Elment a Mágus, és bevallom, megkönnyeztem. A Mágusban benne volt szinte minden, amiért ezt a kis magyar futballt még lehet szeretni. A Mágus egy hús-vér ember volt, aki valóban focit akart csinálni, és nem csak a pályán – az életben is. Harcolta a pénzt, de nem volt manager; csinálta érzésre a taktikát, mert nem volt mögötte szoftver; élte a játékot, mert csak úgy érdemes. Nagyon fog hiányozni.
2011-ben, a 70. születésnapja – szinte sorsszerűen – pont egy holland-magyar előtti napokra esett. Akkor egy hosszabb poszttal emlékeztünk meg róla a Népsort egy blogján. Szerintem minden benne van, hogy miért merem mondani: a Legnagyobbak Egyike volt.
Innentől idézném magunkat:
2041. márciusát írjuk. A korábban sohasem látott fejlődésen átment Budapesten épp a közelmúltban adták át a 17. Duna-hidat, melynek színpompás ceremóniáját még ki sem heverhette a köztéri tömegrendezvényekre minden korábbinál fogékonyabb fővárosi lakosság, amikor máris egy újabb nagyszabású avatóünnepségre csalogatnak a fényreklámok. Ezúttal a kilencedik kerületi Haller téren kerül sor grandiózus rendezvényre. A meghívó szerint monumentális szoboregyüttesről hull majd le a bársonylepel. Az évszámot és a tér nevét összekombinálva hatalmas szenzációt szimatolunk a levegőben, ezért magunk is arrafelé vesszük utunkat. Habár a közelmúltban átadott hatos metróval is érkezhetnénk a színhelyre, mi mégis – pusztán nosztalgikus okokból – a nagykörútról a Mester utcába száműzött, kiérdemesült Combinókat választjuk. Miközben a szerelvény kedélyesen végigzötyög Ferencváros főutcáján, az ablakon kitekintve elégedetten nyugtázzuk, az oldalunkon gyalogosan hömpölygő tömegben mindkét nem és valamennyi generáció erőteljesen képviselteti magát.
A Haller térre megérkezvén hatalmas sokadalomba botlunk, így csak igen lassan tudjuk magunkat átverekedni rajta, hogy egy olyan pontjára jussunk, ahonnan jól láthatóak az események. Kisvártatva a dörgedelmes szónoklatokat visszhangozzák a környék házai, de a tömeg morajlásának és a gyenge hangosításnak köszönhetően csak mondatfoszlányok csapják meg fülünket: “… mai futballsikereink alapkőletételeinél bábáskodó ikonok …”; “… feledhetetlen emlékű edzőlegendák, akik korukat messze megelőzve ismerték fel a labdarúgás új követelményeit …”; ésatöbbi.
Dobpergés, induló, hatalmas csinnadratta, majd pedig a tér közepén álló grandiózus szoboregyüttesről lehull a vörös bársonylepel. Elismerő, de halk moraj fut végig az embereken, a többség áhítattal szemléli az ismeretlen alakokat mintázó szobrokat, csak néhány éltesebb korú szemlélődő enged meg magának egy-két magabiztosságot sugalló megjegyzést. Mi magunk is így teszünk, amint felismerjük a három megszobort edzőnagyságot, akiknek alakját születésük 100. évfordulója alkalmából öntötték bronzba.
Az alkotók igencsak megkönnyítették a befogadó közönség feladatát: nem rejtélyes, már-már mitológiai, hanem a magyar futballfolklórban fél évszázados gyökerekkel bíró populáris, hovatovább profán utalásokkal vértezték fel a kompozíció három szereplőjét. Maga a szoboregyüttes egy afféle dobogót mintáz: a bronzfigurák három, egymás mellett elhelyezett márványoszlop tetején magasodnak. Míg azonban a két mellékalaknak be kell érnie egy-egy négy méteres talapzattal, addig a szobor központi figurája majd’ nyolc méter magasból tekint le ránk.
Figyelmünket a képzeletbeli dobogó harmadik fokára irányítjuk, ahol egy kockás zakót viselő, kezében tömött nejlonszatyrokat tartó stramm kiállású alakot veszünk észre. Néhány pillanat alatt felvillan a múlt ködéből a szatyrokon nagy műgonddal megjelenített ‘S’ betű, azaz az egykor híres Skála-áruház logójának futballhistorikai értelmezése is. – Hát persze, a Skála-szatyros Mészöly! Az egyik legnagyobb magyar hátvéd volt… Sőt! És mecsoda edző, a büdös úristenit neki! – csapunk a homlokunkra. Tekintetünket nehezen ereszti a látvány, de nem tudunk ellenállni a másik mellékalak teátrális mozdulatának, ezért csakhamar szemügyre is vesszük legott. Továbbra sem kell csalatkoznunk a szobrász fantáziájában, amikor a mackónadrágba bújtatott, kezében hatalmas tál dióstésztát széles gesztussal kínáló alakban felismerjük minden hazai futballdoktor ősét. – Atyaisten, a magaslati Gyuri! De akkor ki lehet a harmadik?
