Van egy pont, a posszanáspont, amikor, mint egy holtponton, átlendül az ember, és onnantól már nem megy felefele a stressz, nem szorul jobban össze a gyomor, nem csapkodja hangosabban a tenyér a korzókorlátot. A ’90-esek végén az ilyen holtpontok elérése után nem szidta többet az adott meccsen az Esernyős tovább az ellenfél bal- vagy jobbszélsőjét (aki épp a törzshelyéhez, a korzóhoz közeli oldalon rohangált) artikulátlan hangján – pedig amíg szidta a delikvenst, az nem volt egy gyenge dolog. De utána filmszakadás, kifulladás, néma csönd. Na ez a holtpont jött el tegnap nekem, és ahogy hallottam (azaz: nem hallottam) – sokaknak. A végén már a meg nem adott gólunknál is csak néztem, mint hal a szatyorból. Szóval megfogalmazódik szépen az emberben, illetve már rég megfogalmazódott, de mostanában egyre inkább egy csatornabűzű nápolyi sikátor szagát idéző hulladékkupacként konkrétan manifesztálódik előttünk a kérdés: hát mi a sz*r folyik itt?
Szóval tegnap elkattantunk. És ez nagyon nem jó. Nagyon nem jó, hogy a Honvéd is elindulni látszik a válogatott dicstelen útján, a válogatottén, amely 2010 óta nem is létezik, ahol az utóbbi év(tized)ek egyetlen értelmezhető kapitányát elküldték 4 éve és jöttek helyette kapitánynak látszó képződmények, a végén megkoronázva e katasztrofális döntéscunamit a buflák Pinyővel (hogy most jöjjön Dárdai tüzet oltani). Persze valahol Dárdai a remény útját is jelzi számunkra is – ilyen egerváris, pintéres hitelfelélés után egy új név még ennyire megmozgatja a válogatottért dobogó, már rég kihűlt szívem – akkor a Kispestnél, ahol csupán az utóbbi pár hónap, (vagy másfél év?) kezdte ki véglegesen a focilázat, ott még ennyi sem kéne az új fellángoláshoz?
Így van – bólintana Gege bele a kamerába, ha ez interjúkérdés lenne, és nagyot húzna a hűtőben érlelt Royal vodkából. De mi most nem Gegét kérdezzük. Én a klubvezetést kérdezem, hogy ez még meddig megy, ez a kísérlet, ez az empíria, amit most tolunk. Mert olyan ez az egész, mint egy nagy társadalmi, játékelméleti kutatás: hoztunk egy évtitzede parlagon lévő, közben -már látszik- outsiderré nemesedett csókát edzőt játszani, aki bónuszként kommunikálni is alig tud a csapatával, a catenacciót kb. ismeri a taktikai variánsok közül és mást se (az azért amúgy kemény, hogy Véber Nagyúr zsinórban harmadszor ver le minket egy kőegyszerű taktikával, amivel Rossi semi-bunker és VW ótvarbunker “játékát” is taccsra tette), ha meg emberelőnybe kerülünk, akkor tuti a vereség, mert kreativitás sehol nincs. Mondjuk hol lenne, ha Vécseit valami fura, semmilyen poszton rohantatja a Mister, középen pedig Portilla lenne az ész? Ez a spanyol gyerek lassan már nagyobb hideglelést okoz nekem, mint Diarra vagy Zsivány tették azt a legszürkébb meccseiken. Mégis játszik, mindig játszik a hispán szakállvokál (most már szőrzet nélkül, hogy pontos legyek), de hogy miért? Miért kell megélnem, hogy ilyen posztcímmel üzenjek az egykori kedvenc játékosaim egyikének, aki szépen, szisztematikusan építi le bennem saját legendáját, szorgalmasan, precízen verve szét saját szobrát egy batikolt, “kókler” feliratú pólóban?
Miért?
Miért mutogat ki a közönségnek a másfél éves ittléte alatt csatár létére 0 gólt és egy gólpasszt kiosztó Job? A gyűrött arcú kis kameruni, aki a tavalyi fehérvári meccsünk után lefújás+20 perccel olyan vígan szítta a cigijét a Sóstói kijáratánál, hogy nem hittem a szememnek. Amikor évekkel ezelőtt Benji kimutogatott, vagy Abraham nézett ferde szemmel a drukkerekre a huhogás miatt, amit érdemtelenül kaptak, mert az a két srác (főleg az agyfaszos Benji) pl. klasszisteljesítményt hozott le nálunk, azt teljesen megértettem és ott a játékosok pártján álltam a buta szurkolói hőzöngésekkel szemben. De itt? És még csak keményebb szidás sem volt, pici füttyöt kapott a derék Job Iyock, erre úgy felháborodik, mint Balaskó Iván, mikor bevonták a soproni tékatagsági kártyáját. Hát Job, hol élsz Te? Hát mi folyik itt?
Zsinórban a második meccsünket bukjuk el előnyben, de úgy, hogy nem látom, hogy előnyben vagyunk. Hol van az az egy ember aki mindig üresen marad? Sehol… és VW az utolsó, döntő negyed órára elköveti még az ősbűnt is: beküldi előre gólt lőni a Torzot, a kis semmirekellőt, amivel egyben annullálja az emberelőnyünket, hisz a zoknis megjátszhatatlan jórészt, bujdokol, alibizik, lehet, hogy nem direkt, csak ennyire szarul helyezkedik és ennyire lassú, az öregMancsót kérdezném, neki ez nem szörnyen égő, miért nem beszél az utóddal és győzi meg, hogy ideje lenne pályát váltani…? De nem, a kis harisnyás játszik, és a közönség már nem is fütyül, mikor pályára lép 10 perc öltözködés, gatya- és zokniigazítás után, tényleg, ennyit én öltözködök a csütörtöki focik előtt, de én nem is profi játékos vagyok, hanem egy gigerli amatőr, aki szeret peckesen pályára lépni a kedvenc Honvéd-mezeiben – de nem is vásárolom be magam a nagy Kispestbe, hogy a nézőket terrorizáljam. Hát mi folyik itt…
És mindezt úgy, hogy mi lettünk az új BVSC vagy Csepel vagy III. kerület – nézőszámban. Gyerekkorom “Goooooóóóóól” műsoraiban, a vasárnap esték kötelező kellékén a nézőkkel tömött -vagy legalábbis rendesen telt- Megyeri út, Üllői út, Fáy utca és Bozsik mellett nagyon kedveltem a Szőnyi út, a Béke tér, a Czabán Samu tér, vagy a Hévízi út meccseinek összefoglalóit, mert egzotikumnak számított a 2-300 néző, a minden egyes ember szóló tapsának kihallatszódása. Ma meg, tessék, megkaptam ezt élőben, de Kispesten ez nem tetszik, itt ez fáj.
Hazafele még megállunk búcsúzkodni a sorompó innenső oldalán, ki-ki aztán villamoshoz/autóhoz/gyalog, előtte persze a szokásos egyeztetés: jövő hét? Megyünk röhögni Debrecenbe egy jót? – érkezik a kérdés, és ez a tragédia. A válogatottal már eljutottam oda, hogy csak röhögök – de a Kispesttel nem akarok. OK, szeretek én nevetni, de csak a lelátói beszólásokon, a magyarfoci törvényszerű abszurditásain és labdabiztos-pozitív axiómáin – de nem a klubom életén és gyötrődésén, mert az nagyon szomorú látni.
Úgyhogy jó lenne egy hét múlva azt írni: érthetetlen vereségek, majd most 4:0 ide Debrecenben – hát mi folyik itt?
Meglátjuk…
Fotó: Babar – 1909foto.hu.