Eddig szépen alakul az idei szezon, szó se róla… Azért bevallom, bennünk volt a para meccs előtt, hogy az újonnan mumus MTK ellen mi lesz, hogy meg tudjuk- ismételni a Vidi elleni koncentráltságot, hogy a múlt héten remekelő srácok ismételnek-e. Nos, a sirokkó előtti hőguta sújtotta poros arab oázist idéző körülmények között végül is az történt, amire a merészebb álmainkban gondoltunk: teljesen megérdemelten vertük a mindössze egy kapura lövést prezentálni képes MTK-t. Olyan magától értetődően, hogy én még valahol mindig azt várom, ébredjek fel, és eszméljek rá, igazából kettő-egy lett oda.
De nem, nem bizony…!
Az egész meccs nagy pozitívuma így számomra az lett: végre láthattam egy Honvéd-meccset a szokásos negatív fordulatok nélkül. Pedig a nagy futballközhely-szótár egyik klasszikusa, a “sok kihagyott helyzet megbosszulja magát” kitétel elég keményen ott lebegett az egész 90 perc (plusz ivószünetek plusz extra ráadás) alatt a stadion felett. Rögvest az első félidő eklatáns példája volt az idézett axiómának: Gyula úr, Filip, vagy Kamber lábáról szálltak el sistergős vagy épp fifikás lövések Hegedűs kapuja felé, de a kapufa, maga a kapus, vagy épp a mi hibás kivitelezésünk megóvta a kék-fehérek kapuját. Aztán egy magányos, tényleg egyetlen MTK-támadás érkezik a félidő derekán, exSándor lép ki jó ütemben, önzetlenül tálal Strestík elé – ahogy anno Danilónak tette a forintosakat, hahhh :( -; a Leonardo kivégzéséről anno elhíresült cseh pedig nem kegyelmez. 1:0 oda, meg se lepődünk, a tavalyi szar idényt leszámítva az utóbbi idényeinkben ez dívik az MTK ellen… mezőnyfölény az van, csak meddő, gól, az viszont nincs, illetve van: ott. Ennyi. Ma is ez lesz?
Nem. “Félidő előtt kéne még egyenlíteni” – fohászkodik mellettem vagy Hanta, vagy Ábel vagy Gyuri, igazából nem tudom, mert a meccsre koncentráltam, meg arra, hogy vegyek még egy korsó… vizet, különben kifekszem a hőtől… szóval nyomunk tovább, de semmi nem jön össze, Filip még kapufát is talál, majd elmegy a labda keresztbe a kapu előtt, de nyomunk tovább, Vécse szed össze egy lecsorgót a büntetőn belül, kapura lő, lecsúszik, elmegy keresztbe…nem…Kamber becsúszva érkezik, 1:1!
A korzó ugrál, a Kanyar dettó, Djordje meg Ballotellizik egyet, csak a terpeszben feszítés helyett egy sajátos bohócliger változatot előadva, mint aki egy balkáni kapaszkodós retyó fölötti kaláfolást imitál a várnai tengerparton vagy a szkopjei autópálya-pihenőben, megkapó kép. Kambert bírni fogom, ő lesz az idei Botis: vénségére jön ide, de bőven vállalhatót hoz, hajt rendesen, már túl a zeniten, de elismerendő teljesítménnyel. A többiek körülöttem a légiós külcsínétől ájulnak ki, a hasig húzott nadrágba tűrt mez Ábelünk szerint “a nagybetűs DRESSZ“, nem tudok mit hozzátenni.
A csapat szerencsére igen, az eddigiekhez mármint. A második félidőben ugyanúgy zakatolunk tovább (zakatolás alatt most egy rozsdás hajtány teljesítményét értsünk egy hortobágyi mellékvonalon, igaz az legalább becsülettel halad ebben a melegben is). Szóval mennek előre a srácok, helyzetecskék is vannak, na nem igazi gigaziccerek, hanem tényleg jogos a kicsinyítő képző, de ez a sok kvázi-sansz is jóval több, mint az MTK 0, azaz nulla kapura lövése. Meg is fogalmazódik bennem a gondolat, jobban mondva az igény: nem elég az egy-egy, nekem ma három pont kell! Nekem… mármint a csapatnak, mert megérdemlik a srácok. Nem azért, mert Honvéd, hanem azért, mert jobbak vagyunk. Nem az évszázad meccsén, de itt és most jobbak vagyunk az MTK-nál, és ma ezért adnak három pontot, ha adnak.
Adnak.
A meccs támadását ugyanis sikerül levezetni 5 perccel a zárás előtt, mint egy hete a Holender-Gyula páros, csak most Gyuszi vállalja az elfutást, és ő centerez önzetlenül s pontosan, Vernes Rikk, hátán a “Nyerő Csere” neonreklámmal tesz egy cselt befele, szerencsésen nála marad a labda, és mielőtt Thiam elvinné a labdát-babát, benyomja Hegedűs mellett. 2:1 ide. És a múlt heti finálé újratöltődik, a csapat rohan ki a Kanyarhoz, még pár perc fieszta és hosszabbítás, aztán ünnep.
Hát mi van itt?
Két meccs, a tavalyi arany- és bronzérmes ellen, 6 pont, mindkét találkozón egy fokkal jobbak is vagyunk mint az ellenfél, nem csak bunkerfocit tolunk, a csapat tele a saját nevelésekkel, akik nem kegyelemből játszanak, hanem tapsot érdemlő előadások sorát kapjuk.
Kezd elkapni a 2011-es supkaőszös hangulat, akkor alakultak így, ilyen pályát leírva a dolgaink, szép sorban behúzott hazai meccsekkel, kedvelhető kerettel.
És még mindig azt mondom, RW itt állj meg. Másfél éve aggódunk a csapat miatt, két jól sikerült hét (meccs) után a legnagyobb butaság volna bekapcsolni az eszetlen hozsannagépet, hogy utána 4 rosszabbul sikerült forduló után megint leszedjük a keresztvizet mindenről és mindenkiről. Ezért továbbra is önmérsékletre intem magamat és magunkat, azzal együtt, hogy nagyon jól esik ilyen posztot írni és vigyorgok most is rendesen, ha eszembe jut a mai délután, és Rikárdó gólja, Kamber befeszítése, a Táborhoz a végén a saját dalára tapsolva kisétáló Szabi, az egyre jobb Holender, a számára adatott vérlázítóan kevés idő alatt is őrült cseleit sorjáztató Proszika, vagy a félmeztelen, tetkós külalakjával a MadMax 3 bármelyik őrült sofőrjének is beillő Baráth Boti és Botka Endi védőmunkája, vagy a kipukkadni nem akaró Bobál Dávid…
Mi is volt az utóbbi hetek jelszava? Nem elszállni, de az apróságoknak örülni. Hát most örülhetünk. Én pl. annyira, hogy a Loki ellen egy újabb 3 pontot várok… vagyis szeretnék, és ennek nem is olyan brutálisan kicsi az esélye. Ne feledjük, az EL-meccs után jön hozzánk Elömér bá kondája, egy -de jó ezt kimondani- jó formában lévő Kispesthez.
Amely Kispestet végre megint jó nézni, és amiért megint érdemes várni a hétvégét. Én pl. már most várom a cívisek elleni jelenést… és ez, azt hiszem, mindent elmond a mostani hangulatról. Csak tartson még ki sokáig!