A nap, amikor nem vagyok hajlandó siránkozni

Tegnap tehát megannyi, hol patetikus, hol pátosszal telített felvezetés után (az elmúlt hetek kb. összes posztjában erről elmélkedtünk vagy sírtunk) végleg véget ért a hosszúra nyúlt »bajnoki év«, most már hivatalosan is. (A szemfülesebb olvasók mindezt a blogfejlécben is észrevehették, hisz KW tavalyi, ünepi kreációja helyett most újat rendelt arculatfelelősünktől a jó Hanta úr). Ilyenkor jó magyar (és RW, de kb veghhantá-t is írhatnék, a blogtárs elmúlt egy évbeni korzóskorlátos öntemetése miatt) szokás szerint most valami brutális síróposztnak kéne jönnie – aki ilyet vár, térjen vissza holnap, én most inkább méltó búcsút veszek a legszebb kispesti évemtől, alapvetően vidáman.

A meccsről röviden annyit, hogy ilyen felállításban, ennyi eltiltottal és sérülttel, és nem utolsósorban a múlt heti meccsen hozott megsüvegeledő teljesítményt elnézve  az, aki jópár éve nézi a kispesti történéseket, és ismeri a csapatunk szinuszgörbéjét, az bizony sokkal többre nem is számíthatott, mint hogy felemelt fejjel bukjunk el tegnap és legalább ne tálcán adjuk át (egy jó rostos önalázással körítve) a bajnoki címet a hazai egyes számú kiválasztottaknak (ha már a ketteskének az orra alá  porlasztottunk múlt kéten). Ez meg is történt, a meccsvégi Tábor-reakcióban ott volt a közönség ítélete, mondjon-írjon bárki bármit. Tekertünk végig, a szezon végére végleg elfogyó hit maradékából, és a Vidi sem gálázhatott simán, mint próbált mondjuk 2011-ben a Bozsikban az első percekben (emlékezzünk az akkori gólörömeikre és a mostaniakra: ég és föld).

Persze most rögvest lehet jönni a pesszimista megközelítéssel: a tavalyi bajnokkal szemben eléggé minimális elvárás, hogy úgy áll neki a posztíró: csak ne verjenek agyon, ez az RW, merjünk kicsinek lenni, csókolgasd Hemy úr lekváros buktáját, takarodj. Hát, nem tudom. Az a problémám, és tavaly is így éreztem a siker legszebb perceiben, hogy azért azt látni kell: ez nem a ’80-as évek. Egy-két boldog kommentár tavaly ilyenkor már azt vizionálta, hogy na, vége a szűk esztendőknek, most jöhet megint zsinorban 5-6 érmes év, jópár új bajnoki címmel,  azért erre vajmi kevés esély volt. Vitatkozhatunk napestig azon, hogy Rossival más lett volna-e a helyzet (vitatkoztunk eleget), de én továbbra (sőt, egyre inkább) úgy érzem, mindenkinek jobb volt Rossi távozása sajnos, neki is, mert nem kellett a csúcsról lebucskáznia, és széthisztiznie magát a sajtóeseményeken, nekünk meg azért, mert örökre itt lesz a mantra, hogy bezzeg ha marad, akkor tuti az MK meg a bronz, ha nem a címvédés. Majdnem azt mondanám, még Hemy úrnak volt így a legrosszabb, hisz őt szidja a zöm Rossi kapcsán is, meg mindenért, de ad 1) az öreg főkolompost ezek a vélemények a legkevésbé sem izgatják, ad 2) legalább megszabadult egy olyan edzőtől, aki a számára túl önjáróvá, önfejűvé és ellentmondóvá kezdett válni (amúgy többek között pont ez vezetett a bajnoksághoz is). Pont, mint Supka 2012-ben – mehetett is, most, újra domesztikálva meg ismét itt (hogy borzoljam a kedélyeket, hála az Égnek, a sanyarú magyar feljhozatalból az egyik legjobb döntés volt, külföldi tréner meg lutri).

A változó MLSz-szabályozás miatt amúgy is szürkébbe fordulni látszó jövő mindenesetre megpecsételni látszik a sorsunkat, hogy visszatérjünk a 2015 előtti körforgásba, a Papa csetje mindesetre a sorok között eléggé ebbe az irányba mutatott. „5-8(-10) új játékos”, „olcsó légiósok”, mert „a 10 kiszemelt magyarból kevés az esély, hogy bárki idejöjjön”, kelletlen pletykákkal teli a padlás, jövőre albérletben lehet bohóckodni, a könnyen megelőzhető kiscsapatok száma egyre csökken, aj-jajj. Valóban beigazolódni látszik a szomorkásabb kommentelők hangulatának igaza. Akkor miért nem írok én is erről, noha lelki alkatomhoz, mint tudjuk, ez illene a legjobban?

