Talán még nem késő eldönteni, hogy kijössz holnap a Bozsik utolsó tétmeccsére

Csendben, minden felhajtás nélkül búcsúzik egy legenda.

Talán az egyetlen nagyobb stadion az országban, ahol soha nem rendeztek válogatott meccset. Valahogy így alakult, talán nem is baj. 

Igazából semmi közlekedése, az M5-ösről még csak valahogy, ha lenne az irányból egy nagyobb parkoló sétatávon belül, de nincs. A 42-es villamos legalább már nem egykocsis, pár éve hannoveriek járnak a vonalán, nem sűrűn, de járnak. Amúgy meg marad a lábbusz, a parkolóvadászat a környéken (nyugi, mostanában két utcán belül is van bőven), és az értelmetlenség, mert mi értelme kimenni akár fél órával korábban is, ha még egy kocsma sincs, ami elé ki lehetne állni beszélgetni?

Búcsúzik a Bozsik.

Nincs itt semmi látnivaló, de tényleg. Csak egy utolsó tétmeccs, ami vagy van, vagy nincs – csütörtök óta tudjuk, hogy van. Ha nem lenne, akkor itt kanyarodna el a poszt egy olyan irányba, hogy sajnálhatja, aki nem volt kint a Kisvárda elleni stadionbúcsúztatón. Nem kell sajnálni, tettünk róla, hogy legyen egy méltóbb mód:

  • Paks;
  • vasárnap délután, talán kicsúszva a hőségriadóból;
  • augusztus elején, a nyári szünet közepén;
  • neves ellenfél, sztárfellépők, egész napos program;
  • elfelejtettünk szólni;
  • ácsorgás a Sorompó előtt, talán még jut hideg Kőbányai.

Nyolcvan év után úgy búcsúzik tétmeccsen a még Mayer Béla idején épített, harmincplusz éve Bozsik nevét viselő stadion, hogy ezt csak közvetett információkból lehet megtudni. Én például az Üllőin láttam egy plakátot, amin Vadival hirdettük az augusztus 18-ai Honvéd-Videotont – a Hungáriára. A következő hazainkat. (Azóta a klub is megerősítette, hogy valóban költözünk. Illetve azt pont nem, de azért könnyű kiszaszerolni abból, hogy a Hungáriáról közvetítik a meccsünket.)

Vasárnap, 2018. augusztus 5-én, a klub 109. születésnapja után két nappal búcsúzik az 1939-ben átadott Bozsik a tétmeccsektől. Az újra kiírt közbeszerzésnek még nincs nyertese, nincs semmi szerződés, hogy mikor bontják, mikor építik. A – rendre a – következő hónapban átadásra kerülő akadámiára még mindig nem költöztünk át, és állítólag egészen októberig a csapat is marad edzeni a Bozsikban, ami fényesen összecseng a közbeszerzési számításainkkal, hogy ha idén itt bármi lesz, az nem nagyon kezdődik el október előtt.

Közben maradt pár órám, hogy összeszedjem magam, mert valahogy azért csak illene. 1980-ban vittek ki először, pár hónapos voltam, és azóta minden évben. Eleinte a közelben, a Liptákon laktuk, majd kicsit távolabb, de mindegy, akkor már bőven az életem része volt a Bozsik. Valamikor a kilencvenes évek végén játszottunk otthon egy szerdai kupameccset, talán a Siófok volt az ellenfél, na, azon nem voltam. Nyaralás, saját program miatt évtizedek óta nem hagyok ki meccset, a Győr elleni 1-6-ra épp csak visszaértem Bulgáriából, a hátizsákomban két palack gáz a turistafőzőhöz, a zsebemben pár leva és szmötyi, koldulnom kell, hogy bejussak. Akkor még nyitva a korzóval szembeni álló, valahogy bejutok, a gázpalackokat természetesen visszatartják. Szóval más esküvője, vagy pár apróság pár ember kedvéért, ami miatt kimaradhat hazai mérkőzés, de nagyon véges számosságú az ilyesféle fennforgás. A talán Siófok elleni kupameccset egyszerűen elfelejtettem. A másnap reggei sportban láttam, hogy volt egyáltalán.

Én ebben a stadionban nőttem fel. Lehet, szegényes az életem, de minap, mikor szembesültem a ténnyel, hogy a Paks ellen búcsúzunk, végigpörgettem a telefonom hívásnaplóját, az üzenőprogramok utolsó beszélgetéseinek listáját, és bárhogy számolom, az utolsó húsz emberből, akivel beszéltem, tizenhatot tutira a stadionból ismerek. 

Pár éve egyszerűen lecserélődött a napi ismerettségi kör egy része, elkezdtünk együtt meccsre járni. Eleinte páran, aztán kicsit többen, és mindig jön még valaki, olyan nincs, pedig tudom ám szeretni, hogy egyedül támasztjuk a korlátot, és csak bambulunk a nagyvilágba.

