Szép támadásokkal fűszerezett győzelmet izzadtunk ki az Újpest albérletének vendégeként, és ahogy az szokott volt lenni, a kommentszekció túlteng az örömtől, ugyanúgy, ahogy az elmúlt hetekben az öntemetéstől. Régi jó kispesti szokás szerint nem tudunk egyenesen ülni ennek a rozoga vörös-fekete csataménnek a nyergében, de hát mikor tudtunk?
Az új kispesti korszakot kritika nélkül imádó kollegák nyugodtan lapozzanak a következő #napikispest posztig, mert vigyázat, nem a feltétlen örömködésről fog szólni a poszt – igaz, nem is a korábbi időszak visszasírásáról, de jobb a békesség.
Fura meccsre indultunk szombaton az Újpest ellen. A mindentudó arcok már azt suttogták, Moretti elküldése pappa Sannino útilapujának az egyik oldalhajtása, mások e meccset megelőző délelőtti eseménytől függetlenül tartották: mindegy mi lesz este, a kopasz talján repül. Én ebben ennyire nem voltam biztos, és mivel hadilábon állok Sanninóval, Damoklész kardjaként (vagy Komora Imre bát idézve: “Akhilleusz kardjaként“) lebegett felettem a súlyos érzés – ha valószínűsíthetően csak vereség esetén búcsúzunk az olasztól, akkor most szurkoljak magunk ellen? Ám a képzeletbeli kard, mielőtt felkötöttem volna, rám is szakadt, pontosabban magam csaptam vele fejbe: magunk ellen eddig sem tudtam szurkolni és ezt most sem ment, mint ahogy nem is fog soha (érdekes, a válogatott legkilátástalanabb időszakaiban, Várhidi és Egervári alatt már mindez elfordult. A Kispestnél viszont erre nem képes a lelkem. Hiába. Az csak a válogatott, EZ A HONVÉD).
“Mekkora egy barom vagy RW, te képes lennél egy unszimpatikus edző miatt az csapat ellen drukkolni?!” – horgadhat fel az olvasó, de megnyugtatom, egyrészt: nem; másrészt: Sannino nekem nem antipatikus. Vérhód például anno hamar az lett, ahogy látványosan szart bele mindenbe, Cordella fecnijét leszámítva. Sanni úrnál ez nincs meg, egy kedves, öreg figura, de egyszerűen nem érzem nála a hosszú távú építkezés jeleit, ami sem az eddigi életútjából nem jön (hát hiszen szegény azt se tudja, mi a hosszú táv, ha az ő időfogalma 1,5 hónapot jelent egy kispadon), sem pedig az eddig kispesten tőle látottakból. A Craiova elleni oda-vissza bunkerezés mutatott valami tudatosságot, vagyis inkább funkcionalitást; azóta Diók ellen 1 félidő, DVSC ellen egy jó 50 perc az első két Loki gól között, és most Újpesten 3 szép támadás. A többi meccsen és meccspercben viszont EvdM kaotizmusát, pontosabban semmilyenségét látom, nyakon öntve Sisa tréner kedvességével. Nem túl jó kombó.
A mostani siker után természetesen egyszerre mindenki esélyt akar adni a Misternek, és valóban, hülyén is nézne ki egy végre-győzelem után a prompt menesztés. Azonban a meccs alapján sem tűnik nekem úgy, hogy minden probléma egyszerre megoldódott. Azt, hogy nem üvöltöttem a kerítésen véres szájjal a talján felé az arrividercit, annak az oka (azon túl, hogy egy kis visszafogott kultúrarc vagyok) az: aki felmerülhet a helyére, mondjuk a hazai piacról, azt inkább ne. De ettől még valami értelmesebb megoldásban lehetne gondolkozni, a következő válogatott szünetig, addig ugyanis az is kiderül: Száni mester vajon tényleg javuló tendenciát mutatva ezúttal felfele indul a hullámhegyen, vagy csak egyszeri fellángolás volt a tegnapelőtt. A sorsolás nem könnyíti meg mindenesetre Beppe dolgát – a Vidi, a Fradi, és a bepörgő Kuttor Kutya ‘kövesdje ellen kéne valami menetelésfélébe kezdeni. Viszont ez annyira nem is baj: ha ezt megcsinálja, akkor én is megnyugszom.
De aminek még jobban örülnék, az valami gondolat lenne, valami elképzelés, amit beleláthatnék a csapatba. Ilyen volt az utóbbi bő másfél évtizedben a másodosztályban Gálhidinél, utána meglepő módon rulettBogesznél, egy jó félévig Dolcettinél. Más-más megközelítéssel, de rendre Supkánál. És tendenciózusan, makacsul és mindig Rossinál. Nem volt viszont ilyen lenyomozható alap-idea a hollandnál, nem volt Vérhódnál, és volt, csak kurvára besült öregPölőnél és szegény Trénernél. Látszik tehát, hogy nem kérek sokat. Csak látszódjon valami konstans játékkép, egy vagy több csereszabatos masszív taktikai elképzelés a kezdőcsapaton; és valami határozott közelítésmód a fiatalok felé.
