Timur Lenk, William Gibson, Soros György, Vivaldi, Donald Sutherland, Han Solo, hogy csak pár nevet említsünk a részben Felcsútról szóló posztunkból

Felcsút – Bp. Honvéd @ Felcsút, 17:00

Fél nyolckor kivetett magából az ágy. Eskü, tegnap mindössze egy pohár Inside (Yeast Side), egy üveg Rafa (Fehér Nyúl) és egy pohár Desítka (Svijany) csúszott le, a Zuboly Sörpbe (füstös stout, Fehér Nyúl) csak belenyaltam, valahogy nem az én ízvilágom, bár néha egy Aecht Schlenkerlát simán elkortyolgatok, pláne sózott lilahagymával. A lényeg, hogy nem nehéz fejjel kerültem ágyba, mondhatom azt is, hogy jól aludtam (az aktivitásmérő szerint 3 óra 56 perc mély alvás, és 5 óra 4 perc könnyű alvás volt a rendszerben), sőt, most, hogy ránézek a zárójeles adatokra, valószínűleg fáradt lehettem, jól jött a csaknem kilenc óra, ami nyilván nem annyi, mégis több, mint a szokásos. (Ennyit a mérések pontosságáról.)

Háromnegyed nyolc kürül kapcsoltam be a gépet, és mivel közel a hóvége, jöhetett a szokásos böngészőváltás, hogy még véletlenül se kötődjek egyikhez sem, és ha már úgyis a weben élek és oda dolgozok, akkor megszűrjek minden olyan szolgáltatást, amelyik csak egy adott böngészőben hajlandó helyesen működni. Az utóbbi időben a Firefox volt az elsődleges, most legyen a Vivaldi, ami ugye ugyanúgy a Chromiumon alapszik, mint a Chrome és az Opera (tehát a motor ugyanaz), azonban mégis kicsit máshogy képzelik el a felhasználói felületet. Egy próbát megér.

Háromnegyed nyolc után pár perccel néztem fel az MLSZ jegyértékesítő oldalára, és nagy boldogsággal láttam, hogy a felcsúti vendégbe egy szektor már tele, és a másikba is mindössze 121 jegy maradt. A stadion többi része természetesen üres, a hazai szektorokban megfigyelhető tömbszerű piros foltok egyértelműen iskolás csoportokra, vagy hasonló kényszerszurkolókra utalnak. Ha eljönnek egyáltalán. Tudjátok

Felcsútra megyünk, ahol mindez a normális része. Ahol a Patyomkin-falu a mindennappok, ahol kivezényeltek és rajongók együtt tapsikolnak a semminek, éltetnek bármit, amihez hozzáért, ránézett, de még valami visszatartja őket, hogy gyárakat, településeket nevezzenek el róla. Pedig talán már igényelné, na. Rómában azt, ami a császáré.

Amúgy lehet, hogy hülye kérdés, de miért kérnek pénzt a jegyért a felcsúti stadionba? Ha megveszem, vagy ha nem veszem meg, attól még ugyanúgy elindul a mérkőzés, nem? Tehát akkor lehetne ingyen is, ha már úgyis elindul mindenképpen. Vagy rosszul értem a repülős utazásokra és a társadalmi normákra vonatkozó szabályok közötti kapcsolatot?

Jó, mondjuk nekem van erre a programra 800 forintom. Nem vagyok egy gazdag ember, de nem szeretek a penge élén se táncolni, mert mi van, ha nem fér bele mégse a Videoton idegenben magángéppel? Üljek otthon a tévé előtt, mint a prolik? 945 ezer forint tartalék nem sok ugye. Remélem lesz kitéve valami persely, hogy dobhassunk bele némi aprót. Már nekem ciki, hogy ilyen csóré szegény miniszterelnök úr.

Szóval az egész úgy nyomasztó, ahogy létezik. Komolyan, sikerült elérnem azt a szintet, hogy április óta konkrétan szarok az egészre, kibekellejük, mint a komenistákat, vagy bárkit, addig olvasunk, beszélgetünk, képezzük magunkat, mert lehet, szükség lesz rá egyszer és talán, és akkor itt vannak ezek a nyomorék Felcsút-Kispest meccsek, amik eszembe juttatják, hogy milyen világban is élünk. Tényleg, tízből egyszer nyertek ellenünk, lehet, Hemingwayt is megvette Soros György? Vagy ha nem is vette meg direktben, akkor is neki dolgozik? És mi van, ha a két személy igazából ugyanaz? Mostanában úgysincs más magyarázat. (Ezt azért gondoljuk végig. Mindkettő amerikás magyar, és olyan dolgot finanszíroz a pénzével, ami a magyar érdekkel szembemegy, ráadásul mindkettő nagyon sok külföldivel, ugye migirivel próbálja elérni a céljait. Most az mindegy, hogy a magyar érdeket Lölő vagyonának, vagy a Vidike bajnoki címének hívjuk.)

