Az én Kispest-Honvéd sztorim XIV. – NB1B, első rész.

Hollywood-i sztorit ígértem, amerikai sportfilmeket idéző fordulatokkal – ezt most meg is kapjátok. Csakhogy ezt a forgatókönyvet az élet írta, a sporttörténelem, ha szabad így fogalmaznom, így értékét mindez még inkább növeli, hisz nem egy ostoba, ujjból szopott fikción révedezünk csupán. Formabontó megoldással, ezúttal 2 részre bontva jelenítjük meg az adott szezont, jelesül 2003-04 idényét, a Kispest NB1-B-s, szerencsére kérészéletűnek minősülő száműzetését az első osztályból. A mai etap őszünket, az összeomlástól a gyors csapat- és klub-összekalapáláson át a Vasas elleni rangadósikerig és a biztos lábú novemberi zárásig tekinti át, mely szerzőnk számára egyfajta időutazást is jelentett egy szép emlékű BHSE korszakba, tartsatok hát velünk és emlékezzünk újfent!

Hol is hagytuk abba legutóbb…? Szóval a vizsgaidőszak és ezzel az egyetemi negyedév véget ért – én azonban úgy éreztem, valami sokkal mélyebb és fontosabb dolog ért véget a magyar fociban – és még inkább bennem. Az, hogy kiestünk, mi a Kispest, az egyik legfontosabb magyar klub, amelyet a legtöbben ismernek a hazai csapatok közül külföldön, ami gyerekkorom egyeduralkodója volt a honi pontvadászatban, szóval, hogy ez a csapat kiesett, felfoghatatlan volt. Ha valaki olyan ember olvasná e sorokat aki csak távolról -vagy még úgy se- figyeli a futballt és az érte rajongó emberkéket, nyilván nem értené e pátoszt, amivel írok a témáról, se a kétségbeesés fokát, mely akkor megszállt. Nyilván. De nyilván nem is ilyen arcok olvassák e blogot, úgyhogy léphetünk is tovább.

Na továbblépni, azt viszont én nem tudtam azon a nyáron. Teltek a hetek a szünetből, mentünk erre-arra az egyetemi barátokkal, és mindenki élte a boldog alma mater-éveket, leszámítva a zombiként vánszorgó szerzőnket. Aki, ha egy vörös-feketére mázolt kerítést látott a Balaton mellett, mély depresszióba zuhant; aki az Őrség-túra során egy vasi falu buszállomásán ökölbe szorult kézzel nézte az NBII-t épp megnyerő Haladás feljutását éltető kis falfirkát (valaki most jön fel, más épp most esik le, ugye), és aki dafkéból csakazértis tüntetőleg hordta azt a bizonyos Wilkinson mezhirdetéses fölsőt… Letargiámat nem egyszerűen a kiesés önmagában is borzalmas ténye okozta, hanem a Kispest felől szállingózó bizonytalan hírek: volt szó csődről, ifikkel való NB2-es indulásról és megszűnésről is. Egyik nap erről, másik nap arról, harmadik nap mindháromról egyszerre, negyedik nap már a sporttérképről való végleges eltűnésről is. Én meg ilyenkor csak néztem azt a csodás kis hímzett címert a szívem fölött, és legszívesebben töröltettem volna az agyamból minden Kispesthez kapcsolódó emléket és gondolatot, csak hogy múljon a fájdalom. De az csak nem múlt. Végül arra jutottam, ha tényleg megszűnünk, befejeztem, marad a külföldi foci, majd távszorítok a Juvénak és a Bayernnek, ami ugyan a Kispesterség bokájáig nem ér fel, egyik sem, de legalább unaloműzőnek jók lesznek, szódával elmennek. De hogy más magyar csapatra átnyergeljek, vagy más stadionban járkáljak ki, hiába biztatott erre egy-két naiv ismerős vagy távoli rokon (a szűk család meg sem kísérelte, ők tudták, hogy a Kispest nálam egy és örök, ráadásul tesóm és Apám ugyanúgy szomorkodtak belül, ha nem is olyan szélsőséges jeleket mutatva, mint a családi elsőszülött) – nos mindez szóba sem jöhetett.

Így történt, hogy a nagy busongásban bizony zseniálisan belefeledkeztem a Kispest- és önsajnálatba (jó adag volt ugyanis bennem az utóbbiból is : mi lesz vajon velem a Honvéd nélkül? Mit  kezdek a szabadidőmmel? Mit kezdek a rajongásommal?), olyannyira, hogy 3-4 hétig a sportsajtó böngészését is hanyagoltam. Minek is… Hogy olvassam a csapat nekrológját, a megszűntünkről hírt adó glosszát és a kapcsolódó menetrend szerinti klasszik Sinkovics-vezércikket? Nem, köszönöm. Történt hát, hogy egy csoporttársnőnk invitálására társaságunk Balatonlellére mert torzulni úgy 4 napra, ahonnan egy fasza nyári vírus (39 fokosan a 39 fokban nem egy idilli állapot) 1 nappal idő előtt hazakergetett. Agóniám mérséklendő egy mentes víz mellé egy Népsportot is szerváltam a vonatútra, hogy valami elterelje figyelmemet lüktető halántékomról, s valahogy egyből az 5. oldalon nyitottam ki a sajtóterméket. Ahol bizony 2 oldalas terjedelemben az abban az évben 1 csoportos NB1B keretei voltak felsorolva. (Ezt is megértük, hogy nem a színes-szagos NB1-es adatbank-kiadványban, hanem egy mezei lapszám 5. oldalán kell keresnem fotómentes keretfelsorolásunkat…). Magunkat a Bp.Vasas mellett találtam meg (Bp. Vasas? Ezek meg kik? A Vasas fél éve szűnt meg, télen, Csábi Józsi volt az uccsó vezetőedző…de ezek tényleg az igazi Vasas! Fáy utca, piros-kék… Na kik vannak ott? Igazoltak is rendesen, a mindenit: Schultz Levente, exeink, mint Füzi Krisztián vagy Plókai Atis (!!), Posza kapus, a győri Weitner, Keresztúri András, Tamási Zsolt edző Győrből no meg visszatért Tóth András csékának…úgy látom, ők a bajnokság egyik fő esélyesei… ki van még itt? Kaposvár, Pápa, áhh, outsiderek. Hm, Diósgyőr! Benne Piroska Attilával? Na ne! Nyíregyháza? Veszélyes… REAC, BKV…Vecsés… Hévíz, Bodajk, micsoda nevek… Szépen azon vettem észre magam: a “nemérdekelamagyarfocitöbbé” állapotból kezdek átlendülni a bajnokság csapatainak lemeózásába, vizslatom a lehetséges riválisokat, a lázam közben teljesen lement, na jó nem teljesen, de ez már inkább csak hőemelkedés, a torkom is jobb, a másik láz viszont, a foci- előtagú viszont emelkedik bennem, direkt a végére hagyom a saját keretünket, a szívem már a torkomban dobog, na mi kikkel próbálkozunk? És itt jött a következő meglepetés!

Először is a közel egy hónapja megszűnt Kispest-Honvéd FC helyett új néven nyomultunk tovább sportjogutódként (e frappáns definíció egy olyan formulát takar, mely az NB1B-s indulást átruházta az új klub-entitásra, a KHFC-s adósságokat és kötelezettségeket viszont nem – vagyis nem egészen, mint évek múlva látjuk majd…). Budapest Honvéd – rövidítve BpHonvéd. Azaz majdhogynem a régi, 1991-ben elhagyott nevünk jött vissza, sokakkal ellentétben ezt máig remek húzásnak tartom – ennél kb. a Kispesti Honvéd lett volna jobb, csak gondolom az túl közel állt volna az előző névhez és ha épp adósságot akarunk ledobni, az a megoldás az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér. Másodszor, a kispadunkon Gálhidi György neve tűnt fel. Szóval szegény Durci áldozatául esett a revelációszerű megújhodásnak, noha szerintem nem végzett rossz munkát április-május során. Gálhidi… a szurkolók szeretik, én kevésbé voltam vele kibékülve: nevéről addig az időpontig a legunalmasabb, legnézhetetlenebb játékot hozó szezonunk ugrott be. Az viszont szimpatikus volt, hogy ilyen nehéz helyzetben egyáltalán jön, beköszönő nyilatkozata pedig azt sugallta: neki még jelent valamit a Honvéd név, és tényleg kihívásként és megtisztelő feladatként néz a feljuttatásunkra. Ám legyen, én is megadom az esélyt a mesternek – döntöttem. (Kegyes arc voltam mindig is.)  Harmadszor: a játékoskeret.

Ez volt tán a legkellemesebb Überraschung. Ahhoz képest, hogy én klubmegszűnésről olvasgattam 1 hónapja, és ificsapattal számoltam legjobb esetben, ha ha egyáltalán túlélnénk… Hát itt egy egész fasza kis keret kezdett körvonalazódni! Mondjuk a mag egyik felét az előző, vészterhes szezonban már próbálgatott saját nevelések jelentették: Mészáros, Kardos, Kaszás, Vadócz, Takács Zoli, Kozarek, illetve az utolsó meccsen bevetett, “az új Détáriként” beharangozott Csobánki. Szükség is volt rájuk, ugyanis a vonatkozó új szabály szerint az NB1B-ben -ha jól emlékszem- minden csapatban szerepeltetni kellett a pályán egyszerre 2 vagy 3, 21 év alatti spílert. No és kik adnák az új gerincet e szépreményű ifjak mellé? Hát, nem sokan maradtak a kiesőcsapatból. Molnár Levi kapus mellett Hunglert fedezhettem fel az előző évi gárdából, valamint a csatársorban Borgulyát és a bundaeltiltását töltő Hamar Pilut. A zsoldossereg lelécelt. Így távozott Hrutka, aki ha anyacsapatából, a Fradiból kölcsönszerződött a pályafutása során más fővárosi alakulathoz, azokat rendre kiejtette -MTK: 1994, Vasas 2002, mi: 2003.-; Zombori, Mracskó, Filó és Erős Károly kövér gázzal szeleltek el a Bozsikból és értelemszerűen nem tartottunk igényt az megújulás során az Erős Gábor, Fedor Ottó, Simon Jani, Balogh Pál kaliberű csodákra sem. A már-már őskövületünkké avanzsáló Dubecz is pattant a másodosztály elől, a feljutó Halihoz, Torghellét az MTK vette meg tőlünk, Hercegfalvi, kokszdrámájából kimosdatva-kistafírozva szintén katapultált a Bozsikból, meg sem állva Fehérvárig. A derék Bárányos kijelentette: ő nem megy másodosztályba, ne is haragudjunk – hogy fél év múlva a szintén nem BL-indulásért küzdő rivális, a Vasas hívását fogadja el. Volt tehát is több nagy veszteség is, de összességében nyár egyfajta megtisztulást is hozott.

Megtisztulást, mert az újonnan érkezők bizony sikeréhes és motivált arcok voltak, egytől egyig. A védelembe a korábbi Vác, Diósgyőr és Fradi védelmek oszlopos és X-lábú rutinos tagját, Vámosi Csabát; az extatabányai csatárnyűvőt, Hornyák “Hentes” Vendelt és egy számomra ismeretlen, Budovinszky nevű arcot igazoltunk, aki a BVSC mellett korábban megfordult a finn és a horvát bajnokságokban is, Gálhidi pedig azt jósolta a honlapunkon, hogy az idény meglepetése lehet. Szintén e csapatrészbe érkezett a Fradinál létszámfelettivé minősülő és nyugdíjaztatni szándékozott Keller, aki azonban érzett még magában némi erőt az aktív focihoz és az akkoriban Pini által maga mellé vett, erős zöld kötelékekkel bíró Gál László klubigazgató közbenjárására a Kispest mellett döntött. A gyűlölt ősellenség Keller-Killer, erre kíváncsi leszek, morfondíroztam, bár az, hogy ő is érkezik segíteni Fradistaként, a Kispestnek, már eleve szimpatikus volt. Hát még az itteni játéka mennyire az lesz – de erről majd később. Középpályán a régi NS-adatbankok masszív NB2-es nevei közül tűnt fel néhány. Bábik Tibor pl. az Éger-Babati-Zele féle Paksban riogatta anno a másodosztály népét, de KisKarlo Vácában is megfordult az első ligában még a ’90-esek végén. Dobos Attilára először azt hittem, hogy a Loki által kinevelt félhosszú-hajú arculatról van szó, aki Bernáth-tal, Fridával és a kisebbik Madar tesóval együtt került fel a Loki A-csapatához ’95-’96 táján és ‘csabán is megfordult – de itt tévedtem, ez a Dobos egy diósgyőri illetőségű skac volt. És a lényeg: egy jó Vén Gabi. A Fradival bajnok, előtte Vácott stabil bohócliger középpályás, aki irányítóban és bal szélen is okés volt, a legnagyobb névnek tűnt az újak közül. Ez igen, ezzel már lehet kezdeni valamit – véltem. Jovan Drobnjak, a montenegrói csatár a kieső Dunaferrben szenvedett végig egy fél évet, de Gálhidinek tetszett, és magával hozta őt a vasgyáriaktól. Jó döntés volt, NB2-es szinten a csatárként és egy sorral hátrébb is alkalmazható játékos rutinja sokat ért. Csatársorban Borgulya és Kozarek mellett Csobánki és egy saját fiatal, Kovács Krisztián neve sorakozott, + egy Horváth Péter. Na itt még egyszer elolvastam a nevet, hogy jól látok-e. Ez a 2 éve még a Fradival bajnok Horváth Péter lenne, Tóth Misi akkori csatártársa? Mert maga a név elég gyakori az országunkban és a fociban is… aztán az adatait, első osztályú meccseinek és góljainak számát megnézve megnyugodtam. Ő az!

Mire leszálltam a vonatról, s Fater besegített a kocsiba, bár iszonyat gyenge voltam, a gyógyulás már megindult bennem, s a csodaszer ismét a vörös-fekete medicina volt. Hazaérve aztán megint szarabbul lettem sajna, így az aznap esti Kispest-Diósgyőr nyitány élőbeni megtekintését rögvest ki is kellett hagynom, helyette a honlapon követtem az eseményeket, és olvastam utána az elmúlt hét történéseinek, azaz a retro-mánia jegyében készült új Diadora mezeink bemutatásáról, új címerünkről, a szurkolói ankétról, Gálhidi fogadtatásáról, illetve az akkor még a hivatalos website részeként működő szurkolói fórumon a drukkervéleményekről szóló cikkeket és hozzászólásokat. Estére, miután az 5:1-es sima hazai sikerünkről (ami az egyik riválisnak számító DVTK ellen minden volt, csak kis teljesítmény nem) a magamban már temetett Honvéd és ezzel együtt a már addiktólgiai estnek minősülő mániám is újjáéledt bennem, mint a legendák főnixmadara, és nyomtattam is ki nagy bőszen az őszi szezon menetrendjét, elhatározva: egy hazairól sem hiányozhatok… Azért álljon itt a DVTK-t legyőzők névsora, ha nem is lehettem kinn a meccsen akkor is, hisz remek rajtjuk csodás alaphangot adott egy nagy menetlésnek: Molnár L.-Hornyák, Vámosi, Budovinszky, Keller-Bábik, Vadócz (Szekeres), Vén, Drobnjak (Csobánki)-Kozarek, Borgulya (Dobos).


A bajnokság 2. fordulójában valami pályacserés balhé miatt ismét otthon játszottunk, a Kaposvár látogatott hozzánk, s jelentkezett be egy jó megbúbolásra. Ők nem kaptak 5-öt mint a DVTK, megúszták 3-mal, góljainkon a duplázó Vén Gabi és a Diósgyőr ellenit követően újfent betaláló, Borgulya kezdőtársává előlépő Kozarek osztoztak. Stabil 3.000-es nézőszámunk marad a 3. hétre is, amikor a Szolnokot fogadjuk. Faterral és Öccsel ott ülünk a lelátón, és értetlenkedek, hogy miért ezt a Budovinszkyt harangozta be ennyire Gálhidi. Elképesztő a fordulékonysága, mint a 48-as csuklós busznak Wekerle szűk utcáin, és hát rendre csak előrebakkantja a labdát. Apu is fejet csóvál: “Aj-jajj.“. A közönség meg a nevét kiáltozza, főként, mikor szabadrúgáshoz jutunk. Na még csak az kell, hogy ez a szögletes mozgású fazon pörkölje rá, mondanám, de odáig (se) jutok el, hogy “Na…“, mikor a valami hihetetlen erővel megsuvasztott labda már a szolnoki kapus mögött pihen a hálóban. Basszus…-nyögöm ki, majd a második félidőben már nem lázadok, amikor Budó ismét szabihoz teszi le a labdát, s miután másodszor is a hálóba bikáz 22-ről, már felállva tapsolok. Maga a meccs gyenge játékot hozott tőlünk, de a két ágyúlövés miatt megérte kimenni. A remek rajt minta elkényelmesítené a csapatot. Hétközi MK fordulóban az NBIII-mas Soroksárt csak idegölő tizicsatában verjük, majd a hétvégén soványka döntetlenre futja Pápán. Jön is a para bennem, csak otthon nem lesz elég hozni a meccseket, kell az idegenbeli siker is. Öröm az ürömben, hogy sérülését a múltnak átadó, az idény startjakor maródi Horváth Péter először kezdő és be is talál!

A Kecsó jön, otthon, javítani kell a pápai csorbát, nézőszámunk feljebb kúszik 500 fővel (vége a nyaralásnak?). Ezúttal Kozarek él nagyon, dupláz a srác, úgy fest, végre elkapja a fonalat: látszik, élvezi a bizalmat. A második találata amúgy remek akció végén születik, ezt még ínyenceknek is ajánlanám – kár, hogy nincs youtube-on. A 3. gólunkat Drobnjak brusztolja be, 3:0 a vége.