Mert az elmúlt Honvéd-évem, mindennel együtt, egy CSODA volt. 24 évet vártam rá. Mióta blogolunk Fanta úrral, éveket toltunk le a korlátnál egymás mellett, kiegészítve Öcsémmel, Ábel és Gyuri urakkal, egyfajta rejtő jenői, kurt vonneguti és moldovai perverz tripben. (Fatert most nem említem, ő szerintem a tavalyi bajnoki döntő kezdő sípszava előtt is azért fohászkodott magában, hogy csak maradjunk benn). Hanta egy nagy, két lábon járó pikírtizmus, aki még a 88. perces 0:4-ek esetében is bízik az ikszben (rossz esetben, jó esetben fordítunk), Gyuri egy aszkéta, aki becsületből kitart a választott klub mellett, de évekig maga sem értette szerintem, hogy miért, Ábel pedig egy telivér troll, mindig fennen hangoztatja, hogy ő csak röhögni jár ki, és tavaly tavasszal is folyton hőzöngve kérte vissza az ő kiesőjelölt Kispestjét, mert neki az az igazi. Ha én vagyok Hanta szerint a hurrápesszimista, akkor old Babar úr a kincstári optimista, ő mindig, mindenkor jót vár. Egyedül tesóm itt a reális arc, látszik, is, tavaly tavasszal igazán komolyan először ő mondta ki áprilisban, hogy akár lehet valami. (Hanta mindjárt rámír fészen, hogy nem igaz, ő már télen megmondta, de tavaly májusban a bajnoki döntő napján beismerte, hogy fél évig folyamatosan hazudott, hihi).

Na most erre a félig pesszi-miska, félig troll, a magyar foci söranalógiában Rocky Cellar (igen, az a sörszerűség, aminek olyan volt az íze, mintha gyerekkorunk óvodás cicanadrágjából egy Kós Károly téri 1988-as szánkózás után az overall alatt átizzadt, bepállott példányt áztattad volna 2 hétig az Illatos-árokban, majd hozzácsapsz egy köteg komlót, amit Hanta hasitasijában aszaltál az egész Hemingway-éra alatt) szintre süllyesztett nívójától eltorzult lelkületű szurkercsapatra, a Csakblog-ra és csatolt részeire eressz rá egy ilyen szezont, mint a 2016-17, és igen, ez lesz a végeredmény. Mindenki meghülyül.

A két véglet Hanta meg jómagam. Egy ponton találkozott a lélektani ívünk: tavaly május 27-én. Este 9-kor, amikor egymás vállán sírtunk. Addig nem, azután sem. Előtte én egész tavasszal temettem mindent és úgy rettegtem, mint fradidrukker a pártmentes bajnokságban. Hanta épp ellenkezőleg, már télen bajnokságot hirdetett (szóban), azt vallva, legalább addig is tegyünk úgy, hogy mi nyerünk, mert ezt így kell.

Aztán nyertünk.

És másnaptól én nem ismerek magamra, idén lehettünk bármilyen rossz formában, döntehett bármíly bornírtan Hemy úr, jöhetett Kukocs meg Kosút, vidámságom nem repedt (jó, Petrocselliéknél már kezdett). Hanta viszont a már a döntő-másnapi Gurigázáskor (!!!) azon problémázott a többiekkel, hogy hogyan fog szétzülleni itt minden, bajnokcsapat, szurkolói hangulat, minden. Hogy őt idézzem: elképesztő figurák!

És hogy miért mesélem el ezt sokadszor? Mert a mi kis szurkercsoporti mikrokozmoszunk csodás lenyomata az egész Kispest / Honvéd tábornak. Elég a kommentekre nézni, elég nyitott füllel járni-keli a korzón, vagy a Kanyarban. A drukkerek, ultrák, szimpatizánsok, szurkerek, stb. fele temet tavaly május 28. óta, a másik fele optimista. A fele szidja a fukar Öreget, a másik fele szerint ha ő nincs, mindennek vége, és szobrot érdemel a bajnoki címért. Az egyik fél szemében zsugori uzsorás, a másikéban a népmesei hős. A drukkerek fele elhajtaná Kambert és Lovricsot, a „két hülye nyuggert”, a másik fele már vésné a nevüket az új Bozsik márványfalába. A fele (jó, igazából 95 %-a) örül Nagy Geri (és Gazdi, és Holcsi) szerződéshosszabbításának, a másik fél szerint csak azért maradnak, mert sehova se kellenek. A fele szerint Baráth a magyar Chiellini, mások szerint abcúg RW, a Boti nem legenda. Hát valahogy így.

Én továbbra is maradnék a mosolygós jelű csoportban, azzal a kiegészítéssel, hogy semmi sem fekete vagy fehér, és mindig középen kell keresni a megfejtést, bármíly banálisan hangzik is ez. Birka vagyok? Nem mondanám. Hemy pólóban járok dolgozni? Nem igazán. Supka a szeretőm, vagy a rokonom? Még ez sem igaz. Bratyizok a játékosainkkal? A kevés intit leszámítva nincs velük kapcsolatom. Akkor miért? Miért nem siránkozok naphosszat? (Ezzel nem megbántva senkit, mert siránkoztam én is eleget az elmúlt években, és nyugi: fogok is. Csak most más a véleményem. De mindenkiét tiszteletben tartom, és ez nem a kötelező nyálas piár fogás).

