Worst of 2012… Kispest-Kecskemét osztályozókönyv.

Nem elég a hosszú munkahét, nem elég az ebből következő szombati munkanap, nem elég az utóbbi hetek nihil játéka – mindezt ma este még megfejeltük az idény leggázabb teljesítményével. A kulcsembereit nélkülöző, ám egy Lencsével ezen az estén nálunk lényegesen erősebb kűrt futó Kecskemét az eredményt tekintve könnyedén győzött Kispesten – a gond az, hogy igazából a játék képét tekintve is… Osztályzataink egy borús hangulatban üldögélő posztszerzőtől érkeznek, akinek a holnapi koránkelés mellett a mai performansz miatt is tele a sípja.

SÁNTA: Az első és a második félidőben is egy-egy távoli szánalmaskodással veszélyeztetett a Kecsó, ezeket biztosan fogta. Másik 4 kapura lövés volt még a liláktól a meccsen, ebből négyet be is vertek, ezekről nem sokat tehetett a kapusunk. Néhány kisebb kórus megtalálta őt a meccsen, pedig most nem az ő lelkén szárad a vereségünk, így meglepő módon egy 0-t osztok ki neki. Tényleg egyszerűen nem kellett védenie…

LOVRICS: A védelem egészéhez hasonlóan olyan semmilyen volt. Az első 45 percben úgy-ahogy hozta, amit kellett, aztán mintha pályán se lett volna, poszttársaival egyetemben… 4.5.
DEBRECENI: Szokásos teljesítmény, valamivel visszafogottabb kivitelben… a szélvész Kecsó-kontrák ellen hagyományosan tehetetlen… 4.5.
BOTIS: Néhány fontos mentés, néhány áldozati szerepkör a szétfutott és -passzolt védelem közepén. Nem ez volt élete meccse, de a vereség sem az ő lelkén szárad egyedül… 5.
VIDOVICS: A védősor talán egyetlen elfogadható produktumát ő hozta le, és rajta láttam egyedül a második félidőben, hogy menne előre foggal-körömmel, “mert azt úgy kell”. Szellemiségéből adhatna a többieknek is – kár, hogy húzóembernek kevésnek bizonyult. 5.5.

TCHAMI:
Tényleg egy dologra jó: ha elhúz, és mikor utolérik, akkor felrúgják, mint kakas a lósz*rt, utána pedig jöhet a tizi, esetleg piros az ellenfélnek. Viszont passzt, beadást és egyéb úri huncutságokat ne várjunk tőle. 4. Cseréje, Czár nálam kezdő lett volna, és hálátlan helyzetben (0:3-ra égünk, szétesett a csapat) beszállva is próbált színt és lendületet vinni a baloldalunkba. Sajnáltam, hogy nem akadt messzirőli lövőhelyzete, abban erős. Több szerepet neki! 5.
HIDI: Ez volt az a meccs és az az ellenfél, ahol Patrik bizonyíthatott volna az őt sokszor megtaláló hazai publikumnak, ehelyett, főleg a második félidőben csak azt igazolta: egy olyan csapatban, ahol nincsenek húzónevek és neki is fel kellene vállalnia valamit, mutatni valamit, ott annyit ér, mint a verebesi mágia Hegyeshalomtól nyugatra. Én nagyon szurkolok neki, de ez katasztrofálisan kevés… 3.
IVANCSICS: Mióta betették középre, itthon a Diós, és idegenben a simaGyőr ellen nyújtott elfogadhatót. Egyik se most volt… Már a Fradi ellen is vékony volt ez a középső-középpályás mutatvány, de akkor azt hittem, annál csak jobb jöhet. Tévedtem. 3.5.
DÉLCZEG: Önbizalom nincs, de most már nem csak helyzetbe kerüléskor: egyszerűen már az előtt sem, így helyzete sincs. A második félidőben már passzokat is rontott, ez korábban nem volt rá jellemző… ősszel a kezdőből való kimaradás, most a versenytárs hiánya béklyózza meg a lábait? Nem tudom… 4.

CEOLIN:
Ha Inzaghi lesen született, akkor Ceo onnan is fog nyugdíjba menni. Ma is ékként kezdett, erre már nem írok semmit, megtettem a behariban. Amit ma nyújtott, a 0-hoz konvergál, de legalább néha lefutotta a lila védelmet. Erre lecseréljük…4. Cseréje Bozovics volt. Katasztrófa. Annak idején, mikor Hemingway idejött Kispestre, első éveiben mondogattam a focis/Honvédos barátoknak: legalább azt elértük, hogy ilyen Tangara és Bozovics félék nem veszik fel többet a mezünket. Eltelt 6 és fél év, és elöl ismét ez a darabos szerencsétlen esik és kel. No comment. 0.
HADZICS: A kapufája szép volt, kár, hogy ilyen lassú, hisz ha előbb tud lőni, a helyzet is jobb lett volna a gólhoz. Aztán volt egy csodás mozdulata, ha bemegy, az év gólja. Ehelyett megsérült, zsinórban harmadszor. 2 hete, a Zete elleniről szóló osztkönyvünket egy idézettel kezdtem a korzóról, akkor még vicces betétnek szánva azt. Most már attól félek, a sérülésein élcelődőknek igazuk lehet. 5. Cseréje, Faggyas azt hozta amit vártam: a Diósból, Debrecenből nyom nélkül kihulló bohócliger színtelen és szagtalan játékát. A végén vert egy gólt, de ott meg örömködés helyett inkább a labdával kellett volna sprintelnie a kezdőkör felé, legalább a látszatra adva. Lehet, hogy én vagyok megkeseredve, de úgy érzem, benne se bukkantunk új csiszolatlan gyémántra. 4.

