Amíg aludtunk kifordult sarkából a Föld, vagy ez mi a jó büdös franc akar lenni?

Valaki bezárta egy szobába és fegyverrel zsarolja a Nemzeti Sport szerkesztőségét?

Akácos út – Sinkovics Gábor publicisztikája – NSO

Tényleg, ez mi a fene Sinkovicstól? Ráfeküdni a közhangulatra, pont a Főnök lapjában, amit a Pénztáros visz és a Pogácsa főszerkeszt? Harminc év, egyébként kérlelhetetlen karakánságban, és kiérlelt véleményekkel kikövezett publikációs múlttal? A mindenki által pontosan ugyanúgy ismerten lekötelezett újságíró hirtelen a talpára állt? Mi történik itt, valaki érti?

Megsúgom neked, Bélám, hogy szinte kivétel nélkül minden egyesület kozmetikázza az adatokat. Ülnek néhány százan unott képpel a lelátón, a hivatalos nézőszám pedig ezerhatszáztizenhárom.

Most akkor mi legyen, Bélám? Osszuk el utólag a Vasas hazai nézőszámát mondjuk kettővel-hárommal? Hány olyan sztorit lehetett hallani sportlapok szerkesztőségéből, hogy a Fáyból tudósító kollégával elégedetlen volt a másik kolléga, mert az be mert írni mondjuk ezerötszázat, pedig a vak is látta, hogy az a  nyolcszáz igazából háromezer. Többek között, de mindenképp mindenki előtt a Nemzeti Sport évtizedeken át gőzerővel épített egy másik futballvalóságot, ahol minden vagy nagyon jó volt, vagy nagyon rossz, de sosem az, amit tapasztaltunk, hanem amit írniuk kellett. Talán most a fejükre omlik, bár nem kívánok senkinek sem ennyire csúnya véget.

S az is nagy baj, hogy hiányoznak az NB I-ből, a merítési lehetőségből, a jövőképből olyan városok, mint Győr, Pécs, Szeged, Nyíregyháza. Mert múltat, legendát és tradíciót nem lehet venni.

(…) legendát (…) nem lehet venni – ez így, ebben az értelemben megjelent a Nemzeti Sport digitális hasábjain. És nem, nem fogja nekem senki sem bemagyarázni, hogy itt nem a mi jól ismert rigmusunk van leírva, ehhez pont elég elolvasni az előtte gondosan elhelyezett mondatot. Győr nincs, Felcsút van, legendát nem lehet venni.

Őszintén kérdezem: Sinkovics megőrült? Vagy mi van vele?

Pár nappal Feröer legyőzése után, amikor mindenki arról beszélt, hogy a helyünkön vagyunk, igazából nem történt semmi csoda, akkor hirtelen kritikus hangra vált az NS, és megjelenik Vincze tizenkét pontja (eskü, még mindig hasamat fogva röhögök rajta), majd alig telik el pár nap (és kap ki a Vasas 5-0-ra a Diósgyőrtől), hogy jöjjön Sinkovics és egy teljesen új és meredek gondolatvilág a Mester Eszköztárából: a busongás, hogy lehet, mégsem jó irányba mennek futballunk viselt dolgai.

Felriadtál, azt álmodtad, hogy a magyar futballválogatott egy selejtezőcsoportba került Andorrával, Gibraltárral, a Lakatlan-szigetekkel és… (…) Nincs miért kétségbeesnünk. A helyünkön vagyunk: a futottak még és a kutyaütők között. (…) Akarjuk, görcsösen akarjuk, hogy visszatérjenek a régi szép idők, de nem megy, már nem megy. Ennek vége, megszűntünk futballnemzet lenni.

(Kiemelés tőlem.)

Én tényleg félni kezdtem. Minden rendben a Nemzeti Sport szerkesztőségében? Mintha a téboly elszabadult volna, az emberek kifordultak magukból, és hirtelen nekimennek a sportkormányzat eddig felállva megtapsolt eredményeinek, sőt, egyenesen szidalmakkal árasztják el, hogy azok igazából nem is eredmények, csak díszletek (“Vajon Izlandon hány akadémia működhet?”), és egyedül a tetoválásaink mérhetők színvonalukban a világhoz.

Nem mondom, időszerű lenne végre egy generációváltás a magyar sportújságírásban, hogy végre hallhassunk más véleményt is, mint amit az évtizedek óta még az edzőkeringőnél is belterjesebb bagázs felböfög magából – a valódi gondolkodást, a problémákon merengést rég elengedve, pusztán flekket, karaktert, leadható számlákat látva maguk előtt.

Mindeközben a futballunk teljesítménye hatalmas és szívós munkával leküzdötte magát a sportújságírásunk szintjére.

Egymásra találtak, és igazából mindenkinek boldognak kéne lennie, de mi valahogy ettől mégsem lettünk azok.

Tényleg féltem Sinkovicsot.

Például azért, mert ugyanúgy felelősként volt benne abban az elmúlt pár évben, évtizedben, aminek most sikerült nekimennie.