Amikor már épp megszoktam, mert nem volt már nagyi, és  nem volt már fater, amikor enyém lett a teljes örökség, a Kispest, a családi ezüst, akkor én nagyon szerettem egyedül. Otthon, idegenben, aztán idegenben inkább egy ideig nem, vagy csak adott helyen, és ott is inkább a hazaiban, mert nem tetszettek azok az idők, és amúgy is a testi épségem, ráadásul kellően beszari vagyok, szóval volt idő, amikor egyedül. Szerettem hazatelefonálni a posta előtti fülkéből a decemberi meccsek után, hogy mire hazaérek, ha egy kockaleves várna, tojással vagy tojás nélkül mindegy, annak tudnák örülni a hidegre való tekintettel.

Pár sarokra laktunk, sokat jártunk ki, de olyan emlékem például nincs, hogy bemásznék egy-egy edzésre, nézegetni a Détáriékat, Fodor Focit, Pisontot. Néha, persze, arra jártunk, a temetőbe menet mindig bekukkantottunk, pár szó, nagyi ismerte az embereket, nem véletlen tett bele már akkor is vagy hatvan évet a klubba. Aztán néha a szomszéd kutyáját sétáltattuk arra, hogy amíg gyakorolja a rakodóra fel- és leugrást, addig a hátsó kaputól mindent látni. Nem volt jellemző, de azért előfordult.

Akkoriban a Honvéd, sőt, a bajnok Honvéd nekem a világ legtermészetesebb dolga volt. Onnan, a Benedek Elek utcából nézve a hátsó kert mögött kezdődött a stadion, és a stadionban a Honvéd bárki ellen győz, év végén pedig bajnok. Ez volt a világ rendje.

És akkor a fakó előtt pár valamivel elindultunk, és besoroltunk a hömpölygő tömegbe, amelyik a szomszéd utcákból indult ugyanúgy a fakó meccsére, hátha a Kisszurgent tényleg nem annyira béna. 

A régi játékosok bérlete, így nagyié is a tribünre szólt. Nem tudom mi alapján osztogatta a Honvéd, majd a Kispest, de nagyinak egészen sokáig volt, talán élete végéig, pedig legjobb tudomásom szerint ha volt, akkor a KAC amatőrben lehetett pár meccse. A korabeli sportlap talán ha kétszer emelte ki, mint jót a Deák gimnázium csapatából (igen, akkoriban volt, hogy egy-egy budapesti középiskolás kupameccs címlap volt a Nemzeti Sportban, összállításokkal, gólszerzőkkel, és még azt is elárulta a tudósító, hogy kit tartott jónak). Valószínűleg nem lehetett annyira rossz, de ugye 1919-es születésű, és akkoriban a korosztályában, és a környező korosztályokban azért Olajkárok, meg Puskások szaladgáltak a telepen. Mindegy, a KMO-ban a régi játékosok rendszeres találkáin ott volt, a bérletet is kapta, vagyis a klub elismerte, amit el kellett.

Máig sajnálom, hogy semmi, de tényleg semmi nem maradt meg a tribünről, pedig voltak ott arcok. Néha, hazafelé fater azért elmesélte pár szóban, hogy akivel nagyi dumálgatott, az valami akkora istenség, hogy egyébként megszólítani sem illik, mert hogy jön ahhoz egy átlag földi halandó, majd ha nagyi azt mondja, hogy “mellékesen, ez itt a fiam (kisunokám, mindegy)”, és felénk mutat, akkor majd azt lehet mondani, hogy jó napot, vagy tiszteletem, és akkor lehet neki is áradozni pár szóban, mekkora játékos volt, emlékeztetni a góljára, amit lőtt, hiszen ő addigra már biztos elfelejtette, mert neki belőni volt feladata, nem megjegyezni.

És ilyen emberekkel tele volt a tribün. Mindenki közvetlen volt, odamehettél, mondhattad, de ugye annak mi értelme? Barátságos, természetesen, ez Kispest, persze, hogy barátságos lesz, ide vissza lehet jönni 25 év után is kényelmesen, ugyanúgy a klubod marad, legfeljebb máshogy hívják, mégis mennyivel jobb, ha bemutatnak. Akkor már kétoldalú a viszony: ő, a valaki, és te, akit bemutatott a valakivel közös ismerősötök. Fiam (esetleg kisunokám). Szépen megnőtt, régen is ekkora volt? Talán Tichy, de lehet, rosszul emlékszem, és amúgy fateromról. Akkor volt úgy negyvenöt.

A fél gyerekkoromat, az úgynezvetett szocializációm egy jelentős részét a Bozsikban (Csepelen, Hungárián, Fáyban, satöbbiben) töltöttem. Jó, lett belőle, ami lett, most már ez marad, dolgozunk tovább hozott anyagból. Én újpestit középiskolásként láttam úgy először, hogy beszélgettünk, és ő tényleg újpesti volt, és nem csak tudta hol játszik Kozma, hanem még kedvelte is. Az én példázataim a futballból jönnek, a hasonlataim a legközhelyesebb futballizmusok, ha könyvet olvasnék, Esterházy (szépirodalom), Moldova (ponyva), esetleg Mándy, akit mondjuk nem olvasok, de tudom, hogy ő is sokat írt a fociról, szóval lehet, még fogom, mert ugye mi mást? Egy jó Candide? Mindenki kapálja a saját kertjét? Aztán jövőre elviszi a Fradi? Lóbigyulát. Vannak bejáratott szerzők, elolvassuk H. Kovácsot századszorra is.