 

* * *

Azt már csak halkan említem meg, hogy ma ebédszünetkor a kollégákkal egy közeli kifőzdében épp a menüt vizslattam, s sokáig töprengtem, hogy lencsefőzeléket, vagy a rejtélyes nevű portugál rizseshúst válasszam. Aki mer, az nyer felkiáltással végül az utóbbi mellett döntöttem. Most már utólag bánom: nem elég, hogy a remek fantázianévvel megáldott “portugál” erősen véleményes volt, de az is könnyen lehet, hogy ha már akkor ellövöm a lencsét, akkor esti kecskeméti menü már nem lett volna ennyire kellemetlen. Így azonban az lett. Konklúzió: elmegyek én is a brébe a válogatós természetemmel.

Mumus jön – mumusok nélkül?

Márpedig mumusok nincsenek – jelentette ki kategorikus magabiztossággal Gege a  Harmadik félidő 2 héttel ezelőtti műsorában, mikor Petur műsorvezető arról faggatta: létezik-e a mumus-fikcsi a Bohócligában. Akkor és ott éppen a Paks-Újpest meccsek voltak a górcső alatt – tudjuk, az utóbbi években a lilák jellemzően torkos borznak maszkírozva abszolválják jelenéseiket KisKarlóéknál – , de ha a saját klubunkat nézzük, akkor visszatekintve az elmúlt évtizedekre, nálunk sem ismeretlen a téma, így Gellérttel ellentétben úgy érezzük, van mitől tartani a Kecsó ellen – a csapat ellen, akik azzá váltak az utóbbi évek során, mint a ’90-esek elején a Siófok,  később a pásztorjózsis Békéscsaba, vagy jóval korábban a Csepel. Mumussá, akik ellen sose megy.

Alapjáraton sem lenne könnyű meccs a holnapi, ezt tudjuk. A közelező győzelmek sosem azok, ráadásul az utóbbi szezonokban, akár Moralessel, akár Supka mesterrel álltunk a vártán, a tuti behúzandók jelentős részét bizony buktuk. A talján egy masszív csapattal vérzett el itthon a Pápa ellen, vagy ikszelt a Győrrel, Supka idén a Paks, Pécs és Hali elleni hazaiakat, vagy a Sió elleni idegenbelit vésheti fel fájó emlékű rovátkaként saját kispesti story-falára. Márpedig holnap negyedikként, a dobogósok nyakán lihegő vérebként várjuk a fütyülős barackok alföldi ajatolláit, akik pedig még akár gondban is lehetnek a szezon végén (nem lesznek, de hadd feszítsem kicsit a húrt), hát mi az országos egyes, ha nem ez?

Mi persze tudjuk hogy nem ilyen egyszerű az ábra. Hiába vagyunk veretlenek tavasszal, sőt, 9 forduló óta, ha a március eddig kapura lövést 3 meccsen is  csupán olyan nagyságrendben hozott, mint Lőrincz Emil állva végignézett meccseinek száma Kispesten. Igen: az adat a 0 felé konvergál – csupán a Zete elleni Ceolin-show-ra emlékezhetünk  örvendőbb szívvel. A kecsó is gyengült a télen: Foxi és Ebala, a jellegadó középpályások elvitorláztak, Simon és Ribánszki inkább a Balatonpartra tette a voksát a hűvös tavaszi Kiskunság helyett, a védelem oszlopai, Radanovics és Maynard is leadták a lila-fehér sportszereket a Széktói stadion portásfülkéjénél. Ennek ellenére meglepetésgyőzelemmel indult a szezon a Diós ellen, hogy aztán a Debrecen ellen egy peches, a Pécs ellenében pedig egy simább vereség csússzon be otthon: ők sincsenek formában, na! Akkor mégis nekünk áll a zászló?

Nem, mert a mumus attól mumus, hogy mumussuttogja a fülünkbe a levegőben hirtelen alakot öltő Puhl Közhelymester, és bárhogy is húzzuk a szánkat, sajnos ebben igaza lehet. De mi van akkor, hogy ha a mumusnak pont a mumusképző tartozékai hiányoznak? – kérdezhetünk vissza egy büszke tromffal. Kitől-mitől is félünk mi, ha Kecskemétre gondolunk? Hát egy Tökölitől, aki legyen bármilyen mélyen formailag, ellenünk valahogy -főleg Kispesten- mindig betalál. Egy Szivicstől, akinek “lerohanunk, azt’ csókolom” taktikájával évek óta nem tudunk mit kezdeni (jellemző, hogy egyetlen kecsói bajnoki pontunk pontosan Urbányi edzősége alatt esett az ölünkbe – Sziviccsel még a hagyományosan nagy edzőlegenda-defetisizáló Morales sem bírt!). No de Tökszi (Borival egyetemben) eltiltva, Szivics már messze jár, utódja a padon a fékezett szakmai habzású Török Laci (emlékszünk rá, játékosként nem, fakó-edzőként mégannyira se váltott meg világot Kispesten), vagy egy másik helyi legenda, no, lassan elhiszem hogy lesz keresnivalónk.