Igen, a fiatalok. Némely olvasónkat e kérdéskör kapcsán ugyanúgy kiveri a lázas ideggörcs, mint amikor valaki kritikát fogalmaz meg a mostani vezetés, vagy klubműködés felé. Még egyszer leszögezném: ha valakinek nem tetszik valami a MOST-ban, az nem azt jelenti, hogy otthon az Örömódára csókolgatja az aranyozott Hemy ikonosztázt. Ha valaki szerint Sannino-val vannak gondok, az nem azt jelenti, hogy automatikusan 20 éves szerződést kötne Supkával (az csak személyes vélemény, hogy egy ilyen erősségű kerettel, mint az idei, az előd többre menne, és nem azt a nézhetetlen posványt játszatná, mint tavaly – de ez csak tipp, ezt készséggel elismerem, empíria nem támasztja alá). És a mostani téma: ha valaki a fiatalok játszatása és a saját nevelések keretbeli aránynövelése mellett érvel, könyörgöm, az nem azt jelenti, hogy egy Berla – Temesvári, Hajnal, Kovács, Komiszár, Szeles – Szendrei, Banó, Hegedűs, – Cipf, Adaylo kezdőcsapattal rohamozna… De engedtessék meg, hogy jobban tetszik az a koncepció, hogy 1-2 évig itthon vagy NB2-es kölcsönben érleljük az erős rutinos gerinc mellé betett – arra érdemes!- fiataljainkat, majd a 3. szezonban rámegyünk a legnagyobb kihívásra is, minthogy összekapkodjuk a gyökértelen légiós komákat és kivénhedt bohócligereket innen-onnan, építve a rosszabb esetben színtelen szagtalan csapatot, jobb esetben a Fradi-féle azonosulásra már alig alkalmas dragonyosalakulatot. Múltkor kommentben is jeleztem, most leírom itt is: 2016/17 > 1992-93. Pedig mindkettőt szerettem. (És tegyük hozzá, a 13. aranycsapat még legalább nem volt tele külföldivel).
Jön a szünet, ezzel Sannino és a vezetőség is most egy nagy időbónuszt kapott: lehet foldozni a lyukakat, haza lehet hozni Bangkokból a középpálya hiányzó láncszemét, és akkor én is befogom a pofámat egy évre. A helyzeten sokat segít, hogy a középpálya sérültjei visszatérni látszanak, Gazdi végre az őt hatékonytalansága miatt ekézőknek is mutatott egy szép villantást szombaton, Kesztyűs azt csinálja, mint tavaly Batik: a szidások ellenére teljesítménnyel igyekszik elfogadtatni magát, ami remek út (én is megkövetem a látatlanban leszólt srácot). King ugyanakkor elköszönt fél vagy egy évre, azzal vége is a kölcsönének, ha visszajut az MTK… ismét egy klasszikus kispesti pechsztori. Jobbulást a kisebbik Tékozlónak, végre kezdett volna egyenesbe jönni a teljesítménye, erre kiszáll. Na nem baj, a helyére hátravihető Heffler – ja nem, őt kibasztuk, mert csak. Persze erre mondhatjuk: tisztul a keret, King sérülésével senki se számolt, ne kukacoskodjak. Apropó, az általam cinkelt Morettit is leépítettük, azért jó a szakvezetés! Csak hát ki hozta Moretti barátunkat? Félve jegyzem meg, Hemy korszakában egy ilyen húzásért, hogy hozunk egy nyugger, csigalassú olaszt, aztán 4 hét után elküldjük, magyarázat nélkül (oké, nyilvánvaló), hát, a fél Tábor rakétavetőkkel lőtte volna az Öreg irodáját a sorompók felől… Viszont, hogy ne csak rosszat mondjak: Tujvel, ahogy reméltük, remek húzás volt, itt viszont az a hangulatkeltés volt fölösleges, hogy miért őt, miért nem az ingyenes Nagy Gertrúdot hoztuk. (Mert Tujvel jobb. Jár a piros pont az igazolóinknak).
A csapat tehát hol fogy, hol kiegészül, de remélhetőleg lassan kiegyenesedik és lecsökken az orvosi szoba forgalma az UP Központban. A Mister pedig induljon el egy látható, értelmezhető úton, vagy ha ez nem megy, és csak Erik-féle fellángolás volt az Újpest elleni siker, akkor viszont adja át a helyét a következő kisetap után egy olyan fazonnak, aki tényleg évekre előre lefektethető elképzelésekkel érkezik hozzánk, és akar valamit csinálni Kispesten, ahogy pl. akart Rossi vagy épp Supka. És nem annyi a mesterteve, hogy csak Lékenszkedne egy jót a nyugdíjas évek előtt, mert Budapestnek szépek a gyógyfürdői és kedvesek az emberek.
Fotók: Lovi – 1909foto.hu.