Mastodon

BUÉK + pár helykitöltő életérzésbonbon RW-től

Elérkeztünk 2016 utolsó és 2017 első napjához, Boldog Új Évet kívánunk minden olvasónknak, magunknak pedig összességében egy penetránsan vörös-fekete évet, olyat, amire 365 nap múlva visszatekintve elégedetten mondhatjuk, hogy 2017 KISPESTI ÉV volt. Hogy ez miben áll, azt rátok bízom.

Búcsúzóul ezekben az ünnepi (és az engem évvégeken mindig elkapó elmélkedő) hangulatban következzen 3 rövid kis RW-karcolat egy wekerlei Kispest drukker sztenderd téli szünetéről.

Karácsony

Utálom a havat. Illetve nem úgy utálom, hogy minden formáját, de a városit mindenképp. És Wekerle hiába kis falu, a leeső hó az hólapátolást jelent az ostoba és lusta szomszédjaim meg restebbek, mint egy túlfizetett bohócliger, így sosem mutatnak aktivitást e téren, minden rám marad a ház körül, meg az öreg Laci bára az emeletről, de ő meg lábtöréssel kicsekkolt idén, szóval nem örülök a hónak. Max erdőben, kirándulva. Itthon nem. Erre mire ébredek 24. reggel? „Itt a hó!” rikkantozza a szomszéd anyuka, én rémülten nézek ki az ablakon, de csak épphogy lepel, ez jó, mint a cukorszórat a régi zamárdi palacsintákon a boldog ’80-asokban. Ez így nem baj. Kitámolygok reggelizni, ma még kell vásárolni, a vizsgák miatt megint a fél ajándékvásárlási etap ma délelőttre maradt, csomagolások, stb. A konyhába menet felrúgom a csütörtöki focis táskából kilógó 2007-es fekete Hummelt, káromkodás, mert ez is egy hónapja itt fekszik, mióta megint megsérültem, engem is ki kéne találni ha nem léteznék, komolyan, b+, morgom magamnak. Na, reggelinek egy jó tortilla sok krumplival a tojásba, majd átcsorgok Doki barátomhoz, mert a tegnapi kollegapartira készített hermelinjeim 1/3-a megmaradt, ő meg szereti. A Dokit otthon találom, épp seftel a SteffAtesszal, aki a háziburkolója-kőművese-barátja, stb., meg a csütörtöki focijaink önjelölt Abrahamja. Stefi kérdi, mikor jövök már focizni, hát még visszaerősítem a térdem a gyógytornászcsaj ukáza szerint, mondom, hát csak siessek, mondja. A Doki közben pörög, mint egy beamfetaminozott molnármatyi a Góóóóólból, ha fiatal játékost alázhat verbálisan, kötelező Honvéd-Fradi zrikák, közben persze folyamatosan üzletel a Steffel, hogy hol- mit-mikor, én így unalmamban belekarcolom az oldalt parkoló és téli álmát alvó Daewoo-ja hátsó ablakára, hogy „Botka nem eladó”, csak tudja meg a Doki hogy merre hány méter, fene a zöld lelkületét. Már indulnék haza, mikor jön Steffi, hogy elvinné a Doki kocsiját ma kölcsönbe, a Doki nem érti, miért kuncogok erre nagyon, én csak arra kérem Steffet, hogy ugyan kanyarodjon már az Üllői 129 fele, nem érti, de elhajt, Doki csak néz utána meg az ablakra, csuklik nagyokat, és közli, hogy takarodjak haza, de persze látom, hogy röhög a szőke bajsza alatt. Hát valahogy ilyen egy Honvédos Karácsony Wekerlén.

