Vezér vagy Veréb? – ez itt a kérdés

Kemenes, Czuczi, Szemerédi, Vereckei, TóthIlyen nincs basszameg! Értem én, hogy a szegény embert az ág is húzza, valamint, a baj nem jár egyedül és hasonló népi bölcsességek, de ennyire szerencsétlenek tényleg már csak mi lehetünk. Kemenes Szabi eltiltása még tart, erre Czuczi Marczi megsérül az egyik edzésünkön, vagyis pontosabban agyrázkódást szenvedett, ahogy azt első hírek szóltak. (Azóta kiderült, a nyelvét nyelte le. Az se sokkal jobb.)

A klubhonlap bizakodó, hogy Marczi akár rendbe is jöhet a Loki elleni meccsig, de ha mégsem, és hogy mi lesz a vészforgatókönyv, arra nincs egy fia utalás sem a szövegben. A nagycsapat keretéhez elméletileg két kapus tartozik: Kemenes és Czuczi, tehát ha marad minden a jelenlegi állás szerint, akkor ez eddig nulla lehetőség. A Honvéd-MFA néven futó NB II-es csapatnál szintén ketten vannak: Szemerédi és Vereckei, és persze ne feledkezzünk meg a Rossi mellett kapusedzősködő Tóth Ivánról sem. Mondjuk Iván 42 éves, ami elsőre idősnek tűnhet, de azért volt már példa ennél a kornál acélosabb visszatérésre is a diósgyőri Verébről, aki 1998-ban Rácz és Nota sérülése miatt, csaknem 50 évesen hozott le egy meccset.

Szóval van gond dögivel. Az elmúlt meccseken Czuczi mögött az idén decemberben 19 éves Szemerédi Norbert ült, vagyis vélhetően neki kellene kezdenie (és persze debütálna) Debrecenben. Norbinak felnőtt szinten eddig mindössze egyetlen meccse van, az is még tavalyról de legalább az NB II-es csapatban, amúgy pedig azt az idényt az U19-eseknél védte végig. Ha úgy adódna, hogy játszania kell, akkor reméljük megismétlődik egy hasonló csoda, mint volt Vezér Ádival, aki még 17 sem volt, amikor bemutatkozott a BVSC-ben, és 18 sem, amikor már kölcsönvettük a Sampdoriát is elpicsázó csapatunkba, hogy utána hosszú éveken át ő legyen az alapértelmezett kapusunk.

Rossi mellékesen gondolkozhat úgy is, hogy neki inkább egy játékban lévő kapus kell, ebben az esetben a 20 éves Vereckei Dánielre eshet a választása. Dani idén a második csapat kezdőkapusa, kivéve egyetlen meccset, amikor az eltiltott, de ebben a ligában szerepeltethető Kemenes védett helyette. Érdekesség, hogy cseréjének ugyanazt a Szemerédit nevezik rendre, akit az NB I-es meccsekre is Czuczi mögé. Vereckei mellett szól tehát, hogy játszik, valamint, hogy 14 NB III-as, és 12 NB II-es meccsével jóval tapasztaltabbnak számít Szemerédinél.

Reméljük Czuczi felépül, de ha nem, akkor majd nem irigyeljük Rossi mestert, mert hét forduló alatt kétszer kezdetni debütáló fiatal kapust az élvonalban az nem épp egy edző álma.

Hétvégén ettől függetlenül bajnoki fordulót is rendeznek, mi pedig megyünk Debrecenbe, de most őszintén, az a legkevesebb, hogy ott mit játszunk. Örülünk, hogy Varga Józsika kihajtotta magát a válogatottban, ezért fáradt(!), hogy visszatért Cvitkovics Cicó, de le is sérült egy félelmetesen hajtós Ligakupa-derbin, tehát ellenünk majd nem játszik, hogy Mészáros szintén sérült, pedig láttuk, elkelt volna a hollandok ellen betliző védelemben, de majd így – ha felépül – bepótolhatja Délczeggel.

Jó ez a Loki amúgy, és/de egyelőre még nem a mi szintünk. Ott ha valahol hiányposzt van, akkor igazolnak rá egy tehetséget, vagy legalább egy ismert játékost, miközben mi fiatalokat hozunk a Talent-programunkba. Érezni a nem is annyira finom különbséget?

Érezni hát, de a pályán talán majd nem. Idén azért nem vagyunk rosszak, sőt, a védelmünkre simán büszkék lehetünk, ráadásul úgy tűnik, hogy pusztán minőségi támadókkal nem lehet megverni, kell hozzá egy fineszes, valami többletet mutató középpályás is. A lényeg, hogy Debrecenben vannak ilyenek, de vagy sérültek (Cicó, Bouadla – aki egyébként mi a toszt keres Magyarországon ezzel a tudással?), vagy Szakálynak hívják őket, és akkor rosszak, de valamiért mégis agyonmagasztaltak a sajtó és a válogatott-behívók alapján. Ha őt és az esetleg középen kezdő Vargát sikerül megfogni, ha Lovricot nem futtatják szét a szélen, akkor a döntetlen alapnak tűnik, minden más pedig elérhetőnek. (Figyelem, és fontos megjegyeznem, hogy ez nem olyan esetleg elérhető döntetlen, mint amiről szó volt a hollandok előtti hétfőn, hanem tessék tényleg komolyan venni, mert ez felvállalható bárki előtt a kiröhögés komolyabb veszélye nélkül.)

Menjünk csak játszani egy jót Debrecenbe, nekünk nem őket kell elvernünk (pláne nem a jelenlegi helyzetünkben), de örüljünk minden egyes elhozott pontnak, mert azt nem sokan fogják megismételni a későbbiekben. Amúgy pedig jön a klasszikus kérdés, hogy mi történik akkor, amikor az áttörhetetlen fal a mindent elsöprő erővel találkozik, vagy esetünkre lefordítva: mi történik akkor, ha az otthon 100%-os csapat fogadja az idegenben 100%-os, gólt sem kapó csapatot?

Poszt megnyitása mobilon: QR-kód.

Mi magunk vagyunk a semmiben lebegő légüres tér

Az ugye nem lehet kérdés, hogy a Fradi, az MTK és az Újpest mellett/mögött a Honvéd (Kispest) a negyedik legjelentősebb magyar klub. Egyszerűen mert vannak olyanok, hogy történelmi tények, és ezen belül rovar-bogár módjára sporttörténelmi tények. Például az egy tény, hogy Szent István király volt a natív történelemben, és Pisont István szintén, csak sport előtaggal. Ahogy a római birodalom elbukott a történelem ítélőszéke előtt, ugyanúgy 54-ben mi is elbuktunk, csak épp Ling sporttárs ítéletei alapján. Marx szerint az emberiség története osztályharcok története, a Haladás drukkerei szerint viszont osztályváltások története. Sport és történelem egy és ugyanaz, bár ezt most nem bizonyítjuk, hanem megelégszünk annyival, hogy finoman érzékeltettünk két párhuzamost, amik a végtelenben találkoznak Vanczák érdem nélküli válogatottságainak számával.

Ami viszont ebből az egészből kiemelten érdekel minket, az egy svéd fószer általunk nemrég fellelt statisztikai kimutatása, és az ott szereplő furcsaság, miszerint nála minden idők harmadik magyar csapata a Honvéd! Nem csinált semmi extrát, mindössze annyit, hogy az első magyar bajnokságtól kezdve fogta a csapatok neveit (kinyomozta melyik melyik éppen mikor), majd összeadta az év végi eredményeiket. Így kapta meg azt a hatalmas táblázatot, amelyben összesen 105 csapat örökmérlege szerepel.

