A tavasz legszebb pillanata*

Ötször játszottunk ebben a szezonban a Fradival (3 bajnoki, 2 MK), és a zöldek mindahányszor botrányos formában próbálkoztak ellenünk, hogy aztán hol a mi kishitűségünk/balf.szságunk, hol a játékvezetés, hol a hosszabb kispad mégis mindig FTC-sikert hozzon, mint valami axióma. Ez négyből négyszer igaz is volt, ötödszörre azonban már nem bírták el IX. kerületiek a „fantáziátlan játék egy-két sztárral” kamutaktikára építkező Doll-i taktikanischer Lösung-ot, ugyanis mi n+1 helyzetünkből most végre nem csak egyet kihasználva, láss csodát, hazaküldtük sírni a pöffeszkedő díszklubot. Mondanám, hogy nem hiszem el, de hát bakker: a saját szememmel láttam.

Iszonyat bombasztikus modorcímmel készültem szombat délelőtt a heti Hegyi Iván Emlékdíj behúzására, amikor a péntek esti bécsi (egyébként remekbe szabott) DARK Tranquillity koncertélményem és DARK Kabangu Kadima neveinek összekötését terveztem a meccs utáni poszt fővonalának, ha kikapunk, Dark Days, ha nyerünk, (és legalább 5 percen át Kabanguval a pályán), akkor DARK hétvége, vagy valami hasonló jelleggel. Ehhez képest az olvasók most ezt megúszták, miután a többiek azzal fogadtak a lelátón, „Dark merre?” kérdésemre, ahogy a melegítő keretünket szemléltem, hogy „Dark megsérült”. „Hat hétre kidőlt állítólag” –közölte Gyuri úr, majd az amúgy vajszívű kollega olyan orcával tette hozzá, hogy „Szerencsére”, mint amilyen fejjel 1989. december 25-én küldhették az osztag elé a Kárpátok Géniuszát egykor elvtársai a kies Romániában. Csúnya dolog, de nem bírtam nem mosolyogni. (Viccet félretéve: jobbulást, Dark).

A meccs előtt amúgy semmi, de semmi megérzésem nem volt. Tényleg. A péntek csodás emlékfoszlányai azonban az egész szombatom megcsinálták, DT-t nézni mindig hihetetlen energia-visszapótló tevékenység, ráadásul mindezt Öccsel meg a legjobb barátommal, tényleg királyi hétvégeindítás volt, na. Ráadásul a császárvárosból hazaérve Doki barátom a bringám megreparálásában is segített, így olyan elégedetten indulhattam el családilag a Bozsikba, hogy „jöhet bármi” felkiáltásokat hallatva tényleg úgy éreztem: tényleg jöhet bármi, a napom már nem romlik el. (Nyilván utólag nagy a pofám csak, természetesen. Igaziból be voltam gazolva, mint mindig.)

A bemelegítő csapatot nézve a „noDarknoparty” pikírt ténymegállapításon túl sok meglepetés nem tűnt elő. Laczkó még mindig sehol, azaz vagy nagy lett az a ‘csúti sérülés, vagy megunta a pörgést az edzéseken a srác, nem tudom, de ismét Holender végezte a ráhangoló gimnasztikát a kezdők között; Bobál ismét padra szorult, így Boti lehetett a harmadik középső védő; Koszta pedig ismét padon kezdett, hogy az Újpesten remeklő Zsótér Dönci pöröghesse magát csapágyasra szokás szerint a középpályán.

A meccs első 10-15 perce klasszikus ’90-es évek közepi olasz bajnoki (mondjuk legyen példának egy mindenkori Juve-Milan) stílben indult: nem sok minden történt, csak taktikai gyürkőzés, szenvelgés (utóbbi a semleges nézőknek is), az elkötelezett drukkerek viszont izgulhattak. Apropó drukkerek. Már a stadion fele tartva, a fényáradatot lövellő kandeláberekre pillantva a kertvárosi estében, majd a jegypénztárak előtt kígyózó tumultuozitásra tekintve, mindannyiunkat elkapott egyfajta ifjúkori emlékmegrohanás: nem tudom, utoljára mikor mentem ekkora tömegben meccsre. Fél órával a szokott időpontunk előtt értünk tegnap ki, és így is épphogy csak lett helyünk a korlátnál a Korzón, az ülőhelyek színültig teltek alattunk, és a fedett is tele volt rendesen, a Kanyar dugig, te tényleg. A zöldek pedig három részletben jöttek, a vendégszektorba a kubatovi eminensek ritkásan állva soroltak be, a Korzó bal szélén a régivágású arcaik tömörültek, illetve köztünk elszórva még számtalan zöld vakondok vigéckedett.  Maros szpíker 5600-as jegyeladást mondott be a második félidő derekán, nem semmi. Futballhangulatom volt, komolyan. „Hatott a Hemy plakátkampány”-kuncogott mellettem Ábel, majd nagy erőkkel vágva magát haptákba rikoltva követte személyes kápója, Pinokkió mester ukázát egy „áléééééé álééééé” képében.