Kis verekedés a meccs után? (Mert nekünk  szabad. Képzeld el ugyanezt egy Honvéd-Újpesten. Statáriálisan kivégeztetik még az ifi kettőt is.) Eredménytelenség? Milliárdok a semmibe? Beszéljünk inkább a valódi problémákról, az ország megvédéséről. Tényleg? Erre mondja a tanult pesti, hogy baszódjatok meg. Vagy valami hasonlót.

Sokat olvastam az utolsó napokról, amikor Budapestet már körbekerítik a szovjetek, miközben a városban nyilas hordák randalíroznak, felborul minden, ami emberré teszi az embert, némelyik házmester még beszedi a lakbért, a tanácsnál az iskolakezdésen vitatkoznak; egyszerre tűnik minden normálisnak, és egyszerre abnormálisnak. Szeretném megérteni azt a folyamatot, ami odáig juttatja az embert, hogy ugyanabban a pillanatban előjöjjön belőle minden, ami a legaljasabb szóhoz tapad, miközben szinte hasonló eséllyel jön elő a legnemesebb, vagy a legmindennapibb énje is. Értitek?

Na, mindezek tükrében beállni a Felcsút mögé, az nagyjából micsoda? Komolyan kérdezem. Van körülöttünk egy nyilvánvaló valóság, amit nem lehet nem észrevenni, és ennek egyik csimborasszó maximuma a Felcsút, tehát nem hiszem el, hogy ne értené, tudná minden magyar állampolgár, aki tudja mi az a Felcsút, hogy pontosan mi az a Felcsút. Mi kell ahhoz, hogy emögé beálljon valaki? Milyen embernek kell ehhez lenni? Ha 45 januárja lenne, a Dunába lőne, vagy elrejtene a pincéjében?

És ha már beáll mögé, mint például a bajszos úr a kupadöntőn, akkor ma hol lesz? Miért nem várta meg egyetlen szurkolójuk sem (l. a képet a beszámoló végefelé) a történelmi sikert, a kupaezüstöt? Tényleg nem értem ezt az egészet.

(Fél kilenc körül tartok ott magamban, ha én lennék a Főni, akkor tuti nem lenne gázszererelőm, meg turistám, miközben simán lehet, hogy adnák a haveroknak, és így kicsit magamnak is, de nem csinálnám ennyire nyíltan, sőt, szerintem a Kispestet se venném meg, mert kell a francnak támadási felület. Egyszerűbb ember vagyok én ennél. Ha tiszta lapom van a betlihez, vagy a durihoz, akkor se szeretem végigjátszani, minek elhitetni magunkkal, hogy jujj, de jó vagyok, mekkora császár vagyok, aztakurvaélet. Nézd, ütök, és megint ütök, és még mindig én ütök, fűűű, de jó vagyok, istenem. Mármint én. Inkább bemutatom, jöhet a következő parti. Ahogy a pofátlanságnak is van határa – nálam, de mit csináljak, nem vagyunk ugyanolyanok. Hajója, sőt, igazából csónakja is csak egyetlen barátomnak van, egy kis balatoni lélekvesztő, valami fröccsöntött műanyag förmedelem az érett kádárizmus korából. Igaz, ha azt mondja, hogy fogjunk pár sört, egy Unicumot, és evezzünk be éjszaka horgászni, akkor abban benne vagyok. Hiszen a csónak nem indult volna el nélkülem.)

Amúgy az megvan, hogy ez a blogolás lényege? Kicsit olyan, mintha beszélgetnénk. Most például csaponganak a gondolataim, lassabban gépelek, mint ahogy az eszembe jut valami. Mondhatnám, hogy megszűri, vagy mittudomén a sebességkülönbség, de nem tudom. Az is lehet, hogy valamivel előrébb járok fejben, az visszacsatol, leíródik valami, kimarad egy-egy rész, ami lehet, a logikai sorrend miatt fontos (Pisti: igen, hosszú, bocsi, de ha már eddig eljutottál, nem ígérhetek semmit, még azt sem tudom két mondat, vagy kétszáz van hátra), vagy eltolódik, vagy megint mittudomén. Minap analóg keverőpultokról hallgattam egy kisebb székfoglalót a törzshelyemen (a széket mi foglaltuk – mások elől), úgy, hogy érződött a cimbin, elvárja, hogy legyenek bizonyos alapjaim a digitális zeneszerzésben, miközben egész pontosan nyista az a mennyiség, amire ő azt hitte, hogy a közegében megforduló emberek körében valamiféle alapszint. A zenéről annyit tudok, hogy meghallgatom, és vagy tetszik, vagy nem, de hogy hogy készül, az olyan, mint Csodabogár és a lerobbant Sherman viszonya.