Egy ilyen méretű vállalkozás természetesen soha nem lehet hibamentes, és épp itt kell keresni magunkat. Érdekes módon az MTK-t, az MTK-VM-et és a VM Egyetértést három különböző csapatként szerepelteti az adatsorában, vagyis elveti a hazai sportstatisztikusok alaptételét, hogy az MTK-VM az Egyetértés beolvasztása után az MTK eredményeit vitte tovább, majd a profiltisztitás után újra MTK lett belőle. Ennek a megoldásnak a következménye pedig nem más, mint hogy az MTK egyszerre foglalja el – saját jogon – a 4., és a VM-mel közösen a 21. helyet, amiket pedig ha összeadnánk, akkor több mutatóban is elénk kerülnének. Lelke rajta, nekünk ez így azért tetszik.

Ha félretesszük az iménti bekezdésben foglaltakat, akkor akár neki is láthatunk az egyes számok, érdekességek nézegetésének. Félretettük.

96 idény. Kiírom számmal is, mert nem kevés, tehát kilencvenhat idényt töltöttünk el eddig az első osztályban. 1916-ban kezdtük, vagyis éppen 96 éve, tehát valami nem stimmol. A mi számításaink szerint a 96 még úgy is csak 94, hogy abba beleszámítjuk az 1956-ban félbeszakadt, és végül soha be nem fejezett bajnokságot is. Mindegy, ezen sem fogunk fennakadni, bár jó lenne tudni, hogy kivel vont össze minket véletlenül, vagy milyen egyéb ok állhat a háttérben.

A 96 ettől még egy szép szám, és nem csak Kiss Balázs atlantai aranya miatt, hanem mert 100 fölé (vagy akár a közelébe) sem szokás nagyon menni Európában. Itthon ez mindössze két (három) csapatnak sikerült csak: FTC – 107, Újpest – 106, (MTK – 101). Gyorsan fussuk is végig, hogy kik ennek az elitklubnak a további kontinentális szereplői:

  • Ausztria: Rapid Wien – 101
  • Anglia: Everton – 109, Aston Villa – 101
  • Észak-Írország: Cliftonville – 111, Glentoran – 111, Linfield – 111, Lisburn Distillery – 105
  • Skócia: Celtic – 115, Rangers – 115, Hearts – 111, Hibernian – 106
  • Svájc: Grashoppers – 108, Servette – 106, Young Boys – 104, Basel – 103, Zürich – 103, Lausanne – 100

És ennyi. Összesen 20 egyesület mondhatja el magáról, hogy egy évszázadnál is több időt töltött el hazája élvonalában, 20 egyesület, akivel egyáltalán szóba állnának Rejtő Jenő Serény Múmiái, vagyis név szerint Nagy Bivaly és Piszkos Fred. (Igen, szánom-bánom, de lusta voltam összeadni a prágai Sparta és Slavia idényeit, de ezek annyi bajnokságot neveztek sajátjuknak, hogy már maga az is rekordszámba menne.) A 96 szereplésünkkel (amiről persze mi tudjuk, hogy csak 94) nagyon-nagyon közel vagyunk ehhez a bandához, nagyjából a Liverpoolal és az Arsenallal egy szinten, egy szolid tízessel verve a Manchester Unitedet, húszassal az Inter, Milan, Juventus fémjelezte olaszokat, és amúgy mindenki mást, aki ma topligának tartja magát azt nagyon.forrás: tempofradi.hu

Más.

Egy rekordot még ezzel a harmadik-negyedik helyünkkel is mi tartunk Magyarországon, mégpedig azt a kétes dicsőséget, hogy nálunk többször senki sem hagyta el vesztesen a pályát az élvonalban. 824 gyufánk nagyjából annyi, ahányszor a Békéscsaba vagy a Pécs egyáltalán hallhatta a spori kezdést jelző sípjelét. Ha átszámítanánk a manapság szokásos 30 meccses idényre, akkor ez annyi, mintha 27 éven át nem nyertünk volna egyet sem. Szép.

Persze azért a világ nem ennyire sötét, hiszen mi tudjuk, hogy a korai időkben, amikor még csak simán Kispestnek hívtak minket, akkor a 12-14 csapatos bajnokságban általában az alsó harmadban tanyáztunk, a kiesés bármiféle veszélye nélkül, igaz, a dobogó alkalmankénti lőtávolba kerülésének hasonló reménye nélkül is. Mi voltunk a két háború közötti Paks, netán Siófok. Szóval nincs baj, mert valakinek ki is kell kapnia, és teljesen jó dolog, hogy 1950 után – a Honvéd beházasodásával – mi szépen, lassan kezdtük elhagyni ezt a rossz szokásunkat.

Ha egy csapat vereségben az első, akkor adja magát, hogy nagyon valószínűleg a kapott gólok számában is az élmezőnyben találjuk. Nálunk ennél valamivel egyszerűbb a képlet, és vezetjük mindkettőt. Évente átlagosan 40 gólt kapunk, ami nem rossz, bár nagyon messze van a Fradi 30-as értékétől, de pont annyi nagyjából, mint a Videotoné vagy a Siófoké, és messze jobb a századelő olyan stabil kutyaütőihez mérve, mint a VAC 50-e, vagy az ESMTK 63-a. Ilyen az, amikor egy statisztikai értelemben vett kiscsapatnak és egy statisztikai értelemben vett nagycsapatnak közös a történelme.

Ha valahogy mégis meg kellene egyszer majd fogalmazni, hogy pontosan mi is a Bp. Honvéd a magyar futballnak, akkor talán a légüres tér a legközelebbi definíciós formula, ami képes az eszünkbe jutni. Nem vagyunk 100 éve a csúcson, vagy annak közelében, mint a Fradi, MTK és az Újpest, de nem vagyunk annyira sem közepesek, mint egy Vasas, vagy egy Győr; nem tűntünk el a süllyesztőben a Csepellel vagy a BTC-vel; nem vagyunk újnagyok a Loki és (majd meglátjuk) a Vidi mintájára; de nem is vagyunk egyszeri csodák, hogy egy Nyikos legenda lehessen Vácott, vagy Koplárovics Egerszegen, netán Szerethető Sándor Dunaferrben. Mi csak lebegünk, mert korszakunkból több volt, hiába mondják kritikusaink, az végig ugyanaz az átkos rendszer, és felejtik el, 1950-ben, vagy 1991 után összesen (és legalább) három bajnokságot már saját jogon húztunk be.

Tichy Lajos (forrás: origo.hu)Amióta van magyar futball, mi nagyjából mindig ott voltunk az élmezőnyben, csak épp nem mindig élcsapatként. Hiába a centenáriumon túli történelem, a Kispest sokaknak még mindig csak Puskás, Bozsik, Tichy, Détári és talán kicsit Pisont, pedig annál jóval többek vagyunk. Láthattuk a poszt korábbi részeiben, a hosszan tartó gyengébb időszak ugyanúgy a történelmünk integráns része, mint a bajnoki címek, vagy a kupagyőzelmek, és ugyanúgy büszkének kell lenni rá, mert nem kis dolog az eleinte amatőr, majd professzionális körülmények között mindvégig megragadni az első osztályban. Érdemes megnézni, a korszakban ugyanez talán csak a három nagynak sikerült rajtunk kívül. Van kérdés?

