Tegnap megcsillant a remény, hogy hamarosan mégis lehet valami fociféleség az országban. Azóta kicsit jobb a közérzetem.
Tudom, egyelőre nem több, mint egy lehetőség, ami ha bekövetkezik, az arcunk inkább emlékeztet majd a magyar narancsot kóstoló Bástya elvtársra, mintsem bármi másra, hiszen nagy valószínűséggel egy képernyő előtt ülünk majd, és még csak nem is együtt, többen, mert a vendéglátóhelyek ha ki is nyithatnak, akkor is a kertre kell szorítkozzanak, ott pedig a legritkább esetben van közvetítés.
Valami lesz, ami olyasmi, annak látszik, azonban ha a klassikus tételből indulunk ki, miszerint úgy néz ki mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, akkor az kacsa, akkor lyukra futunk. A tévés foci ugyanis nem foci, hanem csak labdarúgás.
Fontos megérteni a különbséget.
Van a labdarúgás, amit egy valahányszor valahány méteres, de mindenképp szabványosított méretű felületen játszanak tizenegy a tizenegy ellen, és a céljuk, hogy az egyik csapat több gólt lőjön a másik kapujába, mint a másik. Az előbbit ilyenkor győztesnek nevezzük, a másikat pedig vesztesnek.
Ennek a labdarúgásnak aztán van taktikája, játékrendszerei, mindenféle mélységei; a játékosoknak posztja, szerepköre, feladata; a lényeg, hogy ha igazán jól akarja valaki csinálni, akkor egy nagyon összetett játékról beszélünk.
A foci azonban ennél több.
A foci a labdarúgás kivetülése a társadalmi közegbe. Ha csak a tiszta esztétikát néznénk, akkor a labdarúgást múzeumban tárolnák, és a vitrinek mögött tolódna Pintér válogatottja balról jobbra, előről hátra, ahogy épp a játékhelyzet megkívánja. A szomszédos (sajnos nem világszintű) vitrinben Bánfi János próbálja feltartóztatni a jugoszláv támadókat, és bár sokan azt hinnék, a szalag egy gólt mutat újra és újra és újra, el kell áruljuk, hetes tételekben ismétlődik.
A vitrinbe zárt labdarúgásnak, hovatovább a vitrinekbe zárt intermediális művészeti formáknak, amihez talán a labdarúgás a legközelebb áll, per definitionem nincs értelme. A labdarúgás egyszer történik meg, akkor és ott, ahol és amikor éppen.
Ellentétben a focival, ami folyamatosan történik. Pagliuca (a szemét!) kivédte 1991. november 6-án, és elvett tőlünk egy álmot, amit lassan harminc éve élhetnénk. Naponta átkozzuk el a nevét, a pillanatot, ahogy Negrau fejese elindul a bal felső felé, hullik lefelé, a kapus érkezik, megnyúlik, és jobb kézzel valahogy kipaskolja. Az a fejes és az a védés időtlenné vált. Fizikailag, mint labdarúgás egyszer történt meg, Genovában, a hivatkozott napon (de ki tartja ezt számon, ugye?!), hogy azóta újra és újra megtörténjen a fociban.
A foci a megélésről szól. Ahogy elképzeljük a világunkat, ahogy azt kivetítjük a klubunkra, és tőle várjuk, hogy elvezessen minket Álomföldére, vagy legalább minimumprogramként valami tengarparti kupahelyszínre.
A tévés meccs, otthon a szobából csak labdarúgás lesz, vagy talán még annyi sem, hiszen az NB I-ről beszélünk. Igazából sosem értettem, hogy lehet szeretni ezt a valamit a tévén keresztül, hogy lehet szurkolni, esetleg azonosulni olyan klubokkal, amelyek nem csak térben, de időben is távol vannak tőlünk? A hungarokatalán valójában mit jelent? Független Baranyát? Milyen mértékű valóságtagadás szükséges ahhoz, hogy a kanapénkon dudorászva elhiggyük, a lelkünk mélyén a Kop tetején éneklejük a You’ll never walk alonet?
Tényleg nem értem. Persze magyarázataim vannak, kezdve azzal, hogy valójában nem is szeretem a labdarúgást, és mindössze arra tartom, hogy valami irányt adjon az igazodási pontoktól mentes életemnek, elkerülve ezzel a totális mentális szétesét, fenntartva valamiféle szociális létformát, satöbbi, azonban most nem rólam van szó, hanem a tévés meccsekről, amit
bizony nem igazán szeretünk, hiszen júniusban lesz száz éve, hogy nem vagyunk igazán rákényszerítve a tévés közvetítésekre. Szerencsére kéthetente nem Csíkszeredába kell kocsikázni (röpke 8 óra, megállás nélkül), hanem legfeljebb Kisvárdáig, és oda is csak mostanában, és talán már nem sokáig. Vagyis a távolságok vállalhatóak, ha megengedhetjük magunknak, akkor mehetünk, és hamar rájövünk, érdmes is menni, mert ezek a napok, az idegenbeli napok az igazán igaziak. Otthon se rossz, de a legjobb idegenben.
