ő problémájuk, hogy az amúgy is gázosan meghozott szabályukat csak a magyarokkal szemben tudják betartatni, valamint kíváncsian várjuk az – esetleges – első felmentő ítéletet a magyar bíróságoktól, amikor majd a játékosok kezdenek visszatámadni a jogszerűtlen eltiltásuk miatti kiesett bevételeiket számonkérőn. Csuda dolgok történhetnek még, bár elnézve a tempót, kérdés, melyik században?)

Martínez és Alcibiade semmi extrát nem hozott a felkészülésiken, sőt, az előbbi igazolását még érthetetlennek is találtuk, hiszen a posztján ott volt Abass (aki menet közben visszatért Vietnámba), Tchami, Vernes, a felhozott Holender, a frissen igazolt Lanza, és Diaby vagy Délczeg sem jön zavarba, ha nem középen kezd. Ott telinek tűntünk, mégis csalatkoznunk kellett, az igazolás a klubot igazolta. Mesterhármas a Megyerin? Kell ennél szájbarágósabb magyarázat?

Alcibiade hiányposztra jött, Pascariu szintén, de benne aztán tényleg annyira nem láttunk semmit, hogy azt sikerült is hoznia egyetlen fellépésén, a Videoton ellen. Kellett egy belső védő, nagyon kellett, de nem ő. Év végére aztán a kényszer kiigazított minket, Lovric és Tandia szépen körberotálta egymást Ignja mellett, miközben Boti átkerülhetett a saját posztjára, Alcibiade belelendült, és ha nagyon kellett, akkor Ikenne-King, vagy a bárhol valamit hozó Zivanovic hozta darabra a védőnégyesből a négyet.

Borúsan indult tehát a tavasz. Sem a felkészülési meccseken, sem a kupában, sem az első bajnokin nem sikerült gólt, gólokat lőni. A negyedik-hatodik helyet még így sem kérdőjeleztük meg, mert annyi legalább volt, kellett legyen ebben a csapatban és ebben a mezőnyben, de a húzós, izgulós szezon nyilvánvalónak tetszett.

IMG_3962

Erre lementünk Paksra, kihagytuk Gegét, és egy félidő alatt lerendeztük az egy héttel korábban még az Újpestnek hatot gurító csapatot. Döcögősen indult, de hamar, szinte egy csapásra beérni látszott a játékunk. A Hungárián ugyan vereség (ha igazán szemét akarnék lenni, azt mondanám, Szabi, basszus, majdnem elment rajtad ott és akkor a bronz, de nem leszek szemét, mert az egy rettenetesen peches meccs volt), de a focink jó, sőt, javuló tendenciát mutat.

Újpest-Honvéd13_Babar_0024

A Fradinak újra nem adunk egy pillanatnyi sanszot sem, a lendület pedig úgy elkapott minket, hogy kitartott június elejéig. Végre nem kaptunk ki a Kecskeméttől, tíz emberrel domináltunk Pécsett, mindent lehengerlő focival vertük a győri vegyest, kiszenvedtük a Pápát és az Egert, Kaposváron fordítani tudtunk, Újpesten alkottunk egy sokáig nem feledhető estét, miközben gólt csak akkor kaptunk, amikor már minden mindegy volt, vagy egyáltalán nem kaptunk.

Közben a Nagybetűs Szakma szerint surranópályán érkeztünk meg a dobogóra, mert senki nem vette a fáradtságot arra, hogy kielemezze, megnézze, mitől is működik a Kispest. A statisztikák vegyes képet mutattak ugyan, mert például a labdát csak elvétve birtokoltuk, de ha igen, akkor domináltunk a kapura lövések számában, miközben ellenünk már az is nagy dolognak számított, ha egyáltalán eltalálták az alapvonalunkat, semmint azt a ketrecet, amin belül a gól gólnak számít.

A negyedik-ötödik helyeken álltunk, amikor elkezdtük akarni a bronzot, mert – mi, akik hétről-hétre látták a csapatot – tudtuk, a többiek nem jobbak nálunk, hektikusak, nehezen tudnak mit kezdeni a hihetetlenül stabil játékunkkal. Egy idő után triviálisnak kezdett látszani, a Fradi, az MTK és a Debrecen mellett, nekünk is komoly sanszunk van az éremre, talán a legkomolyabb.

Áprilistól aztán bújni kezdtük a sorsolásokat, a riválisok kivel és legfőképp hányszor játszanak egymás ellen, kinek könnyebb, kinek nehezebb? Hogy a másik három még körbemegy egymáson? Parádé. Nekünk Eger, Pápa, egy talán addigra már bajnok Győr és egy baráti Haladás. Alakul ez, alakul.

Haladas-Honved13_Babar_0107

19 év. Hányszor hangzott el az utóbbi hónapokban? 19 kibaszott év, 19 kegyetlenül zavaros év, 19 kilátástalan év, 19 év, 19 év, mindenhol 19 volt az év, és nem akartunk rá lapot kérni. A bronz akarásával keltünk, a bronz akarásával feküdtünk, érem kellett, le kell zárni a 19 évet, mert már így is 18-al hosszabb a kelleténél.