Volt bárki, aki mást várt Felcsút előtt? Reggel kilenc sincs még, és máris a plafonon az agyam. Eddig olyan szép és jó volt minden. Múlt szombaton újra szabadok lehettünk egy stadionban, majd másnap egy csodálatos hangulatú kupameccs Bőnyön; kicsit elfelejtettük, mennyire nyomoronc világban maradtunk nagyon kevesen. Csoda, hogy újra kedvet kaptam újraolvasni pár Philip K. Dicket, vagy végre belevágni Gibsonba és a Neurománcba, az egyik nagy elmaradásomba? Annyira jó volt ez a pár hét. Olvasgatás, nézelődés, emberkék, mintha minden normális lenne, ha

az ember ügyesen lavírozik. Azonban ha csak egy kicsit is megbillensz, azonnal beszakad alattad a vékony jég, és máris ordítják a fejedbe, hogy álellenzék, álcivil, álmigráns (ja, az nem ál-), Soros, támadás a kormány ellen, támadás a magyarok ellen, Brüsszel – meg minden ilyen fost, ami egyáltalán nem valós probléma, mert egyik sincs, csak ki kell találni, hogy félelemben tarthassunk, hogy megmutassuk, mi tudjuk a megoldást (az amúgy általunk kitalált, egyáltalán nem valós problémákra), és közben fogadd el, hogy jacht (yacht, vagy hogy a francba írják? egyikünknek sincs), szálloda, repülőgép, még egy erőmű, még egy lapcsoport, még egy anyámkínja.

Úgy megtanultam lavírozni, mint a kilencvenes években egy Fradi-Újpesten. Simán be tudtam sétálni érdeklődni a stadionba, sosem volt semmi bajom. Megtanulja az ember.

Erre itt ez a Felcsút. Mondom, olvasgattam, sétálgattam, emberekkel találkoztam, dolgoztam, elvoltam az utóbbi időben, szinte normális életet éltem, hiszen kizártam a nem létező valóság médiavilágát, egy csomó új állatot ismertem meg a tévéből, például azt a nagymacskát, aminek most nem jut eszembe a neve, de Afrikában él, és vagy három méterre is fel tud ugrani, mert alapvetően madarakkal táplálkozik, és a madarakat szürkület környékén, amikor hazatérnek a fájukra, akkor kapja le a levegőből. Olyan, mint Tóth Iván volt, egy tipikus vonalkapus, csak magasabbra tud ugrani.

Értitek. Az idő is kellemes volt, csak erre a hétre hűlt le, idilli koraősz Budapesten, az egyik legjobb dolog, ami ezzel a várossal történhet.

Kilenc óra három. Másfél órája beszélgetünk. Néha kimentem pisilni, néha elkalandoztam mindeféle más témák felé, de nagyjából itt vagyok. Budapestnél hagytam abba, az ősznél és Gibsonnál. Közben (mármint a napokban) megnéztem a Solo filmet is, mármint a Han Solósat. A premier környékén kimardt, aztán annyi rosszat mondtak róla, hogy halasztottam, húztam, és közen teljesen kiment a fejemből a létezése. Ugye, megvan a párhuzam? Vajon véletlen, hogy Felcsút előtt jutott pont eszembe? Amúgy nem az igazi, de nem szpojlerezek. Majd ha mindenki látta, szentelünk neki egy poszott, mert van bőven mit kibeszélni.

1376 szó eddig. Vajon mi történ 1376-ban? Mitisír a Wikipedia?

(..) az év végén – Timur Lenk sereget vezet a Arany Horda ellen, de a tél beköszönte miatt nem ütköznek meg.

Timur Lenk, bazz, de rég hallottam róla. Egy időben rendszeresen felléptek a megboldogult Ráckertben, és bakker, most nézem, még mindig aktívak! A Kultúrrap ugye mindekinek megvan? Vagy a 2. műsortól az Alain Delon?

Ahhhh, ottragadtam a Youtubeon kicsit, annyi emlék jött hirtelen szembe. Bedobott ajánlóba egy kis Satöbbit, a magyar – khmm, mondjuk így – alternatív rock egyik állócsillagát. Csaknem negyven év működés után idén jött ki a második albumuk. Ennél még mi is sűrűbben nyerünk bajnokságot.

