Megint vigyázott ránk az Őrnagy odaföntről

pfDe most mondjátok meg, hát nem? És valahogy ezt tudja az ember előre, érzi, ezért nem voltam én sem ideges meg borúlátó már meccs előtt sem, noha az egész autó lehurrogott, hogy hurráoptimimista vagyok, mikor elmagyaráztam nekik, hogy a legrosszabb, ami történhet, az egy iksz, mert mi sose kapunk ki egy ‘csúttól, mert sose kaphatunk ki egy ‘csúttól.

Mondjuk itt a magyarázat oly vehemensre sikeredett, hogy majdnem ráhúztam a kocsit az M1-en a holttérből előbukkanó Audira mellettem (nincs szerencsénk mostanában az Audikkal), de működött a reflex szerencsére, úgyhogy a következő percekben nem csak a kincstári optimizmus miatt szidtak a többiek (és szerencsére nem a fehérvári intenzíven).

Huhh, régen voltam már túrán, írtam is a beharangban, kellett már ez. Kellett a délelőtti fura idegesség, hogy sietni kell minden más programmal, kellett a kötelező kavarás, ki jön, ki nem jön, na mégis ki jön, Hanta mérnemjön, mert Koncsikékkal jön, ott jobban elfér, mondjuk igaz, így maradtunk négyen, a családi trió + Ábel, találka leszervezve, irány Felcsút, de miért Wekerlére mész vissza fiam??? – szüttyög Fater az anyósülésen, hát mert innen könnyebb kicsapatni a Nagykőrösire és onnan a Lágymányosira, csúsztatok rezzenéstelen arccal, pedig a sálat és a mezemet hagytam otthon és azokért kell visszarohannom a telepre, mert ez egyenruhás meccs, ide nem mehetek sima utcaiban.

A kitérő nem okoz nagy csúszást, jó órával a rajt előtt így is ott vagyunk a Fejér megyei világvárosban. Hanta útmutatása (“találkozó a Cukiban“) alapján keressük az inkriminált találkahelyet, én nem hiszem el először, de igaz: ez tényleg egy cukrászda a főút mentén, és nem a blogfőszerk tolta túl a gurigás Kőbányait sms-írás közben. Fagyi még süti persze nincs, sörök, üdítők igen, de valljuk meg, a betérőket úgyis inkább ezek érdeklik. Közben állítólag egy jól szituált helyi család a cuki felé menet ijedten mért engem végig és félrehúzódtak, mikor meglátták a sál-mez kombóm kivillanni a kabát alól, nem tudom, én nem láttam,, de az elmondottak alapján keményebbnek érzem magam mint Kabát az ukrán passzportbódé megborítása után. Az értelmiségi hool. Nagyon cool.

Lassan telítődik a cuki (kurva jó ez a szó, nem bírok leszakadni róla), mi is továbbállunk hát, ne legyen para a jegyvétellel. Nincs is, hamar bejutunk, most már végre én is a sajtórész helyett a szurkeri karanténban, megcsodálom és felavatom a többiek által idén márciusban a bokatörési igazolt hiányzásom alatt már tesztelt fűtött klozettoárt, tényleg fűtött bakker, rá is ízesülök a fűtőtestre a 90 perc előtt. A többek sörökkel feltankolnak, majd zúzunk fel az itteni “korzókorláthoz” és mehet a mehet. Előtte persze még kollektíve felbasszuk magunkat (sőt valljuk be: felajzzuk egymást) a ‘csúti ultraszektoron, ugyanaz, mint nálunk a vendégben szeptemberben: ukrán zászló és társaik, a hivatalos klublobogó, mint drapi (Hanta bornírtan közli: persze, ezeket a gondnok helyezi ki), és egy augusztus huszadikai Kossuth teret megszégyenítő magyar zászló-rengeteg, középen a szégyen netovábbjával: “Puskás: 10-es“. Szégyelljétek magatokat…

Szokás szerint tele a gyakai ultraszektor. Mármint, zászlóval.
Szokás szerint tele a gyakai ultraszektor. Mármint, zászlóval.

A meccset paksi formában kezdjük, értsd: tartjuk a labdát, előbb tétova, majd egyre formásabb támadásokat vezetünk. Ilyenkor szoktunk kapni egy gólt a semmiből – mondom ilyenkor mindig a Bozsikban vagy bármely stadionban vendégeskedve, de most nem mondom. Nem fogunk gólt kapni. Aztán azt hiszem (az amúgy ma is nagyot játszó) Gazdag Dani löbböl a védők mögé (s már ő is eleve remek passzt kapott), Proszi lekezeli, és, ahogy a neki írt rigmus tartja, be…. beheggeszti bizony! Remek gól, Proszika a gyakadémia vészhírhozó angyala, ismét büntet! A vendégszektorban extázis, kb. a Fradi elleni góloknak tudok ennyire örülni, “nem lehet venni, legendát nem lehet venni, nem lehet veeeeennnnii, legendát neeeeem lehet veeeeenni“, mehet középkezdéshez a Patyomkin.