Ismét hétközi meccs, most Tatabányán, hát ott sose könnyű, most sem az, valami fura piros mezben toljuk és fekete nadrágban, és az utolsó percekig 0:0 a meccs, hogy a kisDobos végül beverje a 3 pontot érő találatot! Nagyon kellett! Ezt a meccset két hazai követi zsínórban-megint a sorsolási szeszély. (De mi lesz itt tavasszal?! Mennyit kell nyomni majd távol a Bozsiktól??) Előbb a a Vác hajol meg – 5:0, Bábik csodaszép gólt lőtt, illetve a végén Vén Csobánkinak centerez forintosat, amit az ifjú cserejátékos 15-ről ver a léc alá. Szintén emlékezetes momentum, amint a 26. perc táján szabadrúgáshoz jutott a Vác, az epic nevű Bari Jenő állítgatta a zsugát, kapura lövési céllal, míg sorfalunk szedett-vedetten téblábolt. Ekkor érkezett egy aggódó öregbácsi-hang a korzóról az éterbe: “vigyázzatok, gyerekek, rafkós cigány“. Nem egy píszí megjegyzés, de akkor ütött. Egy héttel később a Hévíz húzza fel a váciak által mosatlanul a sarokban hagyott latex álarcokat, ezúttal is 5 a vége, Vén dupláz, Borgi és Horváth is betalálnak. A legemlékezetesebb dugó viszont a 60.-70. perc táján jött. Kb. a kispadunknál kaptunk szabadrúgást, az oldalvonal mellett. Budó érkezett persze (ekkoriban már rendszeresen skandálta a nevét a nép, bármilyen pontrúgásnál), de miután lerakta a labdát (mondom, majdnem a partvonalon, az alapvonaltól úgy 35-40 méterre), nem beadáshoz készülődött, hanem elkezdett kihátrálni a kerítéshez. Ez meg mit akar? -néztünk egymásra Öcsémmel, kapura rúgni?? Légvonalban a célpont van vagy 45 méterre, ha nem több. Budó barátunk azonban úgy tett, mint egy egyszeri mérnök. Kiszámolta fejben a legrövidebb röppályát (azaz a labda és a rövid pipa közti távot), átlőhetőnek ítélte, úgyis csak 2 fős sorfal állt be elé (ki az az állat, aki innen kapura lő? – vélhette a hévízi csapat)… és hátvédünk nekifutott, a labda pedig basszus, egyenesen, kanyar nélkül heggesztődött fel a rövid ficakba, bizony, a rövid pipába, tényleg! Én konkrétan seggre ültem a korzón a látványtól, persze hangrobbanás, Fater meg elindult még egy házisörért, sűrűn csóválva a fejét. Atya-gatya… Ezen a meccsen történt, hogy a szünetben lementem sört hozni a kis kompániánknak (ezért már a 43. perc  táján el kellett indulnom, hogy az 55. tájára visszaérjek, akkora sor kígyózott mindig a házisör-csap előtt), s mögöttem egy Axl Rose-hasonmásra figyeltem fel, aki épp azt ecseteli 3 drukkernek, hogy milyen gáz kintről nézni a többieket (játékosokat, mármint). Hát ez a Hamar! Jó lenne őt valóban a kezdőben látni… -néztem rá kedélyesen. Akkor viszont már lehervadt a mosoly az arcomról, mikor előttem sorra kerülve kicsapoltatott vagy 8 korsót magának és barátainak/üzletfeleinek. Végre én is sorra kerültem, az öreg csapos elkínzottan nézett rám, hogy “miteccik?“, hát 4 korsó, erre a koma fújtatott egyet, egy láthatatlan “BZMG” gondolatbuborékkal a feje felett, majd csapolni kezdett a decensen beszarni készülő sörcsapra feszülve. A nemes ital kb 1 milliliter-per-szekundummal “ömlött” ki a szerkezetből, az öreg homloka ezt (és a mögöttem kanyargó, még vagy 20 emberes sort) látva gyöngyözött, de nem csak a homlok, ekkor vettem észre hogy az orrán a Kretén magazin perverz tata figuráját idéző peckes giganto-csepp is hintázik. Na basszus, az kéne még ebbe a “csodás” házisörbe… Közben a csap végleg beállt, de az öreg nem esett kétségbe és a pult alól előkapott 3 db 2l-es pillepalackot, amiben jó, állott, meleg ser lapult, és ezzel töltötte fel a kb. félig álló 4 korsómat (az utánam következőknél így is jobban jártam: ők már egészében az elfekvő készletből kaptak). Ha drága Holé Sándor látta volna ezeket az állapotokat, azt hiszem lángszóróval megy rá az akkori büférészlegre (de az is lehet, hogy átveszi a vén csapos ötletét…).

5-6 forduló telhetett el a bajnokságból, mikor a Duna TV egy sportmagazinjában sikerült elkapnom egy beszélgetést, ahol kisKnézy vagy Kelemen Zsolt vendége az NB1B két toronymagas esélyesének, a Vasasnak és a Honvédnak a vezetőedzői, Tamási Zsolt és Gálhidi Gyuri voltak. A diskurzus témája nyilván az NB1B-s idény és a kilátások voltak, az új igazolások beépülésének folyamata, illetve az edzők esélylesése is szóba került. Tamási elmondta: a klubvezetés részéről az elvárás felé idén egy masszív csapat kialakítása és kb. dobogó, és egy év múlva a biztos feljutás bajnokként, de ha ez már az első idényben is sikerül, nyilván az sem tragédia. Örül, hogy ilyen vezetéssel dolgozhat együtt, és hogy van ideje építkezni; a kispadon is méltó, rutinos cserék ülnek, úgy érzi, a játékosok partnerek és jó szezont vár, stb. Ehhez képest Gálhidi jóval gondterheltebbnek tűnt. Elmondta, neki nincs választási lehetősége: idén vagy feljutunk, vagy mennie kell. Az igazolások az utolsó héten estek be, akkor állt össze sebtében a keret, csak a kezdőcsapatba tudtunk játékosokat hozni, a padon ifik ülnek. Persze nem akar panaszkodni, a fiatalok tehetségesek, és ő örül, hogy egy ilyen múltú klubnál kap esélyt-bármeddig is tartson is a periódus. Nos, nekem Gálhidi itt kezdett el szimpatikus lenni emberi oldalról is, de kissé szívszorító volt látni a különbséget: nyugodt készülés és bő keret az egyik oldalon, eredménykényszer és épphogy kilevő kezdő a másikon (=nálunk). Az más kérdés, hogy mi az egy kezdőnyi játékos igazolásával 2-szer olyan jól húztunk bele a játékospiaci kalapba, mint a kissé koncepciótlan Vasas, s mindez szerencsére az egész szezonra igaz lesz…!

Szegeden ezt követően ujjgyakorlat a sikerünk, mint ahogy a Dabas ellen is azt várnánk otthon. Pedig a meccs miatt egy családi banzájt hagytunk ott, szokott hármasunk, ám a remek, verőfényes őszi délutánon roppant trén játszunk, Drobnjak ugyan beküzd egyet, de a piros-fehérek egalizálnak. Egy nyugdíjas korzólakó szomorúan összegzett a meccs végén: “Eddig minden meccsük villanyfényes volt. A napfény zavarhatta meg a gyerekeket. Mi a dosztért nem lehetett ma is este játszani…?” Hát, a napfény igencsak megzavarhatta a gyerekeket, ugyanis Bodajki kirándulásunk is rázósra sikeredik. Az akkoriban az MTK akadémiájának futtatótelepeként funkcionáló kis bányászvárosi klub Kantáékkal, Németh Krisztiánékkal, Tusoriékkal és gyors, ötletes, dinamikus játékéval bizony borsot tör a két 5:0-ába belepöffeszkedő fiaink orra alá, 0:1, vereség a vége. Na ez nagyon nem jött jól az ősz rangadója előtt.

Bizony, az ŐSZ RANGADÓJA, jön a Vasas Kispestre. Ekkorra már a két klub kezdett elszakadni az üldözőktől, mi valamivel a Vasas előtt álltunk, az angyalföldieknek becsúszott ugyanis 1-2 meglepő pofon, nekünk viszont 2 ostoba döntetlen mellett a bodajki volt az egyetlen gyufánk csupán! A mérkőzés péntekje előtti napokat Zalában töltöttem, az utolsó egyetemi évünk egyik záró, nagy, több napos, kulcsosházas buliján, sőt, azt azt követő héten is Zalában volt jelenésem, egy több napos kistérségi interjúkörön-felmérésen-terepbejáráson. Hasonló cipőben járó csoporttársaim így egy egész hetet töltöttek délnyugati végeinken, csak egyetlen egy arc volt az évfolyamból, aki péntek hajnali 4kor felkelt, hogy a kis faluból negyed 5kor, az év során először leszakadó hóban fagyoskodva buszra szálljon, Nagykanizsáig nyomuljon, majd onnan vonattal Pestre, átszállásos várakozásokkal, hogy délután 3-ra hazaérjen, átöltözködjön, és induljon ki a hasonlóan őrült családtagokkal együtt a meccsre, majd másnap vissza Zalába… igen, ez én voltam, és máig örülök, hogy végigzúztam magam a szörnyen kora téli Dunántúlon!

Pedig maga a meccsre menetel “remekül” kezdődött. A Határ úton egy csodásan üres 42-esre szálltunk fel Öcsémékkel, csodálkoztunk is, hogy egyrészt, végre 3 kocsis szerelvényt állított be a BKV, ilyen évek óta nem volt; másrészt hogy ez meg milyen üres. No miért volt üres? Mert 1 perc múlva megjelent a metrókijáratban 20 rohamrendőr, sorfaluk közepette meg jó 2 és fél kocsinyi Vasas-ultra rohant fel a villamosra, és indultunk is. A Bozsikig csöndben lapító hármasunk a Vasas-függők majd’ minden dalát megtanulhatta kívülről, révén 3 rigmust ismételt az Armada, de azt n+1 alkalommal. A leszállás megváltás volt… Kinn a stadionban pedig évek óta nem tapasztalt focihangulat (talán a 2001 tavaszi, Dunaferr elleni 3:4 alkalmával ajzott fel utoljára ennyire a lelátói feelin’). 5500 néző, szoftosan tömött Vasas-szektor, nálunk combos korzó és tribün (ezúttal mi is ott) + tele a kanyar. Meg sajna a nadrág is a csapatnál! Az első félidő a Vasasé. 2 kapufát rúgnak, nálunk csak egy kvázi-helyzet. Kozarek itt játssza ki magát a kezdőből végleg: az utóbbi hetek szürke játékát fejelve meg egy értékelhetetlen csatárperformansszal. Horváth Péter küzd, de nem kap labdát. A második félidőben valamelyest javulunk, a Vasas meg fárad. Lesz tán valami pozitívum az idényben először látott, távolról a Gösseres Diadoránkra hajazó piros-fekete mezünkön túl is? Igen! Negyed óra van hátra, mikor Vén centerezésére a Horváthot épp az imént váltó Borgulya valahogy becsúszva odaér és elpöcköli a kifutó Posza mellett a bőrt! GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Hangrobbanás, a tribün alá beszorul a hang, de szoruljon is, adrenalinbombaként hat ilyenkor az őrjöngő kanyar mellé felzárkózó fedett lelátó! Egy pillanatra a taxist látom a korzón, mintha crowdsurf-ölne, de biztos csak haluzok. Na még 10 perc. Védekezni, mint az állat! Kozarek lejön, Mészit küldi be Gálhidi. Csak a bűn lassú Borghese marad elöl, na most ne kapjunk gólt, mert akkor már nem fogunk tudni újat lőni…! Vadi remekül szűr középen, kimagaslik az NB2-es mezőnyből… már hangos visszaszámlálás megy…még egy Vasas helyzet, de Molnár Levi a helyén van…Vége!!! Újabb 3 pontot rakunk rá a Vasasra, így van, gyerekek! Hazafele Öcsém a másnapi olaszországi kórusversenyre indulásra készülődés helyett Borgulyát dicsőíti, Fater a nagy küzdést, és persze megjósolja, hogy ez a Vasas úgy megelőz minket a szezon végére, hogy arról kódulunk, én meg csak szállok, 1 méterrel a Föld felett.

Ekkorra már magamnak is be mertem vallani: nem is bánom a másodosztályt. Nyári kriptahangulatom a múltba veszett: ez a szezon, a hazai nagy ellenfélgyalázásokkal, a Vasassal való gyilkos versenyfutással, az őszi rangadó megnyerésével és a rajt óta tartó folyamatos vezetéssel szinte az 1990-91-es érzéseket hozta elő belőlem, csak persze kissé sárgább, kissé savanyúbb kiadásban. De ahogy a magyar narancs is Pelikáné és az országé, ez az idény is a MIÉNK volt, és ennek az örömét nagyon nem vehette el senki. A csapat gerince szépen összeállt, Budovinszky Budóvá nemesült, Vámosival együtt pedig “az Ikertonyokká”. Vén Gabit Fater a kis Mendietaként aposztrofálta, az 1-2 éve szidott és leöregezett Burgonya a másodosztály inerciarendszerében alapcsatárrá lett megint, Horváth Peti lett a 2003-mas Gregor Józsi, aki nem szép, de gavallér gólokat lő, sokat. Vadócz pedig a homemade Sikesdi, a szerethető saját nevelés, aki remek dolgokat csinált ifjonc létére. Jöjjön hát az őszi hajrá, ide nekünk az oroszlánt is, ebben a hangulatban!

Oroszlánt nem, ellenben Nyíregy Szparit kaptunk, azt se kellett volna. A jó Jovan Drobnjak góljával szünetben eggyel megyünk, aztán a nyírségi Medgyesi (ha jól írom a nevét) azt hiszem dupláz, de egy tizit mindenesetre biztos ver, meg szerintem egy szabit is, 2:1 oda. Megint egy idegenbeli vereség, ráadásul rangadón. Ezért vertük le kínlódva a Vasast? Fáradunk, na. Megint 3 hazai jön zsinórban (előre félek a tavasztól… lesz egyáltalán hazaink akkor?), az idő és a játék egyre sz*rabb, de menni kell, ott kell lenni biztatni a csapatot. A REAC ellen családi színházat mondok le, Drobnjak első félidős góljára most végre nem jön válasz, Silhavy, cseh csereportásunk jól helyettesíti a sérült Molnár Levit. A BKV meccsre Balassagyarmatról esek haza újabb egyetemi terepmunkáról, két kezdőcsatárunk osztozik a 2 gólon, gyomornedveim pedig a ‘gyarmaton beszűrt Aranyfácánon és a Bozsik kriminális házisörén. A védelmünk katasztrofálisnak tetsző hibákat vét, ám a BKV két, egyedül a kapusunkra vezetett csatárziccerből sem tud betalálni. Másodosztály, köszönjük a színvonalad. A Dunaferr [Lengyel “Asszonyverő” Fecsó vezetőedzővel, aki néha még maga is beáll, asszem itt is becserélte magát a végén], próbál még a tavaszinál is jobban meggyengült keretével ellenállni. Drobnjak megint érkezik, valami fonalat nagyon elkapott a montenegrói bikanyak a szezon végén, jár is a riszpekt ennyi év távlatából! A meccs második félideje nézhetetlen, kínomban már a Lengyelt gyalázó 10/1-es sutkákon is mosolygok. A közben albán TSZ-juhakoli állapotok felé közelítő mellékhelyiségben már alig lehet meglenni, különösen az ilyen fagyos időben, hiszen mire kiolvad belőlem a vizelet, az orromba belefagy a felejthetetlen illatkombináció, amit még 1 hét Douglas üzletbeni vegetálás sem feledtetne. Kegyetlen állapotok. Aztán hármas sípszó, szezon over – legalábbis itthon. Gyarmaton van még egy zárófellépésünk, itt 1:1 a vége, Bábik a gólszerzőnk, Gálhidi dicséri a csapatokat, hogy az embertelen sártengerben is lehozták a meccset, míg az akkor épp a nógrádi NB1B-seknél czukkoskodó Kis Károly a masszív Honvéd elleni 1:1-ért magasztalja a sajátjait. Az NS meg közli: “a mérkőzés záróakkordjaként a vendégszurkolók beszakították a pálya kerítését“. Minden jó, ha jó a vége.

Az ősz alapcsapata:
Molnár L.- Hornyák (Bábik), Budovinszky, Vámosi, Keller – Dobos, Vadócz, Drobnjak, Vén – Borgulya (Kozarek), Horváth P.
Pályára lépett még kapusposzton a megbízhatónak tűnő, de semmi extra cseh Silhavy, a védelemben középen ritkán Hungler Gábor és Szekeres Jani, jobboldalt Mészáros Attila, baloldalt pedig Takács Zoltán. Középpályán Bábik kezdte az idényt jobboldalt, hogy Hornyák kegyvesztésével jobbhátvédbe menjen hátra; Kaszás Endre pedig szezonkezdéskor volt jellemzően csere. Padunk főként e poszton volt vészesen szűk, ide mindenképp igazolni kell majd tavaszra! Csatársorban a jelzett alapkezdő-kettősön és az idényt még kezdőként indító, de az eséllyel kevéssé élő és cseresorba visszasüllyedő Kozareken túl csak Csobánki jelentett alternatívát, így a téren is bízhattunk az igazolásokban.

Amilyen szörnyen indult, olyan szépen zárult ez a 2003-mas ősz. Az egyetem utolsó előtti féléve nálunk, geográfusoknál a legszivatósabb: vagy 180 oldalnyi, nem netről levadászható, link copypaste, hanem súlyos, utánajárós, akár hetes terepmunkákat is igénylő beadandók összeheggesztése, 10 vizsga, 2 brutálszigorlat (az egyik 5, a másik 8 félév anyagából), és közben folyamatosan ott lebeg az ember felett a bizonytalanság, hogy fél év és vége, jön a nagybetűs élet, lehet melót keresni, és e téren tanáraink és a felettünk végzők tapasztalatai nem sok jóval kecsegtettek. Ebben a zűrzavaros időszakban tűnt úgy, hogy a szenvedély, a “több, mint hobbi” Kispest kiesik alólam, de nem, nem így történt, új névvel és új külcsínnel, új arcokkal a keretben, de a régi helyen folytatódott a Kispest-történet, az Én Kispest-Honvéd-Sztorim, és ráadásul annyi szenvedős év után végre egy (ha ehhez egy osztályt kellett is esni, de) sikeresnek tűnő szezonnal. Első helyen fordultunk tehát rá a téli felkészülésre, első helyen karácsonyozhattunk, és pl. amikor Faterral mentünk fát venni 23.-án, hát jó volt elautózni a Bozsik előtt, hogy most nem az utóbbi évek reménytelensége, hanem egy helyre kis csapat szelleme lebeg a bejárat felirata és a centerpálya felett. Nehéz volt ugyan megszokni, hogy az NS-ben ezentúl a 8. oldaltól hátrafele kellett keresni magunkat és többnyire csak az összeállításokat közölte le a lap, meg most már Gálhiditől is a legendás “egy bővített mondatos NBII-es edzőnyilatkozatok” fértek csak be, nem voltak rólunk cikkek és TV-s sporthírek (bár a Vasas-meccset közvetítették…), de a lényeg az kinn volt a sorompón túl, a mi alakulgató kis csapatunk, amelyik vezette, magabiztosan vezette az utóbbi 20 év legerősebb második vonalát, így a thrillernek induló év erőteljesen happy end-es dráma felé kezdett átalakulni.

Happy end…addig azonban még sok minden kellett történjen.
Sőt, a január hozott olyan fordulatokat is, amik nem ebbe az irányba visznek majd, így érdemes velünk maradnotok, izgalmas események sora jön majd a “MI4:Kispest Comeback” című filmünk második felvonásában is. (Nem mintha olvasóink nem tudnák a sztori végét, de hadd játsszon kicsit a derék szerző a szavakkal, ha már olyannyira szeret hatásvadász lenni).

 

Az én Kispest-Honvéd sztorim XIII. – 2002-2003.

Legfájóbb emlékű idényemhez érkezett visszatekintő sorozatunk a mai epizóddal: 2002-03 súlyos hónapjai kerülnek megelevenítésre a következő percekben. Honvédszurkolóságom ebben az évben volt a legnagyobb veszélyben, először 2002 decemberében, majd 2003 május-júniusában, ám ugyan ez a rész még szomorúan zárul, a folytatás a klub és az én Kispest-rajongásom szempontjából is feltámadást hoz. Lássuk tehát a vészkorszak történéseit, Fitostól Patrascun át Szuriig, centerpályán koncertező Lagzi Lajcsitól Hősök terei szpartakiádot álmodó Schobert Norbertig, méltán elfeledett Laczkó Árpádtól a “feledhetetlen munkabírású” Zombori Zalánig. Csak erős idegzetűeknek!

A posztot Babar barátomnak ajánlom, aki saját bevallása szerint ettől az évtől kezdett kijárni a Szentélybe és akivel a posztokban már sokszor megidézett meccsnéző társak közül az egyik legjobban tudunk együtt kuncogni a pálya szélén a Bohócliga bornírtságain.