Ünnepközi Krúdyzás

Loctite teljesen fel volt ajzva, hogy a Hull-Everton rangadó „az olyan mocskos szar lesz, hogy meg kell nézni, mert mi lehetne méltóbb búcsú ehhez az évhez, összerántva a France2016 Tour bandáját?”. Én persze parás stréber arc vagyok (amúgy nem, de szerintük igen, lelkük rajta), így nem ígértem magam biztosra, aztán persze besokalltam a tanulástól és persze elmentem. A foglalt asztalnál a Krúdyban már telt ház. Loctite ismét eltévedt brit töritanárnak öltözött puha szürke zakóban, pettyes büntetőinggel, Bazsant hatalmas beleéléssel elemzi a III. Kerület őszét, kisBabar elkéri a kezemben szorongatott Q-módszeres módszertanom (mi a faxom az a Q-módszer, kérdezitek? Hát én is ezt kérdezem egy hete, de keddre beadandó kéne belőle, már csak röhögök), és elkezdi kielemezni, ebben jótékonyan segítik a sorban érkező Pilsnerek; Tomi úr pedig csak néha szól, mint Franciaországban, de akkor mindig üt, mint Ciki bácsi ütőere, mikor meglátta Domonyai mellett Tamási Zsoltot a Hidegkuti VIP páholyában. Mikor a szünetben bejön a lenémított tévén az Old Spice csokkó feje, és MTK-s kollegánk már tolja is a „Hagyd a citront csak a timber” szlogent, kb Lemmy Kilmisteri hangon, már csak sírok. Loctite fejet fog, és tagadja, hogy ismerné a reklámot, persze senki sem hisz neki, így egy „mi lenne ha Hemy átvenné a Tatabányát” standuppal menti a helyzetet, a „Bányász napja eljött már”, illetve a Bányásznapi ankéton bemutatandó Holé úr „engedjék meg, hogy prezentáljam az új büfést okay” részeknél a sörök az orrokon folynak ki, nyilván. Locti továbbra sem normális, imádjuk, mondanám, ha Hanta lennék. A meccs 2:1, és tényleg gyopár tré, kivéve egy zseniális és egy tufa hazai szabadrúgást, persze az utóbbi lesz a gól, Loctite és Bazsant Hull City blog indításáról döntenek, én szerzői névnek a HULLmosi Cucu-t javaslom nekik, most már ők is sírnak, ideje hazaindulnom.

Szilveszter

Szilveszter – de nem a Ferenc, sütném el, ha Vasasblogger lennék, de Gyuri és Ábel urak nagy örömére nem az vagyok, így nem teszem. 31-én persze két tanulási és hazahozott melókör között megint a Dokinál kötöttem ki, aki Szilveszterkor mindig monstre audenciákat tart, mert a Doki otthon imád a legjobban lenni, de még jobban imádja a barátait, azokból meg sok van, ezért mindenkit oda hív, persze engem is mindig, de én meg utálom a tömeget, de ma mégis átmentem mert a Doki a legjobb barátom a blogunk designere mellett, és ráadásul délelőtt még egyedül is volt, gyerekek és asszony fent alszik, mi meg lent dumálunk, politizálunk, historizálunk, öröködünk, bohócligázunk, Honvédozunk (és egy kicsit Fradizunk, érezze a törődést). Hamar elszalad a két óra, indulok haza.
Wekerle csöndes, még nem rajzottak ki az utcára beszivárgó petárdás kis gyökerek, a bulikba indulók is csak otthon készülődnek még, nagy kört téve megyek haza, érintem a szülői házat is egy koccintás erejéig, Fater elrévedve köszöni meg még egyszer az Atletis őszi túrát, majd az igazi csapatunkra rátérve közli, hogy persze tavasszal semmi esélyünk nincsen, de ismerem őt, ez azt jelenti, hogy belül ő is reménykedik, nem is kicsit. Én már nem tudom mit várjak, az a baj, hogy hiába próbálok józan maradni, úgy ki vagyok éhezve egy jó Honvédévre, hogy alig sikerül naponta visszagyömöszködnöm az elvárásaim a realitás szürke dobozába. Közben elmegyek a kispiac mellett, az épület, aminek a falán életem első Kispest tematikájú graffitijét láttam anno 1991 nyarán, már rég újra van vakolva, de nekem ez is a Honvéd, a Kós tér is a Kispest, mert mindig itt jöttem haza gyalog a Hungárián át, amíg nem autóval járkáltunk ki, és elkanyarodok még a telep széle felé, ahol annak idején a ’91-es bajnokavató után hazafele leszálltunk a 154-esről Apuval és Öccsel, na jó, elég volt Atesz, húzzál haza tanulni, mondom magamnak, az idő majd mindent megválaszol, de 2017 így is úgy is a Honvédról fog szólni, történjen bármi, nekem mindig arról szól így vagy úgy… és persze hogy hazaérve már nézegetem az elmosott hermelines üvegeim, hogy melyiket töltsem tele január közepére, mikor a szokásos téli szeánszra érkeznek a srácok a Korzóról (előttük meg még a barátok az egyetemről) – mert már reklamáltak, hogy idén nem tartottam még, de hát vizsgaidőszak volt-van. Mondom, hogy minden a Kispest körül forog.

BUdapesti Honvédos
És
Kispesti sikerekben gazdag évet kívánunk mindenkinek!