És még egyszer a légüres térről. Az egyértelmű, hogy nem vagyunk egyívásúak az imént mögénk soroltakkal, mert annál azért tényleg többek vagyunk, a nagyobb kérdés, hogy mérhetjük-e magunkat az előttünk állókhoz, akik azért hajlamosak voltak kétszer annyi bajnokságot nyerni történetük során, mint mi. Őszintén? Fogalmam sincs. Ha emberöltőre nézzük, ha csak az 1945 utáni történelmet vesszük alapul, amikor pedig fenekestül forgatták fel a régi erőviszonyokat, és konzerválták hosszú-hosszú időre, akkor igen, sőt, nagyonis. A modern(nek nevezhető) futball korszakában bizony ott álltunk velük együtt, és kicsit néha még előttük is. Vagyis van nézőpont (ahogy a svéd srácnak is, úgy nekünk is), ami alapján a Honvéd bizony egy a Fradi, MTK, Újpest hármasából négyeséből!

Igazából persze a fene tudja, lehet mindenen gondolkodni, meg beszélgetni róla, a lényeg úgyis a lényeg marad, márpedig az csak annyi volt, hogy akartam linkelni egy táblázatot, aztán elkanászodtam, és lett belőle valami sefüle-sefarka poszt.

Sebaj.

Ötödévértékelő mindenféle kimutatások

Lement hat forduló a bajnokságból, vagyis az egésznek az ötöde, és az őszi szezonnak is nagyjából a harmada, tehát illendő lenne valamilyen szinten összefoglalnunk az eddig történteket. Eredetileg múlt hét közepére, az MTK elleni meccs előttre terveztük soros zanzánkat, de aztán máshogy alakult, így legalább ki tudjuk használni a két hétnyi bajnoki szünetet, hiszen Szerethető Sanyibá armadája Andorra ellen indul újabb csúcsokat meghódítani a nemzetközi futballtérkép eddig fehéren maradt foltjaiból. (További adalék, hogy a harminc ugyanúgy osztható maradék nélkül hattal, ahogy öttel is, vagyis ez a kis csúszás nem számít, vagy ahogy egy jeles barátom mondotta, amikor matekot, mint tárgyat kellett felvennie, de mivel az előre kinézett csoport addigra már tele volt, ezért odaállt a tanárnő elé, és ennyit szólt: „Tanárnő, de hiszen én nem osztok, nem szorzok.”)

Játékpercek

Hat meccsen összesen 540 percet lehetett legfeljebb a pályán tölteni, ha nem vesszük figyelembe a hosszabbításokat, és mivel ezt az MLSZ hivatalos jegyzőkönyvei sem teszik, így mi sem fogjuk. Ennek a kikötésnek két következménye lesz számunkra: adegy, ha valakit a 90 percben, vagy utána hozott volna be Rossi mester, akkor azokat úgy könyveljük, hogy 89 perc a kezdőnek, 1 perc a cserének; adkettő, Kemenes Szabi 91. perces kiállítását is úgy vesszük, hogy 90 percet játszott a Videoton ellen. Apró torzítások, szerencsére komolyabbat nem változtatnak majd a lényegen.

Az összes játékpercet (100%) eddig négy játékos töltötte végig a pályán, betűrendben: Debreceni, Ignjatovic, Lovric és Marshal, vagyis a négyfős védelemből hárman és az első számú védekező középpályásunk. Hat meccs, hat kapott gól, azaz meccsenként pontosan egyes átlag. Bárhogy nézzük, elfogadható, és mivel a megoszlásuk szerencsés volt, így három egy-, és egy kétgólos győzelem is belefért ebbe az etapba. Szóval a védelem nagyjából rendben lévőnek tűnik, de legalább stabilnak.

A Makulátlan Négyest hárman követik látótávolságból: Délczeg (487 perc / 90% az összidőből), Ivancsics (485/90%) és Zivanovic (481/89%). Dél az első körös Siófokon még csereként kezdett, hogy utána bennragadjon a csapatban, és az öt végigjátszott meccse alatt három gólt vágjon. Gegét a Videoton és a Fradi ellen lekapta Rossi a második félidőben, mindkétszer egygólos előnyünknél, miközben a többi négyet végig a pályán töltötte. Zivanovic rosszul rajtolt Siófokon, jogos volt a cseréje, hogy utána legyen három parádés és két közepes meccse. Érdekesség, hogy mind a Paks, mind az MTK ellen az ő lehozatalával próbált frissíteni mesterünk a csapaton, sajnos mindkétszer komolyabb eredmény nélkül.

A középmezőnyt ketten alkotják: Baráth Boti (381/76%) és Diaby (337/62%). Baráth kényszerű csere volt még a második fordulóban megsérülő Vidovic helyére, hogy sokunk hatalmas meglepetésére egy számára idegen poszton bizonyítsa, a mi akadémiánkról is kerülhetnek ki komoly tehetségek. Diaby az összidő valamivel több, mint felét töltötte a pályán, ami érdekes, hiszen Rossi 4-3-3-as felállásába nehezen fér be két vérbeli középcsatár, vagyis ha a pályán van, Délczeg kénytelen kihúzódni a jobbszélre, Zivanovic és Lovric elé.

Kapusposzton normális esetben úgy állnánk, hogy Kemenes Szabinak van 540 perce, de mivel a Videoton ellen kiszórták (az MLSZ jegyzőkönyve szerint egyből pirossal, és nem két sárgával – fura), így megragadt 50%-on, és átadta az idő másik felét Czuczinak. A fejenként kiosztott három-három meccsen Szabi egy, Marci öt gólt kapott.

Vernes Ricsi 264 percével 49%-os részidős foglalkoztatott, vele Rossi hol kezdőként (Siófok, FTC, MTK), hol lendületet hozó csereként (Videoton, Paks), hol pedig kimaradóként számol (Diósgyőr).

A rövid pad hátránya (vs. a csapatintegritás előnye), hogy Faggyas és Vécsei 166-167 perceket kapott, a meccsek összidejének harmadában. Fagyi egyetlen egyszer sem kezdhetett, viszont az 50. és a 72. perc között mind a hatszor becserélték, míg Vécsei kihagyta a Diósgyőrt, kezdett a Paks ellen, amúgy pedig fél nagyjából fél órákra áll be.

A többi szerepeltetett játékos egyelőre epizódszerepre kényszerült. Vidovic (159/29%) korán megsérült, ami ha nem így történik, vélhetően valamikor csak sokára tudnánk meg, Baráth Boti mekkora isten. Diarra (116/21%) kétszer is kezdett (Siófokon és Fehérvárott), ami ekvivalens azzal, hogy Rossi szép lassan leszokott a két védekező középpályást alkalmazó felállásról, és hátrébb hozva Zivanovicot, Gegével és Marshallal gründolt egy új fedezetsort. Hidi (60/11%) egyszer kezdett (Diósgyőr) és egyszer húztak időt vele (FTC). Nagy Krisztián (16/3%) a Diósgyőr ellen volt egyszerre csere és debütáns. Tchami (121/22%) pedig sokáig sérült volt, visszatérése óta kezdeget, de a második félidőben ő az egyik fix lecserélendő játékos.

Mind a hat meccsen játszott: Debreceni, Délczeg, Faggyas, Ignjatovic, Ivancsics, Lovric, Marshal és Zivanovic. Egyet hagyott ki: Baráth, Diaby, Vernes és Vécsei. Kettőt senki, hármat: Czuczi, Kemenes és Tchami. Kétszer szerepelt: Diarra, Hidi és Vidovic; egyszer pedig: Nagy Krisztián.

Ha ezekből az adatokból megpróbáljuk összerakni az idei csapatunkat, akkor semmi meglepetés sem fog érni minket:

Kemenes / Czuczi
Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth
Zivanovic, Marshal, Ivancsics
Délczeg, Diaby (Vécsei), Vernes (Faggyas)

Ugye?