Azért, amit írtam. Csodát ritkán él meg az ember az életében. Csodaközelit is. Nekem ezekből a kategóriákból most jutott, hosszú idő után, egy kevés. Csak sport téren az Euro2016, ami, mint egy év múlva kiderült, ipari tanuló sem lehetett 2017-hez képest. Amkor az EB után megírtam a szomorkás kommentárposztom arról, hogy a magyar válogatott és az Atleti jó  példák, csak le kell másolni, még pesszimista voltam: Kispesten mi SOSEM másolunk le és adaptálunk érdemi példát. Kéne edző is, írtam, vagy Rossi fejlődjön fel. Hát, felfejlődött, bakker. Mi volt az a szezon, még most is kiráz a hideg, ha meg a tavaly májusra gondolok, rosszul leszek. … … … Elmegyek, iszok egy teát.

[…]

Na, visszajöttem, beszabályozott pulzussal. Szóval a tavaly május. Hát ennyi. Ez csoda volt, nem kell magyarázni tovább, és egy csoda attól csoda, hogy csodát tesz, hogy egy teljesen magába fordult, már semmitől semmit nem váró sovány kispesti ecetmanusból megint 25 éves végzős egyetemistát csinál, aki mosolyog folyvást, vidám és boldog és bizony ehhez mindig kell a KISPEST is, ami az ő létének  az egyik pillére, aminek a sorsával valahogy szimbiózisban éldegél. A csodáknak pedig örülni kell, rohadt kevés van belőlük, van akinek jut, valakinek nem (vagy pedig halgassunk Hrabal / Amélie Poulain / Voltaire crédójára, aki szerint mindenkinek jut, csak észre kell venni ai élet apró örömeit), ezért ha belefutunk, akkor bűn elintézni annyival, hogy jó volt, DE.

Tegnap, bár féltem ennek a meccsnek a megélésétől, és a lefújásától, mert hajlamos vagyok intézményesítve szomorkodni ilyen fordulópontokon (a szilvesztereket is ezért utálom), és mégis, amikor Pisti ultra bemondta, hogy még 18 percig vagyunk hivatalosan bajnokok, ez a különben tipikus, RW-t melankolikus szomorúságra sarkalló mondat pont az ellenkezőjét eredményezte bennem, még egyszer megköszörültem a berekedt torkom, és újból bekapcsolódtam a kispesti kórusba, pedig 10 perce abbahagytam a kántálást, mert elfáradtam. Mert most még el kellett búcsúztatni az én bajnokcsapatomat, ami igen, kiállta bennem az idő próbáját, és tényleg olyan kedves lett, mint az elsőm volt. És amikor Andó-Szabó végleg lefújta a meccset, és elhaltak az ajkainkról még utoljára feltörő Baj-nok-csa-pat,  Baj-nok-csa-pat szólamok, elindultam kifele a stadionból, pár méterrel a többiek előtt, a kanyarból még visszanézve láttam a hazaiak igazán, hát… szóval frappáns, „Vid3oton” poszterét a kivetítőn, mosolygova sóhajtottam egyet, mert a szemem rátévedt egy, a sarokba támasztott „14” feliratú kétrudasra, és ezen nem nagyon kell mit magyarázni, vannak kurzusok és vannak csapataik, meg vannak olyan klubok és közösségek, amik átívelnek mindenen, ezt megírta Hanta is szombaton, igen, és csak egyet tudok érteni. Közben két kis szektornyi fehérvári ugrándozik, a többi révetegen tapsikol vagy azt se, a stadion 1/4-e üres, nekem meg bevillan az egy évvel ezelőtti május 27, és még inkább érzem, hogy senkivel sem cserélném el a kispestiségem, a tavalyi katarzist, és nem hazabeszélek, de nem nagyon hiszem, hogy nyert még más csapat is ilyen extatikus kürülmények között az elmúlt 20-30 évben, mint mi.

És ez az, amiért minden fehérvári, még ha be se vallják, de képletesen odaadná a fél karjukat is.

Jövő héten a tegnapi jelképes zárást az adminisztratív is követi, de nálam már bizonyos, hogy bár ennek a csodálatos, vörös-fekete tatárbeefsteaknek az utolsó morzsáját is kenyérre kentük tegnap, az íze még sokáig, sőt, biztos vagyok benne, örökre, itt fog maradni a számban.

Köszönöm ezt a hosszú évet, KISPEST.

Fotók: KimmelPhotography.

Ui.: Pacsi Lanzának, aki először viselte a Honvéd karszalagját. Remélem nem utoljára. (Na ebben, látjátok, én se vagyok optimista).