Kérdés: kikkel? Supka változtatási hajlandósága a kezdőkön csak vészhelyzetben szokott felerősödni, így eddigi, végül is sikeres tavaszunk eredményein végignézve gyanítom nem sokban változik az elmúlt hetek kezdőtizenegye… Attól félek, még Délczeg is beragad a jobbszélre és Ceo marad elöl, hisz ez végül pontot hozott az Üllőin, pedig érzésünk szerint a derék brazil a szélen jobb, gyorsasága jobban kijön, míg helyzet-előkészítésben Dél azért jobb, ha már úgyis Hadzics az ék.

Így ha hirtelen RW ülhetne Supka helyére (vagy gondolatokat szuggerálhatna a vezetőedző fejébe), az alábbi kezdő futna ki holnap a Szentély gyepére. Bizony, az említetteken túl lenne egy variálás a baloldalon is, akár egy Czár-i indítással, vagy Hajdút annak fáradásakor válthatná a szőke ifjú – kicsit kombinatívabb játékot remélve a lilák ellen, ha már szétfutni még ősszel, még Tchamival/Abass-szal sem tudtuk őket. Akkor viszont legalább játsszunk. Kapusposztos cserémet pedig nem indoklom, olvashattátok már eleget a véleményem a tárgykörben az elmúlt hetek osztályozós/beszámolós/elemzős posztjaiban. Reménykedem benne, hogy Szabi a valóságban is mihamarabb visszatér a gólvonal elé, nincs kedvem végignézni még egy érték-eltékozlást a Bozsikban.

Holnap tehát meló után irány a Bozsik, ahol mumus ide, mumus oda, győzelmet szeretnék látni, már csak azért is, mert a következő hetek necces meccsein bőven lesz alkalom a ponthullajtásra, ha kérhetem, ne kezdjük el már most. Tippelni azonban nem merek győzelmet, ahhoz túlságosan tartok “A” faktortól, szóval csak a vágyaimat fejezi ki a lenti kép, ahol a múlt héten a sasleves teljes elfogyasztását elkummantó oroszlánunk a kecskét legalább végre ténylegesen beveri. Jóízűen. És ha 1-2 csontszilánk birizgálja is majd a torkunk, azért összességében -reméljük- a lakoma meg is történik. Fehérvárott már nem biztos, hogy terített asztallal várnak…

Fotók: legifoto.hu; cultris.com.

Vállunk fölött hátranézünk… FTC – Kispest visszatekintő.

Hát megint így jártunk, osztkönyv kikerült, beszámoló késett, késegetett és visszatekintővé manifesztálódott. Viszont legalább a most következő rövid poszt keretében visszanézünk azért, csak így, a vállunk fölött a vasárnapra, 1-2 momentumot kiragadva a meccs felvezetéséből, a találkozó hangulatából, történéseiből, végül utózöngéiből. Gyorsan és röviden, hisz a napokban már Kecsó meccs, és az ottani beharangozási feelin’ telíti majd el kispesti agykamráinkat. Jöjjenek hát a gondolatébresztő kis bekezdések, aztán ha maradt még bennetek kommentolnivaló a recens posztjainkban már megírt észrevételeiteken túl, hát ne habozzatok, mint ahogy Supka mester sem teszi, ha szűrőt kell behozni a 80. perc táján…!

Felvezetés: szolgálunk és védünk.

A meccsre való készülődés valahogy bezsongta az egész négynapos ünnepet, a háttérből zizegve a fülbe, ám élesbe mégis igazán vasárnap reggel fordult. Hanta persze vegzál, hogy kéne még beharang, de ihlet az most kevés, főleg a szombat esti sörtámadás nyomdokain, erre kell vasárnap délelőtt gyógysör, persze, hát kapóra jön hogy nyílt egy új cseh kirendeltség a Ferdinánd sörház mellett is, a Szív utcában, csapolt Primátor, remek. Szolgáljon mentségemre hát a gasztronómia oltárán való permanens áldozás… no lényeg a lényeg, délután laptop a táskába, kabát a vállra, és indulás. Az Ecserin szállok fel a metróra, az aluljáróba lefele menet már hallom is a rendőrségi adó-vevőket, no, ezek már itt vannak? És igen, 20 rohamrendész áll a peron mellett, elhaladok mellettük, hm, kezdődő meccshangulat. villan át az agyamon, elmosolyodok, mire a vezetőjük odamordul. “Mit mosolyogsz, g**i?“. Hm. Ez igen. Irány a Népliget.

 

Meccshangulat, jelesre vizsgázó vendégszektor

A bejutás hosszadalmas, de nem a tortúra miatt (az most nincs), hanem kollegát várunk Hantával. Babar már ott van, gyorsan át is futunk az esélyeken, de két ekkora rohadt pesszimista, mint mi ketten, hát nincs még egy, így témát váltunk, mielőtt élve eltemetjük magunkat egy-egy vörös-fekete sálban az Üllői 129 előtt. Végre befut a hantai meccstárs is, irány a lelátó. Közben a mieink már megérkeztek, bloggertársamtól negyedszer hallgatom végig, hogy kéne egy csapóajtó a felüljáróra, ahonnan egyszerűen besétálhatnának a vendégszurkolók, érdekes sportépítészeti utópia. Gyorsan tolunk egy sört, ez a koradélutáni benesov-i vörös és világos 10-es korsók után kb. szentségtörés lesz, mégis bevállalom, így bűnhődésem méltó. Katasztrófa. Erről azonban nem csak én siránkozok, tehát nem pusztán a sörsznobizmus beszél a posztszerzőből, megnyugodhatunk. Táborunk hangol, jó hallani, alattam egy csorda megposszant 12-14 év körüli zöld harcos mantrázza a “Kispesti családok, hozzátok a kabátot” jellegű örökzöldet, ezt viszont nem jó hallani. Szerencsére a becsületesen izmos “Csak a Kispest” hamar elnyomja. Sajna a Fradi keménymag is bedörren ekkor, hát, hangjuk az van, el kell ismerni. Mégis, az egész meccsen le a kalappal a mi Kanyarunk előtt, ha a csapat is így teljesített volna, most 3 pont itt.

