Négy év az négy év. És az olyan, az életében is a határozott pontokhoz, mérföldkövekhez kötődő arc, mint én, az ilyenekre mindig figyel, ragaszkodik, igazodik. Megemlékezik róla a blogon. Mert négy év az mégiscsak négy év, egy olimpiai ciklus, egy kijárt középsuli teljes ideje, egy egész VB- (vagy EB-) periódus, majdnem egy egyetemnyi idő, és több, mint egy végigküzdött főiskola, munkahelyen ennyi idő sokak szerint már sok is.
És mi ennyi deje csakblogolunk már. Erre mondaná Richard Pryor a Vaklármában Gene Wilder-nek: “bazmeg, ez kemény!“.
Tudom, hogy Hanta finoman már kidobott egy szülinap-helyetti jelzést a kis diagramjával, és higgyétek el, ezt a posztot sem azért írom, hogy csak feleslegesen ömlengjek a blog korán. Inkább magamhoz beszélek, csodálkozva, mert iszonyat gyorsan elment az idő.
2010-ben még népsportos blogként indultunk, abból az alomból, épp tegnap kérdeztem Hantát hazafele a kocsiban, hogy hányan vagyunk még meg létező csapatblogok, és Hanta nem is tudta már pontosan, de nem sokan. Elmúlt a kezdeti láz egy év után sokaknál, másutt besápadtak a blogok, megint másutt újraéledtek új szerzőkkel – mi meg valahogy csináljuk. Pedig sokszor itt is közel volt a kisiklás, hol Hanta fáradt meg (bár ő inkább alig…), hol én – sajnos egyre többször, nem is a csapat miatt, inkább a civil élet, de a blog kibírta Hanta első féléves korlátozottabb szerepléseit is 2010-11-ben, és kibírta a melóhelyváltásaimat is 2012 elején, majd 2013 második felében is, ez a blog mindent kibír, valószínűleg azért, mert a két főszerző annyira bele van hülyülve a Honvédba, máshogy, más módon,de aztán végülis szinte ugyanúgy, hogy ha van is néha néhány napos csendszünet, mindig jön valami új lendület.
Mondjuk mostanság főleg Hantától, de ez abból is fakad, hogy tök mások vagyunk: ő a progresszív, a folyton újítani akaró, az öntörvényű poszter, aki a saját örömére ír, ő nem egy AC/DC aki 3 évente leszállítja ugyanazt a lemezt, kielégítendő a tetemes mennyiségű törzsközönségét. Aztán vagyok én, aki bár szintén nem akar önismétlési mocsárba süppedni, így AC/DC-nek vagy Iron Maidennek magamat sem mondanám, inkább egy jó DarkTranq/Metallica, aki lassan, de változik… Mert azért arra is figyelek, hogy ha valamely rovat nagy kedvenc az olvasóknál, akkor azt valameddig tartsuk életben, csak azért ne szűnjön meg, mert már fél éve megy, de nem is csak az olvasók miatt, bevallom, hanem ha kiépültek már bizonyos hagyományok, rutinok, én azokhoz picit jobban ragaszkodom, egy darabig… aztán minden valahogy jól sül el, mert idén van új osztkönyv, már rátok szabva, és én se bánom ezt, sőt. Ennyit a belső műhelytitkokról.
Lényeg a lényeg: a négy év az sok. Eddig fel se tűnt, hogy mennyi, de ha belegondolok, nagyon messze vannak már az első hónapok, mikor még csak összefoglalóztam, meg énKispestHonvédsztorim-oztam, Hanta meg szintén beharang, összegzés, elmélkedés… és mindezt csak online, virtuális kontaktban egymással. Vagy négy hónapon át. A fotós Babarral régebbi ismeretség a miénk, a pálya szélén álldogállva már évek óta toltuk, de Hanta, ő csak egy virtuális lény volt, aztán jött a 2011 tavaszi Vidi elleni MK-meccs, Zelenka először a kezdőben (micsoda egybeesés, a szerkesztőtárssal közös kedvenc volt a cseh), aztán onnantól mindig közös meccsnézés, én is felköltöztem a lelátóra a pályaszélről, aztán egyre több közös vidéki út, végre volt kikkel menni, és közben a korzókorlátnál is egyre többen lettünk, először csak Hanta aktuális vendégei, abból neki mindig van, ez az ember akit nem ismer a Bohócliga-szurker univerzumban, az nem is létezik, majd később állandósuló “szurkoló-kollégák”, akikkel meglett az az érzésvilág, amit már a ’90-esekben kerestem a korlátnál, de akkor még nem voltak hozzá társak… Aztán mindennek a csúcsa a montenegrói flúgos futam, a Balkán két napba sűrítve, most meg már arra is akad példa, hogy hagymásbabot főzök a hozzám kiszálló szűkebb csakblog-baráti körnek, vagy a Fater kertjébe toppanva érjek arra haza nyáron, hogy bográcsban tol lecsót Apu a srácoknak….
E-mailezéstől a hagymásbabig.
Igazából ez volt ennek a 4 évnek az igazi íve belül, kívül pedig az egyre jobban pörgő, egyre olvasottabb blog. És ez a fő lényeg, az egyre több komment, az egyre hosszabb hozzászólások, komolyan, jópár konkrét olvasónknak már várni szoktam a kommentárjait, kíváncsian arra, hogy vajon egyeznek-e az én véleményemmel, vagy máshogy látják a dolgokat, egyáltalán, felvet-e valaki valamilyen új témát, hírt. Nem véletlen dob be Hanta egyre gyakrabban ún. kibeszélő posztokat, alig-felvezetéssel, ahol tiétek a terep. Ez 2011-ben még nem működött volna. Ma már írok valami két bekezdéses életérzés cuccot, jön 88 komment a lehetséges új igazolásokról. Hát erről beszélek.
És a Honvéd és a blog valahogy keresztbe táplálja, erősíti egymást nálam: ha nem lenne Honvéd, nem lenne blog, de ha nem lenne blog, feleannyira se lenne élvezetes a Honvédozás.
Furcsa dolgok ezek.
Eddig minden szülinapi posztunkban még sok ilyen évet kívántunk magunknak, most nem tudom mit írjak, nem tudom meddig megy majd még ez az egész, mikor fáradunk meg, mikor lesz az, hogy mégis eljön a kiégőpont (lehet, hogy 1-2 hónap, lehet, hogy még egy év), minden elfárad egyszer, ezért ilyen csoda, hogy a csakblog még megy, és néha úgy tűnik, egyre erősebb, egyre több a komment, egyre több emberről derül ki, hogy olvas minket, néha a lelátón hallunk vissza 1-2 itteni szófordulatot vagy véleményt, ez tök jó, mert van értelme kicsit az egésznek.
Most viszont befejezem, mielőtt végleg átmennék valami Paulo Coelho-s csordulatba, pedig itt a fő témának inkább egy szőrös Negrau-csülöknek kéne lenni.
Szóval: a gimit kijártuk, elballagtunk. Most jöhet az egyetem. Ha felvesznek :)