A tévé előtt viszont rossz, ott valami teljesen mást kapunk, mint élőben.
A lehetőség, hogy zárt kapuk mögött, a tévék előtt fejezzük be a bajnokságot tényleg olyan lesz, mint Bástya elvtárként citromba harapni, majd elhitetni mind magunkkal, mint a közegünkkel, hogy igen, ez narancs, magyar narancs, (nincs is ennél finomabb).
Üvegzseb //
Köszönjük a támogatásokat, össze is dobtunk egy oldalt, hogy elszámoljunk velük. (A csak részben a blog üzemeltetéséhez használt tárhelyszolgáltatást egyelőre nem tudom, hogy hova soroljam.)
Sorozatok, podcastek //
Az egész otthonmaradós, homeofficeos, karanténos időszak egyik legfőbb hozadéka, hogy fokozatosan sikerült visszapörögni a sorozatok és podcastek, vagyis a tartalomfogyasztás világába.
Jó, korábban is néztem sorozatokat, azonban csak ciklikusan, vagyis hol ledaráltam egy-egy évadot, hol követtem hétről hétre, valódi rendszer mégsem volt benne. A podcast kicsit más, ott a tömegközlekedési időt szántam rá, és annyit hallgattam, amennyit egy nap tömegközlekedtem. Nagyjából heti öt-hat órát.
Most azonban, hogy a nap nagy részében otthon vagyok, sétálni csak délelőtt és kora este megyek le a közeli tóhoz, így felszabadult – nevezzük így – napi két, két és fél óra fülhallgatóidőm, amikor épp nem meetingelek (a tónál), vagy videótelefonálok ismerősökkel (szintén a tónál), és ezt a felszabaduló időt podcastekre (podcastokra?) tudom fordítani, és fordítom is szívesen.
Ajánlok pár podcastet, hátha másnak is a nyakába hullott mostanában némi többletszabadidő //
- gombapresszó (weblap, itunes, spotify, playerfm) // a gombapresszó a hőskorában egy rádióműsor volt, majd a rádió hiányában podcastté alakult. Idén tizennyolc évesek, én azonban egyre őszintébb sajnálatomra csak pár éve kapcsolódtam be a műsorfolyamba. A kontent lényege valami olyasmi, hogy két ötvenes mérnök beszélget mindenféle dolgokról, általában adásonként két-három nagyobb témát dolgozva fel a maguk módján. Mostanában például csinálnak egy úgynevezett gombaiskolát is, ahol egészen szórakoztató módon mesélnek például a catalaunumi csatáról, az euklidészi geometriáról, vagy mondjuk a pun háborúkról. Nagyjából két óra műsoridő hetente.
- képtelen krónika (weblap, itunes, playerfm) // nem eredeti ötlet, és a megvalósítás sem tetszik vélhetően sokaknak, azonban akik el tudják viselni az egyetemista humort (negyven pluszos emberektől) és a szóvicceket, valamint érdeklik az érdekes történelmi bulvártémák, akkor ez az időszakosan jelentkező podcast még szórakoztató is lehet. Van adás a Getty családról; egy magyar mérnökről, aki a kortárs miniszterelnök fizetésének duplájáért volt fogoly Afganisztánban, és hasonlók. A lényeg, hogy az egyik műsorvezető felkészül a témából, amit csak az adásban árul el a másik két társának, hogy ők ezt követően széttrolkodhassák a témát. (A képtelen krónika amúgy a checkpoint retrogémer podcast valamiféle spinoffja, és ha már itt tartunk, a checkpointot is tudom ajánlani.)
- meti heteor (weblap, itunes, playerfm, spotify) // távolról alapvetően úgy tűnik, mintha két újságíró beszélgetne a techvilág dolgairól, azonban a témák inkább csak felvetések, és rendre elkanyarodnak komolyabb mélységek irányába. A legutóbbi adásban például az 5G-s mobilhálózatok indulása kapcsán újra fellángolt megölnek minket a sugárzások c. általános félelmet és konteót beszélték ki pont úgy hosszabban, hogy azt végig érdeklődéssel tudtam hallgatni. Heti nagyájból két óra, és hozzá az oldalukon komoly adásnaplót is találtok, a felvetett témákhoz tartozó linkekkel. Ja, és az egyik srác visz egy hírlevelet is Rakasz néven, ami szintén ajánlható, ha érdekel a fotózás (engem mondjuk nem igazán), az autók története, a zene, az utazás, a steampunk/cybepunk (mondjuk mert te is imádtad Gibson Neurománcát), meg úgy általában mindenféle érdekesség.