 

Hol az őszi Kispest?

No igen, témánál vagyunk. Mert hogy is teljesítettünk? Igazából gyengén, de nem tudom azt mondani hogy rosszul , mert sokkal több a jelen keretben nincs. A játékosok hajtottak és küzdöttek, erre nem lehet panasz – mással viszont van bajom. Eleve az alap-hozzáállás: már valhogy az első percektől abba az irányba mutatott minden, hogy jó itt az egy pont is. De tegyük a kezünket a szívünkre: stabilabbá váló játék ide, AbdiSomalia oda, azért ez a Fradi nem a ’96-os BL-menetelős, vagy a ’91-’93 közti számunkra verhetetlen mumusalakulat… Lehoztuk a meccset kapuralövés nélkül, hacsak az elakadó Botis ágyúzást, az eloktalankodott Csámi-stukkolást, vagy a két szánalmas átlövési kísérletet (by Gege és Hore) nem vesszük annak… Nem vesszük. Már osztkönyves kommentjeitekben Ti is kitértetek arra: Supkának mi a felelőssége. Vannak akik azt állítják: alkalmazkodva trébb keretünkhöz, eleve tudatosan váltott védekezőbbre tavasszal, eleve ezért nem a fiatalokat, hanem a szűrőinket küldözgette be az Üllőin cserébe vasárnap… Mások pont hiányolták a bátorságot, a támadóbb szerepű arcok (Erdélyi, Vernes, Faggyas) jegelését a padon, a győzelem eleve feladását egy annyira azért nem jó Fradi ellen. Az igazság mindig középúton van, ez nekem nagy kedvenc közhelyem: most is így érzem. A keret tényleg gyengült, mondhat bárki bármit, és végül is Supka a szerzett pontok alapján eddig jól sáfárkodik az összeállítással. Viszont az az indoka, hogy kényszerű cseréink miatt kellett védekezőembereket küldeni a sérültek helyére, nem áll egészen meg a lábán – az inetrjúban is ezért faggattuk arról: nem tartott egy talált Fradi góltól a végén, s akkor kitől vártuk volna az egyenlítést? A Hidi-Marshal-Hore kreatív magtól, előttük a holtfáradt és bozralmas inaktív napot kifogó Gegével és a csatárként tévedés Tchamival? Necces az ügy. Hol van az őszi csapat – sírtam kicsit az osztályzatainkat taglaló posztban, és most nem is a távozó arcokat akarom újból felsorolni, tényleg túl kell lépni, de a játék, a tervszerűség, a legalább meccsenként 3-4 szép és felépített támadás, az nagyon hiányzik. Oké, ez a keret van, ezt kell szeretni, de ez így nem fog menni sokáig változatlanul, előbb-utóbb kell valami építkezés is a meccseken, nem fogunk zsinórban győzni kapuralövések nélkül.

 

Ex-ikon?

Döme… a meccszáró jelenetekre mindenki emlékszik, egykori világválogatottunk és líblingünk rendesen kapta az ívet a takácsritás nyilatkozat alatt. Akkor még csak a bíróra posszant derék Lajosunk, viszont a későbbi híradások arról is beszámoltak, hogy bízony egy túl sok jóra nem vezető összehasonlításra is ragadtatta magát Döme, miszerint nem zavarja, ha drukkereink megtalálják, hisz azok úgyse értik, mennyire nem emlegethető egy nap alatt egy Honvéd és egy Ferencváros. Persze lehet, hogy a jó Döme ezt úgy vélte: egy Honvéd az ő szívében sose érhet fel a Fradiig, de valljuk be: az utóbbi hetek détáris sajtómegnyilvánulásait tekintve valószínűleg a másik pólus felé lenghet ki a mutató. A szidalmazó kórusoknál szerzőtársam rosszallóan csóválta fejét – hogy ezt azért nem kéne, s a trágársági részt tekintve ebben egyetértettem vele az eszemmel,  a szívem mélyén viszont szurkolóinkat értettem meg, nagyon is. Ezek után Détári még akár (ha nem lennének az előzmények) erkölcsi győztesként is kijöhetett volna a szituból, s úgy festett így is lesz: nem intett ki, nem szólt vissza. Aztán mégis elpattant nála valami és jött az ominózus nyilatkozat. Ismerve persze a médiát, lehet ebben kis ferdítés is, de ismét az előzményekre utalok vissza: én attól tartok itt nem ez a helyzet. Tovább nem is ragozom azonban a dolgot, csak egy mondat még a végére: nem véletlen, hogy tavaly tavasszal elkészült fejlécünkben kiket láthattok. Détárin egy pár másodpercig gondolkoztam (hiába, 1993 őszéig a világon ő volt a kedvenc játékosom: a világon, nem itthon: a világon), majd a dicső ’80-asainkból Kovács Kálmit vágattam be designer tesómmal az inkriminált háttérképbe. Akkor is tudtam, hogy jól döntöttünk, és most még inkább így érzem. (Ez saját álláspont, még a blogszerkesztőségben is megoszlanak a vélemények, hozzáteszem!).