Akadémisták, saját nevelésűek, magyarok és légiósok

Összesen 19 játékost szerepeltettünk eddig a hat meccsen, a következő felosztásban: 5 akadémista, 2 saját nevelés, 4 magyar és 8 légiós. Érdekesség, hogy egy apró fordulatot figyelhetünk meg az akadémisták és a légiósok meccsenkénti arányában. Év elején két akadémistával kezdtünk, ami az utóbbi fordulókban négy szereplőre nőtt, miközben a légiósok száma 7-ről 5-6-ra esett vissza, vagyis a saját nevelésű fiatalok a légiósok rovására épülnek be a csapatba. (Az egyetlen torzító tényező az egyéb jellegű magyar játékos helyén szereplő akadémista Czuczi, akit ha Szabi majd – vélhetően – levált, akkor három stabil akadémista marad majd.)

A pályára lépő játékosok megoszlása egyes csoportok szerint (fő)
. Siófok DVTK Videoton Paks FTC MTK
MFA 2 2 3 4 4 4
saját 1 2 1 1 2 1
magyar 4 4 4 3 3 3
légiós 7 6 6 6 5 6

Átlag játékpercek az egyes csoportokban (max 540): akadémisták: 219,4; saját nevelésűek (Debi és Hidi): 300; magyarok: 352,25; légiósok: 354,25. Az adatokból jól látható, hogy a légiósaink továbbra is húzóemberek, őket követik (vagy vannak velük egy szinten) a magyarok, majd a saját nevelésűek, és végül a folyamatosan beépülgető akadémisták. Mivel – ahogy az állítólag köztudott – a magyar játékosok megfizethetetlenek, ezt a sorrendet nem is tudjuk igazán kárhoztatni, vagyis az igazolásaink ülnek, és mivel eredményesek vagyunk, felesleges fölöslegesen légiósozni.

Plussz/mínusz mutatók

Futballban ritkán használják a plusz/mínusz mutatókat (röv.: P/M) teljesítménymérésre, mi most mégis tennénk erre egy kósza kísérletet. A mutató lényege, hogy mindenki annyi pluszt kap, ahány gólos fórban volt a csapat, amíg ő a pályán volt, és ugyanígy ugyanannyi mínuszt, ha hátrányban. Egy példával illusztrálva, Vernes +2-es a Paks ellen, mivel a 61. percben 1-3-as állásnál cserélték be, majd a hátralévő 29 percet 2-0-ra hoztuk. (Figyelem, azért mert a tabellán 10-6-os góldifivel állunk, ennél a mutatónál lehetnek a különbség négyesétől lényegesen eltérőbb eredmények is.)

Hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, mi még csavartunk rajta egy kicsit, közelebb hozva az adatokat a foci sajátos világához. Egy aggregált mutatót fogunk képezni az egyes meccseken mért értékek összeadásával, majd ezzel a számmal elosztottuk az összes játékpercet, hogy megláthassuk, kinek a jelenléte mennyire hatékony az eredményesség szempontjából. Az így kapott adatok érdekessége, hogy ha pozitív, akkor a minél kisebb szám a jó (ennyi percenként van gólelőny a játékos pályán töltött idején); és ha negatív, akkor a minél nagyobb a (vagyis, hogy átlagban szopunk ugyan a jelenlétében, de legalább ne nagyon.)

Ennyi bevezető után jöjjenek akkor a nevek, mert úgyis az a lényeg: Fagyinak jelenleg nincs párja a Honvédban a csapat eredményességét tekintve! Milán P/M-je +6, amit 167 játékperc alatt hozott össze, vagyis 28 perc elég vele a pályán egy gólnyi fórhoz. Elképesztő adat. (P/M +6, 28p)

P/M +4-el többen is rendelkeznek: Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Marshal (135-135 perc) és Délczeg (122 perc), vagyis a meccseinket nagyjából végigjátszók, ami nem meglepetés, hiszen a tabellán ugyanezzel a gólkülönbséggel állunk. Kemenes három meccsel, és Gege hattal ugyanúgy P/M +3, Vidovic, Baráth és Zivanovic P/M +2.

Akik viszont igazán érdekesek, azok a P/M +1-es tartományának szereplői közül néhányan: Diaby (337 perc), Vernes (264 perc) és Vécsei (166 perc). Diaby nem indult rosszul, azonban nála jelentősen rontja a mutató értékét, hogy a Paks ellen 1-3-nál kapta le Rossi a pályáról (értékei: 1,1,1,-2,-,0). Vécsei hasonló eset, bár vele alapvetően csereként számolunk, hogy majd hozza a lendületet, amit hoz is, csak épp pont a Paks ellen volt ő is kezdő – és csere. Vernes még náluk is sokkal érdekesebb. Eleinte úgy tűnt, szerepeltetése nincs hatással a gólelőnyre, gólhátrányra, majd jött az ominózus Paks, és beálltával szinte azonnal kiegyenlítettünk, hogy a csapatban ragadva, az MTK ellen ugyanúgy a -2-esek táborát gyarapítsa, mint a szintén – számára – rossz időben lehozott Zivanovic. A lényeg, hogy egyelőre róla inkább nem mondanánk semmit, láthatóan szerencsétlenül jöttek kis számára a percek.

Kérdések hat meccs után

PaulanerSalvatore – aki Ottl révén képes mentális futballtérképén nemzetközi kontextusba helyezni Hidi Patrikot – vetette fel a kérdést, hogy vajon Vécseinek van-e posztja a jelenlegi Honvédban? Szerinte Bálint igazi mélységi irányító lehetne (amit amúgy mi Gegétől várunk már egy jó ideje), a jelenlegi hadrendünkben idegen számára a háromfős fedezetsor jobb oldala. A felvetése érdekes, érdemes kicsit foglalkozni vele.

Az ugyebár adott, hogy Rossi ragaszkodik a háromcsatáros játékhoz, amit mostanában úgy képzel el, hogy Tchamival, Vernessel és Délczeggel kezd, az első félidőben folyamatosan cserélgetve a posztokat, főleg Tchami és Dél között. Mögöttük két támadó (Ivancsics, Zivanovic) és egy védekező középpályás (Marshal) kap helyet, vagyis egy klasszikus mélységi irányító szerepeltetése minimum magával hozná a formáció egyfajta újragondolását. A két védekező középpályásra épülő megoldás (Hidivel vagy Diarrával) Siófokon akadozni látszott, ezen kívül még a Videoton ellen vetettük be az első hatvan percben, vagyis komolyabb merítési bázisunk nincs igazán róla, hogy eldönthessük: működik, vagy sem? Amit még lehetne, hogy kicsit eltoljuk a csapatot, Vécseit hátrébb visszük, szinte Muflon vonalába, eléjük pakoljuk Gegét és Zivanovicot, de úgy, hogy a két fix csatár (Vernes és Délczeg mondjuk) folyamatosan tolódik valamelyik irányba, teret nyitva a szabadon hagyott oldalra érkezőknek, valamint mögöttük a megjátszható (kettő és feledik) hullámban bekapcsolódó Vécseinek.

