Semmi sem alakult úgy, ahogy vártam, de ennek most kifejezetten örülhet mindenki. Elállt az eső a meccs nagy részére, Vernes Rikárdó akkorát hajtott, mint egy csúcsidős Forrai Rambó, a meccs végén pedig nem számunkra jött a vészterhes fordulat. Komolyan, csak kapkodom a fejem.
Maga a meccs, azt kell mondjam, hazai szinten abszolút élvezhető kategória volt. Mindkét félidőben volt 4-5 nagy helyzet, mindkét alkalommal kb. kétszer annyi előttünk, mintsem a Diók előtt, az iramra sem lehet egyértelműen a szánalmas jelzőt aggatni, és emiatt még hangulat is volt, a most igazoltan alacsonyabb létszámú Kanyar ellenére is.
A csapat ugyan nem az ezévi legjobbját hozta, sok volt a hiba, de mégis volt nem egy olyan támadás, amikor leesett állal néztünk egymásra, nyugtázva, hogy “játszik a csapat“, és a leesett állon most ne azt értsétek, hogy ló túlsó oldalára esve hozsannázzuk a játékosokat, hanem inkább a kellemes meglepetést, hogy az elmúlt három forduló fantáziátlan szürkülete után megint megvillantjuk, hogy ilyeneket is tudunk. Pont, mint a szezon elején…
Nagy Geri, Kamber, Gyula, Filip remekül tolták a kombinatív játékot, ráadásul – nem is ritkán – Vernes is jól társult ezekbe az akciókba, sőt, egy oxis indítása, és méterekről eszközölt impozáns becsúszásai is tapsot arattak. Hozzá kell tenni, ha ezekkel egy fél ütemnyit késik csak, akkora piros lapok landoltak volna az arca előtt,, mint a Genito által farzsebbe tömni próbált MLSz-es gigacsekk a 2007-es MK-döntőn. De nem késett, nem leszek hát ünneprontó!
A Diónak is voltak jó periódusai – az első félidőben egy-két párperces etapban, illetve a második félidőben úgy az 50.-70. percek között, ha akkor jobban megnyomják, nyerhettek is volna, de inkább mi nyomtuk meg a 3-4 jó etapunkból az utolsót, és kicsit már a semmiből, de meglett a siker. Azért “kicsit már a semmiből”, mert a végére, a támadószekciós cserékkel ismételten beültetett csapat már amolyan robotpilótásan ment csak előre, inkább becsületből, mint hittel, de hát ezért jó, hogy van egy Kamber Gyurink, mert ő mindig hisz a sikerben – most is bebizonyosodott ez. Sokadjára írom le: remek igazolás volt.
És tényleg, amikor már csak néztünk ki a fejünkből a korlátnál, amikor már csak azon törtem a fejem, hogy ezzel az iksszel hol állunk majd a tabellán, akkor berobban a Régimódi Úr, és beveri a beadást, oké, megvagyunk, ordítunk, Kamber rohan ki a Kanyar elé, úgy ugrik eléjük be terpeszbe, mint a legklasszikusabb ’80-asévek-focista prototípusa, már tényleg csak egy régi Pepsi vagy Goldstar -vagy hogy stílszerűbb legyek: SKÁLA- feliratot hiányolok a mezéről, ami decensen persze be van tűrve a gatyeszba, hihetetlen az arc, hihetetlen. Be..szta…
Ami jelenettől még kiült a fültől-fülig vigyor az orcámra, az a játékosokkal való pacsifesztivál korzókorlát mellőli végignézése volt, egész pontosan az a pillanat, amikor Vaszke ért az alattunk sorjázó szurkolókhoz, akik össze-vissza ölelgették a jó Dusant, ő pedig erre felindultan, nagy mosollyal közölte: “és figyeljék meg, most jövő héten megbasszuk a Ferencvárost”. Hát nem imádni való? De!
Ennek ellenére projekcióját nem merem teljes hittel osztani. Én hetek óta meg vagyok róla győződve, hogy az Üllői úti vendégjáték előtti hetekben csak ikszelgetünk, és kikapogatunk, míg a Fradi a B’csaba után a ‘csúti fakadémiát is simán leveri, ezek után a semmiből jön az évad első Fradiverése, a mi előadásunkban, 90 Fradi-helyzetre adott 1 helyzet-1 gól válasszal jövő héten a Goupamában. Mert majd lebecsül minket az önnön győzelmi sorozatába a csodálattól beleájuló Fradi. Erre? Hát nem most rúgunk utolsó perces katarzisgólt, pont egy héttel azelőtt, mikor kellene? Hát nem most torpan (igaz, csak félig, hisz döntetlenezett, nem kikapott) a Fradi ‘csúton? (Ráadásul pont ‘csúton, ‘ázzzz)? Mi lesz így a tippemmel? Nehogy a Fradi elleni sikerbe fájjon a mai extatikus záróra…
Tudom, ha nem lennék, ki kéne találni engem, egy ilyen pillanatban is csak parázok… Remélem, azoknak lesz igaza, akik erre azt mondják, egy kishitű tufa vagyok, és nem nekem, vagy Hantának akik már-már az 1996 őszi 5 kapott gól megismétlődését sem tartjuk kizártnak. OK, befejeztem.
Most inkább tényleg jöjjenek az öröm percei, amit még a kispesti kertváros, majd Wekerle utcáira települő nedves, párás félköd sem tudott beborítani hazafele tartva, az örömé, hogy a csattanót most végre mi írtuk oda a forgatókönyv végére, és hogy egy hétig megint éltethetik az embert a képek, amint Kamber Gyuri-t skandál a korzó, amint Vaszke cinkos mosollyal jósol és amint Endi, Boti, Ricsi vagy Gazdag Dani fogadják a gratulációra nyújtózó kezeket a csoffadt sövényünk fölött. Kispest, ősz, ezek a remek hétvégék.
Ja, és a tarokk is király volt, bezony ám!