Meg is nyomja őket a gól, mi meg Rossi-san visszaveszünk, de még időben jön újból Proszika, klasszik lépésváltás, begyorsítás (ez nagy fegyvere, szeretjük), messziről tüzel, a kapus csak kiüti, fájdalom számukra, pont Gyula úr elé, aki közelről keselyűsködik egyet. 2:0 ide, “Gyuuuuu-laa, Gyuuuuuuuu-laa!!!!“. Remek forgatókönyv eddig, illetve mondjuk ki: ahogy szoktuk a kék-sárgák ellen.

A félidő végét megnyomja a Gyaka, de nem megy ma nekik. Tischler meg Lencse 1-1 alkalommal nagyon jól lépnek ki, ziccerek, országosak ráadásul, de rontanak, a meccs elején pedig még Kemi is fog egy topshot-ot, hogy tavalyi Újpesti nyilatkozat-klasszikusát idézzem. Szünet, s bár támad fel a ‘csúti csapat, nem izgul senki a vendégben (jó dehogynem, de így szebben hangzik). Biztos vezetés.

A szünet után Ábel megint fogpasztavigyorral érkezik vissza hozzánk és vidáman közli, hogy n+1. alkalommal is RW-nek nézték Hanta mellett a lépcsőn. Én csak nagyokat vigyorgok ezen, az inkognitóját rég a zalaegerszegi stadionbudis siratófal mellett megmihályó pacskerjával együtt sutba dobó blogfőszerk mellett a társaságunkból már mindenkit RW-nek néztek az elmúlt hónapokban, csak engem nem, de ez a szép. :)

A második játékrész igazából stresszmentes, eltékozlunk ugyan 3-4 kontrát, főleg a Vernes-Holender közötti mini Robben-Lewandowski csörték bosszantóak, remélem nem akar hosszú távon csatabárdot kiásni a két, egóval a kelleténél némileg jobban ellátott gyöngyszemünk, és inkább olyanokban jeleskedjenek, mint Rikárdó az uccsó 10 percben, mikor két zseniálgólpasszt is adott. Szóval kontrák itt, meddő nyomulás amott, még Pekár Lacika a legveszélyesebb, de neki meg üzenem, jöjjön inkább át ide, lelkileg is jobban jár, és végre igazi klubban futballozhat. (Úristen, úgy beszélek, mint egy elitista újpesti, abba is hagyom!)

Sztárvendégnek közben befut Tesóm egy régi jó barátja és b. barátnője, a srác utoljára a Kaposvár elleni csepeli 2:2-n volt kinn velünk meccsen kuncogni a lelátói hangulaton és most jött ismételni, és nem mondom, hogy nem tetszett neki a papírmasécsapat leoktatása. Ígéri, tavasszal is jön egy klasszik korzós hangulattolulásra.

A Felcsút közben végleg beszürkül, tán még jobban, mint Pinyő feje, mikor megtudta, hogy kinevezés előtt fúrta meg őt a Vidi-öltöző. Mi viszont nem fáradunk, Vernes előbb Vaszkénak ad tuti passzt, ám a még mindig csak régi önmagát kereső (vagy inkább Rossi az ő posztját…) Dusan eltotojázza a lövést. Nem sokkal ezután Kambergyuri posszan meg, és tör előre, Verneshez passzol, Rikárdó egyedül tör kapura, már mindenki fogat szív, hogy ezt is elb…., de nem, Ricsi az uccsó pillanatban középre gurít, Gyuri bán pedig megküldi a jugó vállról indítható rakétával a ‘csúti hálót, szedjétek ki, 0:3, kezicsókolom, indulhatunk haza.

Előtte persze még fieszta a vendégtábor előtt, Ignja címert vereget a mezén, Vernesék pacsiznak, Kamber mester a közönséget izzítja, van itt minden, Pus-kás Ö-csi (nem felcsúti), csakakispeeeeest, szépvoltfiúk, legendát nem leheeeeeeeeet veeeeenniiiii, indul a busz, szurkolói nincsenek, szurkolói: kisvasút (itt már én is tolom a sivadó vándort a korzókorláton).

Hahh. Király túra volt ez, gyerekek. És a legszebb, hogy különösebb katarzisom sincs, mert a Felcsútot mindig meg kell verni, nagyrészt mindig el is verjük, mi a gond? Semmi. Irány haza, The Dark Side of the Moon be a lejátszóba és már gépelem is be a posztot, megy ez, mint az önsorsrontás az átlagos kispesti klubvezérnek, és most csak a zene a Dark Side, én ugyanis nagyon is a világos oldalán lépkedek a Holdnak, aminek az árnyéka most valahova Bicske mellé vetül, de oda nagyon. Ilyen ez a Hold, ami ma este amúgy vörös-fekete.

Nem hiszitek? Hát nézzetek ki az ablakon :)