Ez egy lehetőség, amiről lehet vitatkozni, mi mégis inkább arra az álláspontra helyezkednénk, hogy adjunk még egy kis időt mind Rossinak, mind Vécseinek. Az egyiknek azért, mert nyilván nyerni akar, nem a saját ellensége, vélhetően látja mekkora potenciál van Bálintban, meg fogja találni a helyét, ahogy Bálint is még az elején van egy útnak, amiben simán benne lehet egy új kedvenc Kispesten. Szóval egyelőre jó ez így, ne tartsunk még ott, hogy Vécseire (vagy Vernesre, Baráthra, etc) úgy rakunk terhet, hogy ahhoz eredményességbeli elvárások kapcsolódnak.

A másik komoly kérdés a padunk kérdése. Vajon tényleg olyan rövid, mint amilyennek hisszük néhányan, vagy pont jó, szinte egészséges hosszú és összetételű? Azt látni kell, hogy a kezdőt és a fix cseréket ugyanúgy be tudjuk mondani előre, mint az ezt megelőző Supka-érában, csak most mondjuk nem Hore érkezik időt húzni, hanem Faggyas eredményességet javítani.

A védelemben eddig egy cserénk volt (Vidó helyett Baráth), és azt látjuk, hogy a szélsőhátvédek helyén nagyjából megvagyunk (Lovric és Baráth a jobbon; Novák és Vidovic a balon), de a középről semmit sem tudunk. Illetve annyit mégis, hogy Bjelkanovicot mostanság rendszeresen nevezzük a meccsekre, stabilan játszik a második csapatban, de valahogy mégsem érzi senki, helye lenne a nagyok között. Az új igazolás, a belga harmadosztályból(!!!) érkező Tandia talán ide hoz majd egy ki megoldást, és játékával talán megnyugvást is. Addig pedig reménykedjünk abban, hogy Ignjatovic és Debreceni nem sérül meg, valamint a formájukat is hosszan, nagyon hosszan tudják legalább megfelelő szinten tartani.

Középen észnek ott van Gege, aki legalább tapasztalt, bár nagyon keresi régi önmagát (bakker, mit nem adnánk most az első Supka-korszak Ivancsicsáért!), de legalább fent lehet hagyni 90 percen át, mert – ahogy az korábban már említettük – Vécsei még nincs kész, habár alakul. Zivanovic lendületes, csinálja a dolgát tisztességesen, nála a fő probléma egyelőre az, hogy a formája egyáltalán nem állandó. Egy-két jó meccsre akármikor jöhet egy borzalmas, vagy néhány legfeljebb közepes. És akkor ennyi, vagyis nem, mert ott van még Diakité, aki állítólag jó, de még nem láttuk játszani.

A két sor közötti kapcsolatért egyelőre Marshal Mufi felel, a dolgát jól látja el. Diarra és Hidi felváltva játszogat mellette, rájuk most nem mondanánk nyugodt szívvel, hogy megoldást, vagy legalább alternatívát jelentenek a helyére.

Elől – ha tényleg jön Abass – viszont úgy tűnik megvagyunk. Délczeg és Diaby ebben a szezonban két vállalható középcsatárnak tűnik, ráadásul Gergő elkaristol a szélen is. Vernes, Tchami és Faggyas pedig más és másért erősségünk, akár fél órákra beszállva is.

Szóval a kérdés még mindig adott: rövid, vagy megfelelő hosszú a padunk?

képek: 1909foto.hu

Boldog születésnapot, Souleymane Tandia!

1987. augusztus 30-án jött világra legújabb játékosunk, a kőkemény szenegáli centerhalf. Vagy nem. Olyan források is léteznek ugyanis, amelyek az afrikáner spíler születésnapját korábbra, illetve még korábbra teszik. A kérdésre nyilván az MLSZ-adatbázis fog végleges választ adni, ha szüksége lesz magyarországi játékengedélyre a Talent Programba (TalP) érkező fiúnak.

„Woohoo, nagyon örülök, LOL”– fogalmazta meg érzelmeit a program koordinátora, Joel „Sunnyboy” Toe Tandia leigazolása után. „A mi feladatunk igazából a jókedv biztosítása a klubnál. Az akadémiásokkal szívesen pingpongozunk, eldiskurálunk az edzőkkel akár szakmai vagy magánéleti kérdésekről is, közös képeket készítünk a játékosokkal az öltözőben vagy a Segafredo-ban, és elhozzuk a tulajdonos kocsiját a szervizből, ha épp összetöri parkolás közben. Cserébe néha azért pályára lépünk az NB II-ben, ezekért az alkalmakért Hooters-bérletben fizet a klub, ha épp nincs raktáron csokoládé. LOL.”

Kíváncsian várjuk, mennyi lehetőséget kap a jó Tandia, addig is itt a Nice-es időszakát összefoglaló vidi.

Stílushelyes ülések

Még kora egyetemista koromban, amikor viszonylag gyakran megfordult az MHH (ma már Hammerworld) zenei havilap a kezemben, emlékszem, egy Vadon János -féle lemezajánló kapcsán olvastam a “stílus-helyes” megnevezést. Azt hiszem, így írták. Ott a lényeg a definíció ilyen-olyan körülírásán túl annyi volt, hogy az adott lemez/könyv/borító, akármire használjuk a kifejezést, szóval az adott tárgy “nagyon ott van szeren”,  “okés”, el lett találva. Én erre mondanám, hogy true.

Itt az ősz, és lassan üzembe állnak az Alstom metrószerelvények a fővárosi 2-es vonalon, melynek részét képezi a Puskás Ferenc Stadion megálló is. Nos, mi kispestiek aztán kaptunk elég pofont a sorstól (…) az elmúlt években Öcsi bácsi és a MÚLT kapcsán, szóval kevés dolognak örvendezhetünk e téren. Mégis, mikor megnéztem az új metrószerelvényekről készült enteriőr fotókat, megnyugodva láttam, hogy azért a jelek nem hazudnak. Ha az ülések mintázatát és színskáláját tekintjük, legalább egy pikírt félmosolyt elereszthetünk magunkban. Még ha itthon át is íródik a sporttörténelem, mégha a Kispest, a Honvéd most nem is divat (ami persze sose baj, sőt), azért a véletlenek, mint valami rejtett Szent Grálra utaló nyomok, abba az irányba mutanak, ami jó.

Most például ezek a székek. Stílushelyesek, na. S ha Öcsi bá lenéz föntről a nevét viselő stadionba igyekvő szerelvényekre, ezekre az ülésekre, a csibészes mosoly ott lesz az arcán.

A cikkekre való figyelemfelívásért köszönet Protonator olvasónknak.

Fotók: hir24.hu, portfolio.hu.

A küzdés most kevés volt. Kispest-MTK értékelés.

Ahogy beszámolónkban is írtuk, a tegnapi este nem igazán az a nap volt amelyről 2007-es indulónk harsog, ti. “a Honvéd napja eljött már“. A csapat elismerendően küzdött, hajtott, ami ezúttal csak egy szépítő gólra volt elég a közepes teljesítménnyel is magabiztosan játszó fiatal MTK ellen. Nem is szidjuk a srácokat, rövid értékelésünkben inkább a csapatrészek nagyobb hiányosságait emeljük ki az egyes szereplők kivesézése mellett.

Kapu

Czuczi Marci kezd belejönni a dologba, határozottan. Az összképen csak az MTK első gólja rondít valamelyest, melynél meglehetősen teszetoszán maradt állva az ifjú hálóőr, de ezért most nem tudjuk a Paks elleni meccshez hasonlóan elmarasztalni, hisz egy jó kifutás és egy szép védés is ott áll a neve mellett a jegyzőkönyvben. Ha a rutin is felmászik rá, mondjuk egy-két stabil NB2-es szezon révén, akkor ebből még sok jó dolog sülhet ki.

