A ma reggeli Csábi-interjús posztunk rövid, kétsoros felvezetőjében már lényegében megírtam a mostani poszt vezérgondolatát is. Tegyük hozzá: sajnos.
Mert ez a vezérgondolat az, hogy most egyszerre kegyetlenül elegem lett ebből az egészből.
Sokszor, és sokat írtunk magunk is, és beszélgettünk Veletek ezeken az oldalakon a Honvéd-szurkolóságról, az érzésvilágról, a minket összekötő közös szenvedélyről. Meg arról, hogy ki meddig tart ki (vagy ki az, aki mindezt már múlt időbe tett igével teszi – bár olvasóink 99%-a pont, hogy még kitart, vagy legalábbis a határon van, de még innen). Tanulságos olvasni 1-2 kommentelőnk 2-4 évvel ezelőtti fejtegetéseit és a mostani, lassan érzelemmentes megnyilvánulásait, hogy lássuk: általános a kihűlés. Én is többször írtam, már, hogy „határon táncolok”, „elegem van”, s emlékeim szerint hanta is bírt ilyen periódusokkal. De most baj van. Én azt érzem magamon, hogy tényleg közel a kiégés.
És miért pont most? Jogos a kérdés. Az elmúlt hetekben másról se cikkeztem, mint arról, Csábinál jó kezekben a csapat (így van), jobb a játék, mint az olasz ex-idolnál (így van, bár ez szubjektív), télen várjuk a tabula rasa-t (így van). Minden így van, csak közben szép csöndben ott tartunk, hogy nemcsak Csábi örül a szezonvégnek, de én is, nagyon, és most rohadtul nem bánom, hogy nincs több túra ősszel, nincs több végigfagyoskodott, vagy szenvedett félidő, nincs több kihagyott gólhelyzet (OK, a Győr még lesz itthon, de aztán tényleg vége. Ligakupa nálam nem játszik, sose játszott.).
Jelenleg a téli felkészülésikre gondolva inkább a hideg ráz ki, és nem csak a majdan várható hőmérséklettől.
Hogy jutottunk ide?
És miért pont a Dunaferr elleni után írok ilyeneket?
Hiszen a tegnapi meccs semmivel sem volt rosszabb, mint bármelyik őszi „gálázásunk”, sőt!
Azt hiszem, a válasz valahol a tavasz és az ősz 2 borzalmas hosszú nyeretlenségi szériájában, a szétverődött-szétvert szurkolótáborban, az egyre kevesebb azonosulási pontot adó keretben keresendő. Igen jó eséllyel. (Ad abszurdum, ha Csábi meg tudja csinálni elszánt elképzeléseit télen, akkor a harmadik pont némileg megoldódik – de ettől még MINŐSÉG hogy jön majd a keretbe, arra kíváncsi leszek).
Tegnap tehát végeredményben nem játszottunk tragikusan tré meccset. Jót se, persze. Szürkét, az igen. Igazi, novemberi, nedves-hideg meccset nyomtunk, olyan klasszikus Opeth-hangulatút (Bleak, Harvest, Fair Judgement, Patterns in the Ivy, The Moor, Serenity painted… stb.). Persze ez a hasonlat nem sokaknak mond valamit is, de akit érdekel, utánanéz, belehallgat, és majd megérti. Opeth-hangulat, király. csakhogy azt hallgatni jó, benne lenni és nézni nem.
Szóval logikus magyarázata nincs, hogy miért most posszantam el. Pedig volt is kedvem lemenni Dunaújvárosba. Szeretem azt a várost, bár sokszor nem jártam ott (kétszer talán). De kedvelem a békebeli hangulatával, ráadásul egzotikum, nem az unalomig ismételt Sóstói-stadion-, vagy Perutz túrák, hanem végre új klub, új stadion.
Aztán az estében manifesztálódott az egész, az elmúlt évek alatt totálisan beszürkült Honvédozás.
Szar idő, gyenge színvonalú meccs, hangulattalan hazaút, előtte jó kis 30 perces funkciótlan várakozás a többiekre, nem tudom, megöregedtem, nyűgös lettem, de valahogy most elég lett egy időre. Nagyon elég. Ezekből a túrákból, vagy a pálya szélén, vagy a már 20 fős vendégszektorunkban nézni a szenvedést, a koncepcióhiányt, vagy ha éppen látszik valami (Csábi-Jo-có!! Csá-bi Jo-có!!) akkor azon izgulni, hogy azt meg ne véreztessék ki sötét háttéralakok.
Persze jó eséllyel ez a hiszti is elmúlik majd, el szokott, elmúlt a ma reggel említett négy fél idény után is. 1998 tavaszán már reményekkel csordulva mentem a Diók ellen, feledve a kutya őszt, 2003 tavaszára a Fever Pitch-et frissen kiolvasva rohantam Sasu kezezős góljáért ki a Bozsikba, pedig előtte 1 hónappal be akartam fejezni a szurker-létet; a kedvelt Sisát váltó antifocista Morales tavaszi hazai bemutatkozására is csak kisomfordáltam, noha megfogadtam, szünet jön… Nem jött.
Valószínűleg most se fog. Csak a tél jön, de ennek most nagyon örülök.
Hogy a meccsről is legyen valami, nyomtuk tovább a pápai forgatókönyvet, csak emberelőny nélkül (tudva, hogy hátrányban lévő ellenféllel szemben mindig rollerezünk, ez tán nem is volt nagy baj), helyzet volt, nem is kevés, igaz nem is sok, ezek persze mind kimaradtak. Boti végre belső védőként is kiválót nyújtott (talán egy hiba, ha volt), Szabi bravúrral hozott legalább egy pontot nekünk, Kosznics most olyan volt, amiért eleinte reménykedve néztem… A másik oldalon a most tényleg gyenge Hidi említhető (megjegyzem, ha a pletykák igazak, és tényleg viszi a Diósgyőr, ott majd meglátja a sok károgó, hogy egy erős csapatban mennyit ér Patrik. Magyar szinten nagyon is jó lesz ott, ahogy jó lenne a DVSC/Győr/Vidi trióban is, Mindegy, mellékszál.). Gyula a szezon végégre szép kis csalódás lett, Vidovics remélem kuka a télen, életveszély az arc, Bálóra nem ismerek rá, úgy elszürkült, mint Mezey Doki feje, ha valaki élő interjúban Mexikózik egyet, Proszi és Holender dettó, utóbbi régebb óta, előbbi csak Pápán, meg most, rájuk fér majd Csábi önbizalomfröccs-tréningje a télen.
Jah, tél. Drukkoljuk Józsinak, hogy meg tudja valósítani a terveit, és ne járjon úgy, mint egykori főnöke, Sisa tréner, aki az öltöző kitakarítását még levezényelte, majd elvérzett az azt követő hónapokban… Kábé ez az egy érdekfeszítő maradt számomra a közeljövő Kispest-históriája tekintetében, más semmi.
Illetve persze hogy de, naná, hát az, hogy valahogy visszatornásszam magam a régi RW-vé, aki még egy ilyen meccs után is tudott bizakodni, minden szarkasztikus és pesszimista mondata ellenére. Ha azt az RW-t megtalálom, már boldog leszek.
De az még pár hónap. Ha egyáltalán.
Jó hogy itt a tél.
Fotó: Babar – 1909foto.hu.