 

Péntek

Péntek, Kecsó, munkahét utolsó előtti napja, kötelező győzelem kéne legyen, a kecsói bloggerek már tolják is az önleíró jóslatokat, Bori, Tököli eltiltva, a már most névlegenda Gyagya sérült… nagyon nehéz lesz ez azonban, ebben aztán egyetértettünk Supka maestróval! Nehéz bizony, pont a kötelezőség miatt. Nehéz, és mégis meg kell legyen: a szupernehéz, igazi értékmérő meccseink ugyanis most indulnak majd be és a Fehérvár-túrára jó lenne ha játékban még nem is, de önbizalommal továbbra is felvértezve menni. HAJRÁ!

Kiszenvedtük. FTC-Kispest osztályozókönyv.

Fontos pontot szereztünk az Üllői úti rangadón, így idén a zöldek egyszer sem mérhettek ránk vereséget, a két csapat közti táv maradt 13 pont. No ennyi a pozitívuma a mai meccsnek. Ugyanis a derbin mutatott küszködés láttán ugyanis inkább azon keseregtem a találkozó vége felé: hova lett az ősszel legalább nyomokban bennünk levő játék, a nézhetőség. Mert hogy ezekből most nem sok akadt.

Osztályzataink ebbéli elkeseredésünk is tükrözik.

 

 

SÁNTA: Az első negyvenöt percben jól élt együtt a játékkal, megfelelő ütemű kimozdulások és egy nagy védés került fel neve mellé a jegyzőkönyvekbe. A második szakaszban nagy bravúrokra nem volt szükség, de amikor kellett, akkor ott volt, és ma szerencsére kriminális kifutásait is hanyagolta. 6.

LOVRICS:
Ivan védekező feladatát kisebb-nagyobb megingásokkal, de jól megoldotta az első negyvenöt percben, bár a Délczeggel alkotott toronyjobbszárnyunk belső kommunikációja és konnektivitása nem volt épp problémamentes. A második félidőt is keményen végigküzdötte, a végén fáradva csupán, de akkor meg jött a hármas sípszó. 5.5.
DEBRECENI: Jó kezdés, majd 1-2 lemaradás az első 45 percben, Somalia felé intézett elkésett becsúszása pl. majdnem infarktusig vitt. A második etapban hozta szokott, bizonytalanságokkal és biztos mentésekkel vegyesen fűszerezett műsorát. 5.5.
BOTIS: A korán beszedett sárga jelezte, hogy meg lesz dolgoztatva ma este a doki, és ez be is jött. A második negyvenöt percben aztán még nagyobbat harcolt, űzte-hajtotta a védelmünket – és még egy kapura lövésre is futotta erejéből. 6.
VIDOVICS: A meccs első felében flittermentes védőjátékot  hozva rombolt hátul. A második játékfélre aztán fejben megfáradt: a 67.percben nagy hibája akár gólt is eredményezhetett volna. Ezt követően több bizonytalanság is becsúszott a tuti favágások mellé. 5.5.

TCHAMI: Eszetlen megoldások elöl, hősies és hasznos védekezés hátul – ez az első negyvenöt percének zanzája. A második félidőben Hadzics lekapását követően előbb a jobboldalra váltott ki, majd társék, végül egyetlen előretolt csatár lett – játéka minden egyes posztváltással siralmasabbá vált. Lássuk be: ha ő az univerzális emberünk, az már régen rossz. 5.
HIDI: Szédelgett, mint Bárdos András ősszel a Harmadik félidő c. műsorban: mintha maga sem tudta volna, mit is keres az Üllői úti rangadón. A második félidőre sem javult a helyzet. Légüres térben kóválygott, a labdával alig találkozva, ha mégis, hát buta és gyámoltalan asszisztokat kiizzadva magából – ez ma nagyon gyengus volt. 4.
IVANCSICS: Mint a Fradi pálya csapolt söre: ízetlen és savanykás volt. Alibijátékát mindössze 1 zseniálzsuga színesítette a 65.perc táján, köténnyel alázva egy zöld-fehér védőt. Nem tudom mi kell, hogy történjen vele, de ha így megy tovább, ez szervező poszton kevés. NAGYON KEVÉS. A legszomorúbb pedig az: nincs is vetélytársa a keretben jelenleg. 4.
DÉLCZEG: Kezdésként meglepő módon a jobbszélre lett száműzve, és azt már ősszel is láthattuk, hogy nem ez az ő csúcsposztja… A második félidőre, ékbe visszatérve feljavult, de kéne mellé egy dr. Csernus hogy végre elhiggye magáról: ha megkapja a labdát az egy az egyben is viheti a kapusra, nem kell mindig belassítani! Gergő, te lennél az egyes számú csatárunk, vagy mi, nincs Sanyi, nincs Danipaci, neked kell gólt lőni, nem kiszolgálni mást, mert nincs más! Szuri bá is megmondta, vidd be a válladon a liberót a kapuig… Iszonyat hiányzik az önbizalom. 5. Cseréje, Horváth Adrián egy kapura lövéssel írta be magát a Bohócliga citromdíjas tüzéreinek névsorába, másra nem maradt ideje…(-).

CEOLIN: Emberek, megvan az új Abass. Ennyi. Ma a szenegáli súlyosabb napjaihoz hasonlóan a cselei sem jöttek be, ráadásul állandóan lesen állt a 2. félidőben, ami viszont saját innováció. 4. Cseréje, Marshal talán ha kétszer ért labdába, és azok…hát olyanok voltak, ahogy Muflon barátunktól megszoktuk. 4.
HADZICS: Felmerül a kérdés: benne maradt még a múltkori sérülés? Nem sokat találkozott a labdával, bár próbált jó szokásához híven zavarogni elől, ma a hatásfok ebben alacsony volt. A második félidőre picit megpróbált bekeményíteni, de ma nem ment neki… ráadásul a végén megint csúful sántikált, nem lesz ez így jó. 4. Cseréje, Hajdú Norbi iszonyatosan akart bizonyítani, néhol túl is pörögte magát, de valahogy szimpatikus volt a hozzáállása legalább. 5.

