Egész héten azon járt az agyam, milyen lesz elbúcsúzni hivatalosan a Bozsiktól. Nyilván nem igazi búcsú, mert a fakó egy ideig még ott játszik, és nyilván búcsú, mert azt mondjuk, és ha mondjuk, akkor illenék írni valamit róla. Már csak magam miatt, kicsit összerendezni a gondolatokat, az emlékeket, úgy általában az elmúlt csaknem negyven (de rossz ezt leírni, pláne belegondolni: negyven) évemet, amit a bűvöletében töltöttem.
Közben kijött Pietsch Tibi képzelt interjúja a stadionnal, hogy néhány részén majdnem elbőgjem magam.
Szóval.
Arra jutottam, hogy igazából konkrét emlékem kismillió van, de olyan, ami úgy igazán fontos lenne – nincs. Miért lenne egyik emlék emlékebb a másiknál?
Például a kedvenc esernyőm, amit egy szakadó esős Honvéd-Szolnok (0-0) meccsen hagytam ott a büfé asztalán? Emlékszem, Szolnok egy héttel előtte elverte a Kecskemétet, és egy kedves kecsói ismerősöm kilátogatott, hogy a Szolnok ellen drukkolhasson.
Mivel kevesebb, alávalóbb emlék az esernyőm annál, mint amikor RW-vel egymás nyakába borulva bőgünk a Videoton elleni bajnoki döntő után?
Vagy a meccsek nagyfaterral (nagyival), faterral? Ezerszer linkeltem már, környékbeli gyerek vagyok, nekünk a Bozsik (a Traktor, a Kistext) a mindennapok része volt. Mi nem az Arénába, a Kétlépcsősbe, a Családiba, vagy a Marxon az Ámorba jártunk találkozni, hanem a Benedek Elek utcában megoldottuk, aztán ahogy sétáltunk a stadion felé, egyre többen lettünk, míg bent aztán annyi ismerős, hogy csak kapdostam a fejem, ha nem bőgöm el magam hangosan, talán el is felejtik az ősök, hogy velük vagyok.
Pedig még egy sem voltam, már kivittek, szokja a gyerek. Aztán a Bokros-csomag idején, amikor kifejezetten rosszul ment nekünk, faterral állunk a büfé előtti sorban (még a tribün ablakában), a gyereknek kóla, magának sör, végül nekem is sör (pohár), olcsóbb, mint a kóla, és valamikor ezt is meg kell szoknom.
Nyugodtan mondhatom, hogy nincs igazán emlékem a Bozsikból, mert annyi van, hogy az szinte az életemnek tekinthető, azt a pillanatot pedig még tologatnám egy ideig, amikor majd lepörög az egész a szemem előtt.
Most komolyan? Az elmúlt évkeben annyi új ismerősnek örülhettem, akik nem lennenének a Kispest és a Bozsik nélkül, hogy miről is beszélek? Mi még az a generáció, az a szubkultúra vagyunk, akik a stadionokban, meccseken szocializálódtak. // Nézzétek meg Pietsch cikkében a Gujdárt emelgetős képet. Gondolom sokatoknak ismerős lesz a jobb könyöke mögött boldogan ordító ember. Na, értitek miről beszélek?
Egy Honvéd-Dózsa (5-0) másnapján születtem, és alig múltam egy hónapos, máris bajnoknak mondhattam magam. Huszonöt év után először. Képzelhetitek micsoda boldogság volt a családban. Első unoka. // Azóta ennek a pár napnak a története többször úrajíródott, mikor, melyik rokon mit tett hozzá. Így keletkeznek a népmesék.
És én egy ilyen mesében élhettem az életemet, ahol a kacsalábon forgó várat Bozsik stadionnak hívták, a legkisebb királyfit pedig hol Pisontnak, hol Bárányosnak, vagy a gyengébb képességű mesélők idején mondjuk Csobánki Ádámnak.
Viszont tartozom magamnak pár aprósággal. Például sosem jártam a vendégszektorban, ami mondjuk normális, mit keresnék én ott egyáltalán? Ellenben az igencsak fura, hogy az egyetlen meccs, amit a kanyarból láttam, az is csak egy félidő volt – a Győr-Debrecen kupadöntőn. Bajnokit is talán ha párat, de szerintem nem többet, mint hármat néztem úgy, hogy velem szemben a tribün állt. Az utolsót még 2001-ben, egy ZTE elleni zakót. Bulgáriából rohantam haza rá, hatalmas hátizsákkal, hatalmas hálózsákkal, a hátizságban turista-gázfőző, és -gázpalack. Pénzem sem volt, csak némi márka és leva, úgy koldultam össze a bejárat előtt a beugróra valót, hogy a kapunál nagyot nézzenek motozáskor: ez a gyerek tényleg gázpalackokkal akar bejutni egy lelátóra? // Ezt elbuktam, sosem látok már bajnokit a kanyarból.
Legyen elég ennyi, mert írhatnám még órákon át, a lényeget úgyis elmeséltem.
Ja, még annyi, hogy a stadion utolsó bajnoki gólját nagyon ügyesen nem láttam. Konrkétan az eredményjelző oldalán lévő mosdóban, az egyik wécén ültem, miközben Danilo bevágta. Így kerek a történet.
Inkább olvassátok Pietsch Tibit.
címlapkép: egy átlagos meccsnapon támasztjuk a korlátot 2013 augusztusában. ha valami, akkor a korlát és a korzó nagyon, de nagyon fog hiányozni.