Nehéz írni erről a szezonról, sőt azt kell mondjam, az eddigi legnehezebb epizódhoz érkeztem el szériánk során. 2002-03 idénye máig fájó emlék sokunk szívében, ez lett az a szezon, amelynek során az 1995 januárjában meginduló, eleinte alig, később egyre jobban érzékelhető erodálódás a lejtőn való fék nélküli száguldássá transzformálódott, ami csak akkor állhat meg, ha elérjük a gödör alját. 2003 májusában elértük.

Már az előző fejezetünkben jeleztük: elkeserítő volt látni, hogy a 2000-01 során elért partikuláris eredmények (vagy inkább eredményecskék) hogy hullanak szét egy év alatt, hogy épül le a markáns gerincű keret, a hosszabb távú(nak tűnő) gondolkodást hogy váltja fel az ad hoc intézkedések sora. Három edzőnk volt egy év alatt, se Glázer nem fejezte be, se Détári nem fejezhette be azt, amit elkezdett építeni. Igen, Détári sem, ugyanis a Zalgiris elleni Intertotó-párosmeccset követően a Konczék mellett egyre nagyobb tulajdonrészhez jutó olasz húsgyáros, Piero Pini valamin összekülönbözött a szőke ex-ikonnal (ismerve a két ember természetének nehézségét, ezen talán kár is meglepődni). A presidente ekkor varázskalapjából (pontosabban valamelyik ificsapatunk éléről) előrántott egy másik ex- Bp. Honvéd-középpályást a dicső ’80-asokból, Fitos Józsefet, aki amellett, hogy a verebesjózsefi nyári kispad-dresscode elsőszámú hazai hagyományőrzője volt, sok mindent még nem tett le a Bohóciga asztalára.

Még nyugtalanítóbbnak tetszett a játékoskeretben zajló változások summázata. A 2002 tavaszi záráshoz képest egy sereg arc kérte ki (vagy kapta meg) munkakönyvét a Bozsik-stadion portáján. Természetesen egy Kiss Péterért, egy Lászkáért, Liptákért vagy épp Pasicsért, Lázárért nem hullajtottunk krokodilkönnyeket, viszont az NB1-es szinten meghatározó játékosnak számító Füzi Krisztián, a második kispesti korszakában nyújtott halovány teljesítménye ellenére fontos láncszem Kovács Béla, a megbízható Lőrinc tanár úr (aki a védelem közepében hagyott űrt), esetleg Udvarácz, már fájóbb veszteség volt. Még inkább annak minősült az elmúlt években ténylegesen befutó két saját nevelés, Pintér Zoltán (ő Sopronba távozott), illetve az urban legend szerint akaratán kívül Győrbe transzportált Németh Norbert. Utóbbiért nekem is nagyon fájt a szívem. A csatársorból Sasu évek óta datálódó éktársa, Faresz a bajnok Zetéhez igazolt, hogy BL-selejtezőn villoghasson a kiesési rangadók helyett. Érthető… Egy komplett kezdő távozott tehát, maradt Dubecz, aki úgy festett, tőlünk megy nyugdíjba, a két román védőcsoda, Dulca és Batrinu, a használható Balint és elöl Sasu. No meg a tavasszal a beérés útján meginduló Sanyika. Melléjük mindössze két játékost sikerült igazolni. Laczkó Endre Erdélyből érkezett, hogy a Piri vagy épp Calin által ápolt balszeles tradíciókat folytassa a XIX. kerületi sorompón túl. Egyik elődje, Piroska Attila pedig fél éves Megyeri úti kitérő után tért haza, rá szükség is volt ebben a keretben, mint egy falat kenyérre – irányítóként természetesen. A többi lukat a koszlott és hámló, meglehetősen üreges falon saját nevelésekből kevert habarccsal tervezte befoltozni a szakvezetés, így fölkerült az első csapathoz a fakóból Mészáros Attila, Takács Zoli, Vadócz Krisz, Kardos és Vass, míg az előző idényekben már próbálgatott Pandur és a Marcaliból visszarendelt Kozarek is menetfelszerelést húzhatott a Honvédseregben.

Aki olvas minket és ismeri a posztjaimat, kb. tudja, hogy óriási nagy pesszimista arc vagyok – hát ez előtt a szezon előtt tuti kiesést jósoltam magunknak. Így tett év eleji elemzésében a Sportlap is, ami, a többi klub és a mi összeállításunkat elnézve nem csoda. Az egyik friss feljutó, a Siófok pl. helyre kis stabil NB1-s anyagot rakott össze (Usvattal, Csordással például), ehhez képest a miénk sehol nem volt. A másik újonc, a Békéscsaba tűnt „méltó ellenfélnek” s mint látni fogjuk, velük ment is a versenyfutás egészen a célig. Sajnos a szalagot előttünk szakítják majd át a lila mezesek.

Az első forduló előtt, mikor is a Zetét fogadtuk, kimenni sem volt kedvem. Egyszerűen féltem a szezontól, nem volt erőm egy újabb kiesés elleni, elhúzódó utóvédharcoktól tarkított idényhez. Ehhez képest a TV előtt aztán megbántam mindent. A megfiatalított, szegényházi kiscsapattá vedlett Honvédunk az első félidőben 35 percen át lefocizta a vendégeket, a regnáló bajnokot. Előbb Torghelle, majd Hercegfalvi passzából Sasu vert remek találatot Ilics hálójába. Sajna 45 perc elteltével mégis 2:2-t mutatott a vörös villanyóra, a Dubecz-cel kiegészített havasalföldi-erdélyi védelem gyengusz teljesítménye miatt. A második félidőben aztán úgy emlékszem, vezetett a Zete, de akkor jött Sanyika apoteózisa. A korábban csak szidalmazott, ám tavasszal már oroszlánkörmöket mutogató támadó egy indítást a 16-oson belül átvett, majd „megesernyőztette” a rárontó Urbánt, aki olyan hévvel rombolt Sanyika felé, mintha TV-székházat vizionálna vörösesszőke csatárunk helyébe. A borostás, ködbe borult szemű, leendő LúzerFC edző 1-2 szekundum erejéig azt se tudta, hogy merre hány méter… Míg Floresz barátunk forgolódott a tengelye körül, addig Sándor a lefelé hulló labdát teketóriázás nélkül a Zete-cerberus kapujába vágta. Zseniális jelenet volt, én pedig mélységesen elszégyelltem magam hogy nem bíztam a csapatban és otthon maradva cserben hagytam a srácokat… Név szerint őket: Tóth J.-Téger, Batrinu, Dubecz, Dulca- Hercegfalvi (Mészáros), Babos, Piroska (Borgulya), Laczkó (Takács Z.) – Torghelle, Sasu.

Jöhetett a Fradi, az Üllőin, és persze a nagy remények, ha már a bajnokot is sikerült majdnem elkapni. Nos, ehelyett a kijózanító pofonok sora, melyet e bajnokságban oly bőkezűen mért ránk a sors, megkezdődött. 4:0-ra kaptunk ki a Népligeti metrómegálló tőszomszédságában, egy nadrágjába zrityózott társulattal, nem csoda, hogy a nem halvérűként ismert Fitos majd eldurrant a meccset követően. Mondjuk, ha nem feltartott kézzel megyünk ki Geráék ellen, akkor is valószínűsíthetően oboa a vége, de abban igaza volt az edzőnek, hogy a támadó ellenség előtt azért előzékenyen nem kéne kinyitni a várkaput és még ruhatári bónuszokat is osztogatni betóduló janicsároknak.

A következő hetekben sajnos a Zete elleni dicső nyitány elhalványult, két hazai meccsünkön csak 1 pont a jussunk, a Sió nyer Kispesten és a Vidi elleni 0:0 sem segít rajtunk sokat. Ha nem megy a kezdőcsapatnak, nincs minőségi csere, a fiatal Mészi, Taki vagy épp a haloványka Kozarek nem dobnak sokat a csapat szekerén. Öcsém énekkaros haverja a gimijükből, aki sokáig Kispesten kapuskodott, beszélt ugyan egy srácról, akit szintén akkoriban hoztunk fel az első csapathoz, és akivel ő még együtt focizott, valami Vadócz, a srác állítólag söprögető még szűrőközéppályás és kiemelkedik a korosztályából. Biztos így van, csak valamiért nem játszatjuk… Megyünk tovább, Viharsarok, az újonc berámol nekünk egy négyest, Pini meg közli, hogy Fitosnak ennyi volt, új edzőt kapunk.

Ioan Patrascu az új befutó, hogy őt meg honnan varázsoltuk elő, rejtély, én még a Kiskőrös meg Stadler időkből emlékszem rá, utána főleg a magyar másodosztályban tevékenykedett a román mester. Na, ő rögvest csereként bemutatkoztatta Vadit, az eredmény egyébként 1:1 a Matáv ellen. Vállalható kezdés. A folytatás is az, győzelem Dunaújvárosban, Sanyi, Hfalvi és Piroska találataival. Ne feledjük, ez még nem az atomjaira hulló Dunaferr, mint majd a tavasszal, szóval ez egy szép győzelem volt. Sajna a pozitív(nak tűnő) eredmények jelenléte kérészéletű! Remek meccsen, helyenként jó játékkal, nagyot küzdve és óriási Dorel Balint góllal 3:5 otthon az MTK ellen. Mit ér persze a jó játék, ha lassan de biztosan szakadunk le a sorozatos vereségek miatt a tabellán? Nyilván az Újpest sem kegyelmez a következő fordulóban, Piroska hiába lő akciógólt, sovány bosszú ez az ő nélkülözéséről döntő lilák ellen, 4:2 a vége, oda.

A klubvezetés is érzi, valamit tenni kell. DVSC elleni hazai meccsünket majd’ egy hétig hirdetik kiplakátolva szerte Dél-Pesten, ingyenes oktobriális, virsli, sör berkaperkelt, veteránok. No, gondoltam, ehhez é is hozzáteszem a magam kontribúcióját, és a „hozz magaddal még egy embert” mozgalom zászlaja alatt 2 egyetemi, még „Bozsik-szűz” csoporttársat ráncigáltam ki a Szentélybe, s ha ehhez hozzávesszük, hogy tesóm is hozott két gimis arcot magával, akkor kijelenthetjük, hogy akkoriban még mi is toltuk becsülettel családilag a Hantára ma is jellemző „Bozsik-stadiont mindenkinek” voluntarista rendezvényszervezői programot. És ami elképesztő, mai fejjel visszagondolva, mind a 15-20 arcnak akiket valaha kiinvitáltam, tetszett az élmény, nem egy (ha nem is rendszeres, de) visszajáró vendég lett közülük. Nem Honvédosként… Szóval mentünk vagy 6-an, 8-an, mert kijött a Doki barátom is Wekerléről, hát minden hangra szükség volt. A stadionban tényleg őszi majális-hangulat fogadott minket: folyt a sör („jó” Ászok, brrrr) és a virsli. No igen, virsli, és folyt. Ugyanis ha az ember beleharapott a csodás húsipari termékbe, a mindenféle hentesisztikai mellékanyagok likvid halmazállapotú konglomerátuma csapódott elő a műbélből. Egyik közismert fotós kollegánk máig állítja, hogy miután hazavitt egy ilyen förmedvényt, a macskája is fintorogva hagyta ott a gasztronómiai remeket. Ma is emlékszem a megkapó képre, mikor hazafele a meccsről a klubház előtt haladtunk el, s a füves placc úszott az eldobált virslikölteményekben. Maga a meccs a cateringhez hasonlóan trére sikerült, hiába a régen látott 4000 fős tömeg (hihetetlen arcokkal, én pl. a postásunkat, a jó 50-es Józsi bát ismertem föl a korzón, őt mindig csak a postásbringán láttam addigi 20 évem során, most itt az Esernyős és egy másik ordítóautomata között, kezében a virsli-sör kombóval legalább olyan meglepő képet nyújtott, mint mondjuk Gera Zoltán tenné azt Erwin Koeman zártkörű birthdayparty-ján). Lényeg a lényeg, tré meccs, végig futunk az eredmény után, s az egy szem Piri gól kevés a 3 DVSC találat mellett az üdvösséghez.

A következő heti győri szopola (1:3) érdekessége, hogy 4 év elteltével és egy gyalázatos Fradi-kitérő után ismét a mi mezünkben fut ki magyar futballpályára Bárányos Zsolt. Nekem is voltak fenntartásaim az egykori kedvenc személyével kapcsolatban, Fradi-kalandja és fura nyilatkozatai Détári II-vé züllesztették akkor a szememben az egykori favoritot. Most viszont nem volt apelláta, kellett a karmester, Piroska sem volt csúcsformában, viszont ő így középről kimehetett eredeti pozíciójába a felejtős Laczkó helyére. (Akkor még nem esett le, hogy Bari korántsem klasszikus karmester, mellé kellene még egy típusos irányító a la Warzycha / Zelenka, és így korlátosan lesz hasznos – ami majd be is bizonyosodik, főleg tavasszal). Mindenesetre Győr után Zalában is beszedünk egy középsúlyos pofont, így hiába osonkodunk tovább Szentesen az MK-ban, a bajnoki helyzetünk egyre nehezebb! Utóbbi meccsen már Gujdár a mb. edző, hogy a hétvégi, siófoki jelenésünkkor már az örök beugró, Old Szuri irányítsa a csapatot! Micsoda kavalkád!

Ha baj van, és be kell ugrani, s történetesen a Siófok ellen, és ezt Szurgent teszi meg, a győzelem tuti – mondhatnánk, ha hinnénk a babonának, és itt hihettünk is. Bravúrgyőzelmet hozott hát az őszi balatoni szellő, a Tóth J.- Balint, Dulca, Batrinu, Pandur-Babos Á., Dubecz, Bárányos, Takács Z.-Borgulya (Hercegfalvi), Torghelle összeállítású Kispestünk Bari és Hercegfalvi góljaival diadalmaskodott. Utólag mondhatjuk: a tékozló fiúk napja volt ez…

Sikerünket egy fehérvári koki követi (0:2), hogy aztán otthon a Békéscsabát csapjuk meg (Bari, Sasu, 2:0). Itt az idény kezdett kísértetiesen emlékeztetni az 1997-98-as őszre, ahol Komora beugrása után váltogatták egymást a nyögvenyelős hazai sikerek a sima vereségekkel. A zárás, csakúgy, mint akkor, ezúttal is csúfra sikerül: kizúgás a kupából hazai pályán, majd 4:2-es vereség Matáviában, végül egy elmaradt meccs pótlása a Bozsikban. Utóbbin a Fradi szoros meccsen győz 2:1-re. Nem tudok nem ordenáré lenni: K*RVA NEHÉZ TAVASZ VÁRT RÁNK!

A téli szünetben aztán folytatódtak az 1997-98 fordulóját idéző párhuzamok. Ami új elem volt, az az, hogy a vezetésben a Pini alkotta többség mellé beérkezett egy komolynak tetsző ellensúly. A deutschi sportkormányzat alatt meghurcolt, akkoriban igen szimpatik Kovács Attila ex-MLSZ elnök jelentkezett be Kispestre, hogy „Csapatot mentenék”. Ennek első lépése Szuri ismételt tartalékosnak való visszahelyezése volt, és egy új edző megtalálása. Suttogtak Gálhidi Györgyről (akiről akkor még a ’98-’99-es rossz emlékek miatt nem voltam túl jó véleménnyel), Détári comebackről, Bicskei Berci báról (lett volna benne ráció, őskispesti és Kovács alatt lett anno szövkap), hogy végül ŐzeTibor legyen a befutó. Őze Tibor, az egykori állandó Mezey-segítő a BVSC-nél. A Nyíregy feljuttatója az első osztályba (egyetlen komoly eredménye ez). A betonmerevségű és egyenességű baseballsapka-ellenző hazai meghonosítója. Akit Faterom egyszerűen csak Bubukin-fejűnek hívott (őszintén szólva e becenév eredetét máig nem vágom de remekül hangzik… majd rákérdezek az Öregnél). Hát, nem tudom. Bízni kell persze, de ezt a döntést sokan nem értettük akkoriban…

Igazolások terén már jobbnak tetszett a kép. A ’98 januári, Komora-féle igazolási flúgos futam tűnt megismétlődni, s úgy festett első blikkre, hogy értéktartalmát tekintve is hasonló lesz a bevásárlás. Első körben jött a győri csomag, Molnár Leventével cserekapusnak Tóth mögé, illetve a szebb napokat látott, ex-válogatott Mracskó Mihállyal, valamit a kábé tapasztalt bohócliger védővel, Filó Attilával és az NB1-ben korábban tán csak nekünk betaláló középpályás Erős Gáborral. Ez még olyan csak-csak kör volt, ám a második etap, Erős Karcsival (Újpest), Hrutkával (Fradi) Zombori Zalánnal (szintén Fradi) és Hamar MC-vel (Videoton) már igencsak jól hangzott. Erős Kárcsiká azt sem általlotta kijelenteni, hogy ő már innen vonulna vissza (azóta volt UTE és REAC játékos is…), Hrutka mégiscsak válogatott középső védő, Zombori Bárányossal egész fantáziadús középpályára nyithatott lehetőséget. Hamar pedig, nos igen, ő volt az igazi olyan szerzemény, akinek egy emberként örült mindenki, az MTK-s és Vasasos kitérői ellenére őt valahogy sose utálta meg senki, nálam pl. Illés kiesett a pikszisből, Hamar Pilu nem. És ő most hazajött segíteni bennmaradni, a ’93-mas bajnokcsapat utolsó tagja, hát ez mekkora gyönyörű kép. E hírek után még a Szolnokról hozott Balogh Pál-Fedor Ottó kettőst se bántuk, és az egykori saját alom, ekkor dabasi Simon Jánosnál se kérdeztük meg, hogy „ő meg minek…?”.

Két másik, egykori saját növendék is hazatalált e télen, Hungler azt hiszem Vecsésről jelentkezett be, Forrai pedig Demecserről (uhhh… hova süllyedtél, Rambó?). Kb. az egész keret le lett cserélve tehát, csak az ifiket tartottuk meg + Sasut és Sanyikát, no mega Dubecz-Babos kettőst, Kovács Attila „Mostan pedig romántalanítunk!” rikoltása mellett Laczkó, Dulca, Batrinu, Téger, Balint és Piroska is ki lett dobva a Bozsikból. Ez az esztelen takarítás nem volt épp zseniális ötlet, mert bár keleti szomszédaink zöme nem volt egy nagy ász, azért Piroska és Balint pl. bőven elfért volna tavasszal, mondjuk a Balogh / Fedor / Simon / Filó / Erős G. sor akármelyik tagja helyett. De nem, nekünk drasztikus keretalakítás kellett, úgyis van idő csapatépítésre…

A magvasabb gondolatokat úgy festett, inkább a háttérszemélyzet megerősítésére tartogatta Kovács Attila. Leigazoltuk ugyanis fitness-trénernek Schobert Norbit. Mikor Faternak meséltem e hírt, szó nélkül bevonult a konyhából. Erre már nem tudott mit mondani. Norbi még egy Hősök terei promóciós edzés lehetőségével is dobálózott emlékeim szerint, hát mit mondjak, elég rémisztő elképzelni a Jane Fonda-like edzőszerkóban, frottír fejpánttal felszerelkezett, és kis rózsaszín súlyzókkal az obeliszk alatt nyomuló Dubecz-Mracskó-ErősKarcsi-Hrutka négyest, amint igyekeznek lekövetni Schobert guru minden mozdulatát.

