Pár éve (volt az már 8 is), Doki barátom esküvőjén Apu éjjel 3 magasságában egy darabig Tóth Bálintos elrévedéssel nézte az elektromos cigány által ezerrel tolt “Azért vannak a jó barátok“-ra a tánctéren hőzöngő csoportosulásokat, lemondóan megrázta a fejét, majd teljesen indokolatlanul közölte a mellette álló Totóval: “…bassza meg, én már csak maradok Honvéd-drukker!” – és kiment sörért. Jelen bevezető apropója nem (csak) Fater ultraprogresszív kommunikációjának mélyelemzése és örök mementó állítása, hanem e mondat állandó újjászületése bennem. Mindig, de mindig, amikor már kifogyna az energia belőlem Kispest ügyben, például idén, a sokadik, korzós #faszkivan életérzés beütésekor: akkor történik valami, és én maradok Honvéd drukker (=húzok ki a pokolba kívánt hétvégi meccsre).
Idén idény-megfáradást kaptam már idejekorán a furán kommunikált kezdeti igazolási sokk után, hogy aztán Craiovában újra kedvbe jöjjek a nagy küzdés láttán. Ebbéli kedvem leépítette az első 3 forduló kilátástalansága, mire aztán beszákolta a vezetőség a Zsoldyt, jó, talán mégis lesz keresnivalónk idén. Azóta Sanninóval még nem tudom, hogy állok, de a kedv az már jönne vissza a szezonhoz, erre a sérüléshullám nem akar alábbhagyni, már-már értelmetlenné téve az idény folytatását, ilyen állandóan lyukas felállásból mi lesz a végén? És amikor már végképp sírósra görbült orcával indulnék neki a holnapnak, akkor meg hazaigazoljuk a másik gerinccsigolyát a kispesti csontvázba, a Tékozló után ezúttal a Vándort. Hülye RW mit érez erre? Bár holnap 5-kor lennénk már!
Persze a helyzet továbbra sem könnyű. A dr. Mecsekibe oltott Hegyi Ivánként Hanta már leelemezte délelőtt a maródi listát, meglepő módon igazolva, hogy ő csak szökő évente olvas kommenteket, hisz míg a hozzászólások közt 3 napja azon megy a sopánkodás, hogy “Nagy Geri se”, a hivatalos honlap fotóit mélyelemző Fanta doktor mindezt ignorálta és a kis Sikesdit a bevethetők közé sorolta, “hát végül is ott van” jelszóval. Ha viszont őt is neccesnek tekintjük (mármint Gergőt, Hanta eleve az <3 ), és a szerktárs sirámára is hallgatok, miszerint Vadipapírokkal is bármikor lehet gond, akkor mindjárt én is belekeseredek a mindenségbe, hiszen holnap a meccsben a fő vonzerő nekem pont a ’85-ös születésű kedvenc újbóli pályán látása lenne.
Nem nekünk áll amúgy a zászló ilyen előjelekkel, az biztos – a Fehérvár mindig nehéz falat, az utóbbi szezonokban ha kétszer elkaptuk őket, már sokat mondok. Talán a Rossi ReLoad korszak elején (kiesés-megmenekülés utáni szezonkezdet 2015-ben), meg ugye a DÖNTŐ. Különben nem sok babér termett számunkra – és pont most teremne babér, mikor ezer sebből vérzünk? Ráadásul az egyetlen épkézláb góllövő klasszis nélkül?
Hát itt számíthatna sokat Vadi, bár félek, ilyen rövid időn belül azért nem látszik meg rögvest egy Videoton ellen a hatása, de ne legyen igazam. Amiben bízhatok, az az Újpest ellen (talán?) végre átszakadó belső gát, az, hogy a csapat hangulata így felívelőbe fordul. Kérdés, ezt mennyire veti vissza Zsoldyka kioffolása – emlékezhetünk, 2016-2018 közti érájában mennyire függött tőle lelkileg is a gárda, főként a bajnoki szezonban. Na, erre viszont adhat gyógyírt Vadócz, a “Tapasztalt Öreg Helyi Példakép” szerepkörében. Ő tavaly abszolút hozott egy ilyen lelki támogatást a csapatnak, és látványosan vissza is estünk távozásával, mikor az üdülni/revitalizálódni hazatérő Patya vette át a helyét.
A Vidiről sok mindent – mármint újat – nem nagyon tudok írni. Nagyon gazdagok, nagyon sokrétű a keret és ezáltal hosszú a kispad, nagyon tahók még mindig, és nagyon nehéz ellenük nyerni a Bohócban. Viszont nem lehetetlen. Az ideális alapcsapatunk egész jó eséllyel mehetne ki ellenük – de hetek óta tudjuk, hogy nálunk még hónapokig nem lesz ideális alapcsapat. Arra jönne ráadásul pluszban a lelki többlet, ami a Tábor és az öltöző miatt meg szokott lenni nálunk a jobb periódusokban – na most alapcsapat nélkül, a romokra kéne ez utóbbi két tényezőt rátenni. És hát nagy kérdés, mire lesz ez elég. Mert finom a szaft is, a világ legjobb szaftja, és ideig-óráig elad, mondjuk egy galuskát, egy puliszkát, sós főtt krumplit, vagy tésztát – de az a fránya vörösboros marhapörkölt betét azért kell bele, anélkül nem az igaz. Mi most holnap megpróbáljuk a lehetetlent valamit egy bográcsnyi hamisgulyással, igaz, a vörösbor legalább valami szekszárdi sauvignon lesz hozzá, perverz módon Délkelet-Ázsiából (vissza)exportálva. Nem ez lesz a legnagyobb Bocuse d’or fogás a kajatörténelmünkben, de még az sem lehetetlen, hogy jóllakunk vele. Viszont egyre várósabb az az októbervég, amikor a marhalábszárat és a finom szalonna darabokat is visszalapátolják a bográcsunkba. Hogy mely szakács és kukták irányítása mellett, abba már bele sem megyek.
Mivel most ért véget a meló, és reggel 8 óta tartó gépelés mellett 4-től bónuszként ezt a posztot is kiviteleztem, ráadásul egy Bajzát Péter idézően alattomos megfázás is kezd ledönteni a lábamról, azt hiszem, ideje zárnom soraim és hazatakarodnom, mert holnap este jelenésem lesz a Hungárián, és nem bakteriális, max Honvéd-lázat szeretnék ott lábon kihordani. CSAK!
Címkép: index.hu.