Nekem van egy saját Honvédom. Volt rá pár évtizedem érlelgetni, szóval elég fejlett egy valami, és csak az enyém, a sajátom. Olyan, mint a tiéd, csak nem az, hanem az enyém. A te Honvédod a tiéd, az úgy gyönyörű, ahogy neked tetszik. Például lehet, bajnok minden évben, a világ legjobb fociját játssza rendre teltház előtt. Az én Honvédom nem ilyen. Az én Honvédom ugyan focizik a pályán, talán néha bajnok is, mert azért legyen eredményes, hülyeség lenne olyat elképzelni, ami szándékosan nem eredményes, de nem ez a lényeg benne. Az én Honvédom ugyanúgy csak egy darabkája a Nagy Puzzlénak, és valahova biztos illeszkedik, mert tuti, hogy nélkülem nem létezhet, nem lenne teljes a kép, de magában az én apró darabkám se ér semmit.

Az én Honvédom maga a XX. század, egy darab történelem, a családom, a családom története, a Honvédot keresem először az újságban, és ha már elolvastam az összes vele foglalkozó betűt, akkor majd visszalapozok, kitört-e a harmadik világháború. Van egy fontossági sorrend.

És akkor itt van ez a Bozsik. Mármint a stadion. Jövőre lenne nyolcvan, bőven benne a nyugdíjban, a testvérei (Hungária, Megyeri, Fáy) már rég elmentek, valahol él pár távoli rokona (Csepel, Dorog, Szeged), de velük már egy ideje nem tartja a kapcsolatot.

A Bozsikkal nem csak egy történelmi, hanem egy klasszikus stadion is búcsúzik. Körlépcső, futókör, egyik oldalon kisebb tribün, korzó. A háború után nagyjából így nézett ki az összes, amit újjáépítettek. Bárhova mentünk, mindenhol otthon voltunk. A Hungárián külön szerettem, hogy a korzó (ott terasz) mögött, a tribün ablakai előtt a párkány párhuzamos volt a talajszinttel, rá lehetett tenni a sört. A Bozsikban lejtős, reális veszély, hogy ledől.

Nem ezt érdemeljük. Mi persze lehet, tényleg ott tart a magyar futball, ahol, azonban most nagyban kell gondolkodni. A Kispest már nem Puskásék, már nem Tichyék, már nem, mindegy, hogy ki nem, mert tényleg nem az, viszont a stadion, ha nem is teljes egészében, de úgy nagyjából, a tribün pedig egész komoly részben az, ami 1938-ban épült. Idősebb Puskás volt akkoriban az edző, a csapatban Kincses, Déri, Nemes, Serényi, a klub még nullaszoros bajnok, a korszak Paksa (egyszer feljutott, azóta képtelen kiesni), talán senki, még csak álmodni sem mer arról, mi lesz itt pár év múlva. Konkrétan az akkori világ legjobb csapata, és ezt legfeljebb a kor Fradija, esetleg MTK-ja lehet vitaképes.

És ez a Bozsik nagyon sok téglában ugyanaz. Valamikor 1938-ban lerakták, azóta ott van. Tizennégy bajnoki cím, hat kupagyőzelem. Nem rossz nyolcvan évre.

Aztán a fák, amik az állóhoz vezetnek. Simán lehet, hogy már akkor is ott álltak, amikor a hátsó füves helyén még a városi házak épületei, és a kis Cucu meg Öcsi futballozott a törzsek között. Vajon melyik lehetett a kapu? 

A munkagépek gondolom elsők között tépik ki őket gyökerestül. Legalább egy hajtást, vagy valamit, amit újra lehetne ültetni, monduk a Futball Ház kertjében, vagy vahalol. A fa, ami körül Cucu és Öcsi futballozott. Nekünk – úgy látszik – nem kell, de hátha valaki többre tartja, mint a klub, vagy az építtető cég.

Utolsó tétmeccs következik a Bozsikban. Konkrétan sírok. Elképesztően sokat jelent nekem ez a stadion.

Ha még nincs meg a jegyed, akkor legyen, és gyere ki holnap te is elköszönni. Nem hiszem, hogy emlékek nélkül el tudod engedni.

2018. augusztus 5., 18:00 Bp. Honvéd – Paks (utoljára:) @ Bozsik

Nem mondom, hogy történelmi bűn így búcsúzni tőle, pedig az.

(Vajon ez a búcsú is olyan lesz, mint a partizánok Magyarországon? A legtöbben utólag jönnek rá, hogy ott voltak, amikor már késő.)