Az őszt követően én közben végleg a kiábrándulás szélére kerültem, legalábbis úgy éreztem. Már a korábbi epizódokban is volt szó periodikus megfáradásokról, de ez most komolyabb hullámvölgy volt. A csapat körüli kilátástalanság miatt decemberben elhatároztam, hogy a Kispestet elteszem a „távoli kedvencek” feliratú polcra, 1-2 hírt elolvasok a csapatról, de az a sok bánat és stressz, amit okoznak, nem éri meg. Címet már sose nyerünk, évről-évre kiesés ellen harcolunk rosszabbnál rosszabb játékosokkal, kész, elég volt. És akkor találtam meg otthon a pár éve kapott karácsonyi könyvajándékomat, az olvasatlanul álló Hornby –féle Focilázat. Mivel láttátok, hogy a korábbi posztokban is mennyit idézek Nick Hornbytól, nem lep majd meg senkit a hír, hogy a másfél hét alatt kiolvasott kis remekmű alapvető hatást tett rám, megértettem sok mindent az addig életemről, kicsit még jobban megismertem magam és rájöttem, hogy kár küzdeni a Kispest-láz ellen, ez úgyis mindig velem lesz, és akkor is menni kell, ha bűn rosszak vagyunk. Ha évek óta bűn rosszak vagyunk akkor is. Ha még évekig azok leszünk, akkor is. Így a januári átigazolási időszakot már totálisan átizgultam, s március 7-én, szállingózó hódara ide, metsző hideg oda, mentem a Bozsikba, mint egy zombi, mert ott a helyem. Na jó, nem mint egy zombi, mert jött félfradista-félhonvédos szerzet Doki barátom is, aki évente 1-szer akkoriban kijött 1-1 meccsünkre, hogy elmondja, mennyivel hangulatosabb a Bozsik, mint az Üllői. Nem tudok vele vitatkozni, máig.

Magán a meccsen súlyos kultúrsokk fogadott minket, lévén Kovács Attila  „Panem et circenses” programjának alapeleme volt a minden hazai találkozó előtti esztrádműsor, a nyitányon pl. Lagzi Lajos előadásában. Egyes hírek szerint Lajcsi maga is Kispest-drukker (mások szerint ez kacsa), hát nem tudom, de ijesztő volt belegondolni, hogy 2 hét múlva vajon Kadlott Károly, Kratelli Dzsozefin vagy épp Márió a harmonikás lesz-e a sztárvendég, esetleg be kell érünk a Jó Laci Betyárral, vagy KO Lacival? [ A megoldás végül az azóta a köztudatból méltán kikopó Erox lett, aki lelkesen próbálta „Csók a Kispest” skandálásra bírni a publikumot, köszönhetően nem éppen ékes magyarságának.] A meccs egyébként küzdelmet hozott az elemekkel a borzasztó talajon, és idény eleji játékot. Végül a megújult, Tóth J.- Mracskó, Pandur, Filó A. (Takács Z.)- Dubecz, Hrutka, Bárányos (Erős G.), Erős K.- Torghelle, Sasu, Hercegfalvi (Borgulya) összeállítású alakulat 1:0-ra legyőzte a télen ifijeiig legatyásodó, az önsorsrontó feladatokat előszeretettel elvállaló Gálhidi mester edzette Dunaferrt, köszönhetően Sasu kezének és a kispesti ‘HandOfGod’ mozdulat felett szemet hunyó sporinak is. Eddig is dettó ’98-as tavasz reloaded, sőt a folytatás is, beszart 2:1-es vereség a Hungária körúton.

Ami viszont ezután jött, azt mutatta: itt nagy kakker van a palacsintában. Míg Komorával anno fogcsikorgatva húzogattuk be a hazai meccseket a vendégvereségek mellett, és az öreg egy stabil kezdőt rakott össze, addig Őze variált, húzogatott, mi meg zsinórban bekaptunk 3 nagy verést (azaz az MTK-val együtt négyet). Kilátástalan játék, elképzelésmentes taktika. Ez már Kovácsnak is sok volt, s az alsóházi rájátszás, azaz a pokolba vezető út célegyenesének kezdetekor, a Békéscsabán elszenvedett 3:1 után elköszönt a sapkás tábornoktól. Azzal viszont mindenkit meglepett, hogy kit hozott a helyére: a Borsos Vilmos ex-UTE-kapus által pályaedzői minőségben megtámogatott Duró Józsit Dorogról, aki bár belépőjéhez felvett prémes bőrkabijának vizuális élményével is seggre ültetett mindenkit, hát még elszántságával kispadon. Szerintem, ha vele kezdjük a tavaszt, bennmaradunk…

Durci ugyanis játékoskorából ismert kompromisszum-mentességével csapott a lecsóba, rögvest egy újvárosi vendégsikerrel indítva, ahol egy vasgyári öngól mellett Sanyika és Hfalvi is perkelt egyet-egyet. A pofozógépstátuszba visszaeső Dunaferr legyőzése persze nem volt egy hatalmas trófea, de nekünk, akik már az első forduló óta nyeretlenek voltunk, ez bizony nagyon kellett! A következő fordulóban a Vidi jött a Bozsikba s Berci bával a kispadon hódoltak be Sanyika gólja előtt. 2 meccs, 6 pont, bravó Durci! A 7 nappal későbbi, soproni fellépés is remekül indult, szünetben 2 ide, Sanyika és Hamar Pilu a gólfelelősök, ám utána fordít a Matáv, és itt valami eltört. A meglepetésre alsóházba kerülő bajnok, a Zete most bánhatta igazán az elszórakozott alapszakaszt, remek keretével ugyanis bucira vertek mindenkit az alsóházban – igen, mi is örültünk, hogy ilyen keretek ellen kellene elkerülni a kiesést. A következő, B’csaba elleni hazai már egy görcsös Honvédot mutatott, hiába mentem ki vidáman Tamás barátommal a meccsre a Határ úton bevert újüveges Dreher folyományaként, a Kovács Norbi öngóllal vezető csapatunk (igen, ő az a Kovács aki Dolcetti alatt lesz majd alapember és cséká Kispesten) végül a második félidőben kapitulál egy csabai találat előtt, 1:1,  nagyon hiányzik majd ez a 2 pont a fő rivális ellenében. A meccsről még megmaradt, hogy az amúgy sem a hajtásáról híres Bárányost váltó Zombori “Alibi” Zalánt látva visszasírtuk az akkor még hajkoronával rendelkező Barit a kezdőbe. Zalán kispesti pályafutása igen „eredményes” volt: előbb fejsérülést szenvedett a felkészülés végén, majd mire az alsóházi derbikre visszatért, kb. elment a kedve a focitól. Ilyen magas ívben beleszarós teljesítményt pedig egy kiesőjelölt nem bír el nem csoda, ha a sporttévé szakkommentátorának édes gyermeke nem örvend közimádatnak Kispesten azóta sem.

Nächste Haltestelle ist Fehérvár. Durci ismét hőskölteményt ír, 2:1 ide. Felcsillan egy utolsó reménysugár. 2 napig… akkor érkezik ugyanis a hír: vesztegetésgyanú merült fel. Hamar Pilu ugyan állítja, csak egy Elvis CD-t kért volna vissza Pomper Tibitől, ám összeszednek 4 fehérvári spílert, akik így-vagy úgy meg lettek keresve. Már csak ez hiányzott. Ráadásul a pletykák valahogy Békés megyéből indultak ki a zuhanyhíradó szerint. Ezt persze ma már ki tudja – az mindenesetre nem feledhető, hogy a bennmaradásért hozzánk hasonlóan minden eszközzel küzdő Kerekesné klubvezér és edzője, a sikerorientált Supka Attila is kapott bármilyen alkalmon hogy a gyepen túl a lelki hadviselés terén is odategyen a riválisnak – mint ahogy ha kezünket a szívünkre tesszük, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, valószínűleg nem csak muzikális témáról szólt a Hamar-Pomper interurbán beszélgetés. Mindenesetre az, ahogy akkor dr. Szieben vezetésével meglehetősen egyoldalú módon feküdtek rá az MHLL ész MLSZ fegyelmi részlegei a klubra, miközben hasonló esetek gyaníthatóan keresztül-kasul hálózták be a Bohócligát, nem kis visszatetszést keltett. Sokan vertek szöget NB1-es létünk koporsójába a ’98-2002 közti sportpolitikától kezdve a saját klubvezéreinken át a nem ritkán dilettáns szakmai stábokig vagy hajmeresztő igazoláspolitikánkig bezárólag, ám gyanítható, hogy az egyik utolsó földdarabot az egykori csepeli kapus lökte a sírgödörbe, illetve a pszichikai hadviselésben akkor remek teljesítményt nyújtó ‘csabai különítmény. Hogy a lilák utolsó előtti fordulós meglepő soproni győzelméről, illetve a szóbeszéd és szájhagyomán által életben tartott Farkas Balázs Matáv-kapus hajmeresztő betlijeiről itt és most csak egy sokatmondó félrenézéssel emlékezzünk meg.

Szóval bundabotrány, „A szólás szabadsága” műsorban szereplő Szieben-Hamar duó, pontosan olyan reflektorfény, amire nem vágytunk e kiélezett helyzetben… Jön a Matáv hozzánk egy újabb sorsdöntőre, itt már az idegek is felmondják a szolgálatot, Lazics alattomos játéka kiállítást eredményez nálunk, a forrófejű Sanyika, majd a reklamálásba beleposszanó Bari is kiszórva. Csoda hogy nem kapunk ki. 0:0, morális csőd, jön a bajnok Zete-meccs idegenben, ahol győzni kellene, úgy hogy a ’csaba kikap Sopronban. Nem az utóbbival lesz a gond, úgy tűnik…

A képlet hasonló volt az egy évvel korábbihoz: vizsgaidőszak ezerrel, szigorlatok a láthatáron, közben a kilátástalanságig bukó Kispest. A mindent eldöntő meccsre együtt készültem a regionális tudomány szigorlattal: 2 tétel beverése közt jött a meccs – ezúttal a TV-ben. Telesport, vagy Duna TV (??), szakkommentátor Csábi Józsi, aki elmondja, nehéz lesz, de ő nem mondhat mást, bízik a Honvédban. Itt zártam őt végleg a szívembe… Aztán a meccs. Asszem a Zete ment eggyel, vagy mi, már nem is tudom, az tuti, hogy Sasu verte a gólunkat, de 2:1 a szünetben oda, és tán döntetlen a Békéscsaba soproni vendégjátéka? A szünetben már rosszul voltam, percenként mentem ki a konyhába 1-1 pohár vízért, mert bár lélekben én a Matáv meccs után eltemettem a csapatot, én már próbáltam megemészteni egy hete a megemészthetetlent, azért belül csak bíztam a csodában, 1916 óta valahogy mindig megmenekültünk, csak az én focieszmélésem óta ’barcikán is ’90-ben, Komorával is ’98-ban, Gálhidivel is ’99-ben, Dömével is 2002-ben, nem lehet hogy most valami rossz történjen… Aztán jött a második félidő és a harmadik Zete gól, Hrutka, Hungler mint két szellemkép, úgy mozognak a 16-oson belül, az eltiltott Bárányos helyett a Zalán mintha pályán sem lenne, a Torghelle-pótlék Hercegfalvi daraboskodik, áhh, menjünk a brébe, mit is akarunk, az utolsó 20 perc tömény szánalom, és akkor a riporter elköszön, stúdióba visszakapcsolás, Csábi valamit motyog, a műsorvezető is, aztán reklám. Én csak bámulok a sötét képernyőre mint egy katatón, és aztán néma csönd… Kiestünk. A történelmünk során először.

Az ezt követő hét valahogy elment. Valahogy elvánszorgott, készültem a vizsgákra meg minden, és mégsem volt semmi ugyanolyan, mint addig. Úgy éreztem, mintha egy mankót kirúgtak volna a hónaljam alól és fetrengenék az utcán mozgásképtelenül, de senki nem segít… barátokkal, haverokkal próbáltam megbeszélni ezt az egészet, de senki nem értette. Csak tesóm, más senki. Ki is érthette volna persze. A focit csak hírből (és tőlem) ismerő barátok? A tágabb család? Nem. Ezt a terhet nekem kellett cipelni, én döntöttem 1988 táján a Kispest mellett… – mondogattam is magamnak, ha az MK-siker vagy a bajnoki címek idején jó volt a Honvéd, most se hőzöngjek. Kiestünk, ez van. De ezt akkor majdhogynem lehetetlen volt megemészteni.

A hazai zárásra se mentem ki. Ez már sok lett volna. Látni egy elszúrt idény végét, az agónia utolsó vonaglásait, élőben végignézni, ahogy kimúlik egy történelmi klub, ezt nem vette be a gyomrom. Otthon gyászoltam csöndben. A sztorihoz hozzátartozik, hogy ekkoriban hihetetlen vészfellegek gyűltek a stadion fölé. Kovács Attila bedobta a törülközőt, a kiesést követően jelezte, ennyi volt, őneki ez meghaladja az erejét, viszlát. Maradt Pini tulajnak, aki nem tűnt túl lelkesnek egy NB2-es csapat fenntartását illetően. A záró meccsre Hrutka, Zombori és Bárányos, azaz a főkolompos húzóemberek ki se merészkedtek, a helyükön lelkes ifistákat (Paróczai, Csobánki, Kaszás) foglalkoztatott Duró, sőt, a végén még Forrai Rambó is kapott pár percet. A lényeg annyi: ekkor úgy festett: 95%, hogy a szurkolói által pár hónapja eltemetett (és igazi fakoporsóval felravatalozott) Vasas után mi is VIP-jeggyel megyünk a levesbe. Hogy egy utolsó Honvédmeccset megnézzek a világtörténelemben és utána kb. a szemem láttára lakatolják le a stadion kapuját és szántsák fel a pályát, na ezt nem tudtam megtenni, hogy kimenjek megnézni mindezt… otthon szenvedtem inkább egy beadandó dolgozattal, a neten követve a meccs állását, 4:1-nél  pedig ki is kapcsoltam a gépet. „Hát ennyi, volt, Kispest”, sóhajtottam, és ekkor lépett be Öcsém a szobába és közölte, hogy a 3 nappal korábbi szülinapomra sajna nem készült el az ajándéka, csak most tudja odaadni, és átnyújtott egy sárga szatyrot, amiben benne volt a múltkori mezes posztunkban emlegetett Wilkinson-os JAKO piros hazai mez, a hátán a vezetéknevemmel és az 5-ös állandó fociszámommal. Én meg ott álltam, mint egy tök, jobb oldalamon a kikapcsolt számítógép, amely az előbb még ontotta a tök fölösleges 4:1-es sikerünk, azaz utolsó NB1-es meccsünk adatait, bal kezemben a mez, amit a hímzett címernél markolok, velem szemben a fancsali arcot vágó Öccs, és nekem leginkább sírni lett volna kedvem pedig 22 éves férfi lettem volna már akkor is vagy mi a szösz.

Az idény alapcsapata, kb.:
Ősz: Tóth J. – Babos, Dulca, Téger, Batrinu – Balint, Piroska, Bárányos, Dubecz (Hercegfalvi) – Sasu (Borgulya), Torghelle.
Tavasz: Tóth J. (Molnár L.) – Babos, Hrutka, Pandur, Filó A. (Takács Z.) – Hamar, Bárányos, Erős K., Hercegfalvi (Erős G., Balogh P.) – Torghelle, Sasu.

A védelemben esélyt kapott még a fiatal Mészáros Attila és Kaszás Endre, illetve az ifjú Paróczai, továbbá a Vecsésről visszatérő Hungler. Középpályán epizodistaként jelentkezett Vadócz, Simon János és Forrai Attila, Takács Zoli pedig hol e csapatrészben, hol a védelemben tűnt föl. Laczkó Endre ősszel tolta itt balszélsőben, Zombori Zalán és Mracskó Mihály pedig a nevükből próbáltak megélni nálunk, de azt kell inkább kárhoztatni, aki idehozta őket. Csatársorban a legendás Fedor Ottó is kapott pár percet, hogy a Dunaferr elleni záráson debütáló Csobánkiról ne is beszéljünk, sőt, előretolva Hamar is meg-megjelent e poszton. Kozarek ebben az évben is csak statisztaszerepeket kapott a mindenkori trénerektől.

A szezont egyetlen szóval jellemezhetjük: káosz. Ha többel akarjuk, akkor: kapkodás, szakmaiatlanság, hibás döntések, rossz igazoláspolitika. Ősszel bután indultunk az idénynek, egy sereg távozót próbálva pótolni egy formán kívüli Piroskával és a halovány Laczkó Árpáddal. A mély vízbe dobott ifistáknak ez sok volt elsőre. Mire belejöttek volna, jött a tavasz, és az ész nélküli légiósmenesztés, a kád vízzel együtt a gyereket is kiöntve… 1 hónap alatt akartunk csapatot építeni, 13 (!) új igazolással, egy rakat fölösleges arccal, és egy koncepciótlan edzővel, aki a felkészülési időszak helyett a bajnokságban próbált kísérletezni. Durci hiába kísérelte meg oltani a tüzet, 4-5 kis literes favödörrel egy égő pajtát nem mentesz meg, max a kárt csökkented. Bár esetünkben tök mindegy volt, hány ponttal esünk ki, egy Kispest nem eshet ki, mégis megtörtént a szégyen.

Hosszú út végére értünk tehát, s tudjuk, a pokolhoz vezető sétány a jó szándék mellett Komorákkal, Konczokkal, Pinikkel, Kovács Attilákkal, Hrutkákkal, Zomborizalánokkal, Gyulán megkergetett Borgulyákkal, Tornyikkal, Bárányosokkal volt kikövezve. Ott voltunk a „végre” a lejtő alján, de nem a megkönnyebbülés jött, hogy nincs tovább, inkább a kérdés: egyáltalán merre tovább? És bizony a szezonzárás után néhány hétig úgy tetszett: az a tovább max a sportmúzeumok vitrinje lesz, ahol majd én is megmutathatom az unokámnak 60 év múlva, hogy „látod, Öcskös, valamikor létezett egy Kispest-Honvéd, az volt nagyfaterod kedvenc csapata…micsoda klub volt az…”.

* * *

…és a slusszpoén az, hogy nem így történt. Csodák csodája, és sok szurkolónk érdeme, de 2003 nyara a vég mellett egy új kezdet dátuma is lett, ami bebizonyította, hogy a Kispest nem szűnhet meg, mert van rá igény, mert sokan vannak, akik nem engedik eltűnni a klubot. De ezekről az örömteli dolgokról és a hollywoodi filmbe illő 2003-04-es idényről már csak a következő epizódok mesélnek majd!

Véd – elemzés. Szezonértékelés, 4. fejezet.

vedelemFolytatjuk múlt hét végén megkezdett posztelemző sorozatunkat az elmúlt szezon értékelésének bűvöletében. Nagyítónk alatt ezúttal a védelem, ahol olyan epizodistákról is megemlékezzünk, mint Cséke tanár úr vagy a legendásan míves megoldásairól híres Cuerda, de a fő hangsúly a törzsgárdistákon lesz, Taki Ákostól Sorinon és Debrőn át Hajdú Norbiig, Lovrics Ivánig (Lovrics Iván – e névvel Rejtő regénybe lehetne pályázni, mint szökött orosz legionista a Mukhtár-oázisban). Hajtás után kezdünk! “Véd – elemzés. Szezonértékelés, 4. fejezet.” bővebben

Atommagig elemzünk: Kispest-Paks osztályozókönyv

Osztályozókönyvünkben szerencsére most is több a dicséret, mint a teli szájjal történő gyalázkodás – mégiscsak győztünk, ráadásul harmadszor sorrendben! A csapatban végre megint akadtak megsüvegelendő teljesítmények, igaz, olyanok is, amelyektől azért még a 3 pt behúzása után is lecsoffad az ember szemöldöke. Lássuk.