 

* * *

A Vasas elleni, helyzet nélkül lehozott 3 pontos nyitányunk után azzal biztattam magam: ilyen trén még egyszer nem játszhatunk. A Zete ellen ennek megfelelően már voltak jelei a kombinatorika halovány manifesztálódásának. Ezek után a mai meccs kicsit megijesztett. Tragédia persze nem történt, végül is 9 forduló óta veretlenek vagyunk, 4. helyen száguldunk az éllovas trió után. Ami zavar, az az, hogy tavaszi teljesítményünkben a hosszú távú reményekre feljogosító momentumoknak nyoma sincs. Persze bízzunk abban hogy a kezdeti döcögést előbb vagy utóbb csak felváltja egy olajozott motormenet, de ennek legalább néhány minimálindikátorát jó lenne látni…! És a minimálindikátor az nem a középpályán joga bonito-zó Marshal-Hore-Hidi fantáziatrió, előttük csúcsékként az osti Csámi Krisztiánnal… A támadás lehetőségének totális feladása egy korlátos játékerejű Fradi ellen. Fehérvárott mi lesz? Diósgyőrben?

A Kecsó ellen jön a folytatás otthon, a mai és a Vasas elleni tompulat ott nem lesz elég, de még a Zete elleni mutatványt is fölül kéne lőni. Srácok, ugye menni fog…?

 

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Náluk a múltunk, nálunk a jövőnk ül a padon – Fradi-Honvéd beharangozó

Mi sem egyszerűbb, mint a mostani Fradi-Honvédot kihegyezni Détári “Döme” Lajos személyére. Ha létezik egyáltalán a klublegenda homályos fogalma a futballban, akkor Döme valami ilyesmi nálunk, miközben épp az ellenfél kispadján ücsörög.

Ne áltassuk magunkat, volt már bőven hasonló a történelemben. A fradista Varga Zoli a posztkrémeri korszakban volt néhány meccsen a mesterünk, vagy Mészáros Dodó, akinek szinte az egész pályafutása ehhez a két csapathoz kötődik, csak éppen velünk nem jött össze semmilyen trófea neki, a Fradival viszont – többek közt – egy VVK (az UEFA-kupa, vagyis a mai EL elődje). Sőt, még maga Puskás Ferenc is játszott egy alkalmi jellegű túrán a Ferencvárosban. Döme sem először próbálkozik legyőzni korábbi önmagának futlballcsapatban manifesztálódott kivetülését, amit jelenleg Budapest Honvédnak nevezünk.

Valahol persze engem megdöbbentett az egész jelenség. Rendben, Prukner mester nyeretlenül indítja a szezont, de ellenünk és a nemzetközi kupák némelyik meccsén például egész pofás kis focit játszott a Fradi. Az eredménytelenség (nyeretlenség!) arrafelé hagyományosan komoly edzőbuktató, várható volt, hogy mennie kell. De Döme kinevezése még váratlanabbra sikerült. Ugyebár mindenki szerette hangoztatni, hogy Málta, meg tízensok csapat mindenféle eredmény nélkül, Vietnám, Unione, hasonlók. A piás sztorikat most hagyjuk, nem tartoznak a tárgyhoz, mert egyfelől magánügy, másrészt semmi közünk hozzá, harmadrészt Redknapp jelenleg harmadik a Totthenhammal Angliában.

Szóval kinevezték, és máris remekül indított. Összehozta nagy nehezen a Fradi első győzelmét a bajnokságban, amire egészen a nyolcadik fordulóig kellett várnunk várniuk. Annyira szép, nem? Az egyetlen, amiért nem tudnánk szeretni a Rossz Fradit, hogy hamar múlna a varázs, nem lenne rangadó a rangadó. Legyen egy jó közepes csapatuk, ami ott van mindig az első 5-6 helyek egyikén, néha harcol a bajnokságért, kiélezettek a meccseink – és általában nyerünk. Valami ilyesmi lenne az ideális. (Döme franzstadti antréjának másik fele egy beszólás volt Sousának, amelyben megkérdőjelezi annak futballtudását. Döme, szeretünk!)

Hogy lássátok nem a levegőbe beszélünk, leválogattuk úgy a tabellát, hogy abban csak a Döme kinevezése óta lejátszott meccsek szerepeljenek. (Azt most hagyjuk nagyívűen figyelmen kívül, hogy nem ugyanazokkal a csapatokkal és nem ugyanott játszottunk, tehát a pontszámokban benne lehet, vagy éppen nem egy Zete, Vasas, Kaposvár és hasonlók.) Döme a neki szánt időben – időarányosan – harmadik helyre hozta fel a korábban majdhogynem kiesőgyanúsnak minősített Fradit. Szép, szép, de nyugalom, mindezt velünk azonos pontszám teljesítése mellett, csak gólkülönbséggel előzve – ippeg, ahogy Faterom szerette volt mondogatni.

Érdemes megfigyelni, 12 meccsen mindössze 9 gólt kaptak, vagyis a védelem összerázódni látszik. A 15 lőtt gól azonban sivár egy Fraditól, ilyen mutatót egy átlagos bajnokságban a Siófok is összehoz. Vélhetően ennek köszönhető az, hogy a meccsek harmadán bizony kikapnak. Kevés gólos meccseket játszanak, és az ilyenekben minden benne lehet.