Védelem

Baráth Boti tegnap kevesebb grandiozitást hozott, mint az elmúlt hetekben, de a meccseinkre 2-3 évente kilátogató Doki barátom is egyből őt szúrta ki, mint tálentumot a csapatunk játékát nézegetve  a korzókorlátnál. Debreceni Andris ezúttal bizonytalanabb volt az utóbbi hetekben megszokottnál, 2 MTK-helyzetnél is csak nyomozta a labdát, és hát a tizi sem avatja élete meccsévé a tegnapit. Ignja kisebb hibákkal de alapvetően a sztenderdjét hozta, a Vidi ellen látott klasszismegoldások nélkül. Lovresz meg hajtott, mint mindig, beadott sokszor és egész pontosan, mint mindig (ha hagyják). A gyors MTK támadók -még a darabos Könyves is- azonban en global gondot okoztak tegnap a hátsó alakzatnak, valahol itt kereshetjük a találkozó végkimenetelének egyik kulcsát.

Középpálya

Muflonka a Fradi elleni játékát ismételte meg, különösebb kockázatok -esetében előretörések- nélkül kivitelezett vízhordó sablonfocival, amit egyébként tőle várunk. Amikor erre még rá is tesz egy lapáttal kreativitásban (Diós, Paks), az sokszor 3 pontot hoz a konyhára, tegnap nem ez történt. Gege ott folytatta, ahol a múlt hétvégén abbahagyta, bár egy remek szabadrúgáskísérlet ott áll a neve mellett. Ivancsics hangulatjátékos, ezt tudjuk, most csak annyit mondunk itt: reméljük, Debrecenben a jobbik arcát mutatja (és ezt nem cinkelésből írjuk, inkább drukkolásból, jó lenne ezt megérteni…). Zsivanovics már a Fradi ellen is haloványabb volt, sajnos tegnap még tovább süllyedt (a maga által felsrófolt) skálán. Bár 1-2 jó elfutását dicsérhetjük, és pont ezek a momentumok jelentik reményünk halovány foszlányait, hogy nem a nagy mentora, Sztojakovics pályaívét készül befutni Kispesten (bár a derék Sztojának annyi jó meccse sem volt mint Zsivának, aki már háromnál tart). Csereként e szekcióba érkezett Vécsei Bálint, arcpirítóan kevés időt kapva, de most ezalatt a 10 perc alatt hasznosabb volt, mint utóbbi két meccsén, középre húzódva, a szépítő gólunk előtti némethnorbizás, mely a kipattanót eredményezte, is az ő lelkén “szárad”. Kezdőbe kérjük őt, Rossi mester!  A vezéregyéniség hiánya középen, illetve most egy Akassou- vagy Benjamin-szerű “állat” szűrőmunka hiányzott, és a kékek kegyetlenül kihasználták e csapatrészünk ilyetén hiányosságait.

Támadósor

Délczeg Geri kezd olyan lenni, mint a meccs előtt 2 órával a Várban kóstolt Kaltenberg vörös sör. Nem a legextrább főzet, de mindig tudod, mit vársz tőle, és azt meg is kapod. Mondjuk ma pont a hab hiányzott a korsóból, vagyis az idén már három ízben megcsodálhatott Dél-gól, de hát igazából helyzetbe sem nagyon került Gergő, nem volt aki labdát adjon neki. Tchami mintha nem találná magát a sérülése óta (múlt heti gólja ellenére mondom ezt), és míg Supkánál rendre megjátszottuk egyetlen skilljét (fusson és essen, lehetőleg a 16-oson belül), addig Rossi mintha többet akarna belelátni, egy jó éket, és ez eddig nem igazán dőlt el, hogy igaza lesz-e (ott a serpenyő egyik tányérjában a tegnapi eszetlen durrogtatás és szürke játék, a másikban az Anzsi elleni Robbenkedés.) Kíváncsian várjuk a végeredményt. Vernes tegnap tetszett, aktív volt a saját oldalán, voltak jó elfutásai, Rossi mégis lekapta. A támadósort igyekezett frissíteni a tar mester Diabyval, aki sokáig csak Ndjodózott elöl, hogy aztán a záró negyed órára észhez térjen, és mutasson valamit azokból a dolgaiból, amik miatt mi 2-3 hete, Hemy úr pedig fél éve szeretné belelátni az új Cirillo de Oliveirát (gy.k. Dániel Lovat). Fagyi egy fél félidőt kapott, ahogy megszokhattuk, harapott, mint a rendőrszagot érző Urbán Flóri, rontott, javított majd megint rontott és megint javított. Kár, hogy a lövőtávba érve már elfogyott az erő minden esetben. Továbbra is tartjuk, hogy játszhatna kicsit többet.

Kispad

Rossi ugyanazt csinálta mint mindig: az ismert alaptaktikával küldte fel a csapatot, támadjatok, gyerekek, ne eszetlenül, de azért lendületesen, hozta a jól ismert csere-fordulatait (tetszőleges csatár + Fagyi + Vécsei), én azt mondom, nem ártott volna kicsit rotálni a kezdőn. Ma sajna nem jött válasz az MTK szintén sablonos játéka által eredményezett 1, majd két gólos kék-fehér vezetésre, ezúttal a az egyre támadóbbá áthangszerelt csapatkép nem volt elég – bár ha még 10 percig tart a meccs, lehet, ismét bejön a rossi-i eszköztár. Most nem így történt, a tar talján maga alatt is volt a sajtótájon, inti nélkül távozott a kötelező nyilatkozatok után, kövér gázzal. Nem szeret veszíteni, és ez végül is valahol jó, az Anzsi ellen láttam utoljára ilyen arccal üldögélni, mint akinek megpimpósodott a pesto az ebédkezdő tésztáján. Hát mi csak azt kívánhatjuk, hogy Debrecenben már ismét a mosolygós, gáláns Marco adjon interjút – mert a csapat játéka jókedvet csal az arcára.

Fotó: 1909foto.hu.

Ebben most ennyi volt. Kispest-MTK beszámoló.

Hát az álom, amiben ringatózni szerettünk volna még egy darabig, ahogy a kollega írta tegnap, végül is nem húzta sokáig, de azért ez az “ébredés” nem a legfájdalmasabbak közül való. Valahogy tegnap a meccs során végig lehetett érezni, hogy ez most nem a mi napunk, de nem azzal katasztrofális fátumszerűséggel, hogy rúgunk 600 kapufát és a bíró nem ad meg 4 tizit, kapunk 3 piros lapot és a gólvonalról is fölérúgjuk a ziccert – nem, egyszerűen tegnap hiányzott az a pici szikra ami a 2.-4. fordulók között a 2 bravúrgyőzelmet és a Paks elleni remek második 45 percet hozta. Kikaptunk, de tragédia nem történt, így is erőn felül teljesítettünk eddig, és reméljük,  1-2 patron még maradt a srácokban.

Mert jó lenne, ha maradna. Ha eredményességében moralesi, hangulatában dolcettis őszt szeretnénk -hogy a Rossi kapcsán már unalomig ismételgetett olasz analógiámmal éljek-, akkor bizony kell még néhány meglepő bravúr. Viszont pont ezen őszök alapjellemzői voltak a váratlan vereségek sora, a kötelező győzelmek helyetti szenvelgések is – tehát helyben vagyunk.

