Mastodon

Eljött a nap, amikor végre elmúlik a gyomorgörcs, amikor minden mondat végére pont kerül

ezt a posztot huszonnégy évem lett volna megírni, vagy akár csak végiggondolni, bocsi, valahogy nem volt bennem a késztetés.

igazából ez is hülyeség. december óta arról beszélek, hogy meglehet, ezzel nyomasztottam mindenkit, amíg együtt nem kezdtek hinni velem. tessék, srácok, itt a szomorú valóság: eszembe se jutott, hogy erről majd posztot kéne írni, csak mondogattam nektek.

tudjátok mit? még az előző bekezdés is nettó baromság. mezőkövesd óta nagyjából tudjuk, hogy lesz ez a meccs, bőven lett volna idő. az érettségimre se készültem sokkal többet.

tehát, vagyis összefoglalva: nem lesz itt semmilyen buzdító írás tőlem, mert egyrészt úgysem tudnék (tudnák!) olyat, másrészt fél órát szánok erre a posztra, harmadrészt pedig nem is kell. amit eddig más nem mondott el, azt úgysem én fogom.

ellenben hadd meséljem el a hetemet. például azt, hogy kétszer sikerült úgy-ahogy ebédelnem, a reggelik kimaradtak (jó, ez legalább nem változás), és az esti 1v1-ek a hűtő (hüttő) ellen is nyomasztó fridzsider-fölénnyel zárultak. ha nincs a rendszeres folyadékbevitel (kösz, grabanc!), akkor nem állok meg nagyjából három kiló mínusznál, és random összeesek az utcán.

nagyon durva, hogy mit össze nem izgultam. persze, tudom, fejben dől el minden, nyilván magamat hergeltem bele, de basszuskulcs (és figyeld a kikezdhetetlen érvet): huszonnégy év. nem ehhez vagyok szokva. mennyivel nyugisabb, gyomor- és mindenféle idegbarátabb a kilátástalan vergődés a hat-tizedik hely között? kispest a nyugalom szigete volt az elmúlt években. néző alig, eredmény semmi, kieséstől nem kell félni, minden adott a baráti csevegéshez.

nem is mentem be dolgozni. ez így korrekt. ha bent vagyok, mindenkinek az agyára megyek, annyira nincs más témám. aztán azt vettem észre, a törzskocsmámban is, bár nekem (nekünk) szorítanak, azért kicsit sok lett belőlem csütörtök magasságára.

inkább a társadalmi munka, az majd valahogy kikapcsolja az agyamat. tűző napon nehéz dolgokat emelgetni – nincs is jobb móka ennél. aludni úgysem fogok, legalább fáradjak le tisztességgel. aztán majd valahogy lesz a szombat, a vasárnap, a hétfő, tényleg mindegy, addig kell csak megoldani.

ezek ilyen napok, na.

most úgy vagyunk kispestiek, ahogy nem szoktunk. a tengés-lengést felváltotta a (az, egy!) cél. ilyenkor a föld alól is előbújik mindenki, hirtelen ezrek lesznek kíváncsiak ránk, és talán észre is vesznek minket, miközben semmi sem változott, végig ott voltunk az orruk előtt. a hírekben eddig csak átfutottak rajtunk, a klub ugyanott áll száznyolc éve, nagyon nem mozdul, és a buszok, lámpaoszlopok, falak is tele vannak kispesti matricákkal. eddig valahogy nem tűnt fel, ugye? most pedig mind szúrja a szemed?

közben itt ülök, alig tíz órával a meccs kezdése előtt, kicsit még az éjszakai izzadtságban, de legalább tudtam aludni párszor két órákat, és fogalmam sincs hogy lesz ez a mai nap. mikor, hova, kivel, miért? kicsit le kéne kötni magam, talán kimegyek, hátha kell valamit pakolni.

szóval az egész kurvaélet, nem vagyunk erre felkészülve. (mennyire vicces lesz visszaolvasni évek múlva ezt a posztot, simán röhögni fogok saját magamon, hogy felnőtt fejjel, hogy lehet ennyire komolyan venni valamit, ennyire túlizgulni a focit.)

na, de a lényeg. általában a végigdumáljuk a meccseket társaságilag. általában, mert hetek óta én kicsit arrébb, kicsit kevesebbszer szólalok meg, a többiek úgy tűnik tartják még magukat, de hadd jöjjön ki belőlem a konyhapszichológus (sufnipszichiáter?), és hadd gyanúsítsam meg őket azzal, hogy ha hétről-hétre kiírnák magukból a heteket, akkor nem játszhatnák el nekünk a magabiztosat, a meccset élvezőt, a tartjuk magunkat mosolyt. hahó, átlátok rajtatok! (mínusz rw, eskü, néha jobban kell izgulni miatta, mint a csapat miatt.)

ma is valami ilyesmi lesz. előzetes számításaim szerint én így szoktam bajnoki címről döntő meccset nézni. mondjuk ilyen még nem volt, a múltidő is necces a mondatban, ám tartom, valami olyat várok, hogy a tömegre való tekintettel sör nélkül, valahol a korzó harmadik-negyedik sorában, a fejek között alig kilátva, karnyújtásnyira a többiektől, kicsit magamba is fordulva ácsorgok majd szótlanul, esetleg a mellettem elhaladó ismerősökkel váltok pár szót, próbálva nem érzékeltetni, hogy ne, légyszi, ne most, majd legközelebb dumálunk, ebben a pillanatban három szó is idegesítő, ha válaszolnom kell. (előre is elnézést mindenkitől!)

mindeközben ráírok rw-re:

- kaparsz valamit a meccs elé?
- Nem megy... Idegroncs vok. Csak bénaság jönne. Holnap mindent. Ma szétestem.
- Mar ketszer leültem a laptop elé de mindkétszer olyan kezremegesem lett hogy visszacsuktam. A gyomrom helyén egy merev kaucsukgolyo van

ennyit az őszinteségről. most pedig következzék valami egészen más.

ja, nem itt, majd a stadion környékén. gyertek, élvezzük ki, ez a mi napunk, a mi ünnepünk. csodálatos öt hónap volt, gyirmóttól kezdve, azt akarom, hogy tartson örökké.

címlapkép: debrecenben, meccs végén megcsúsztam kicsit, leestem a székről, amin álltam, majd amikor felnéztem, hogy mibe vertem bele a térdem, fejem, ezt láttam. 14.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||