Pillantásunk hamarosan a központi oszlopon helyet foglaló szoborra szegeződik, aki a két mellékalakkal ellentétben nem áll, hanem rövidnadrágos lábait kockás pokrócba bugyolálva egy hatalmas, műbőr borítást mintázó bronzfotelben foglal helyet. Az egykedvűen ücsörgő alak mellényzsebéből alig észrevehetően egy-egy Mercedes-, illetve Alfa Romeo-slusszkulcs kandikál ki, jobb keze pedig egy, közvetlenül a fotel mellett ágaskodó hamutartón pihen meg. – De hiszen ez meg maga a Mágus … az egykori mezítlábas Haller téri kiskölyök … – rebegjük elhaló hangon. Újfent végigjáratjuk tekintetünket a három bronzalakon, és kisvártatva észrevesszük, hogy a főalaknak enyhén háttal helyezkedik el a kezében tésztástálat tartó futballdoktor, mely beállítás rögvest világossá teszi a tényt, hogy az emlékmű megalkotói tisztában voltak a két edzőlegenda között fennálló szakmai és személyes ellentétekkel; melyeket azonban éppen kettejük együttes ábrázolásával mintegy fel is oldanak.
~o~
A képvilágában igen erős jövőből ugorjunk vissza a mába. Tegnap volt 70 éves a Mágus, holnap pedig jönnek az egykori példaképből silány másodközléssé vált hollandok. Kicsoda Dirk Kuyt egy Szentes Lázárhoz, Huntelaar egy Klauszhoz képest? Na, ugye.
Ahogy ikonunk a bírókkal, úgy mi sem szívesen foglalkozunk a hibát rendszerint másban kereső, olykor bizony eléggé nagymellényű nyilatkozataival, habár mindenképp szeretnénk megemlíteni egy 2007-es rádiós interjúját, amelyben köztársasági lovagkeresztjének átvétele apropóján kérdezték, és elhangzott benne az a máig legendás mondata, miszerint egyszerűen nem tud(ok) tévedni ebben a rohadt futballban. És tényleg nem.
1981-ben, utolsó fehérvári évében még lerakja a később az UEFA-kupában döntős Videoton alapjait, hogy átülve a Rába ETO padjára azonnal bajnok legyen a korábban csak bukdácsoló csapattal. A totális futball honi apostola szinte egy új Rinus Michelsként tündököl a kisalföldi Ajax élén, széttárt karokkal fogadva az ünneplő tömeg szűnni nem akaró éljenzését. Ekkor, pályája csúcsán hívja először a Benfica, de nem áll kötélnek. Később aztán hiába próbálkoztak még kétszer a derék luzitánok, de hiányában mindannyiszor kénytelenek alulmaradni soros BEK-döntőjükben, békénhagyva a legendás Guttmann-átkot. A Mágus pályafutását így kísérik tehát végig a nélküle eleve elbukásra ítéltetett európai kupafinálék.
Ami a Benficának, valamint a szintén háromszor biankó szerződést küldő Ferencvárosnak sem sikerült, az összejött az MTK-nak, és ünnepeltünk 1987-ben áttolta foteljét a Hungária körúti stadion félpályájához. Szokásához híven bajnoki címmel indít, valamint Híres Gábor szemébe nézve azonnal meglátja a fényt, ami Közép-Európa legjobb centerhalfját kell jellemezze. A majdhogynem beckenbaueri játékerényeket csillogtató söprögető később egészen a válogatottságig viszi, teljes egészében lefedve mesterének első, alig négy meccsen át tartó kapitányságát. És soha többé.
A tanítvány később felnőve a katedrához, önálló szakkönnyvvel gazdagítja az elméleti fejtegetésre mindig fogékony magyar futballközeg szellemi kincsestárát. Dolgozatának címe különösen találó: Edzésgyakorlatok gyűjteménye. Riszpekt.
1992, egy újabb első év, és egy újabb bajnoki cím, ezúttal Kispesten – mondhatnánk némi malíciával. A legendás fotel szállításához most nincs szükség a Volán Tefu szolgáltatásaira, elég megbízni két pályamunkást, hogy vállukra kapva meg se álljanak vele a Bozsik stadionig. A kötelező téli kellék pokróc és a jambósapka azonban a szertárban maradhat, még az ősszel, nem több, mint nyolc mérkőzés után Martti Kuusela váltja az edzők szokásos helyén, immár újra a kispadon.
A kispesti intermezzo után a fotel vándorútra kel, hogy mint egy világutazó bőröndje, majd fél tucat csapat felvasalt címerével gazdagodjon, és végül vonuljon idő előtt kényszernyugdíjba. Hiába a megszerzett pro diploma, a káderkörforgó egyetlen kispadra sem tartotta méltónak. Azóta sehol egy taktikai értekezlet a játékosok izzadt mezeitől állott levegőjű öltözőiben.
Szeretjük a Mágust, az embert, aki megjelenésében, külsőségeiben szinte maga a futball popkulturális ikonjainak első archetipusa. Szeretjük a Mágust, mert egyszerűen nem tud olyat tenni, vagy mondani, amire ne kapnánk fel azonnal el-elkószáló figyelmünket. Szeretjük a Mágust, akinek egy elnyomott cigarettacsikkjében több taktikai elképzelés van, mint amennyit Guardiola agya valaha képes lenne befogadni. Szeretjük a Mágust, mert egy szerethető karakter. Szeretjük, mert van egyénisége, szeretjük, mert tudunk róla beszélni, szeretjük, mert van. Szeretjük a Mágust, mert ő maga a magyar futball.
Viszlát, Mágus, és engedd meg, hogy a poszt címében egy régi-régi, alapvetően téged froclizó rigmus átírásával búcsúzzak tőled. Nagyon, de nagyon fogsz hiányozni.
