Hiába a Kopaszkutya az egyik kedvenc albumom, Hobót valahogy sosem tudtam megkedvelni. Eskü, próbálkoztam serényen, de vagy egyszerűen lepattantam róla, vagy belealudtam, mint egy romkocsmában, a mindenmentes lattéja felett merengő leendő értelmiség a végtelenítve pörgetett reggae-be.
Azonban van ez a Hajtók dala, ami olyan lehet a Hobónak, hiszen még hozzám is eljutott, mint Mike Oldfieldnek a Moonligth Shadow (egy ideig meg voltam győződve arról, hogy az Almaszószos Halász Judit énekli), vagy a Captain Jacknek a Captain Jack. Amolyan egyetlen és legnagyobb sláger.
Azt is be kell valljam, a Hajtók daláról egy ideig azt hittem, valami lóversenyes tematikája lehet, és a hajtók nem mások, mint modorosan írt zsokék.
Áttérve a lényegre, van az a részlet, hogy – idézem:
Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen,
hangzik a refrén.
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem.
Szóval, na, az van, hogy ez a két sor talán az egyik legszebb megfogalmazása annak a szoros köteléknek, ami egy futballszurkoló és a klubja között elképzelhető. Értitek, hajtók, mint a hajtást művelő emberek összessége, és itt a hajtanit úgy tessék olvasni: dolgozni érte.
Érdemes megfigyelni az irányokat. Én hajtok azért, hogy a klubomnak jobb legyen, és szegény mindezért cserébe velem van megáldva? Valahol mélyen benne van, lehetne jobb is helyettem, de minek? Lecserélni, mint próbálták egy kerülettel arrébb, lecserélni volna bármi értelme?
Aztán ők is hajtanak, lassan száztíz éve, mi egyszer megszerettük, azóta kitartunk mellette. Láthattuk, vannak szebbek, jobbak, de nekünk mindez már mindegy, lassacskán az irigykedésről is leszokunk.
Szimmetrikus kapcsolat. Mindkét fél úgy érzi, próbál adni és még adni; többet, ha belegebed se tudna, igazából nem is elvárás már régen, nem az adástól maradunk együtt.
Nem vagyok egy nagy műértő, Csontváry (Koszta!) Zrínyi kirohanása c. festményén is csak a pingvint látom, ahogy toporogva megindul a pisztolyával hadonászó főalak, gondolom maga Zrínyi felé. Mekkora ötlet, vérszomjas harci pingvinekkel váltani fel a janicsárokat! Érdekesség, miközben Hannibál elefántjait tanították, a törökök harci pingvinjeiről egy szót sem írtak a hivatalos magyar történelemkönyvek.
Mondom, nem vagyok nagy műértő, de abban egészen biztos vagyok, hogy Hobó úr ebben a verzében valami olyasmire gondolhatott, hogy a kapcsolat nem a szimmetrikus adásról, hanem a puszta megszokásról, az elgépiesedett mindennapokról szól. Az egyik oldalon a hajtás, a másikon a közöny a hajtással szemben, és a kitartás a megszokott mellett. Ákár Peggy Bundy és a cipőboltos férje.
Amit viszont szerintem nem vett észre Hobó, hogy a mellettem ragadás is egyfajta hajtás, hiszen könnyen előfordulhat, amikor ismételten a hajtó az aktor, aki tesz valamit azzal, ahogy azon görcsöl, a mellette ragadó ragadását valahogy megindokolja saját magának, és kölcsönös ragaszkodássá nemesítse.
És akkor ez milyen minőségében is más az aszimetrikustól? Itt mivel száll be a klub a kapcsolatba a puszta létezésén kívül?
A siker ígéretével,
a gondosan és kimérten csepegtetett sikerélménnyel, ahogy azt tegnap RW nagyon precízen körülírta.
Annyira ki vagyunk éhezve a visszajelzésre – ezt nevezzük sikernek, hogy hajtunk, hajtunk, miközben durván elfojtjuk az igényeinket, hogy minden apró siker megélése egy számunkra elfogadható indokot adhasson a következő évek hajtására és elfojtására.
Ettől leszünk szurkolók.
Ha elfogadjuk, minden rendben, tisztában vagyunk a helyzettel, füttyentenek, ugrunk, mert ez a dolgunk – hajtunk.
Valahogy így, a kupadöntő reggelén.
Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen,
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem.
címlapkép: kilátás a tihanyi Rege cukrászda teraszáról, 1961. fotó: fortepan
