Szombat esti meccs a nyugodt szünetért, ami minden lesz, csak könnyű nem

Nagy Gerivel hirdetett rangadó, szép idő, csodás csapat – mi kell még? (fotó: RW)

Győzelemmel és az első etapot kvázi kimaxolva fordulunk rá a szünetre, vagy az utóbbi hetekben rendszeresen megkísértett Fortuna istenasszony ezúttal inkább beverve egy majorannás májashurkát Herczeg Bandiékat csókolja homlokon? Ez az este fő kérdése, kíváncsian várjuk a választ.

Tegnap este, éjfél felé közeledve épp az Állatkertek Éjszakájáról tartottam hazafele, miközben a tatarozott Szépművészeti Múzeum előtt sétálva a mögöttem haladó apuka-kisfiú duó remek beszélgetése körözött a fejem körül.

-“Apu melyik a legnagyobb dinó? És az mekkora?

-Nem tudom kisfiam, nem szeretem a dinókat, te ismered őket.

-De nagyobbak, mint az Eiffel-torony?

-Nem hiszem.

-De biztos akkorák, mint az Eiffel-torony.

– Az azért nagyon nagy.

– És Apu, mi a legnagyobb? Mi a világon a legnagyobb?”

“Lanzafame” – fordultam majdnem hátra reflexből, de szerencsére még időben észbe kaptam; mindenesetre a jelenet remekül mutatja, mi körül összpontosul még a szokásosnál is jobban minden gondolatom az elmúlt 6-7 hónapban: Kispest & Honvéd.

Tesómmal is pont erről dumáltunk tegnap délután: hihetetlen időket élünk mostanában meg Kispesten. Nem akarok nagy szavakat használni, ezért tényeket mondok: a kispesti sport-történelem egy szelete zajlik előttünk. Őszintén szólva én utoljára a kilencvenesek elején éreztem ilyen boldogságot és nyugalmat (oké, viszonylagos nyugalmat, mert régi reflexként itt él bennünk az örök félelem a holnap híreitől) KHFC-tárgykörben, mint mostanság.

Egyszerűen minden klappol. bajnokok vagyunk. A bajnokságot életünk sportélményeként nyertük. Idáig az Izland-Magyarország olimpiai kézinegyeddöntő állt nálam az élen a legszebb sztorik sorában, ezt taszította örökre porba a 2017-es tavaszi hadjárat. Jó keretünk van, de nem a ’93-mas összevásárolt módon, hanem tele saját neveléssel. Nem a legesélyesebbként vezetjük a tabellát, viszont ha nem csinálunk a pályán és a klubvezetésben hülyeséget, lassan esélyesek leszünk bármire. A keret egy CSAPAT. A szurkolótábor mindig is a legjobb volt itthon, de idén egyszerűen nincs rá szó, látszik a játékosok reakcióin is ez. A keret tele van kedvelhető egyéniségekkel, Gegék, Vernesek, Labudovicsok, Bottónék és Jobok helyett Nagy Geri az új Sikesdi, Lovrics az új Plókás, Boti az új Csehi Tibi, Kambi az új Márton Gábor, Eppel az új Gregor Józsi, Gazdi a Fodor Foci, Dániel Ló a Negrau, hihi, stb. Minden régi kedvencemnek megvan az új párja.

Meg itt van Lanza, akit nem szégyenítek meg azzal, hogy le újillésbélázom, no mindegy, rá amúgy se találok szavakat.

Egyszerűen ott tartunk, hogy minden annyira szép, hogy pont ettől félek belül. Nálunk sosem kerek minden, valami mindig jön ilyenkor. Most például a Debrecen.

És ugyanazt érzem, mint egy hete a ‘kövesd ellen, amikor szerencsére jól mellélőttem (illetve majdnem nem, csak nem számoltam Darrrrkkkkal),  hogy nem az ellenfél félelmetes, hanem egyszerűen nem tarthat a jó/szerencsés sorozatunk a végtelenségig. Pedig ha kérhetném, most még legalább egy meccsig ki kéne tartson, mert úgy kéne válogatott szünetre vonulni, hogy vezetjük a tabellát, és önbizalomfröccsel várjuk a szünet napjait.

A DVSC-től én mindig is tartok, túlságosan is belém égett valahogy az elmúlt évek nagycsapata billog velük kapcsolatban. Pedig az idei (és tavalyi) Loki bizony már messze nem az első Supka-éránk örök ellenfele, ami aztán grande finale-ként Herczeg Bandival meg is alázott minket az MK-döntőben (amikor szerencsére én Metallicán voltam épp polákföldön). Az egykori, NB1-ből kimagasló ászok (Kouemaha, Sidibe, Kuli úr, Rudolf) vagy távoztak, vagy elkoptak; ahol a Vidi fakóból visszakölcsönzött Bódi Ádám a fő nyári igazolás, a kulcsember pedig az alibipápa szakálypéter-nagydíjas Tőzsér, ott komoly bajok vannak. (Mondom ezt úgy, hogy most épp be vagyok csokizva Tőzsértől, aki két góllal is csöngetett a Vasas-kapun egy hete).

Sérültjeink továbbra sem gyógyulnak elképesztő sebességgel, szóval a bajnokot az ág is húzza, mondhatnám (sőt, sivalkodhatnám, hogy a pernahajder Ábelt idézzem), de eddig is elzakatoltunk valahogy, szóval remélem, a csapat ma még megoldja összeszorított foggal a szűkebb merítési lehetőségből a meccset. Aztán majd a következő hetekben lehet felépülgetni a maródiaknak.

A leírt pesszimista sirámaim és a DVSC-től való tradicionáltartásom mellett tehát leginkább a kispesti karmától ódzkodhatok, mely szerint túl hosszan sose vagyunk jók, csakhogy az elmúlt hónapok és különösen hetek pont ezt cáfolják. Úgyhogy maradjunk abban, hogy bízom benne: ismét mellétippelek a parámmal, és inkább az az attitűd győzedelmeskedik este, amit a heti linkelt interjúkban (Geri, Gróf, Lanza) sugároznak magukból a srácaink is: azaz az egészséges önbizalom és az egymásért küzdés.

És miért ne? Annyit szenvedtünk az elmúlt 24 évben, lehet, hogy most egy kicsit hosszabb időre fordul a kocka ténylegesen? Nem mondom, hogy elkezdek elképesztően bizakodni, mert az sose az óvatos RW lesz, de egy biztos, ennyire boldog Honvéd heteim és hónapjaim utoljára gyerekkoromban voltak. Ha még télen sem adjuk el a Lanza-Eppel duót, akkor tényleg elhiszem: léteznek csodák és a Kispest tartósan kíván berendezkedni azon a helyen, ahova mindig is tartozott: Magyarország futballtrónján!

Meglátjuk! Addig is egy dolog viszont biztos: úgy éljük meg a jelenlegi heteket-hónapokat, hogy valószínűsíthetően életünk Kispest-csúcsán járunk. Becsüljünk meg minden szekundumot. ♥