- trianon 100 (weblap, itunes, spotify) // a trianon 100 egy kakukktojás, mert idáig (szombat délig) egyetlen részt sem hallgattam meg belőle, azonban annyira sokan mondak róla jókat, hogy még ma délután belekezdek. Az havonta kb. 40 percben jelentkező adások lényege, hogy az azonnali.hu újságírói a Trianon 100 Kutatócsoportnak egy-egy munkatásával beszélnek át olyan témákat, mint pl. a Hogyan lobbizták ki maguknak a románok Erdélyt Trianonban?
- frissítés // közben meghallgattam mindkét kijött adást, és tényleg jók. Maradok követőjük.
Sorozatok, amiket vagy ajánlok, vagy nem //
- The English Game (Netflix, IMDB) // ha érdekel a foci hőskora, akkor semmiképp se nézd meg ezt a sorozatot, mert az ígéretek ellenére semmi köze nem lesz hozzá. Van pár név, akit átvettek a valóban létezettek közül, azonban a cselekményben alig van pár momentum, amiről elhisszük, hogy akár csak hasonlóan is történhetett volna a valósgában. Ha a foci története érdekel, akkor például Jonathan Wilson Futballforradalmak c. könyve most erősen akciós az Akadémiai Kiadónál. (Én be is rendeltem gyorsan.)
- ide tartozik: Sunderland ‘Til I Die (Netflix, IMDB) // többen is ajánlották, ajánlottátok egyelőre még nem kezdtem bele, viszont tényleg csak napok kérdése, hogy igen.
- Harley Quinn (IMDB) // nagyon nem gyerekeknek szóló animációs sorozat. Az alapkonfliktus a Jokerrel szakító Harley Quinn, aki próbálja feldolgozni a szakítást. Összeáll Méregcsókkal, szervez egy saját bandát, és mindenféle eszement kalandokba keveredik. Abszurd, véres, vicces, és nagyjából az a rajzfilm, ahol felnőttként is kedvelhető Batman univerzuma.
- ide tartozik: Batman és Harley Quinn (IMDB) // az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb egészestés Batman-sztorija. Szintén animáció, szintén nem gyerekeknek.
- Babylon Berlin (IMDB) // a húszas-harmincas évek fordulóján járunk a végnapjait élő weimari Németországban. A főhősök egy poszttraumás stresszben, vagy valami hasonlóban szenvedő világháborús veterán, aki mostanában rendőrként dolgozik, valamint egy táncoslány/prostituált, aki rendőr szeretne lenni. Három évad pörgött le eddig, de nyugalom, minden évad egy-egy antológiának nevezhető, külön történetszállal, miközben a háttérben végig ott van a fokozatosan erősödő náci párt, az akkoriban nagyon komoly németországi kommunista párt, a császársághoz hű vállalkozók és hivatalnokok, vagy akár a porosz kisemberek között megjelenő nem is olyan kicsi érdekellentétek.
Ha ismertek jó podcastet, vagy belefutottatok valami jó sorozatba, akkor semmiképp se tartsátok magatokban, ajánljunk nyugodtan egymásnak időkitöltő szórakozásokat!
Valahol egyébként nagyon sajnálom, hogy jó magyar focis (és magyarfocis!) podcast egyelőre nem létezik. A 24.hu próbálkozik valamivel Ziccer néven, de engem nem tudtak megragadni egy pillanatra sem. Talán azért, mert a műsorvezetőknél, sőt, néha a vendégeknél is azt érzem, a magyar foci számukra csak valamiféle eszköz, és nem úgy az életük része, mint mondjuk nekünk.
Bajnokcsapat 16. mérkőzés
Egy idegenbeli döntetlen Pakson, ahonnan tényleg csak annyi maradt meg, ahogy Lanzafame értetlenül néz Rossira, hogy miért hozta be helyette Balázs Zsoltot?!?! Az is csak az akkori posztunk megkattintása után ugrott be, hogy mindkét gólt a paksi Szabó lőtte, és hogy ezen a meccsen is(!) degeszre zabáltam magam a vendégbüfében.
A meccs összefoglalóját itt találjátok.
A bajnokság állása a fordulót követően //
- Vasas 31 pt
- Videoton 27 pt
- FTC 26 pt
- Honvéd 25 pt
- Mezőkövesd 23 pt
- Haladás 22 pt
- Újpest 22 pt
- Debrecen 20 pt
- MTK 18 pt
- Paks 17 pt
- Diósgyőr 15 pt
- Gyirmót 13 pt
címlapkép: Mari Carmen Del Valle Cámara/Unsplash