“Atommagig elemzünk: Kispest-Paks osztályozókönyv” bővebben

Az én Kispest-Honvéd sztorim X. – 1999-2000.

Mielőtt folytatnánk a Fradiverő videókkal terhelt beharangozó-sorozatunkat, egy régi törelsztésként egy másik szériánkkal is továbbhaladunk! 10. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évének fókuszba helyezése, ezúttal 1999-2000-re, az ezredfordulós szezonra, Komora búcsújára, Reszeli Soós idényére tekintünk vissza. Elköszönünk Imre bától, végigkísérjük Reszelő hónapjait a kispadon, ámulunk a nyári erősítéseken – majd a téli amortizálódáson, de legfőképp azon, hogy a Horváth-Faragó támadókettős milyen szorgalommal termeli tavasszal a gólokat. Váczi Zoli, Wukó, sperhaknis Faresz, bombázóvá nemesülő Medgyesi, szárnybontogató Szabó Tibi a hajtás után. Videókért ismét köszönet az 1909.hu-n összegyűjtött anyagokért, melyekből bőven szemezgettem.

1999 nyarának elején –meg kell valljam férfiasan- a KHFC kissé háttérbe szorult az életemben. Az érettségi, majd a felvételi(k) körüli stresszidőszak, majd az ezeket követő kiengedés, az egyetemi létre való felkészülés lefoglalta gondolataim, és a ’99 tavaszi nihilközeli teljesítményünk bizony kicsit az „elég most a csapatból” hozzáállás felé lökdösött. Nos, ez az állapot nem tartott sokáig – amint elkezdtek szállingózni a csapat szándékolt erősítéseiről a hírek, az agyam hátsó traktusaiban sejlő „kell nekem ez a Honvéd-dolog?” kérdés másodpercek alatt enyészett el az éterben…

Az előző szezont ugye azzal zártuk, hogy Gálhidi menni fog. Említettem már, hogy nem gondolkoztam szuicid megoldásokon a hír hallatán, hisz jórészt Gálhidi mesterhez kötöttem az addigi legunalmasabb szezonom kínszenvedéseit. Ám az már akkor gyanús volt, hogy Gálhidi vajh’ miért csak egy ilyen fostos keretre kapott esélyt, míg most, hogy kiderül az új edző személye, egyből belevágunk a brutkóbb erősítési vonalba? Merthogy az új edző személye is kiderült: ismét Imre bá’, a szélsőséges megítélésű klubigazgatók vállalta fel az edzői feladatokat, a klubdirektori széket is megtartva, de egyben a kispadra katapultálva magát. A hírt a szurkolótábor vegyes érzelmekkel fogadta – én is. A ’80as években már meglévő drukkerek jellemzően jó szívvel emlékeztek vissza az akkoriban bajnoki aranyakat raklappal szállító Komorára, és üdvözölték a hírt – míg mások, a fiatalabb generáció számára Imre apó továbbra is az Illés-Pisont fémjelezte nagycsapat szétkergetőjeként fungált kvázi Antikrisztus szerepkörben. Én is jórészt hozzá kötöttem az 1995 utáni szégyenteljes lejtőreállást, azt viszont be kellett ismernem: amikor a kiesésveszélyes 1997-es őszön leült a padra, szépen benntartott minket és tavaszra erősített is a kereten – igen sztahanovista módon! Ez utóbbi verzióban most is bíztam, főként, hogy elkezdtek szállingózni az első átigazolási hírek.

A keretbeli változások volumene már-már egy elposszantabb Hemingway-érás takarítást idézett. A tavalyi keretből távozott a ’kécskei mag jelenősebb része, így Holló és Sipos, az utóbbi évek során általam megkedvelt balhátéd, Farkas András, a tavaszi borzalmak felelősei közül Török, Kane, Schultz vagy a jobb sorsra érdemes Zováth (őt Kabáttal az akkoriban ritka értelmesen igazoló Vasas vitte el), a kiegészítő arcok közül Némethy, Cipf és Müller, no és az utóbbi 2 év kezdőcsatárainak egyike, Csertői Reli. Akárhogy is nézzük, a kiemelkedő potenciált magában hordozó, és a ’99-es tavaszon már szép dolgokat mutató Kabát Petin kívül nagy veszteség azért nem nagyon tűnik fel e veretes névsorban… Az érkezők köre annál izgalmasabban hangzott! Komora nem szarral gurigázott és ha már bevállalta a kispadot, úgy döntött, kissé felturbózza az együttes masszivitását. Első igazolásaink között a BVSC-től áthozott védekezőközéppályást, Füzi Krisztiánt, az ügyvéd és BVSC-, Fradi, MTK majd UTE játékos Ákos (tehát hantai terminológiával élve a fociprosti Grand Slam kevés tulajdonosainak egyike) bátyját, akit akkoriban tévedésből a „kisFüzi”nek hittem. Ez már egy „nem rossz” vételnek számított, de a java még hátra volt. Érkezett ugyanis a Fradival anno szárnyaló, majd sérüléséig Újpesten is szép őszt futó Wukovics, aki hozzánk 1, a III. ker.TVE-nél eltöltött felhozó idényt követően csekkolt be – végre egy épkézláb csatár Borgi mellé! Őt követte a Haliból egy régi kedvencem az NB1-ben a Nagykanizsában bemutatkozó, de hamar Szombathelyre költöző erdélyi Fehér J. Csaba – kissé már túl a zeniten, de neki így is nagyon örültem, kedveltem a szélvészgyors szélső(csatár) játékát. A menetrendszerinti anyagi gikszerbe kerülő Diósgyőrből egyből egy triót hoztunk el: a DVTK utóbbi 2 évének egyik alapemberét, a középen és támadóban egyaránt bevethető Domokos Bélát, illetve a romániai magyar söprögetőt, Téger Istvánt. Mindkettő jó vételnek tűnt, de a legjobban Szabó Tibornak örültem, aki már DVSC-játékosként is szép szabadrúgásgólt heggesztett a Fradinak, a DVTK-hoz kerülve pedig a Tornyis 1998-as csodaősz fővezére volt a borsodi középpályán. Ha Warzycha és Bari óta irányítóért sírtam, most végre úgy festett hogy meghallgattatnak a sirámaim. Így is lett, de ne szaladjunk előre! Ugyanis a szerzemények még bővültek. Pár nappal ezután az esti, poszt-tévéhíradós TS külön hírben számolt be egy igazolásunkról – ilyenre Eszenyi 1995-ös érkezte óta nem volt példa! Megszereztük ugyanis Váczi Zoltánt, a Vasastól távozó klasszis és botrányhős irányítót-csatárt.  A ’80as évek focijának egy napjainkba szakadt reliktuma. A botrányhős cselgép.  Váczi…basszus.-  Erre már akkor is csak ennyit tudtam kinyögni. Maga az inkriminált TS riportocska amúgy epic darabja a Bohócliga ezredfordulós időszakának: Váczi egy Dunaparti stégen, a lába mellett félig lévő sörösüveggel, szájsarkában lazán csüggő blázzal krákogta bele a kamerába a horgászbotját hanyagul tartva, hogy megegyezett a Kispest-Honvéddal és egy évre aláírt. Hát Imre bácsi ezt is elintézte… 2 és fél év szünet után visszatért a csapathoz Piroska Attila – ezt nem akartam elhinni, azt hittem sose látjuk többé a baia mare-i törpöt! Neki nagyon örültem és reménykedtem benne: visszatér az őt megillető jogos helyre, a kezdőcsapat bal oldalára. Az már csak hab volt a tortán, hogy a rajt előtt 1-2 nappal az MTK-tól kikölcsönöztük a Haladás korábbi csékáját, a bajnok kék-fehérekhez a holland Willem II csapatától hazatérő Szekér Istvánt, az egyik (ha nem A) legjobb akkori elősöprögetőjét az NB1-nek. Kezdett úgy kinézni: ká erős csapatunk lesz az idényre – nyár eleji fásultságom a múlté lett, izgatottan rakosgattam össze fejben egyedül és a haverokkal az optimális kezdőt és arról álmodtam hogy a szűk esztendők után vére visszamászunk a dobogóra. Új szezon, új élet, ehhez új mez is dukált, egy izgalmasan kinéző vörös-fekete keresztcsíkos Umbro, legalábbis a csapatfotózáskor ezt viseltük (a bajnokságban nem sokáig). A csapatképen, melyre még Bánföldi Zozi is felkúszott, de akkor ott még ez a tény sem zavart!

Közben a felkészülést azért egy kisebb botrány megzavarta. Kisebb? Nem is olyan kicsi. 1 évvel voltunk legutolsó irányítónk, Bárányos eladása után, a csapat a hangzatos igazolásokkal szépen készült az idényre, a szurkerek bizakodtak, Imre bá pörgött, Váczi Zoli is valószínűleg böcsülettel ismerkedett edzések után az AdyPub-bal…mikor Pintér Dezső menedzserpápa kiborította fekáliás ágytálat, a Bohócliga fehér abroszára, egyenesen rá. A sztori máig zavaros, a lényeg valahol annyi: két szerződés is köttetett 1998 súlyos nyarán a Bari-transzferben, más összeg szerepelt a belga klub által a magyar félnek való kifizetést igazoló papiroson, más a Komora által kezelt kispesti iratszekrényben. + erre jött még a jó Pintér Dezső, aki rendesen óbégatott, hogy őt, meg ügyfelét, Barit –de főleg őt- megrövidítették, tehát neki is járna valamennyi (noha X összeget már el is tett állítólag- legalábbis totál megbízható és az ügyben pártatlan a KHFC vezetőség állítása szerint). A sztori hamar az NS és a Sport+ címlapján találta magát és érkezett is a menetrendszerinti behívó a Napkeltébe Pintér és Komora urak számára, arra a dologra amitől minden ’90-es évekbeli bohócliger potentát és játékoslegenda úgy félt, mint ördög a tömjénfüsttől: az esedékes Gyárfás-beszélgetésre. A riport annak rendje és módja szerint lezajlott, leírhatatlan eredménnyel. A két öreg harcos ott próbálta bemártani a másikat ahol csak lehetett, Gyárfás kérdései iszonyatosan ültek, az ember meg a bokájára piszkított a konstanst rángó- és röhögőgörcs közepette… Az említett Napkelte-show (és az ezt követő még 2 Gyárfásos beszélgetés, 1 Pintér Dezsővel, 1 a Pintér-Bari kombóval) a magyarfoci-ügyek és kapcsolódó riportanyagaik TOP5-jének legfényesebb csillagai közé tartoznak. Le sem kísérlem írni őket mert lehetetlen visszaadni, viszont innen is esedezem bárkihez akinek esetleg videón megvan az inkriminált riport hogy küldje meg nekem vagy tegye közkinccsé. Valaki úgy fogalmazott egy netes fórumon: ha még 2 percig tart a riport, a rendőrség viszi el a stúdióból a Komora-Pintér kettőst…e megállapítás híven tükrözi a helyzetet. A két rutinróka a végére annyira belekavarodott már a saját maga mentegetésébe, hogy egymásnak ellentmondó vádaskodásaik az aktuális ügyön is messze túlmutató umbuldákat tártak fel…  Végül rendőrségi ügy csak konszolidáltan lett a dologból, Komorát viszont visszahívták a klubigazgatói székből, Benkő klubelnök is látványosan kihátrált mögüle, maradt a kispad és egy jó idény reménye. Ez utóbbi elvárásának Komora is hangot ad a Dorog elleni MK meccs előtt, közölve azt is, hogy bár „Borgulya, Dubecz sztenderd sérültek” azért a tavalyinál lényegesen erősebb keret lényegesen jobb szereplést is kell leszállítson!

Az idénykezdésre ezúttal otthon került sor, a leamortizálódás jeleit már erőteljesen mutató Bozsikban. Az Északi Kanyar előtti füves rész pl. egy elhanyagolt legelőre emlékeztetett némi pitypang-szuficittel, a hatodikos bioszkönyvem „Nedves rétek élővilága” c. fejezetéhez csatolt fotográfiát juttatva eszembe. Öcsémmel mindenesetre optimizmussal felvértezve ballagtunk keresztül a sorompós átjárón, hiszen régen látott színvonalú nevek csorogtak be az öltözőnkbe a nyári szünetben – legalábbis magyar szinten! Az ellenfél, a mindig szimpatikus Hali ráadásul optimális kezdő ellenfélnek ígérkezett, veretes neveit (Vidóczi, Bonchis, Balogh Csaba) is elvesztve, s hogy gond van, azt mutatta az is, hogy e korábbi alapemberek közül az utóbbi kettő az ősi ellenfél Zetéhez igazolt át (Tornyi hívására). A zöld-fehérek padjára a z örök szimpatikus vesztes Vincze Géza ült le, és emlékszem, a vendégeink reménytelen helyzetét az is mutatta: a korzón alattunk 3 Halis orca üldögélt, akik az NS aznap kijött színes mellékletéből próbálták beazonosítani jelentősen megfiatalított kezdőcsapatuk tagjait, pl. egy jó Seper Ákost. Nos, a meccsen 2 új igazolás remek debütjét láthattuk. Előbb Füzi Krisz rajzolt egy szép lapos lövést Kurucsai (?) hálójába, majd a második játékrészben egy remek beadást a sztárigazolás, Váczi Zoli egy helyben állva fejelt a jobb alsóba, őrjöngést váltva ki a Kanyartól a tribünig. Akkor még nem sejtettük, hogy mérsékelten délczeg kispesti pályafutásának egyetlen találatát láttuk. Nyitó felállásunk: Vezér – Plókai, Téger, Medgyesi – Fehér, Szekér, Füzi, Váczi, Domokos (Hercegfalvi) – Wukovics (Szekeres J.), Borgulya (Szabó T.). Nem néz ki rosszul, igaz?

A folytatás kevésbé volt szívderítő. Sima gyufa a Vasas ellen a Fáyban, hiába támogatta szép számú vendégszurker csapatunkat, majd kínos 0:0 otthon a Gázszer ellen – bántóan elképzeléstelen játékkal. A Zete ellen is sima vereség Zalában – ráadásul az idegenbeli meccseinken alig támadtunk, Váczi volt feltolva csatárnak Borgi mellé, így nem volt aki irányítson, a remek Szabó Tibit jegeli Komora (bár legalább Pirit elkezdte betenni). Ekkor már Imre bá edző meglátásait is kezdtem kétségbe vonni – amikor robbant a bomba. Komorát visszahívták a kispadról is, azaz kvázi menesztették a klubtól, a rendőrségi ügyekre hivatkozva (szegény Imre bá valamikor ekkortájt nyilatkozta hogy „Akhileusz kardja lebeg a fejünk felett” egy másik kiszólásában pedig bájosan „kanasztajárásnak” titulálta a Canossa-járást…. Bár a magyar foci kifogyhatatlan a nyilatkozó-művészekből, ezek azért hiányoznak). Benkő pedig a válogatott meccsek miatti szünetet kihasználva új edzőt ültetett a kispadra, az exgyőri Reszeli Soós István személyében.

Véget ért hát a Komora-korszak Kispesten. Az öreget –a drukkerek túlnyomó részével egyetemben- nagyon nem csíptem akkor, de már az 1996-97-es részben is írtam – másképp látok ma már dolgokat. Nyilván voltak panamák – hol nem- de alapvetően egy számára már idegen közegben megpróbálta fenntartani a klubot, és csupán egyszer érintett meg minket komolyabban a kiesés szele- azt pedig igazi várkapitányként lehárította. Nyertünk vele egy kupát, igaz, utána annak lehetőségeivel nem éltünk a továbblépést tekintve se igazolásilag, se csapatépítésileg. Szponzorkeresési harcában sok léhűtőt hozott Kispestre (Krémer vagy a tiszakécskei arc jó példák) de kényszerhelyzetben volt… Azért ha már Komora, akkor inkább a ’80-as évek aranykorára emlékszünk vissza szívesebben. Edzőként pedig 1999 őszén már nem tudott megújulni, jogosnak éreztem a váltást.

Reszeli Soós. A kispad új vezére. Az új tréner minket megelőzően Győrben csördített össze egy remek kis csapatot, az exviharsarki öreg rókákra (Szarvas, Fodor Tibor, Csatók, Mracskó, Zahorán) és saját nevelésű fiatalokra (Fehér Miki – RIP, Ferenczi, Korsós Gy., Lakos) építve, két szép idényt húzva le a RÁBA-parton. Akkoriban Reszelit bizony még a szépreményű fiatalabb edzői korosztály tagjai közé sorolták Tornyival együtt [Kispesten mindkettő szenesre kozmál majd, ha nem is annyira szakmailag, mint emberileg, de ne szaladjunk előre!], nem csoda, ha örömmel fogadtam érkezésének hírét. És szerintem sokan, ha kezüket a szívükre teszik, ugyanígy voltak ezzel a szurkolótáborban, meg merem kockáztatni, csak ma már nem divat erre emlékezni. Reszeli mester egyik első ténykedése győri mintára 3 ifi felrántása volt az első kerethez, mi pedig ízlelgettük Németh Norbert, Torghelle Sándor és Kozarek András nevét. Ők ebben a sorrendben egyenként válnak 1-1 kisebb korszak vezéregyéniségeivé majd Kispesten, de addig még eltelik másfél, három, illetve négy év…

Reszeli jött, látott….és elsőre győzött is – nem is kicsit! Az ellenfél a Vác csapata volt, a manapság a paksi kispadot rogyasztó Kis Carlo vezetésével. Kis Karcsi az egyik kedvenc edzőm itthon emberileg, igazi lelkes arc, itt a Vác benntartásában is hitt a salgótarjáni sikeres évei után…ám hamar elhajtották szegényt Pest megyéből. Itt azért még próbált állni a vártán, ám az utóbbi hetekben szenvedő csapatunknak minden összejött. Az addig gólcsöndben szenvedő Wukó duplázott, Vezér büntetőt fogott, és a WADA által a tribünről már távcsövezett Hercegfalvi is betalált mielőtt a gyógykenőcse vagy mi a frász miatt az MLSZ egy éves doppingszabira küldte. Reszeli modordíjas nyilatkozata („remek belépő…remek antré”) a meccs után Bohócliga klasszikus, mi pedig reménnyel telve sétáltunk haza, villamost se várva, győztes meccs után minek is az afféle úri huncutság… Felállásunk az idény legjobban sikerült meccsén: Vezér – Plókai, Téger, Medgyesi – Dubecz, Bánföldi (Fehér), Szekér, Szabó T., Piroska (Lóczi) – Wukovics, Borgulya (Hercegfalvi). Most még Bánföldi sem zavart a kezdőben…

Maga az örömmámor talmi ragyogásnak bizonyult csupán. A következő héten Illésék úgy vertek négyszer a seggünkre a Hungárián, hogy kövér gázzal indult haza a csapatbuszunk a stadion parkolójából. Egyszer 5:1, egyszer 0:4. Hullámvasúton ültünk… Érdekes meccs volt az ősszel a Medgyesi onemanshow-val jellemezhető, Dunaferr elleni derbi. A vasgyáriak feljutása óta a dunapentelei vasmű árnyékában jellemzően szopola volt a jussunk, ám otthon szoros meccseket vívtunk a leendő bajnokcsapattal – ez az év sem volt kivétel. A találkozó negatív és pozitív hőse Megyó volt egyszemélyben, hisz nyitó öngólját követően előbb egyenlített, majd 1:2 után ismét, nem is akárhogy! Utóbbi gól előtt már Szabó Tibi szabadrúgása sem volt kismiska, ám ahogy a kipattanóra a hátvédünk rádőlt, már ugrottunk fel a korzón, mert éreztük, hogy ez utat fog találni… Rabóczki mester hiába is repült a löket után. Hatalmas gól volt, az egyik legnagyobb, amit itt láttam Kispesten, tényleg csak Csehi Tibi 1991-es idényzárós góljához, Budovinszky egynémely löketéhez vagy Taki Újpest elleni 2005-ös szabadrúgásához tudom mérni. A találkozó után így érthetően jó hangulatban mentem föl a Budai hegyekbe, éjszakába nyúló szalonnasütésre az exgimis arcokkal egy ilyen informális osztálytalira, s a fradista exosztálytársak ostoba élcelődéseit is higgadtan tudtam visszaverni egy ilyen „góllal a tarsolyban”.