És szeretni akartunk, mert ki voltunk éhezve a szeretetre. Sokszor volt közben, hogy tudtunk valamit, vagy valakit, de úgy az egészet talán sosem. Nyertünk ugyan kupákat, ami cím, de nem a bajnokságban, nem a mindenkinél voltunk egyértelműen jobbak, hanem a kupában, ami itthon nem csak a második számú sorozat, hanem még annál is kevesebb hagyományosan. A tabellán akartunk újra magasan lenni, akartuk, hogy ne azért fújjuk álmunkból is felkelve a másnapi kezdőt, mert nincs más, aki játszhatna az adott posztokon, hanem mert aki ott van, az érdeme szerint van ott.

Légiós? Néger? Magyar? Akadémista? Pont leszarom, hogy mi van az eredet mezőben, mert mindegyik kispesti játékos, akik akkor játszanak, ha az edző úgy gondolja, hogy eredményes lehet velük. Ha akadémista, akkor örülünk, ha nem, akkor elfogadjuk, még nincs kész senki arra a posztra, majd jövőre, vagy talán kicsit később.

A szelekció működni kezdett. Aki itt van, aki itt maradhatott, az nem a véletlennek köszönheti. Rossi nem szemérmes, magyar szinten akár meghatározónak is nevezhető, hovatovább neves játékosokat is simán kihagy a csapatból, ha azok nem sorolnak be teljes szívvel mögé. Rossi befejezi Sisa és Morales művét, kitakarítja az öltözőt, esélyt nyitva arra, hogy Kispestre többé ne kerülhessen olyan elem, aki nem ide való.

Elég csak ránézni Zsiványra, akit még ebben a posztban is szapultam, aztán végigjátszotta szinte az egész idényt. Láthatóan nem egy fel nem fedezett zseni, de elfogadja a rá osztott szerepet, veszettül hajt, mert az a legkevesebb, amivel tartozik a szerződéséért cserébe. Aki ma a Kispestben pályára léphet, annak ki kell köpnie a tüdejét, különben felőlünk mehet ahová akar, senki nem fog sírni utána.

Piramidális év volt. Éremmel zártunk, és bár nem a legfényesebbel, de megkaptuk azt, amit az elmúlt keserédes évek alatt hiányoltunk: egy csapatot, egy álmot, egy valamit, amivel tudunk azonosulni, ami tényleg mi vagyunk, ami tényleg a mi jelenünk, és egyben jövőnk.

Eközben mi RW-vel csak daráltuk a posztokat, mert akartunk írni erről a csapatról, és ha kikerült az NSO címlapjára, akkor örültünk, hogy nem csak a Hivatalos Média álláspontját láthatja az érdeklődő szurkoló, hanem egy attól gyökeresen eltérő véleményt is: a szeretetét, az elismerését.

Haladas-Honved13_Babar_0159

És köszönjük az egész éves támogatást, akár szóban, akár itt írásban kommentelve, akár csak hallva a lelátón elhaladó emberektől egy-egy gondlatunkat, hogy olvastok minket, hogy írhatunk arról, amit tényleg szeretünk, és hogy az sem zavar titeket, ha azok sokszor homályosak, a saját életünkről, mindennapjainkról szólnak, hiszen ez a két dolog alig választható szét egymástól. És továbbra is ugyanez lesz, mert ez egy blog, ahol RW és én is magánemberként vagyunk jelen, a saját életünket éljük, és arról írunk, amiről épp kedvünk van. Már bocs, de ez így marad.

Továbbra is mondjuk, nyitottak vagyunk a vendégposztokra, örülnénk, ha minél többen gondolnátok úgy, van mondandótok a Kispestről, a honvédos életérzésről, vagy csak úgy bármiről. Szívesen fogadjuk őket, ha kell megszerkesztjük és kitesszük, mert miért ne? Néhányan csináljuk csak a blogot, sajátunkénak érezzük, de nem csak a sajátunkénak, hanem valami közös kincsnek, veletek együtt.

Jó azt visszahallani, hogy „ugyan nem olvasunk titeket, de”, és akkor jön valami elégedetlenkedés. Fasza, akár elhihetnénk, hogy tényezők vagyunk, de nem, csak véleményünk van, ami eltérhet más véleményektől. És ez jó így. Jó az is, hogy az 1909.hu és az 1909foto.hu oldalak, a Kispest-Honvéd facebook-csoport mellett van még egy újabb terep a magyar kibertérben, ami a Honvéddal foglalkozik.

Jó így együtt, egymásra találva, blog, túrabusz, lelátó, csapat, olvasók, büféskishölgyek, bábolnai mekisek, edzőmeccsek, Guriga presszó, barátok, ismerősök és Nyuszi egyéb üzletfelei.

Köszi az évet. Folytatjuk.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||