Volt hangulat! (Fotó: RW)

A Kanyar csodás élőképét (lásd a címképünk) övező emelkedett perceket (innen is üzenem, Öcsi bácsi, sosem feledünk) tehát taktikázás, szenvelgés követte kezdésként, és annak megállapítása, hogy a Fradi ugyanolyan tré, mint ellenünk idén mindig. K…. idegesítő lesz így megint kikapni tőlük, gondoltam, de ezt nem mertem hangosan mondani, inkább a mellettem ismét optimzmustolulatban fertező Hantának hagytam a szót, aki a magyarfoci hasitasipápáinak divatdiktátoraként ezúttal egy decensen kék alapon pirospöttyös csodában büntetett deréktájon és közölte,”nyugi, megmondtam, hogy a kupáért a Fradi leadja a bajnokit”.

Erről mindenesetre Lanzának nem szóltak. A derék talján előbb Dibusz ajándéklabdáját totojázta el kapura lövés helyett, majd félpályáról próbálta (ezúttal már szépségdíjasan) megszívatni a szőke pécsi kapust, ám ívelése mellé szállt. Mielőtt bekeseredtem volna, Zsótér, aki ma is pörgött rendesen, indult meg a középpályán, egyre nagyobb vágtató fokozatba kapcsolva. A mögötte lihegő Szotyi elkeseredve próbálta beérni, de úgy látszik, a kor az kor, a tavalyi EB-n utoljára még varázsló visszeres lábaknak már sok volt a kis épp-huszonéves energiabomba, így a trademarkos alattombecsúszásra sem maradt erő. Nem úgy a zsótéri csülkökben, ahonnan a kilépő védők odaértét megelőzően egy akkora löket ment laposan a hosszúba, amiért még Yannik Carrasco is tapsolt volna a spanyol Kispestből, pedig az Atleti egyik gólfelelőseként ő pont ezeknek a hosszú sarkos lapos alázásoknak a specialistája. Óriási gól volt, „még jó hogy ekkora, ezt nem tudták elvenni”, jegyzi meg délczegen Hanta úr, mögöttem Ábel már Gyuri nyakában lóg, csodás percek.

10 percre rá még inkább! Hidi Patya az öltözőben megtalálhatta Lukas Zelenka 6 éve ittfelejtett, cúgos, kvarglibukéjú trinyós csukáját, és azt vehette ma fel, ugyanis akkora 40 méteres indítást tolt Eppel lábára, hogy nem hittem el. Mondjuk majdnem Marci sem, de aztán csak megszelídítette, majd mire pont utolérte volna őt két acsarkodó zöld hátvéd és a kifutó Dibusz, épp el tudta pöckölni a lasztit a hosszúba, GÓÓÓÓÓL, jöhetett is a magastérdemeléses új Eppelgólöröm, Ábel úr már sivadó vándorban tolja a korláton, Gyuri, Öccs, mindenki ugrál, Faternak persze már nincs hangja, mert elsolymosizta, így pantomimban próbálkozik, Hanta főszerk olyan arccal sugárzik, mint egy büszke ofő pedagógusnapon. És én? ÉN pedig imádom a Kispestet, imádom magunkat, imádom a tavaszt.

Imádnám Holendert is, ha egy percre erre a megszerzett labdával hintába ültetve a Fradi védőt, nem mellé, hanem a kapuba bombázna, de nem… Eppel is nagylelkű sajnos King passzával (utóbbi eset lehet, hogy még a gól előtt volt, bocs, összefolynak az emlékek).  Apropó, King. A kis czukkal elég kritikus voltam évekig, mostanra nálam is benőtt a kedvenc csokkók közé, nagyot melózik, hogy pótolja a posztelődjét, aki ma is olyan fensőbbséges búrával kóválygott a jobboldalon, mint az egyszeri államtitkár, aki véletlen a Costes helyett a Podmaniczky utcai borharapóba nyitott be… Kár, hogy ez lett belőled, Endre, úgy látszik, hatott az átnevelés, és a végtelenített üzemmódba rakott „asszem, mindenféleképpen” videók nézegetése 0-24-ben a Groupama könyvtárszobájában.

Tele a Korzó, mi van itt? (fotó: RW)

A 2:0 szünetben a legveszélyesebb eredmény, Csank prof is megmondta” – gurgulázik a jobbomon Ábel, a balomon pedig Öccs aggódik: „kéne még egy, mert ezekkel vigyázni kell, főleg ez a Moutari necces”. És lőn… mire a szétcsúszó Doll bánatában már a súlytalan kisBogeszhez nyúl csereként, bealszunk, s valóban, ki tör kapura, a Moutari gyerek, s ha már ott van szépít is. Basszus, ez “nagyon” kellett, jajdulunk fel, de a szünetig már nem történik más. Para lesz a második félidő, állapítjuk meg.