Nos egy ilyen jól sikerült péntek után nem meglepő, hogy egy hét múlva a Nyíregy simán levert minket hazai pályájukon, amely meccs Váczi Zoli kispesti hattyúdala is volt. A találkozót követően valamin összebalhéztak bajszos szakvezetőnkkel, aki kitette a keretből. Újabb “gyönyörű” pályafutás Kispesten. Megindult a Komora által összerakott keret erodálódása, ami majd télen éri el csúcspontját.

Utolsó őszi győzelmünkre a félidényben otthon került sor, a DVTK ellen, Hungler fejese és az arca alapján a Securitate-ben first class verőember pozícióra is esélyes Danut Frunza öngóljával húzzuk be a meccset. Aznap az egyetemi első terepgyakorlatomon voltam, kabazitra (ritka ásvány) vadásztunk a dunaparti Csódi-hegyen egy teleextasy-zott ásványtantanár vezetésével, aki arra tette fel az életét, hogy bevezesse a kalapáccsal való sziklabasztatás örömeibe az egyetemi gólyákat. Csodás nap volt. Emiatt kissé lefáradva és két véraláfutásos körömmel ért a meccs, amin el is aludtam. Azért ha valaki beközli akkor, hogy ez volt az uccsó 3 pont 3 hónapra előre, valószínűleg kardomba dőlök. Az év elején még éremről álmodoztam, ez most nagyon veszni látszott, viszont az elmúlt évek töketlen Kispestkedéséből kezdett nagyon elegem lenni…Én nem egy sztenderd 12. helyezett csapatra vagyok kíváncsi – háborogtam.  

Sajnos az ősz vége a „leszállóág” fogalom klasszikus példájaként szerepelhetne bármely futball-lexikonban vagy bohócliger almanachban. Bár az UTE elleni presztízsmeccset legalább ikszre kihozzuk otthon, november végén a harmatos Kanizsa ellen csak egy lábszagú 0:0-ra futja (borzalmasan tré idő volt, köd, és ultragáz teljesítmény részünkről talán 1 Borgi helyzettel azt’ slussz. Az egyetemen volt egy kanizsai csoporttársam, kissé alkoholista zseni, vele futottam össze a korzón, nem volt szomjas, itt ünnepelte, hogy egy megajánlott 3-massal átment vizsga nélkül mikroökonómiából. 3 nappal később én is így jártam, de ekkor még síkideg voltam a közgáz réme miatt. A meccs sem segített).

Reszeli mester exei ellen már az 1 pont sincs meg, 3-mal távoznak a Bozsikból, majd a kiesés elől menekülő Siófok is lenyom minket, gyalázatosan gyenge kerettel. E meccsre azért emlékszem, mert hétközi volt, idegenben, csak összefoglalót láttam róla és narancs mezben nyomultunk. De hiába volt nálunk egy Wukó, egy Borghese, egy a csapathoz hozzászürkülő Piri, egy Szekér, kikaptunk, 200 őrjöngő Siófoki rezidens előtt. Szégyen. Ahogy a következő forduló iksze is, amikor a már majdnem megszűnt Szeged ellen sem sikerül idegenből 3 pontot hozni, nálunk egy abszolút vállalható kezdő, náluk meg Nagylaki Kálmán ámokfutása eredményeként egy 3 hónapja nem fizetett csapat.

[Apropó emlékszünk még a derék Nagylaki Kálmánra? „Lokálpatriótát keresek a padra” nyilatkozta szeptember elején Strausz László seggberúgása után, majd önmaga ült le oda 1 v. 2 meccs erejéig. Képesítése annyi volt a focihoz, mint nekem területfejlesztő geográfusként – de ez nem izgatott különösebben senkit. Hogy Nagylakit ki követte… talán Linka József vagy idősb Bozai Gyula? Emlékszik valaki? De a jugó elnök is megérte a pénzét, akit szintén Nagylaki hozott, az meg magával 6 használhatatlan ám játszatandó délszláv csodát, +2 tehetséget, ők (Oláh és Nagypál) később Prukikávé értő kezei alatt lettek kaposparti idolok). Szeged OFF, pár hétre rá szegények meg is szűntek, helyettük a Pécs ugrott be az NBII-ből…hihetetlen sztorik].

Mi meg közben a Fradit vártuk utolsó fordulóbeli ellenfélnek.

Hát reménykedni nem nagyon volt miben a találkozó előtt, erre, meglepetésre 0:1-ről még fordítottunk! Nagyot játszott a csapat, nem szépen, de hajtva, sőt 1-2 formás támadás is kicsúszott a vörös-fekete ágyúcsövön… két gólunk szépségdíjas volt, előbb Ploki csatolta fel a heggesztőhemüt, aztán a kis Pinyő is a léc alá suvasztott egy gránátot, az akkoriban már Sztanko Poklepovicsra és kosáredzéseire idvezülő Fradi pedig megzavarodni látszott. Sajna nem sokáig, jött a Honvéd-faktor és a meccs végére a fordítás, pedig itt tényleg járt volna nekünk a pont az öcsém szavaival élve „kegyetlenül ergya” időjárásban. Szépen küzdő seregünk: Vezér – Plókai, Hungler, Szekeres J. – Fehér (Domokos), Pintér, Szekér, Téger, Lóczi, Szabó T. – Wukovics. Tóth Misi duplázása azért fájt. Nem kicsit.

Miután egy héttel ezelőtt az UTE meg kialázott minket az MK-ból, így nem túl édeskés szájízzel vonulhattunk a téli pihenőre, én magam a „megint egy eltékozolt idény” kezdetű, az elmúlt évek során sajnos unalomig megismert monológot mantrázhattam első vizsgaidőszakomra készülve.

A téli szünet aztán meghozta a földindulást a keretben. A már korábban kiakolbólított Váczi nagy fájdalmunkra aláírt a Fradihoz, ennyi lett a júliusban még az évtized igazolásának szánt történetből. Őt követte a távozás terén az edzővel összekülönböző Gabala és Borgulya, de lelépett Wukovics is és Domokos sem kért többet a Kispestből fél évnél. Szekér az MTK-hoz libbent vissza, hogy onnan továbbálljon máshová – akkoriban az MTK kisebbfajta kölcsönzőcégként működött, emlékszünk. Ha ezekhez a veszteségekhez hozzávesszük, hogy Hercegfalvit meg partvonalon kívülre tette az MLSZ, hát a keret komoly gyengülésével vethettünk számot. Reszeli nem esett kétségbe, gőzerővel kezdte keresni a dobogó helyett megjelölt új cél, a bennmaradás elérését elérni képes harcosokat az NB1 berkeiben – elkezdődött hát a bemigrálás is a Bozsik kapuján. Visszatért pl. Farkas András, az örök tartalékbalhátvéd, honnan máshonnan, mint az ESMTK-tól. Szekér helyére elősöprögetőnek az újabb izraeli kitérőt követően hazatérő Csábi Józsit szánta Reszelő, bár hátvédünk már nem volt a régi, őt mindig, minden körülmények között szívesen láttuk. Az expécsi, illetve hajdan az ős90-esekben még Vidis, Varga Zoli alatt a Fradiban is megforduló Lőrinc Antal védekezőközép- és söprögető pozícióban is használható arcként érkezett, Váczit pedig a Nyírségből elcsábított Szabó Attilával terveztük helyettesíteni – ez utóbbi megoldás azért legalább annyira karcos volt, mint a szépemlékű ’98-as mezreklám energiaitalunk, a Mystery íze („Michael Jackson is ezt issza!”). Szintén Pécsről  hoztuk az exGázszeres Szekeres Zsoltot, a se íze se bűze játékos alig-alig jut majd szóhoz tavasszal – ezzel nem vesztünk sokat. A Borgi, Domokos, Hfalvi, Wuko együttes kiesésével-távozásával arcvonalát vesztő, brutálisan meggyengülő csatársorunkba is elkélt a pótlás – ezt két kiesőjelöltből oldottuk meg. A Kanizsa, illetve a Szeged LC házi gólkirályai, Horváth Gyula és Faragó István érkeztek hát, Faresz kvázi haza, hisz a Szeged, a Vasas és a Győr előtt bizony nálunk mutatkozott be az élvonalban, még Verebes alatt, 1992-ben, így ő bajnokcsapat-tag. Most nehezebb időszak várt rá Kispesten, viszont szemben a korábbi évekkel, ezúttal régi vágya teljesült: tuti kezdőcsatárnak hoztuk…Hát a keret, mint látjuk, kicserélődött, 1994-95 és 1997-98 után a harmadik durván Janus-arcú szezonunk körvonalazódott.

A tavasz az egy évvel korábbit idézte nézhetőségben, különbséget csak az izgalomfaktor jelentett, mert kb. május közepéig telezrityózott gatyával leste szurkolótáborunk a tabellát, hogy vajon kizúgunk-e vagy maradunk NB1-esek. Reszeli alapstratégiát dolgozott ki, melynek lényege a következő volt: az eszetlenül bő, a magyar foci által már akkor sem elbírható 18-ra rúgó első ligás mezőny verhető 6-7 tagját le kell gyalázni, a velünk egy szintűekkel lesz ami lesz, az erősebbektől meg zakózhatunk. A csapat ezt becsülettel tartotta is, egy-két kisiklással. Fontos volt a jó indítás, a Hali ellen idegenben győzelemmel startoltunk, a szoros 2:1 mindkét találatát Horváth jegyezte. (Érdekesség: az egyik fotós kollegával beszélgettem az ősszel, ő emlékezett úgy vissza e tavaszra: a Horváth-Faresz duó érdekes munkamegosztásban dolgozott – idegenben az exkanizsai gólgép, itthon pedig az osonó futású Faragó verte a gólokat, fordított szereposztásra elvétve került csak sor. Kicsit böngészve a statisztikákat ez tényleg így volt.). A jó rajtot a Vasas elleni hazai, menetrend szerinti bokafogás követte (0:4), hogy aztán Pécsről és Vácról is elhozzuk a 3-3- pontot, a tavaszi szokásjog szerinti Horváth Gyula találatokkal (közben a Zetét is vertük itthon, gól – ha kell még mondani- Faragó).

Eztán feketeleves, MTK itthon, Dunaferr idegenben ültet minket az SZ-rollerre. A kék-fehérek elleni hazain Reszeli népszerűsége már omladozott, a korzó egyik jellegzetes hangú agresszora, aki 1 éve Nicsenkónak adott orosz nyelvleckét, most Reszelőt találta meg. Történt ugyanis hogy az NS beharangozójában bajszos mesterünk azt találta mondani: az MTK és a Kispest játékosállománya közt jelenleg nem 2, nem 4 hanem 10 gólnyi a difi. Nos ezek után az MTK 2. találata után érkezett is az eltéveszthetetlen hang a korzóról: „Számolsz már Reszelő? Számológépen számolod a gólókat, Reszelőőőő?”. Maga a meccs katasztrofálisan egyoldalú volt, tényleg nem mertünk még bajuszt se rángatni a kékeken. A Vezér-Szekeres J., Lőrinc, Pintér Z. (Fehér J.Cs.)-Dubecz, Szabó A. (Füzi K.), Téger, Medgyesi, Szabó T.-Faragó (Szekeres Zs.), Horváth Gy. összeállítású csapatunk végül lesimázva kulloghatott le a gyepről. Utáltam ekkoriban az MTK elleni meccseket, konstans alázás volt a jussunk.

A bajnoki címre hajtó két csapat tehát helyre tett minket, s ettől annyira megtorpantunk, hogy otthon a Nyírség is nagy falatnak bizonyult (0:1, Faresz valszeg elaludt). Diósgyőrben aztán javítunk, majd a Debrecent is verjük itthon (házi lopakodónk itt már figyelt, 1:0). Emlékezetes meccse volt a tavasznak a Szőnyi úton megrendezett UTE-Kispest, aminek egy kisebb K1-szpartakiád lett a vége, miután a lefújást követően a pályára özönlő, ellentétes identitású szurkolók megütköztek. Maga a meccs nem hozott ennyi izgalmat (0:0).

Ez volt az a pont, ahol az egy évvel korábbiakhoz hasonlóan megint megfáradtam – közben kiderült hogy bennmaradunk, így a kényszerű izgalmi faktora is alábbhagyott a meccseknek… A vizsgaidőszak is max fokozatra pörgött, és hát egyszerűen a kiábrándító vegetálásunk megint túlcsordította a tűrőképességem határait feszegető türelmességem, az utolsó 5 fordulót így csak hírekből követtem. Ma, ha visszatekintek, 4 ennyire kedvlohasztó idényt tudok felidézni szurkolói pályafutásom során, amikor a tavasz végére egyszerűen elég lett: 1998-99, 1999-2000, 2002-2003 és 2004-2005. Ezek közül az első kettő egymást követte, azt hiszem drukkerségem itt volt a legnagyobb veszélyben. Persze mondanom sem kell, hogy a 2000-res nyarat már megint minden reggel az újságárusnál kezdtem, edzőmeccs-eredmények és igazolások után kutatva…megfáradás az néha van, de menekvés nincs, ha egyszer már körülfolyta agyadat és szívedet a vörös-fekete mezőben álló két aranyszínű oroszlán. Patetikus, de igaz.

Amire még emlékszem a szezon végéről, az a Nagykanizsáról elhozott 3 pont, stílszerűen Horváth Gyula góljával, a Fradi elleni Üllői úti 1:0-s vereség egy atomnyomi meccsen, illetve az idényzárás, ahol pont excsapata, a Győr rondította el Reszeli kispesti búcsúját – akkor már a szurkolókkal is összekülönböző edző is csak a 3-mas sípszót várta szerintem. Ahogy mi, szurkolók is az egész bajnokság tekintetében.

Az idény alapcsapata, kb.:

ŐSZ: Vezér- Plókai, Téger, Megyesi -Szekér- Váczi (Szabó T.), Füzi K. (Fehér J.Cs.), Domokos (Piroska)- Borgulya, Wukovics.

TAVASZ: Vezér- Szekeres J. (Plókai), Téger (Lőrincz), Medgyesi-Csábi- Szabó T., Dubecz, Szabó A. (Füzi K.), Piroska- Horváth Gy., Faragó.

Kapusposzton kerettag volt még Tóth József és Tóth Zoltán, a védelemben Farkas András és Szekeres János tavasszal, Hungler inább ősszel kapott lehetőséget. Középpályán Bánföldi néha még be-beszivárgott a kezdőbe, Pintér, Lóczi és Németh Norbi is kapott néha esélyt a bizonyításra, mint ahogy Szekeres Zsolt is. A csatároknál eltiltásáig úgy festett Hercegfalvi lassan kezdővé is válhat, Torghelle viszont még csak be-bemutatkozott.
A két félidény alapcsapatai jelenősen eltérnek: az őszi, ha nincsenek problémák, edző-játékos konfliktusok és biztosabb az anyagi háttér, dobogóra talán, de első 5-be simán jó kellett volna, hogy legyen. A tavaszi alakulat már egy tipikus biztonsági csapat, kiesőjelöltek ászait összeszedő, így bennmaradni még épp jó gyenge középgárda. Érdekes ugyanakkor hogy a jóval reménytelibbnek tűnő Borgulya-Wukó kettős milyen besült volt az ősszel, s a tavaszra esélyt kapó vadiúj duó, Horváth Gyula és a jellegzetes „lopni osonok a kertek alatt” antimozgása ellenére is gólerős Faragó elévülhetetlen érdemeket szereztek a bennmaradásunkban. Ha kiemelkedő teljesítményekre vadászunk, azokat is főleg tavasszal találunk: Horváthon és Faragón kívül Vezér egyenletes teljesítménye (bár a bravúrok száma ekkor már csökkent) és Szabó Tibi olykor reményteljes játéka említhető meg – bár a kis irányító is inkább csak jelezte a benne rejlő potenciált, ami a maga teljességében majd a következő idényben szakad ki belőle. Dubecz, ha játszott, hozta az évek alatt megismert erős NB1-es középjátékosi átlagát, a nyári új fiúk közül tán pont a legkisebb név, Füzi Krisztián volt a legmegbízhatóbb. Pintér Zoli az örök kiegészítő szerepből 1-1 meccsen (pl. Fradi itthon) már kezdett kitörni, Téger és Lőrincz védőmunkája se volt rossz (utóbbi 3 játékos Szabó Tibihez hasonlóan majd 1 év múlva robbant igazán). Németh Norbin látszott, hogy tehetséges, Lóczin és Bánföldin pedig, hogy menthetetlenek. De az egész idény, így a teljesítmények is inkább az átmenetiségről szóltak, nagy kérdés volt, lesz e tréner, aki a potenciálokat kihozza, aki az itt lévő majd’ 30 játékosból kiválasztja azokat, akik egy új csapat alapjai lehetnek? Erre a válaszra még 1-2 hónapot várnunk kellett.

Az ősz nagy problémája volt, hogy a kétesélyes forgatókönyvből a rosszabb megoldás valósult meg: főként zeniten túli vagy már levitézlőben lévő játékosokat igazolva ezek ahelyett, hogy éltek volna az utolsó lehetőséggel, betliztek, vagy már megfáradtak, vagy a szakmai stábbal nem találták a hangot: a Komora-Reszeli csere sem segített sokat az összeérésben. Tavaszra az összeszedett hátrány miatt már pozícionáltuk magunkat a kiesés elleni harcra, s ekkor Reszeli végül is megtette, amit lehetett- bennmaradtunk. Szerintem azért nem végzett rossz munkát itt – bár úgy tűnik pont nálunk szakadt el nála valami, mert a sikeres győri évek megismétlése helyett mind diósgyőri, mind második győri ténykedése alkalmával is inkább máglyára sem mint piedesztálra kívánták emelni őt az adott klub szimpatizánsai.