Nem mintha az MTK ellen nekünk a győzelem bármikor is kötelező kategória lenne. sajnos. Mióta csak nézem a Kispestet, az MTK sose volt egyszerű falat. A kora kilencvenesekben sem voltak habkönnyű meccseink ellenük, pedig a keret fényévekkel jobb volt a mi oldalunkon. Mégis, Jován, Balogh Róka vagy épp Horváth Csaba azért okozott bajos pillanatokat kapunk előtt… aztán az évtized második felében a keretünk kb. anblokk átment a Hungáriára, nálunk maradt a szegény ember vacsorája, békéscsabai és tiszakécskei különítményekkel, persze hogy rendszeresen oboa volt a jelünk az NB1 óvodájában. Aztán mióta az MTK fiatalít, hát valahogy az se fekszik nekünk, hol maguktól, hol Saskőy-segítséggel gáláznak Kispesten. Még a kiesésük évében is oda-vissza vertek minket, ez van.

Féltem a tegnapi meccstől, és igazam lett (utálom amikor igazam lesz). Mi dönthetett? Az MTK összeszokottabbsága? Lehet. Ott ez a keret 3. éve épül, nálunk 2 hónapja. A húzóemberek formája? Ott Kanta gólt, gólokat lőtt, hogy a supkai terminológiát idézzük, nálunk szerencsére nem kellett tizilövésen (és kihagyáson…) bosszankodni, de középen tegnap este is bántóan szürkék voltunk. Az MTK-nál működött a karmester szerepkör, nálunk akkor élénkült meg a dolog, mikor Vécseit az utolsó 10 percre bedobtuk.  Esküszöm, legközelebb rákérdezek Rossinál hogy Bálintot miért jegeli ennyire, bár a talján diplomatikus és közhelyszerű válaszait ismerve ezen erőfeszítésem nem sok eredménnyel kecsegtet.

Az MTK tehát játszott, játszotta azt amit tud, gyors elfutások, kontrák, kavargatás középen és dinamikus támadásindítások. Garami mester taktikai repertoárja nem éppen Monet palettájának színskáláját idézi multikoloritásában, de tényleg, évek óta nem találjuk az ellenszert. Még legutóbb tán Supka 2007 őszén, de akkor az az ellenszer a sokkal jobb keret volt nálunk. Tegnap megpróbáltunk, ahogy az idei szezon egészében, egy kicsit MTK lenni, sok gyors fiatallal, támadó szellemmel. Nem jött össze. Nem múlott pedig sokon, ha a gólunk 20 perccel előbb jön… – de nem jött előbb, és ezzel visszatértünk a posztunk kiindulópontjához – ez egy ilyen este volt.

Nem tudom kárhoztatni a csapatot, se kedvem, se érvem nincs hozzá. Miért is lenne? A srácok hajtottak, mint idén eddig mindig. A kezdőcsapattal nem nagyon tudtam vitatkozni a fentebb említett egy kifogásomat leszámítva. A cserék ültek. Talán Diaby volt indiszponáltabb, mint kellene, de aztán ő is vert egy gólt, a lassú danilósodási folyamatának jegyében. Czuczimarci későn reagálta le az első gólt, de megint védett két nagyot. Nem, nem lehet elverni senkin a port – és ez jó. Jó, hogy a csapat megint tapsot kapott, nálunk Kispesten sajnos ritka az ilyen közönségreakció, de pont ez is jelzi, hogy ezt a csapatot szereti a közönség. Csak szeressük tovább is, ha esetleg sötétebb hetek jönnek – erre is van esély, bár én pont meglepetésszagot érzek Debrecen felől fújdogálni. Meglátjuk.

A forduló rangadóját tehát elvesztettük, de emberek, a 6. forduló rangadójánál hogy egyáltalán szóba került a nevünk, ezt ki hitte volna 6-7 hete? Nem sokan. A jó rajt tehát megvolt, most a válogatott szünet miatti két hétben kiderül, Rossi milyen pedagógus, hogy merre indítja tovább a kispesti bárkát. Egy-két jó evezőcsapással benntartja a dereglyét a főáramban, vagy imbolyogva a part fele sodródunk? Hamarosan kiderül.

Fotók: Babar és Lovi – 1909foto.hu.

Egy álom, amiből nem szeretnénk idő előtt felébredni

Be kell valljam, én tényleg szeretem az emtákát! Nagyfaterom, aki egy életet töltött a Bozsik-stadionhoz közeli Benedek Elek utcában (Liptáktelep!), és aki a nyilvánvaló kispesti kötődése mellett olyan barátokkal is rendelkezett, mint például Ódry Lajos bácsi, szóval nagyfater sok mindenre megtanított. Többek között a foci feltétlen szeretetére (valamint belsővel pontosan és oda rúgni, ahogy azt szeretném).

Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.
De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.
Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.
Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.
És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.
Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.
Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.
Jó meccset várok. Mert:
1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.
Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).
2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz
Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Igjnajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.
Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)
Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.
Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk.
A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)
A keret harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.
És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!
Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.

Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.

De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.

Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.

Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.

És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.

Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.

Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.

Jó meccset várok. Mert:

1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.

Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).

2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz.

Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Ignjajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.

Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)

Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.

Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk. A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)

A derékhad harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.

És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!

Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.

Update: Lázok időközben az MTK-tól Paksra igazolt, vagyis kissé megnyugodhatunk, ha Jani augusztusaira, vagy a Honvéd elleni meccseire gondolunk. Elég annyi, hogy nyaranta ő mindig eladatni szeretné magát, góljainak 80%-át ekkor szokta lövöldözni, esetleg ellenünk, ahogy azon a mesterhármast hozó őszvégi meccsén, amikor a kettős érintéses, kapufás szabadrúgás-gólját csúnyán benézte a spori.

Rossi: “Ilyen a futball!”

A tegnapi FTC-verést követően a szokása szerint visszafogottan értékelő Marco Rossival beszélgettünk.

Az Üllői úti székház lépcsőjén lefele sétálva elkövetett villáminterjú hanganyaga sajnos kevéssé élvezhető, így ezúttal maradunk az írásos formulánál.

Elolvasni érdemes, hisz a hivatalos honlap által leközölt nyúlfarknyi szösszenetnél némileg többet mond, s ha már oda nem került ki, legalább itt férjetek hozzá az elhangzottakhoz.

 

 

 

Marco, gratulálunk az első FTC elleni győzelmedhez. Mit érzel, és hogy élted meg a mai meccset a pálya mellett?

Nagyon örülök, hogy az első Ferencváros elleni rangadónkat győzelemre tudtuk hozni. Jelenlegi helyezése dacára az FTC egy nagyon jó csapat, jó játékosokkal, akik ellen a saját közönségük előtt nehéz játszani. Az újságírók kérdésére is említettem, hogy elég csak az Újpest elleni meccsüket megnézni, ott is jól játszottak, győzelmet érdemeltek volna. Ma is jóval több helyzetük volt, mint nekünk, mégis mi nyertünk, ami persze nem bosszant.

Nem tartottál attól, hogy a második félidőben túlságosan magunkra húzzuk a Fradit?

A sajtótájékoztatón is felmerült, hogy túlságosan defenzívek voltunk a második félidőben. Ennek én sem örültem annyira, hiszen a támadójátékot favorizálom, de látni kell, hogy ha az ellenfél birtokolja többet a labdát, akkor nehéz támadásokat szervezni. A labdabirtoklás a játék kulcsa. E téren ma nem lehetek maradéktalanul elégedett. A győzelem a legfontosabb most számunkra, persze nem mindegy, hogy milyen játékkal… A múlt héten nagyon jól játszottunk, 1 pont lett a jutalmunk, ma gyengébben muzsikálva hármat szereztünk. Ilyen a futball…

Múlt héten említetted, hogy bizonytalanságai ellenére kitartasz Czuczi Marci mellett. Jó döntés volt!