A szünetben a Papa csullankodik fel a pályára egy handmade pulpitus mögé, ahonnan Józsi wikipédiás konferálásait megszégyenítő hangszínnel darál le egy Puskás megemlékezést. A szöveg amúgy nem rossz. Czukor az Öreg egyébként, ahogy a végén peczkesen lebaktat, imádom. Mondanám, ha Hanta lennék. De lassan már én is ezt mondom magamtól is mindig. Hiába, 6 év egymás mellett meccsen nem kis idő.

A második félidő para lesz, ugye, ezt mondtam az előbb? Igen. És nem, nem lett az! Viktor, örök borúlátó fotósunk a szünetben bejósolt egy 2:4-et, én is féltem (mikor nem félek Honvéd-ügyben), erre mi jött? Doll mester és csapata belesült a meccsbe. Moutari elfáradt, a Bűzös elöl végig halvány volt, Szotyi ma még a reklamáláshoz is bágyadtnak tetszett, a frissítő cserék is csak bejöttek aludni, például az arckirály Djuricinnek mozdulatát nem láttam. Nálunk Rossi először Villámot hozta, ettől mondjuk rendesen bezrityóztunk a lelátón, főleg, hogy Kingecske helyett állította rá a méretes arcszőrzettel bíró házi favágónkat Moutarira, de szerencsére az ekkorra megfáradó nigeri ász már nem zavart sok vizet. A legsúlyosabb pillanat az volt, amikor már Lovresz mellett sem tudott elmenni, mire Hanta odafordul rémüldöző kontingensünkhöz: „Ugyan, Iván ezt simán lefutja” – és nem röhögte el. (Csak majdnem).

KisBogesz próbált izegni-mozogni, feltűnően üresen, ami nekem nem is tetszett, ám Tesóm nyugtatott: “direkt hagyjuk őt nyugiban, a csatárokat viszont jól fogjuk hátul“. És tényleg. A végén aztán nálunk még jött Koszta, meg a kis Tömös (utóbbi első labdába érésével olyan higgadt megoldást választva, mintha 3 éve lenne kezdő nálunk), aztán 3 perc hosszabbítás.

Na az viszont tényleg para lett, a jól ismert kispesti önsorsrontásos emlékeink miatt: sorra jöttek a beívelések és szögletek a kapunk elé, a végén már Dibusz is elöl, de valahogy ma a Sors nem találta meg a „Fradinak kedvezek” receptjét, Gróf a helyén volt, vagy ha ő nem, akkor Boti meg Lovrics, szóval a végén az amúgy ma feltűnően nem ergyán vezető Solymosi lefújhatta a meccset, a fieszta meg kezdődhetett, az alattam gutaütés határán üvöltöző 60-as korzóarc pedig két borogatással a homlokán végre felállhatott nyugodtan tapsolni. Apu, aki egy hete azzal fárasztott minket otthon, hogy „ez a meccs már el van adva, itt mi nem nyerhetünk”, maradék hangján (mely már a csúcsidős Gregor Józsit idézi, ha értitek) még rommáKingezi magát, a Trógerek még megkínálják Botkát egy kis jogos verbálbonbonnal, szóval ünnep, ünnep, igazi kispesti TAVASZÜNNEP, az ilyenekért érdemes kibírni a sok borzalmas meccsünket, amikor néha összejön egy ilyen…

Indulunk kifelé, torlódás, fél óra várakozás, ilyenkor persze kit érdekel, a klubház előtt gyök2-vel haladunk, annyian vagyunk, mint mondjuk az 1996-os MK döntőn, „faszér’ van ennyi ember, nem érünk oda Gurigába zárásra” sopánkodik Ábel, persze belül tudom, hogy élvezi ezt, de azért az imázs kötelez, ugye. Beköszönünk még az ajándékboltba, Old Babar úr sem szomorkodik, „Attikám, szevasztok, jövő héten”, int ki, én visszaintek, majd két legközvetlenebb férfiági rokonommal átcsorgunk (10 perc alatt) a sorompón a tömegben, dettó, mint az MU ellen ’93-ban, és el a Hofherren a csöndes hátsó utcák egyikében parkoló autóhoz.

Rég látott dugó kifele menet, de nem bántuk (fotó: RW)

Pénteken a kedvenc zenekarom, szombaton a kedvenc klubom szakított óriási szólót a bécsi és a budapesti éjszakában. Az egyik verhetetlen állócsillag a maga nemében és műfajában, a másik az volt valamikor, de most úgy csinál, mintha még mindig az lenne. És ennek én nagyon, nagyon örülök.

*remélem, csak eddig.