Eltelt hát egy újabb év, a csapatnak a történelméből, nekem meg az egyetemből. Nem voltam jókedvű 2000 júniusában, hisz nálunk pénzügyi csőd közeledtéről szóltak a hírek, semmi sem utalt arra, hogy még egyszer valaha visszatérnek általános iskolás időszakom kispesti aranyévei. A folyamatos küszködés a túlélésért kezdte felemészteni a kitartásom, és tudom, sok ezer Kispest-szurkoló érzett hasonlóan ezekben az években. Nehéz volt szeretni a fél évente változó keretű csapatot, ahol minden szezonban más és más gyökértelen szerencsevadászok tűntek fel a vezetőségben és a pályán egyaránt. A játékosanyagunk egyre amortizálódott, a fiatal tehetségek (ekkor a legfrissebb példa Balaskó volt, de említhetjük Kabátot, Kovács Bélát, stb., akik máshol értek be igazán az itteni szárnybontogatást követően) sorra elhagytak minket… és ekkor még bizony nem is voltunka lejtő alján. Mindenesetre a következő idény majd valamelyest old e Honvéd-depressziómon, ugyanis egy hihetetlen, már-már hollywoodi „Menekülés a győzelembe” sztorit produkálunk rövidesen – de ezt már a következő epizód meséli el!

(Amire 1-2-3 hetet majd várni kell mert összecsapóban ismét fejem felett a munkahelyi hullámok).

Az én Kispest-Honvéd sztorim IX. – 1998/99.

Végre kicsit fellélegezve a munkahelyi konstans szopóálarc alól, folytatjuk visszatérő retro-sorozatunkat. 9. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein ezúttal 1998-99 űberszürke hónapjaira tekintünk vissza. Mai epizódunkban Gálhidi György első kispesti regnálásáról emlékszünk meg, Tiszakécskéről taligaszám áthozott új fiúkkal, az idény nagy részében unalomfocit nyomató Kispesttel és se íze se bűze alsó középcsapati identitással való nyüglődéssel. Szerzőnk búcsúzik a gimitől, a csapat viszont az első osztálytól szerencsére még nem. A részt videók tömkelege színesíti, köszönhetően az 1909.hu stábja youtube-munkásságának.

A hideglelős pillanatokat bőkezűen adagoló ’97-’98-as szezon őrült hajszája a bennmaradásért véget ért, a nyáron fújhattunk egyet végre. A csapat NB1-es maradt, a keret tavasszal a névanyagot tekintve, ha nem is a ’90-es évek eleji hőskorszakot, de legalább a ’96-os MK-siker környéki periódust idézte, ez kellő alap a továbblépéshez – gondoltuk sokan. Nos, a dolgok, jó ezredfordulós Honvéd-logika szerint [amelynek egy, a „túlélés a lényeg, nem kell nagyot álmodni” jelszóval ékesített zászló lehetett volna az elsődleges jelképe] nem egészen így alakultak. A szezon végét nem sokkal követte a hír, miszerint a csapatot a bennmaradás biztos kikötőjébe kormányzó Komora kapitány az új idényben kettős pozíciójából visszavéve ismét csak a klubdirektori feladatokra koncentrál majd, sőt utódja is hamar meglett. Előbb azonban újabb pénzember került felhajtásra a klubhoz, ha már egy évvel korábban a „pénzes megmentő” pozícióra kiszemel Krémer Károly kokszosra égett az NB 1 gyehennáján (a máglyája alá önmaga is bőszen hordta a rőzsét, ha a remek békéscsabai igazolásokra vagy a Gázszer elleni félidei auf wiedersehen-re gondolunk). Az új megoldás Szabó Tamás, a Tiszakécskét a III. ligából egy kérészéletű NB1-es jelenlétig finanszírozó vállalkozó lett, aki azzal váltotta meg részben belépőjét a klubvezetésbe, hogy egyből 5 gladiátort repített át a kizúgó ’kécskei kerettől a Bozsikba. Itt már minden gyermeki naivitásomat a sutba dobtam és húztam a számat rendesen- kétszer ugyanabba a folyóba lépni az egyszeri görög filozófus szerint sem egy tuti ügy, mi most pont ezt csináljuk… ha a 8 csabai ász egy éve nem vált be, mi a jó fenének igazolunk csomagban az idei kiesőtől?!

Nos a tiszaparti impresszárió által prezentált csomag végül 5+1 fős lett, lévén az új edző is innen érkezett, Gálhidi György személyében. A középkorú tréner akkoriban fiatal edzőnek számított az első osztályban az olyan öreg rutinrókák mellett, mint a Mágus, Garami Józsi bá Madár Gábor, a Vasból elvétve kimozduló idősb Mihalecz vagy éppen Keszei Ferenc (a.k.a. „a Dunántúl örökös edzője”, ahogy vérfarkas kollega aposztrofálja a bajszos mestert). NB1-es múltja mindössze a Tiszakécske megmentési kísérletére korlátozódott, akiket Szuri bától vett át a vége fele (lehet h a múlt részben rosszul is írtam és a Bozsikbeli 5:0-s lealázásukkor már ő és nem is egykori játékosunk /és örök beugró edzőnk/ ült a kék-sárgák padján). A kupagyőzelmünk környékén Dunaújvárosban gardírozott helyre kis NB II-es csapatot Gálhidi mester, ami szép munka volt, viszont a ’kécskei kaland már nem sült el olyan jól, így –tapasztalatlanságától is tartva- vegyes érzelmekkel tekintettem az új trénerre.

A keretben is komoly változások történtek. Az érkezők között már említettem a ’kécskei csomagot, azaz Tóth József kapust, aki anno a feljutó Zete hálóőre volt, míg Vlaszák ki nem szorította, a veretes Sipos Norbert-Szántó Róbert kettőst, a korábban Vácott már némi nevet szerző Bánföldi Zoltánt és a Varga Zoli-féle Fradiban az „aktuális ifjú üdvöske” címke alatt futtatott, majd stadleri és ’kécskei mélységekbe bukó Holló Ricsit. Rajtuk kívül a már ’95-ben is fél évig itt levő és tehetséges Cseke (végre egy irányító-sóhajtottam) érkezett, valamint visszatért Rott Feri a kapuba (akit az akkor alkalmazott ízesen rurális akcentusú bemondónk konzekvensen Ráóót Ferenc-nek aposztrofált a meccsek előtti névsorolvasáskor). Ez a sor nem túl patinás, főleg ha a távozókkal vetjük össze. A legnagyobb veszteség a középpályán érte a csapatot: 1 évvel Tóth Misi után a kupagyőztes csapatunk másik jellegadó hőse, Bárányos is elmenekült a XIX. kerületi kilátástalanságból Nyugat-Európába (Lommel), én akkor szép külföldi karriert jósoltam neki (nem jött be). Bari kiválásával a Warzycha utáni másik nagy kedvenc is kirepült, egy vigaszunk az volt hogy nem itthon happolta el egy másik klub (ami késik, nem múlik). Rajta kívül a már befutott saját neveléseink közül Mátyus és Kovács Béla a Fradiba igazolt át, méteres késeket döfve ezzel a Bozsik törzsközönségének szívébe, én is csak néztem ki a fejemből és egy-két csoffadt „Bezzeg a Bari” szólammal próbáltam nyugtatni magam. Ha akkor látom a jövőt… A tavaszi csatárdömpingből a kevesebbet játszók (Jovanovics, Baranyi, Touati) is kirepültek, s így tett a két fél éve igazolt légiós, a Diósgyőr elleni emlékezetes emelésén kívül sajna nem sokat mutató Calin és Komlenics is. A Krémer-bébik maradéka (Medgyesi, Horváth Dezső) szintén vette kalapját. Összességében, akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a keret meggyengült. Nem kicsit. Nem várt tehát könnyű munka Gálhidi mesterre!

A szezont Fehérvárott kezdtük, egy jó középerős Vidi ellen úgy, hogy már több, mint egy éve nem nyertünk idegenben! Ekkoriban már nekem természetes volt, hogyha idegenbe megyünk, akkor nagynéha becsúszhat egy mázlidöntetlen de általában nagyüzemi szopola a menü. Ehhez képest nem hittem a fülemnek az esti TS-ben majd a szememnek a másnapi NS-ben: Borgulya 11-esével 8000 néző előtt győzelemmel kezdtük az idényt! Na irány a Bozsik egy hét múlva, ellenfél a friss feljutó Nyíregyháza, ahol a kispad melletti baseballsatyi-viselet és a betonmerev sild kérlelhetetlen hazai élharcosa, Őze Tibor egy fiatal kapustól, a nagy hirtelen kezdőbe tett Balázsytól várta a csodát. Nos az edzői húzás nem vált be, a Fekete Laci erősember-t idéző fordulékonyságú és reakcióidejű benga srác 4-szer nyúlhatott maga mögé (ekkor ezen még jót derültünk, de meg is kapjuk majd Őzét 2003 tavaszára a sors bosszújaként, gondolom valami tirpák gyökerekkel bíró arkangyal az égben megjegyezhette gúnyos vigyorgásunk a korzón). Mégis meleg a vége, mert védelmünk kissé indiszponált és 3-mat is beszedünk. Az idény első hazaiján így álltunk fel: Vezér-Plókai A.,Hungler, Gabala-Pintér, Tarlue, Dubecz, Bánföldi (Farkas A.), Szántó R.(Kabát) -Csertői (Cseke), Borgulya. Cseke viszont gólt fejelt, amit bíztató jelnek fogtam fel. Később kiderült kábé el is lőtte puskaporát ezzel az idényre.

A másik friss feljutó, a Dunaferr ellen úgy mehettünk ’újvárosba hogy 2 meccs 2 győzelem itt, 2 meccs 2 vereség ott. Mindez csalóka rajtkép volt hisz a Dunaferr kerete Tökölivel, Milovanoviccsal, Nicsenkóval és Zavadszkyval a miénkénél jóval erősebb volt, ennek eredménye is lett, 2:1 oda. Megtorpanásunk a következő hazain tovább manifesztálódik, a Vasas szór nekünk 4-et, ekkor én Balatonon csapattam a gimis osztálytársakkal így Öcsém és Apu képviselte a Bozsikban a családot, szegény tesómba ekkor égett bele Bánföldi neve egyszer és mindenkorra, mikor az irányítónak kinevezett, melírozott hajú gyöngyszem félpályánál egy hulló falevélként érkező labdát egy kegyetlen kiflivel a tribünre küldött fel kb. 90 fokkal térve el a szándékolt röppályától. Sírt a labda, sírt a lelátó.

Veszni látszik az induláskor felrémlő, „vállalható idény” remény-képe, ám a diósgyőri katlanból 0:0-lal távozunk, majd Gálhidi Szombathelyen is boldogan nyilatkozhat. Itt ugyanis 2:0-ra verjük a Haladás-Milost (Milos… ó, ’90-es évekbeli csapatnevek, hová lettek…?). A másik kispad akkori ura, Dajka szegény, ellenben lekonyuló szájjal mantrázza: „igazságtalan játék a futball – ezt akkor nem bántuk. Bánföldi mocskosul eltalált lövése óriási gól volt – kb. szerzőjének egyetlen értékelhető megmozdulása kispesti tartózkodása során.

Lendületünk nem lanyhul, a III. kerületet is kardélre hányjuk a Bozsikban, az utolsó NB1-es idényüket futó óbudaiaknál ekkor már olyan legendák is helyet kapnak a pénteki derbin, mint a dél-afrikai VB-n is részt vevő, a rendező ország keretét gazdagító, lírai nevű (és a szemfüles hanta által már többször megénekelt) Macbeth Sibaya. –ő sem mentheti meg azonban a kék-fehéreket a közelgő kieséstől.

Nálunk pedig jön az újabb hullámvölgy: 4 meccs, 1 döntetlen 3 vereség sorban, 3 rúgott és 17 kapott góllal, a Hungler vezette védelem parádézik, gól meg nem nagyon jön elől. A rossz széria kezdetét élőben nézzük végig családilag a Hungária körúton, életem első idegenbeli Honvédmeccsén. A sima 3:0 és Illés játéka, ahogy hülyét csinált az őt fogni kísérlő szegény Tarlue-ből, igencsak nyomasztóvá tette a hétfő későesti hazautat Kispestre. Az MTK –stadion csak jó 8 hónap elteltével rehabilitálja magát a kognitív térképemen, mikor is ’99 június 3.-án a Metallica ajándékoz meg egy életre szóló koncertélménnyel a kék-fehérek pályáján. Azonban akkor este még ez sem vigasztalt volna. A másnapi fizikafelelésnél, mikor is Pápainé rommá alázott, még kevésbé. A Hali is lever minket az MK-ban, korai búcsú tehát idén is, csak nem akar megismétlődni a’95-’96-os menetelés. A rémes sorozat különösen fájó epizódja a BVSC elleni hazai 1:5, ahol az ex-Kerület csatár Aubel vág 3-mat (vagy dupláz csak? Régen volt.) Egy Aubel, aki max 4-5 meccsente vállalt egy –egy gólt Óbudán, Kissék mellett ritkán kerülve be a csatársorba. Ezt követően Öcsémmel olyat tettünk, amit még soha: Aubel sokadik, a BVSC 5. góljánál felálltunk a 70. perc táján és hazamentünk.

Apropó bírók. Ezekben az időkben valahogy alapállássá vált, hogy a játékvezetők utaznak ránk. Mindez a képzet egy-két izmosabb összeesküvés-elmélettel alátámasztva a korzóról könnyen az általános bírógyűlölet irányába fordította az átlagos Kispest-drukkert, így az én, az utóbbi szezonok kálváriájától meggyötört lelkemet is. Tóth Vencel, Hanacsek, Bede, vagy épp az említett Kiss Béla mind-mind Antikrisztusok voltak, s ha nevüket megláttuk az aktuális Népsport-beharangozókban, hát családilag fittyedt le a szánk (csak Vágnerrel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim, ahogy a lelátón egyszer vaki megjegyezte: „ő egy úriember”. Nincs mit hozzáfűznöm). Persze ma visszanézve 1-2 összefoglalót vagy akkori meccset azért máshogy látok dolgokat: nyilván nem a bírók fogtak össze a szegény kiscsapat ellen, hanem mi lettünk penetránsan sz.rok, így a meccsenkénti kiállítások, beszedett tizik nagy része sajnos reális volt (most nem a Saskőy-féle csaló ámokfutásokról beszélek, nyilván). Az azonban tény: nehezen emésztettük meg a közép- (vagy egyre inkább kis-) csapattá süllyedés ódiumát, és ennek gyakran a játékvezetők lettek verbális áldozatai.

Az újabb hazai meccs aztán rangadót hozott, az ősi ellenlábas UTE jött hozzánk. A meccsre épphogy beestünk, én az egyetemi felvételi előkészítőről zúztam haza, fejemben még a kavargó földtani- és gazdaságföcis tételekkel. Amire még ma is emlékszem, az a találkozás a gimis számtektanárommal, aki két napja még TurboPascal programozás-órát celebrált nekünk a középsuli alagsorában, most meg az UTE kispad mögött álldogált a pálya szélén. Tudtam hogy nagy lila, nade ennyire bennfentes? (Akkoriban amúgy igazi sztártanár volt ő, fiatal srác, aki vezette az egyetemi hallgatókat a Bokros elleni tandíj-tüntetésre, no meg a fél lányszakasz bele volt zúgva a „tanár úrba”. Nagy formátum volt : ). Lementem hozzá a kerítéshez lekezelni, nagy büszkén megkötve a Kispest-sálat a nyakamon, mire ő vigyorogva annyit jósolt: Ma kaptok egy hármast”. „Elmész te a búsba”-gondoltam magamban… Aztán kaptunk egy hármast. A másik beégő momentum Pető Tamás kegyetlen nagy gólja, a sors visszavette tehát tőlünk, amit anno az ő –még veszprémiként vert- öngólja adott a ’93 júniusi hajrá során.

Ekkor már látszott: nemhogy a ’90-es évek elejének csillogó, masszív Honvédja, de még a kupagyőztes Kispest-lét is fényévnyi távolságra van a jelentől. A Honvédosság is kezdett kőkeményen átértékelődni: míg korábban a „szurkolói arisztokrácia” rétegét képeztük a csapat szereplését tekintve a magyar drukker-társadalomban, addig a klubbal együtt mi, szurkerek is kezdtünk alászállni a nagy családi összejöveteleken megtűrt, szegény rokon szerepkörébe. Ugyanakkor mintegy kontraszelektív hatást kiváltva ezen események csak tovább erősítették addig sem gyenge klubkötődésem: minél többen gúnyolták, vagy ócsárolták a Honvédot, a HONVÉDOMAT, annál elkeseredettebben védtem a csapatot és annál elszántabban szorítottam a srácoknak. Mindezt jól mutatja az is: ez volt az első idény, ahol szemben a gyerekkor évi 1-2 meccsével vagy a ’90-es évek közepének évi 3-4 élő találkozójával szemben ezen az őszön már alig mulasztottunk tesómmal meccset a Bozsikban sőt mint írtam az MTK ellenin megvolt az idegenbeli debüt is.