A meccs nagy pozitívuma volt Czuczi Marci szereplése, akinek a múlt héten voltak nehéz pillanatai, de éreztük, hogy meg kell adni neki a bizalmat, hiszen fiatal játékosoknál nagyon fontos a pályafutásuknak a felépítése. Mindebben pedig a szakmai stábnak is nagy a felelőssége. Idén felvállaltan igyekszünk a fiataloknak lehetőséget adni és Marci mellett Vernes, Vécsei és Baráth is él az eséllyel. Ez jó dolog. De a mai meccs kapcsán gratulálok az összes játékosomnak a helytállásért.

Jön az MTK, újabb nagy hagyományokkal bíró városi rangadó… Meddig tudjuk tartósítani a mostani hetek remek szereplését?

Jövő héten az MTK ellen hasonlóan nehéz meccs vár ránk, mindenki azt kérdezi, meddig bírjuk tartani a formánkat, erre azt mondhatom, igyekszünk fenntartani a koncentrációt és a fegyelmezettséget, meglátjuk, ez mire lesz elég.

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Nincs mitől félnünk

Tudjátok mi a különbség Kemenes és Armstrong között? Amíg az előbbitől egy rossz mondata miatt csak négy meccset vettek el, addig az utóbbitól a hét Tour mellett lassan a Holdraszállást és a trombitáját is.

Mielőtt még örülni kezdenénk, hogy ennyivel megúsztuk, jusson eszünkbe, még mindig hátravan egy MTK, egy Debrecen és most szombaton egy Ferencváros, vagyis a Fradi, a rangadó. Mert legyen bármilyen állapotban is a Fradi (vagy mi), ez a meccs akkor is rangadó, ha történetesen két ellenérdekelt szurkolója csak sakkozik egyet a kispesti Kossuth tér fái alatt. Puskás és Albert csapata, Bozsik és Sárosi, Détári és Nyilasi, vagy újabban Józsi és Ivancsics. 96 éve nyüstöljük egymást, és bár a zöldek valamivel talán jobban állnak, egy ilyen párharc végkimenetele sosem lehet fix előzetesen.

Jól igazolt idén a Fradi. Détárival tavasszal már mutattak valamit, ami az eredményesség irányába hatott, majd nyáron erre is ráerősítve, megszerezték Gyömbért, Bödét, Mátét, Oroszt, Alempijevicet, vagyis legalább három, az NB I. szintjén is meghatározó játékost, miközben megtarották a legnagyobb értékeiket (Otten, Jova, Klein, Józsi, Somalia), elküldték a ballasztot (Csizmadia, kisPölő és … és a Döme). Mert Döme egyre inkább úgy tűnt, ballaszt a klubnak. Hiába az eredmények tavasszal, a nyári start nem sikerült valami fényesre. Pécsett még lehet ikszelni, de otthon a Kecsó ellen már legalább ciki, és hiába egy fölényes győzelem, a derbyn kikapni ettől az Újpesttől simán magával ránthatja az edzőt is. Ahogy ez most is történt. (Zárójelben azért meg kell jegyeznünk, hogy a váltás körülményei legalább érdekesek, hiszen egy nemzeti ünnep reggelén kirúgni, majd délutánján kinevezni valakit nem csak számunkra tűnik leszervezettnek. De ez legyen a Fradi belügye.)

Nálunk valamivel jobb a helyzet. A Paks elleni hazai 3-3 mondjuk azt, hogy a belefér kategóriába belefér, szegény Czuczi Marczi debütálása sikerült, ahogy sikerült, legfeljebb az Üllőin fog bizonyítani. Mínusz kettőről talpra állni viszont erősen riszpektes teljesítmény, még akkor is, ha magunkat sodortuk ebbe a kellemetlen helyzetbe. A lényeg, hogy négy forduló után pontelőnnyel vezetjük a bajnokságot, vagyis innen már csak mi bukhatjuk el. – gondolja a mindig optimista szurkoló.

Marco Rossi jött, látott, és győzni látszik. Valami kezd összeállni Kispesten. Hogy mást ne mondjunk, a Nemzeti Sport mostanában minden fordulóról készíttet egy Instat nevű orosz valamivel mindenféle kimutatásokat, amiket rendszeresen publikálnak is, és itt nem kevés játékosunk neve köszön vissza ismerősként. (Négy forduló alatt négy forduló válogatottját rakták össze, összesen 39 játékosból, amiből hét kispesti(!!!) – ilyen magas számmal csak a DVSC rendelkezik rajtunk kívül.)

A védelem az összeállás határán: Ignjatovicot és Lovricot kétszer-kétszer, Debrecenit és Baráth Botit egyszer-egyszer emelte ki posztja legjobbjának a statisztikai szoftver, vagyis Novák, Vidovic retteghet, Bjelkanovic pedig egyenesen reménytelennek tarthatja lassan a csapatba kerülésért folyó küzdelmet.

A középpályáról eddig egyedzül Zivanovic ütötte meg a mércét, és jogosan, a Paks ellen nem kicsit játszott az apró szélső. Elől Diaby és Délczeg szintén egyszeres statisztikai válogatott, vagyis a támadósorban is vannak erősségeink, és ha gólokban nem is feltétlen, gólpasszokban, előkészítésben és a játék minden egyéb mérhető elemében jeleskedni látszanak.

Marshal Mufit szintén többször kiemelték, a szerelőkészsége alapján keményen ott van a liga élmezőnyében, nála mindig csak egy nagyon pici hiányzik a csúcshoz. És akkor ott van még Vécsei, Ivancsics, Diarra és Vernes, akik sokszor elkapják a fonalat, és ha sikerülne állandósitani a formájukat valahol a remekhez közeli szinten, akkor … akkor számoljunk utána, Szabi visszatérésével szinte komolyan el lehet majd meditálni az érmes helyek valamelyikében. Minden álszerénység nélkül.

Az egyetlen bibi a padunk lehet, ami ebből a szögből nézve igencsak rövidke. A cserekapus kérdése mostanság ugyebár kardinális, Sánta elengedése Czuczi legutóbbi teljesítményét látva botorság volt, de most lesz három meccs arra, hogy meglássuk, Czuczi mégis van olyan jó, amilyennek a szakvezetés mondja. Ha nem, akkor jöhet Szemerédi, esetleg Tóth Iván, vagy ha más nem, végszükségben a másik Iván: Lovric. A védelem tele sérültekkel, de érdekes módon mind a balszélről. Novákról és Vidovicról már volt szó – az alapvetően – jobbhátvéd Baráth kapcsán, és itt érdemes megjegyezni, hogy Rossi Vidovicot szívesebben játszatja inkább egy sorral előrébb, ahol a rendszeresen érkező hibái talán nem jelentenek akkora problémát. Középen Diarra és Hidi a védekezőbb feladatoknál lehet majd segígségünkre, bár formájuk alapján ettől még igen messze vannak. Tchami sérült volt, mostanság tér vissza, kell a gyorsasága. Bjelkanovic, Nagy Krisztián, Fejes és Erdélyi pedig inkább csak a nevezésig jut el egyelőre, reméljük lesz ez még jobb/több is.

Szóval ezzel az alappal megyünk neki a Fradinak. A kapuban egy nyeretlen húszéves, a védelemben az NB I. egyik legjobb sora, középen két pörgő és két felpörgésre váró játékos, elől pedig két csatár, akikből egy általában hozzátesz valamit az átlag fölött is. Nincs mitől félnünk.

A nyitópoént amúgy innen reciklikáltam, a fotókat pedig szokásos módon az 1909foto.hu-ról.