Közben lassan fél tíz, fél három az indulás Felcsútra, fontos, hogy beleférjen egy sör meccs előtt a cukiban. Próbálunk majd a lehető legközelebb parkolni, a francnak sincs kedve dombot mászni a betevőért. Ebédre is lapcsánka lesz, juhtúróval, legalább valami mindentől független jóság legyen ebben a napban.

Amúgy konkrétan egyelőre az sem érdekel, hogy Supitó mit varázsol. Majd ha elkezdődik (ha Berke a sípjába fúj), akkor realizálom magamban a tizenegyet. Mondjuk Pilíken találok valami fogást, az kitart addig, amíg le nem cseréli, esetleg bomlasztás, de hadd legyenek már minőségi elvárásaim magunkkal szemben. Merthogy

próbálom szinkronba hozni a klubkommunikációt (tulajdonosi kommunikációt) és a mantrázott Európát, meg hasonlókat a pályán látottakkal, és a magyar edzői szakmát megszégyenítő szememmel, amivel simán lehorgonyzom a minek szócskát Bojan Bozovic neve mellé egy életre. Vajon ki most a csapat Bozovica? Kell a korzós rutin, az igazodási pont, hogy ha kimegyek, akkor legyen valaki, akit akkor is szapulhatok, ha meg sem érdemli, ha nem is játszik egyátlalán, és az is lehet, már évek óta nincs Kispesten.

Szeretem az elvárásaimat, mert irreálisak. A hideg számítást meghagyom mindenki másnak, próbáljanak meg valóságokat teremteni maguknak, és abban létezni. Én inkább álmokat kergetek, de csak úgy általánosságban, mert megfogalmazni egyiket sem fogom, vagy ha mégis felétlen szükséges olykor-olykor egyiket-másikat, akkor amolyan eldobható álom lesz, ami szolgál egy ideig, majd szépen elmúlik. Mielőtt valaki rámaggatná a nihilista címkéjét, inkább kikeresem a szótárból, hogy védekezni tudjak ellene, mert az már egy beszélgetés alapja lehet. Bakosnál (1973):

2. a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát hirdető, az emberi haladást tagadó felfogás, magatartás. 

Megnyugodtam, nem vagyok nihilista. Kénytelenek leszünk másról dumcsizni. Bocsikah.

Például arról, hogy miért kell orbánozni, politizálni a blogon? Nem kell, de ez egy blog, és amúgy se orbánozunk, politizálunk, hanem azt mondjuk, hogy van egy erkölcsi norma, van a saját erkölcsi normánk, ezzel szemben – nevezzük mondjuk – Felcsútnak. Szóval, ha belekezdesz, elfordulok, belekortyolok a sörömbe és otthagylak faképnél.

De például szerintem baromira érdekes téma, hogy pontosan mi a terv? Vagyis mi volt a terv nyáron? Próbajátékosok hatalmas számban, igazolás alig, aki pedig mégis, például Holdkomp és Bamba csak a kispadig jut bajnokin, ami még akkor is kevés, ha közben benyaltak maguk elé egy Vadóczot, most pedig egy Hidit. Pilíket kipróbáltuk, elsőre nem jött, aztán mégis. Baráth Boti, jajj, mi lesz Botival? Decemberben lejár a szerződése, Batik, Kálnoki Kis, Kvarc a keretben, Kamberben újra bízik Supka, szóval nem értem. Tényleg mi a terv? Ha valakit látja benne a logikát, vagy a logika egy apró foszlányát (az nem ér, hogy csak ők jönnek ide ennyi pénzért!), akkor az keressen már meg ma, szívesen meghallgatom.

Vicces amúgy folyamatosan posztot írni. Mármint úgy, hogy belekezdtem, aztán közben lett más dolgom, néha visszaültem a gép elé, fogalmam se volt hol tartottam, jött egy újabb bekezdés, aztán megint más dolgom lett, megint egy újabb bekezdés, de sebaj. Annak külön örülök, amikor a Kritikus Úr, kezdében egy duplabalival azt mondotta, hogy legalább fogalmazásnak elmennek ezek a posztok, mert elvétve még tartalmaznak mondatokat, és alkalomadtán egy-egy gondolatocska is becsúszik. Nagy tisztesség ez nekem.

Tudjátok mit? Itt hagyjuk abba. Felképezem az anyagot, címkék, mindenféle kötelező adminisztráció, aztán kis héderezés, élvezem a szombatot (lemegyek a banyatankkal bevásárolni), ebéd, indulás, találka a cukiban.

címlapkék: Pixabay, csak úgy. valami nyugisat kerestem, ahol nem suhan el a háttérben egyetlen kisvasút sem, ahol a nádasból nem nő ki egyetlen stadion sem, ahol jó lenne most lenni.