Több dolog kavarog bennem több szinten. Az egyik kavargás tájegységileg a hasamban fedezhető fel, a másik pedig a fejemben. A hasban lévőre egyszerű magyarázatom van: alapvetően a tegnap elfogyasztott sörmennyiséggel van szoros összefüggésben. A fejben lévő, és ott lüktető viszont egy hatalmas katyvasz, amiből nem hinném, hogy ki tudok keveredni a poszt végére, ezért meg sem próbálom.
Kavargóként ott van kapásból azt Erik a viking klasszikus jelenete, amikor elsüllyed Atlantisz, azonban az atlantisziak egyszerűen nem akarják észrevenni, aztán a Kafkaz A változás szele című klasszikusának dalszövegrészlete:
ne csináld már
2-2-nél kínunkban énekeltük.
szórakozzál mással
ne velünk
ne hagyd abba
táncolj újra
megint nekünk
feri segíteni kell
gyere vissza
feri segíteni kell
gondold újra
feri segíteni kell
gyere vissza
feri segíteni kell
nekünk
(de komolyan)
Tényleg az van, hogy a korábban felhalmozott – nevezzük így – kultúrkincs nélkül egyszerűen képtelen lennék értelmezni a helyzetünket. Így sem megy feltétlenül, viszont legalább van pár kapaszkodó, ami elviselhetővé teszi.
Például a térről ismert: milyenferi? Jah, pontosan az, és úgy is érezzük magunkat.
Aztán ott van a saját erősségbe vetett hamis hitem. Tényleg elhittem, túl vagyok azon az életkoron, amikor megviselnek az ilyen meccsek, az ilyen hetek, hónapok (Ferinél: hepék és hupák), de nem. Éjszaka többször is felriadtam, leizzadva, egekbe felbaszott aggyal, és bár könnyű lenne a fent említett sörökre fogni a jelenséget, a visszaalvást mégsem a gyomor, hanem a fej nehezítette: eszembe jutott a meccs, az egész éves szenvedés, hogy
áldozatai vagyunk valaminek, és képtelenek vagyunk tenni ellene.
Megvisel, baszottul megvisel, amit csinálnak velünk, és ha valamit, ezt sosem fogom megbocsátani.
Remélem mindenki baromira boldog a skyboxokban és az elnöki páholyban, remélem minden a legnagyobb rendben, a Kikezdhetetlen Szakmaiság csimborasszója a csendben sunyítás. Talán nem a kurva fejépület luxusfokozatával kellett volna foglalkozni, hanem a csapattal.
Mellékesen a korzón esik szét az egyébként beázó stadion:
Nem akarok ezzel a meccsel foglalkozni. Leírni századszor is, hogy szó sincs a millióból egyről, hogy nálunk konkrétan ez a rendszer, ez a normális működés. Plusz kettőről kikapni, plusz kettőről döntetlent játszani, győztes meccseket elbukni, nyerni legfeljebb mázlival – nincs mögötte semmi, de tényleg semmi tudatosság. Vicc az egész, amit egy edző heroikus küzdelmeként próbálnak eladni nekünk. Egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi, kurvára elég volt belőle.
Milyen magyarázat lehet századjára? Csak ősszel ott van
- a stadion első bajnokija, amit 1-0-ról veszítettünk el 1-4-re,
- kilátástalan szenvedés és 0-1 az MTK ellen, (RW a meccset követően szó szerint ezt írta: Remélem már keressük a megoldást edzőposzton is, mert ez így kevés lesz, és minél tovább várunk, annál nagyobb lesz a baj.)
- 70 perc emberelőnyben, hazai pályán kapura sem rúgni a gyengén játszó Fradi ellen,
- a Kisvárda elleni meccs, amit irtózatos mázlival nyertünk meg a hosszabbításban,
- a 70 plusz percnyi emberelőny után, a 85. percben még 2-1-es vezetésről elbukott hazai Mezőkövesd,
- Nagy Dominik felcsúti kiállítása,
- a debreceni félidei 3-1-ről összehozott 3-5, (a Loki 15 forduló alatt három meccset nyert meg, ebből kettőt ellenünk)
- az újpest elleni félidei 1-0-ról és agyonnyert meccsről egy hülye kiállítás után veszteni,
- Pakson két öngóllal és egy mázlival megkapott és mázlival belőtt tizenegyessel nyerni a kilencvensokadik percben,
- 2-2-re végezni otthon a félidei 2-0-ás vezetést követően a ZTE ellen, és örülni, hogy legalább nem kaptunk ki.
Nevetséges. Tizenhat meccsből nyolc vereség, vagyis a fele. Tizenhat meccs, és legalább tízről elmondhatjuk, hogy közünk sem volt az események alakulásához, hogy mindössze szenvedő félként vettünk részt történetben.
Bármit is állít Feri, gyakorlatilag nem vagyunk hatással a meccsekre. Közel kettő-kettes gólarányt hozunk átlagosan, döntetlent viszont alig játszunk. Vagy nyerünk erőből, esetleg hatalmas mázlival, vagy kikapunk fogalmatlanul. És ennyi. Semmi tudatosság nem látszódik a csapaton, a hatvanadik percet követően gyakorlatilag összeomlunk, minden a szerencsétől függ. A legegyszerűbb játékhelyzeteket képtelenek vagyunk megoldani (l. Mezőkövesd).
Egy-nullnál elhittem, hogy nyerhetünk, kettő-nullnál viszont biztos voltam benne, hogy valahogy elbukunk. Ha ki nem is kapunk, de nyerni tuti nem fogunk. Egyszerűen, mert nekünk az abnormális a normális működésünk.
Inkább előveszem a számlálót újra, hogy lássuk, mekkora szenvedésnek lettünk tudatosan kitéve (l. a pártlap sportrovata, vagyis a Magyar Nemzet anyagát: “(…) a Honvédnak az év hátralévő öt mérkőzésén kilenc pontot kell gyűjtenie ahhoz, hogy az edző megtarthassa az állását; sőt ez csupán a szükséges feltétel a folytatáshoz, a vezetők ennek teljesülése esetén is felmenthetik őt.”):
Ennyi idő telt el a debreceni 5-3 óta, és ennyi idő alatt a lehetséges tizenötből hét pontot gyűjtöttünk be. Csak az idióták (tehát mi) nem veszik észre, mekkorát bizonyított a stáb és a csapat! Köszönjük!
Felmerül a kérdés: az elmúlt egy hónapban volt bármi előremutató változás?
2082 néző, vigyorgó szmájli
Vastagon fogott a ceruza.
Osztályozókönyv //
címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd
? a hozzászólás // előmoderált.
? az offtopicot // az offtopicba.
