Sajnos azoknak lett igaza, akik pesszimista jóslataikat vették elő a múlt vasárnap esti, 93. perces debreceni egalizáláskor, mondván, a lendületben lévő csapatunknak más sem kell a megtöréshez, mint egy ilyen demoralizáló gól. Nos, a mai meccs nagyrészt igazolta e félelmeket, de ha előbújik a lelkem mélyén lapuló szürke Várhídi- vagy Supka-szellemalak, a magyaredzőé, aki mindenben, de mindenben talál biztató jelet, akkor azért kihozhatom félig telének a mai poharat is. Próbáljuk meg.
Induláskor mondjuk elég egyértelműen a pozitív hozzáállás uralkodott az autóban – ötünk közül senki se vállalta be a vereség projekcióját, fogalmazzunk úgy: másfél: három és fél arányban a győzelem-várás diadalmaskodott az iksz víziójával szemben.
A paksi vendégszektorba becsorogva a jókedv tovább fokozódott, gurultak le a hideg sörök, sofőröknek a vizek-üdítők, én meg kikerekedett szemmel néztem, hogy mennyien vagyunk. Igazából persze semmi extra, ez a 100-150 fő a klasszik kispesti utazólétszáma a jobb és közepesen jó időszakoknak, de az elmúlt másfél év minden volt, csak nem jó/közepesen jó időszak, szóval elszoktam már az idegenbeli meccshangulattól, és jó volt látni, ahogy egyre csak gyűlünk, egyre csak gyűlünk, és már kifut a 11 csíkos Marcon a pályára, még akkor is sétálnak fel a drukkereink, na, csak megmozdult valami, csak viszi tovább ez a lendület a csapatot is.
Nem vitte.
Az első félidő a tavalyi tanácstalansági időszakunkat idézte, túlontúl élethűen, az ötlettelenség a középpályán tort ült, a csapat egésze amolyan alvó üzemmódban, robotpilótán tolta a rosszabb rossis meccseken esedékes szürkületet – ami bárhol elég egy ikszre a Bohócban, de ma nem volt az, ugyanis az első negyedóra végén Szabi úr megint alászaladt egy szögletnek, az egyedül hagyott Szabó János pedig egy méterről az üres kapuba bólintott. („Köszönte szépen” – írná az egyszeri magyar sportújságíró és tovább majszolná a VIP-pogit).
Semmi baj, bár gólt kaptunk, de korán jött, van még idő.
A csapat is érezhette ezt, ugyanis kezdtünk ébredezni, jöttek a kb. vállalható támadások, Gyulabá ismét egyszemélyes hadseregként zavargott elöl, de Filip is kavarta, ahogy mostanság szokta, Baló pedig… Nos, ő sajna tompa volt, ahogy mostanság szokta… Sebaj, ez a fékezettebb habzású produkció is elég volt elöl három Gyuszi-helyzethez, ebből egy ordító, kettő kvázi-gólesély. Egyik sem realizálódott. Nem úgy a paksi kontra a félidő végén, ahol az önbizalmát az első góllal az atomerőmű hűtővizes blokkjába ejtő Szabi már úgy indult ki a paksi csatárra, mint bármelyik random keretünkkel telt csapatbuszunk az Üllői út felé a Bozsikból 1990 és 1994 között… Ha bonyolult a hasonlat, egyszerűsítek: kissé bekalva. 2:0 oda.
A második félidőre így amolyan minden mindegy alapon futhattunk ki, és öt perc akklimatizálódás után a srácoknak is leesett, hogy meg kéne rángatni azt az istrángot, ha akarunk még valamit. Szerencsére akartunk, és szerintem ezzel a 20-25 perccel érdemelték ki a játékosok a meccsvégi reakciót a tábortól (plusz az elmúlt három hét bravúreredményeivel, persze). A csapat ugyanis elkezdett támadni, de a kínos ötlettelenséget egy amolyan lesz-ami-lesz harcmodor, és ennek jutalmaként egész élvezetes támadások váltották fel. Azzal kis bökkenővel mindössze, hogy a legközelebb Gyula kapufás fejesével voltunk a gólhoz, próbálkozhatott bármennyit a büntetőterület vonaláról Patya, messzebbről Kamber, rommá cselezve a védelmet Holender. Nem jött össze semmi, ennek ellenére jó volt látni a hatalmasat hajtó Botka Endit, a fogvicsorgatva küzdő Bobál Dávidot, Hidit, Filipet és még inkább Proszit, akit ezúttal végre már a második félidő elején pályára vezényelt Marco Rossi. Becsülettel mentünk, ahogy kell, mondjuk ez kellene legyen az alap, nem tudom miért szopkodom ezért a csapatot, illetve dehogynem, pont azért, mert ez nem volt annyira jellemző és evidencia a közelmúltban.
Persze jó kispesti szokás szerint ebből a nagy akarásból, és a Rossi által kissé ész nélkül ultracsatárosított felállásból (Proszi, Gyula, Vernes, Filip egyszerre rohamoztak) következett, hogy a középpályánk lyukassá vált, és egy evidenciaként beérő paksi kontra meg is hozta a harmadik hazai gólt. Ekkor már csak az szórakoztatta kis társaságunkat, hogy megláttuk a ma igazoltan hiányzó Hanta egy 20 évvel későbbi kiadását a lenti rácsnál, egy söröskorsóval táncolva, épp csak nem tolt el egy „Kézcsók faterom”-at a gólvonali bírólánynak… és ez ma elég volt az örömhöz. Sovány vigasz.
A lefújás előtt Ignja végre egy igazi mákos fejesgólt vert, de ennyi pech után ennyi (sőt, még több is…) kijárt (volna) már nekünk, ez a „több”persze nem jött, hiába az öt perces hosszabbítás. Vége, 3:1 oda, váratlanul sima vereség a vége, igen, sima, a jó 25 percünk ellenére, mert alapvetően az történt a pályán amit Csertőiék elterveztek, mi pedig nagyrészt engedelmesen alábazseváltunk a paksi muzsikusoknak. Nem szándékosan, hanem mert most ennyi volt a csapatban.
Igen, igen, fiatal csapat, várható a hullámzás, nincs is ezzel gond. Sőt, egyelőre semmivel sincs gond, én totál értettem a meccsvégi reakciókat, a tapsot és a meglepően baráti szurkolói hangnemet a csapat felé, bár afelől sincs kétségem, hogy a türelem max egy-két fordulón keresztül tart még majd ki, utána jönnek a keményebb hangok, ha az eredményesség nem áll vissza. A magyar szurkoló már csak ilyen.
De most még nyár van, szánsájn, régvolt vidéki túrahangulat zizeg a levegőben, hazafele közös fotózkodás a benzinkútnál, és nem nagyon láttam átkozódó és szöttyögő arcot, és ez nem is baj, fogunk még eleget nyavalyogni a nyirkos, esős, hódarás novemberben a magyarországi autópályákon és a zimankós benzinkutakon, szidva a vezetőket, játékosokat és magunkat, hogy mekkora fa..ok vagyunk, hogy még lejárunk ezekre az idegenbeli meccsekre.
Aztán persze évekkel később ugyanúgy ott leszünk…