Hiába az adatok, arra továbbra sincs válaszunk: Döme vajon ennyire megszervezte a Fradi játékát, vagy csak ennyire szerencséje van? Esetleg nem több, mint egy jó szugeráló-képességgel megáldott valaki, akiben tudnak hinni a játékosai? Mert ha az utóbbi lenne igaz, akkor van mitől félnünk, a bajnokság elején tartunk, még kitarthatnak a szép szólamok, az edzéseken bemutatott forintos zsugák képei. Sőt, ha valaki, akkor Döme tudja mit jelent egy Fradi-Honvéd, és ha szavakba tudja önteni az öltözőben, akkor hazai pályán olyan harci szellemmel jönnek majd ki ellenünk, hogy a Botis-Debreceni páros lehet már az első félidőben megizzad kicsikét.

Félnünk azonban nem kell. Igaz ugyan, hogy jó 30 éve meg kellett hozni egy döntést a Honvédnál: Supka, avagy Döme? – most mégis Supi ül a mi és Döme az ellenfél padján. A szimpátiát és a gyermeki rajongást félretéve: ez így van jól. Supimesterrel szárnyalunk, jó ránézni a tabellára (ahogy jó volt ősszel ránézni a csapat játékára, és reméljük újra az lesz, mert különben nézegethetjük tovább a nyers tabellát).

Az egyetlen ami nagyon hiányzik az a középpálya, vagyis pont az, ahol a Fradi tűnik a legerősebbnek. Az nem játék, hogy a védőnégyesünk hibátlan, megszerzi a labdát, majd azonnal keresi Gegét, hogy ő egy nagyot belerúgjon, és ahogy sikerül, úgy fusson érte Tchami vagy Ceolin, vagy ha igazán nagyra, akkor Délczeg. Hidi például minek van ehhez a pályán? Sokszor még asszisztálni sincs lehetősége. És mi van ha nem lesz Gege? És mi van, ha az ellenfél lefogja Gegét? És mi van akkor, ha egy ellenfél középen nem játszani akar, hanem csak átrohanni rajtunk? És mi van akkor, ha egy ellenfél a pálya közepét harminc méteren belülre szűkíti? Veszélyes, nagyon veszélyes amit csinálunk.

Mindegy.

Tilos nyafogni, tilos kibúvókat keresni, mert a Fradihoz megyünk, a Fradival fogunk játszani, a Fradi játékosaival fogunk cicázni, és a Fradi tábora előtt fogunk ünnepelni valamikor vasárnap este nyolc környékén. Ez nem egy sima meccs lesz, itt két múlt, két évszázad, két történelem, két komoly valami fog összecsapni, és bár lehet a jelen sivár, a jövő kilátástalan, egy Fradi-Honvéd akkor is Fradi-Honvéd. Basszamármeg.

Nálunk

Hadzicsot a múlt héten még az első félidőben le kellett cserélni mert érezte a lábát, és a fene se kívánta, hogy Bozsó hirtelen kezdővé lépjen elő épp egy Fradi elleni meccs előtt. Németh Norbi továbbra is, Novák tartósan és mellékesen Tóth Iván is sérült, igaz, közülük csak Norbi kínos, mert vele számolnánk tavasszal is.

Ha Hadzic mégsem épülne fel, akkor Supimester előkaphatja a múlt héten kipróbált “Ceolint előretolom” megoldást, aminek a következménye három egy-az-egyben ziccer, és egy abassi hagyományokat követő kihagyási ráta volt. Ceolin ettől még megoldás lehet elől, viszont kérdéses, hogy ki pótolja majd őt a középpálya jobb szélén. A télen igazolt Faggyast, esetleg Porcarit bedobni pont most felelőtlenség lenne (egyikük sem játszott komoly meccset még az idén), ahogy Vernes is legalább necces az elmúlt fordulókban mutatott produktumával. (Nem volt rossz, csak még kevés az NB I-hez, egy 90 percet nehezen bírna ki Jovanovic szorításában, szemből érkező Kleinnel a nyakában.) Marad tehát Ceo a szélen, és előre kell találni valakit – mondjuk (és félünk tőle) Bozovicot.

Sánta
Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic
Ceolin/Vernes, Hidi, Ivancsics, Tchami
Délczeg, Hadzic/Ceolin/Bozovic

Nagyjából valami hasonlót tudunk elképzelni kezdőként abban az esetben, ha Emir sérülése nem jön rendbe teljesen. A kellemetlen inkább az, hogy a sok-sok téli igazolás ellenére is rövidnek érezzük a padunkat! Vidovic, Ceolin és Hadzic egyértelműen kezdőjátékos, míg a többiekből talán azt sem nézzük ki, odaférnének a padra. Oda, ahol ennek következtében akadémisták ücsörögnek bevetésre készen. Czár, Vernes és Erdélyi úgy tűnik egyre több és több időt fog kapni a tavasszal, és valljuk be, nem feltétlen érdemtelenül. Czár komoly és egyben játékos/játszó alternatívája Tchaminak; Vernes jó cselezőkéjű, bevállalós középpályás; Erdélyi pedig hűen követi a legendás kispesti csatáriskola évszázados hagyományait.