Egy győri bravúrikszet követően, ahol („Cata” egyetlen értékelhető KHFC-s fellépését lehozva) Azoitei duplájával 0:2-ről álltunk fel a 87. perctől kezdve, a Zete elleni hazain megint csak a szenvedés jött. Itt némi családi perpatvar is színezte a meccs körtését, Apu ugyanis 50 éves lett, nagy vendégsereg jött hozzánk, de pont a meccs idején Öcsémmel mi meg bíz kimentünk (egyúttal megnyugtatok minden aggódó olvasót: a tortafelszeletelés végére már hazaértünk). A meccsen már Rott véd, aki a DVSC elleni vendégsikerünkkor váltotta Vezért a gólvonalon. A csapat sajna önmagát múlta alul, és Sebők József egy góljával ez a meccs is elment – igaz, a srácok védelmére meg kell említeni, hogy 2 arcot is kiszórt tőlünk a bíró. Ebből megint botrány lett, ugyanis itt már a közönség sem bírja cérnával és egy a vélelmezett bírói részrehajlástól (és csapatunk kiábrándító szezonjától) bekészült harcos a Kanyarból a második félidőben felpofozza a jellegadó mozgáskultúrája nyomán amúgy is gyakran megtalált Kiss Béla bírót. Mindezt tetézte, hogy a találkozó végén egy testi épség-veszélyeztetés szempontjából szignifikáns taglétszámú szakasz a klubház előtt tüntetőleg várta a sporit egy kis elbeszélgetésre-megbúbolásra. Az urban legend (és a hétfői NS) szerint az is megesett, hogy a bírói szobában rettegő játékvezetőhöz egyszer csak bekopogott az egyik szekus, közölve, hogy 1) csak szól: a drukkerek már az öltözőfolyosón vannak, 2) ők meg mennének haza a többi biztonsági komával mert a munkaidő bíz’ lejárt…. Azt hiszem a bíró végül megúszta tasli nélkül, de e bájos sztori újabb csodás mementója az akkori fociközállapotoknak…

…Ahogy az is, hogy az MLSZ által határozatlan időre eltiltott bírópofozó szurkolónk a Fradi elleni évzáró rangadón a felvétel tanúsága szerint ugyanúgy veri a dobját a kerítésen, mintha mi sem történt volna (kispestdrukkeri csibészség rulez) – a beengedésének sztoriját megkapóan egyszerű logikai bravúrral ecseteli a videón nyilatkozó beengedő kollega. FTC a vendégünk tehát, ködös, hideg időben de szombat délelőtti angolfoci-időpontban a rangadó. [Felállásunk: Vezér – Plókai, Csábi, Hungler – Dubecz, Tarlue (Bánföldi), Borgulya, Gabala, Lóczi – Csertői (Touati), Holló (Azoitei)]. A videón minden ott van, ami érdekes: Borghese, akiről máig él bennem a TS beharangozó-műsorának vágóképe amint a normafai Hotel Olimpia (akkori mezreklámunk) egyik szobájának ablakában olvas épp Sportot – ekkoriban a nagyobb meccsekre ott készültünk. Egy hónapja most 2010 végén céges csapat(le)építő kiránduláson jártunk arra, mélydráma hogy milyen állapotban van a szállóépület. Minden elmúlik…

Szóval a videón minden ami számít: Borgi, aki két gólt, és Csertői Reli, aki pedig horrorisztikus képet vág miután Mátyus Jani, az exünk egyik trademarkos hátulsó becsúszásával kifordítja a csatár bokáját (Csertői 1 év múlva visszatér e már soha nem lesz olyan, mint volt), csereként beálló, frissen visszaigazolt és óriási ziccert rontó Touati, idegesítő gólörömű Vincze Ottó, Nyilasiék stábjának távozásáért üvöltő Fradi-horda (egy éve még ők sírták őt vissza, no comment), illetve a Kazinczy szépkiejtési versenyre nehézkesen benevezhető Holló Ricsi achilles-ín – kálváriája… a vége iksz, ami kb. jó eredmény az előző hetek kínszenvedései után (főleg ha elfelejtjük, hogy Mátyus kiszórása után majd egy órát emberelőnyben nyomhattunk) de a téli szünet beköszönte igazi megváltást jelentett ekkorra…

A téli pauzát egy izgalmas észak-afrikai edzőtábor színesítette: újdonsült testvércsapatunk, az ősszel nálunk vendégeskedő Bizerte invitált meg minket Tuniszba, ahova már az új fiúk is a csapattal tartanak. Visszatér Medgyesi fél év szünet után a védelembe, illetve érkezik a BVSC-nél 2 éve felfedezett tehetséges fiatal, olimpiai válogatott Zováth (ezúttal ő is Tiszakécskéről ha jól rémlik), s nem egyedül, egy másik tiszaparti csatárt, Török Lacit is hozva magával. Többen kérdeztük ekkor szurkolók: ha már ’kécske, akkor miért nem a 3 éve is megkörnyékezett, gólerős Ballát hozzuk, miért Törököt? E kérdésünkre sajnos a tavasz sem ad értékelhető választ. Nálunk kötött ki a korábban a Stadlert is megjáró takarító hátvéd/védekezőközép Schultz László is, aki utánunk eltűnik előbb a foci majd az élet süllyesztőjében, egy Ferihegy-közeli gázolást követő baracskai fegyház-szolgálattal. Említésre méltó a féléves kecskeméti kölcsönből visszatérő ifjú titán Hercegfalvi, aki első felnőtt idényére készült, valamint a 4 velünk próbálkozó afrikai harcos közül egyedüliként leigazolt Mansour Kane. A távozók között a sok vizet nem zavaró Sipos vagy a Piroskához képest igen halvány balszeles-produkciókat nyújtó Szántó (azért csak elvitte a Dunaferr) mellett Rott sztorija érdemel említést. Az egy kisebb megszakítással ’94 óta cserekapus portás amint írtam idén kiszorította vezért 4 meccs erejéig, majd Vácott visszatette Ádámot Gálhidi. Rottnak ez sok volt, a SportPluszban kiöntötte lelkét Bocsákéknak, miszerint ennél többet érdemelt volna. Nem volt maradása Kispesten, így eligazolt – személyében a „Kispesti Rampullát” sirattam, kedvenc cserkapusaim egyike volt. Persze csak Tarlósi Pista után.

A március elején újból meginduló NB1-es küzdelmeket a Vidi elleni őszi győzelmünk visszavágójával kezdtük meg. A borzalmas időjárás (kb. olyan ótvaros telünk volt, mint most) még csak hagyján, ám a Bozsikot üzemeltető grémium nagy ötlete, mely szerint a pályára hulló havat február elején traktorokkal kell letolni a felengedő altalajú gyepről, minden volt, csak nem a hosszútávra előretekintő tudatos gondolkodás jele. A rajtra a Bozsikot sikerült az NB1 leggázabb talajú stadionjává tenni, és a Fehérvár ellen ez is hozzájárult az alig nézhető kategóriába sorolhatósághoz. A vendégkispadon üldögélő Mágus és Gálhidi csatája végül döntetlent hozott, bemutatkozott viszont csapatunkban kezdőként a fél éves vidéki kölcsönadásból hazatérő ifjú Hercegfalvi, később számos hozsanna és gyalázás tulajdonosa a csatársorunkban. A másik debütáns Mansour Kane az új idők fekete gyöngyszeme. Hát a nevén meg a séróján kívül más (értsd: focijelenet) sajna nem ugrik be róla.

A következő fordulóban Nyíregyen tudjuk meg, mi a Szparisok Istene (0:3) majd újabb hazai remi a jó erőkből álló Dunaferr ellen, Varga Zolival az ellenfél padján. A 0:0-ás meccsről egy komolyabb emlékem van, az meg a korzón mögöttem ülő és ordibáló gyalázókisiparos onemanshow-ja melynek keretében az ukrán Nicsenkót osztotta emberünk veretes „pasli damoj, igooooor, pasli damooooj” egysorosával. Az első szebb sikert a Húsvét hozza el, melynek vasárnapját megelőző előestéjén Dubi vezetésével (ergo: duplájával) rúgunk egy hármast a Diósgyőrnek. A 3. gól szerzője az azóta NB II-es csapatunk kispadját is megjárt Gabala volt, ami jelzi a tavasz egyik nagy specialitását: csatár-vagy anblokk támadógólt elvétve láthattunk e hónapokban…

Bizony, az első Gálhidis tavasz úgy égett bele emlékezetembe, mint a legunalmasabb Honvéd evör addigi szurkerségem alatt. Kegyetlen performanszok jellemezték a csapatot, meccseink nagy része joggal nevezhetett a legunalmasabb találkozók Pantheónjába. Akkor edzőnket okoltam főleg, de be kell látnom: azzal a kerettel a támadófocival azonosított Guardiola sem tett volna csodát. A kezdő rendre egy rakat védekezőközéppel állt fel, nem is rémlik hogy lett volna klasszik irányítónk…amikor Dubinak kell azt játszani középről az éppúgy régen rossz, mint amikor 2-3 évvel korában Illésék lustálkodása idején Durci próbált előremenve trükközni. Érdemes megnézni pl. a záróforduló-beli, Fradi elleni sikerünkkor a középpályát: Schultz, Zováth, Gabala, Pintér Z., Cipf. Az utóbbit leszámítva a másik 4 echte szűrő, Schultz a hentesebbik fajtából ráadásul (és Gabala Krisz sem volt angolkisasszony). Piros lapokra tehát igen, fineszes megoldásokra kevéssé számíthattunk e periódusban. A ma divatos, Egervári által is bőszen mantrázott „szerethető csapat” wikipédiás szócikkében valszeg nem ez a ’99 tavaszi Kispest-Honvéd lesz a csatolt példa.

A DVTK legyőzését egy hétközi Hali elleni kötelezőbehúzás követte, végre csatár (Borgi) góllal és életem addigi egyik leghangulattalanabb meccsével. Hova tűnt már akkor az alig egy évvel azelőtti fergeteges hangulatú Diósgyőr elleni 2:1? Ultráink egy frissen beszerzett hangosbeszélővel szinte „taktikai utasításokat” mondtak be a pályára, s amikor a nagy csöndben egy Vezér-védés után jött a „szép volt, Ádám” hangosbeszélői mondat majd nagy röhögés a lelátón, hát mindenhol éreztem magam csak egy bajnoki meccsen nem.

Közben –szándékai ellenére- a keretből kiszáll Philip Tarlue. Az anno vele együtt ideérkező Moses már vagy 1 éve letiplizett Koreába, Tarlue azonban ősszel egészen stabil alapembere lett a csapatnak. Tavasszal, az idény kezdetén aztán behívta őt a libériai szövkap némi Afrikai Egységkupa-selejtezőre, ami nagy szónak számított akkoriban, régen volt már légiósunk válogatott. Nos, Philipünk ki is utazott annak és rendje módja szerint, ám a reptéren fennakadt az útlevélvizsgálaton – a ferihegyi fináncok ugyanis kiszúrták, hogy valami nem stimmel az útlevélképpel. A színes fotó-like megoldásról aztán Tarlue töredelmesen bevallotta: az bíz a kupagyőztes csapatposzterünkről származik, és leleményes barátai oktrojálták be a csapatfotóról kivágott kis képet a passzportba, mivel épp nem volt kéznél szabvány igazolványkép a védekező-középpályásról. Bohócliga, 1990-es évek vége. Szemembe könny szökik. Végül szegény Tarlue, aki akkorra már amolyan kvázi-kedvenceim egyike volt (abból a keretből bizony nem volt könnyű szemezgetni), végül vagy 2 hónapot húzott le a Vám-és Pénzügyőrség Száva utca környéki 99-es buszmegállóhoz közeli létesítményében (ami mellett akkoriban gyakran húztam el a BKV említett járatán NS-t böngészve), úgy, hogy kb. csak Gálhidi látogatta az edző beszámolója szerint – majd kiutasították az országból. Szép lezárása az itteni karrierjének.

A tavasz botrányát az MTK elleni derbi szolgáltatta – itt a Kanyar némi nemiszerv- és rasszközpontú élőképpel-drapival is készült, majd az MTK vezető gólja után egy elposszanó kétajtós szekrény a tribünön felhúzva magát azon, hogy a kék-fehér találatot a vendégdrukkerek a páholyban ünneplik egy „miért nem húztok át a vendégszektorba?!” felkiáltással a 6 vendégszurker nyakába öntötte fél korsó Borsodiját. Mégsem szegény öregek jártak a legrosszabbul, hanem Dénes Tamás rádiós és kék-fehér szimpatizáns, akit a 2. góljuk után, egy szoftos megkergetést követően tomporon kínáltak szurkereink, ugyanis a derék DJ hiába próbált bemenekülni az egyik sajtófülkébe, nem fért be, s kilógó hátsó fele így szedhetett be néhány teli rüsztös kísérletet (mindez a videón is megtekinthető – az esetet lakonikus nyugalommal, kezében sörrel végignéző kollega legendás). Jellemző a csapatunk erejére hogy a 2. félidőben Öcsémmel inkább a tribünös meccset néztük, nem pedig a gyepen folyó (sajnos egyoldalú) harcot. Így láthattuk azt is, amint a felérkező rendőrök elkapnak egy hőzöngőt, akit aztán egy másik szurker-szabadcsapat azon minutumban ki is szabadít. Erre mondta volna a Macska-jaj film derék anyakönyvvezetője: “tiszta kááááosz”.

E meccset követően a kilátástalan játék, illetve mutatott akcióinknak a meglehetősen kevéssé vonzó esztétikai értékének együttese épp elég lett ahhoz, hogy a közelgő érettségi-felvételi kombó miatt exponenciálisan megnövekvő tanulási szükséglettel kiegészítve pár hétig távol tartson a Bozsiktól. Így csak TV-n keresztül szenvedtem végig a Siófok elleni hangulattalankodást, ahol Kabát végre tolt egy olyan fejest, ami mutatta: eddigi bizonytalankodásai után jó kis NB1-es csatárrá érhet a fiú. Azzá is ért a Warrior, csak nem nálunk…

A DVSC elleni 0:0 hasonlóan borzalmatos élménynek bizonyult, félidőben vissza is mentem a matektételek fölé, Hajdú B. a meccs végén jegyezte meg azóta legendássá vált összegzését: „ha van szívbeteg ismerősük, nyugodtan ajánlják neki ezt a meccset, nem fenyegeti semmi veszély…”

Vereségekkel tarkított vesszőfutásunkat a Győr ellen szakítjuk meg egy eső utáni 4:0-lal a Bozsik-stadionban, ahol az égi áldás annyira szétáztatta az amúgy is katasztrofális gyepet, hogy a körülményekre bátran aggathatjuk rá az irreális jelzőt. A videón is hallhatjuk, ekkor már közölte a vezetés Gálhidivel, hogy game over a szezon végén, így a fiatal edzőnek új kalandok után kellett néznie.

Előbb azonban Zegen kapjuk meg az akkoriban szokásos zalai tockost, a videót itt is linkelnem muszáj, hisz a Benkő- és Komora nyilatkozatok igazi klasszikusokká értek (kameramozgás, vágóképek, orgánumok… imádlak ’90-es évekbeli NB1), majd egy Kabát-duplás búcsú a Bozsiktól a Vác ellen.

A szezont aztán Gálhidi egy szép ostorcsördítéssel zárja: az MTK-t utolérni már nem képes, és az idény végére be is sülő Vlak-féle Fradit egy meccsvégi Borghese-góllal megütjük az Üllőin- ez akkor szép skalpnak számított – kár, hogy az idényvégi meccs már nem sokakat érdekelt. Az Üllői úti győzők: Vezér – Plókai, Csábi, Medgyesi – Schultz (Hercegfalvi), Pintér (Holló), Zováth, Gabala (Némethy), Cipf – Kabát, Borgulya. Lábtörése után itt tért vissza amúgy a jó Cipf Zoli, akit még egy évvel azelőtt a ’98 tavaszi bennmaradásért vívott harcunk során likvidált Tóth András gyakorló fejvadász a Fáy utcában. A bajnokságot végül 18-ból a 12. helyen zárjuk, alsó középcsapatként, igazi NB1-es WestHam UTD státuszba süllyedtünk tehát a magyar Liverpool-éból, nem bántam volna, ha vége lesz ezeknek az éveknek. Jöhet ismét a Hornby-párhuzam: a gimis évadok bizony nem életem legkedvencebb részei, nem volt egy nagy eresztés a VPG-s társaság, és ezek az évek a Kispest életében is egy beszürkülést hoztak, úgy kezdtem már visszatekinteni a kora ’90-es évekre, mint valami régmúlt csodára, ami talán igaz se volt…

Az idény alapcsapata kb.:
Vezér- Plókai, Hungler (Csábi), Gabala (Tarlue, Medgyesi) – Szántó, Bánföldi (Schultz), Pintér Z. (Zováth), Dubecz – Csertői (Kabát), Borgulya.
Pályára lépett még kapusként Rott, a védelemben Müller Krisztián és Farkas Andris, a középpályán Cseke, Hercegfalvi, Némethy, Cipf, Lóczi Robi, a csatársorban pedig Kane, Holló, Török, Azoitei és a Fradi ellen Touati.
Kiemelkedő teljesítményekről nehéz beszélni. Dubecz kábé alapember lett, Zováth se volt rossz tavasszal, Gabala is hozta az átlagot, de igazán emlékezeteset kevesen alkottak ebben a szezonban. Burgi rugdosott 1-2 gólt a Fradi ellen pl. csak ő volt eredményes oda-visza…de benne is több volt szerintem.

Említettem már, de muszáj még egyszer leírnom: az általam addig látott legszerényebb vonzerejű csapatunk volt ez, egy iszonyat unkreatív keret. Ősszel még Cseke érkezésekor bíztam az irányítójáték újbóli felpezsdülésében, de az idény előtt egyszerre távozó Bárányos-Kovács Béla kettőst egyszerűen nem tudtuk helyettesíteni. Gálhidi szegény abból főzött, amije volt – ősszel a ’kécskei csomagból Szántó Robistul (aki nem egy Piroska) meg Holló Ricsistől (aki nem egy Tóth Misi), és főként egy Bánföldivel, aki meg Bánföldi. Brrrr… Tavaszra meg ugye ott volt a Schultz, Zováth jellegű szűrő-szufficites középpálya, ahol Dubi vagy Gabala kenhette volna a ritmust. Igen gyér, valljuk meg. Persze arra jó volt a csapat, hogy a középmezőny aljára gond nélkül bejöjjünk, legalább a közvetlen kiesés-veszély nem nagyon legyezte arcunk. El kell viszont ismernünk kertelés nélkül: ezekben az idényekben sokszor az mentett meg minket, hogy a Kovács Attiláék által 18 csapatosra hizlalt első osztályban (alias PNB) mindig akadt 3-4 outsider aki még nálunk is szoftosabb teljesítményt volt képes összehozni (Stadler, Kerület, Tiszakécske, Nagykanizsa…mikor ki). Igazoláspolitikánk, amely ekkor már évek óta (a Komorás őrült tavaszt leszámítva) az „olcsó árut nagy tételben” jelszóban gondolkodott, ismét szép bizonyítványt állított ki magáról – ezúttal a szponzor irányultságát tekintve a Tiszapartról raklappal hozott középszerű spílerek tekintetében. Fájdalmas, hogy több játékosunkat (legyen az saját nevelés, mint Kabát, vagy fiatalon idehozott arc, mint Zováth) miután itt „kikupáltuk” az igazi kifutásukat más másutt nézhettük végig csorgó nyállal…

Érdekes évad volt ez abból a szempontól is, hogy az első olyan őszt hozta el, ahol rendszeres kijáróvá avanzsáltunk tesómmal az addigi alkalomszerűség helyett. A meccsek nagy része azonban sajnos igazi kínszenvedés volt. Míg ősszel még bírtam ezt a fajta gyűrődést, addig tavasz végére az iskolai kötelezettségek kicsit hátrább tették vörös-fekete kedvenceim a preferencialistán. A család meg a barátok ekkoriban kezdték hinni, hogy kinövök ebből a fura hobbiból, de ebben tévedtek.  Gálhidi  tehát búcsúzott, ő majd 4 év múlva tér vissza egy igen nemes feladat során bizonyítva hogy helyén van a Kispest-szíve. Következett egy újabb nyár, ahol nagy ígéretekben nem volt hiány, a kispadot ismét becélzó Komora újfent igazi erősítésekről kezdett beszélni, én meg úgy éreztem: annyi szarság zúdult már ránk az elmúlt szezonokban hogy most tényleg egy jó idénynek kell jönnie. A privát életben pedig az egyetemmel indult egy új szakasz számomra, egy új szakasz, ami kedvenc magyar csapatomnak is eseménydús, hullámzó és enyhén szólva vegyes előjelű –túlnyomórészt azonban negatív- periódusok váltakozását hozza – ezekről az évekről szólnak majd következő epizódjaink.

Újabb távozók

bojtorMúlt héten tovább folytatódott a keret-átalakítás, igaz némileg egyoldalú szakasznak vagyunk jelenleg tanúi. Pillanatnyilag továbbra is a “távozók” dosszié kerül feltöltésre újabb elfektetendő aktákkal. Gary Tavarsért nem hullajtunk majd krokodilkönnyeket, az a pár MK meccs, ahol játszott a gall fenomén, nem vésett kitörölhetetlen rúnákat lelkünkbe.

Cséke György is 1-1 bajnokin jutott csak szóhoz, meglehetősen szórványos idő-mintázatban másfél év alatt, ha Debrecenit, Botist vagy Cuerdát (Oh, my God…) kellett helyettesíteni az említett delikvensek valamilyen okú hiánya miatt. Bojtor Laci is megkapta az elbocsátó szép üzenetet. Én a részemről őt a keretnél tartottam volna lelkesedése miatt, de hát Supkának már anno se kellett, így nem nagy a meglepi.

A távozó Bojtor még egy gyors évértékelést tolt nekünk a Kecsó elleni Ligakupa-meccs után. Mint látjuk, azóta a sors máshogy intézte a dolgokat, így az értékelő beszélgetés búcsúinterjúvá avanzsált.

“Újabb távozók” bővebben