És hogy ők hogyhogy épp egy Fradi elleni derbi előtt jöttek elő, és kaptak önálló bekezdést? A kérdésben benne a válasz: a rövid kispad miatt. Emlékezhetünk, egy mainál valamivel jobb Fradit miként mosott le a Dózsa másfél éve 6-0-ra? Egy olyan Újpest, ahol saját nevelésű fiatalok sokasága játszott mindenféle megilletődöttség nélkül. (Simon Krisztián még Hollandiába is eladatta magát azon a napon.) Ne féljünk tehát bevetni őket, ha csak félidőkre is (és legfeljebb csak egy félidőkre!), mutassák meg, csinálják a dolgukat. A szurkoló ezt szereti, a drukker tud azonosulni a saját neveléssel, és ha valami netalán összejön, a jövő is könnyebnek tűnik. A poszt zárását is ehhez, hozzájuk, a betörni készülő akadémistákhoz kötném:

Az Üllőire megyünk, a Fradival játszunk, az ellenfél padján egykori legendánk, így nem érzem kellemetlennek, ha mi pedig átvesszük a zöldek egyik legendájának gondolatait, mert ne feledjük, a hűséget minden nézőpontból illik díjazni, és egy gondolat attól még nem lesz kevesebb, hogy esetleg nem rajongunk a közlő személyéért:

“Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!” – Simon Tibor

Az Üllőin csak így lehet!


A Csakblog szerzőivel készített és a Fradiblogon megjelent interjút itt olvashatjátok. Tele magvasabbnál magvasabb gondolatokkal és szekálással.

Még öt pont a hétvégi háromhoz

Szombaton, a kora tavaszi napsütésben, közelebbről pedig délután háromtól ötig és kissé happening-jelleggel, de nagyjából végleg szertefoszlattuk a Zete további NB I-es tagságáról szőtt álmait. 30, vagyis a bennmaradáshoz szükséges pontszám sokéves átlaga 23 pontra maradt tőlük, úgy, hogy mindezt alig 11 meccsen kellene valahogy ledolgozni. Átszámítva: legalább 70%-os teljesítmény szükséges a statisztikai vonal eléréséhez. Matematikailag tehát még bármi lehet, viszont azt is elmondanánk, ugyanennyi százalékkal a Győr második a tabellán. Nem kertelek, inkább leírom: viszlát Zete! Valahol tudom az egészet nem sajnálni, így legalább jövőre nem kell órákat kocsikáznunk az egyetlen olyan magyar megyeszékhelyre, amelyet csak három számjeggyel leírható utakon lehet megközelíteni. Helyette nyugatról mondjuk MTK és havibérlet, esetleg Gyirmót, vagyis az M1-es.

Ez volt a mellékes történet erről a szombatról. Mivel azonban kispesti blog vagyunk, és mivel a történelmet a győztesek írják, ezért inkább szeretünk magunkkal foglalkozni, akár az egyszeri Bud Bundy bármikor. Öt pontban tehát még egyszer visszakanyarodnánk a hétvégéhez, hogy holnaptól már a következő feladatra, az évenként soros Fradiverésünkre készülhessünk.

#1 – Gege és a mesternégyes 90 perc alatt

28. és 37. percek a Vasas, valamint 20. és 25. percek a Zete ellen. Ha jól számoljuk mindez azt jelenti, Gege alig egy meccsnyi idő alatt rúgott mesternégyest! Lehet hőbörögni, hogy a négyből hármat büntetőből szerzett, de részben éppen vele tanultuk meg tavaly, a büntetőt sokszor könnyebb kiharcolni, mint értékesíteni.

Infografikánkon jól látszik, Gege bizony nem válogat az eszközökben, ha éppen gólt akar lőni. A Vasas elleni elsőt magabiztosan vágta a jobb alsóba, sanszot sem adva a kapusnak. A másodikat ezzel szemben fel a bal felsőbe, hiába szeretett volna okos lenni Ilizi és ment le az előző helyére. A harmadik kissé pofátlanabbra sikerült, és a bal alsótól valamivel a kapu közepe felé érkezett meg rendeltetési helyére. Nem akarunk tippeket adni, mert bármi előfordulhat, de még az is lehet, a Fradi ellen (persze csak ha újfent kapunk egyet, kettőt, hármat) a jobb felsőt is kipipálja idénre, hogy utána kezdődhessen elölről a sorminta. Mellékesen – és az ábrán nem jelölve – a hármas környékére még megeresztett egy bombát is kapásból, nehogy véletlenül megszólják, csak rögzítettből megy neki, senkitől sem zavartatva.

#2 – Videós összefoglaló

#3 – Tartós veretlenségi sorozat

2011 október elsején, vagyis 164 napja, a Paks elleni hazai fiaskó óta nem szenvedtünk vereséget. Azóta ikszeltünk Kaposváron, Debrecenben és itthon a Haladás és a Pécs ellen, nyertünk Győrben, Angyalföldön, és itthon a Diósgyőr, valamint legutóbb a Zete ellen. Nyolc meccs, négy győzelem, négy döntetlen, adtunk 15 és kaptunk 9 gólt. Parádés teljesítmény.

#4 – A 2-0 kálváriája

Talán már itt, a blogon is szó volt róla, hogy testületileg utáljuk a kétgólos előnyt. Főleg akkor, ha azt még az első félidőben összeszedjük. Két góllal menni veszélyes, mert benne van, hogy megnyugszik egy csapat, átengedi a területet, vagy mint mi, akik bíznak a gyors szélsőikben és a hosszú indításaikban, magunkra húzzuk az ellenfelet, kontrára rendezkedünk be. Gondoljunk bele, kapunk véletlenül egy gólt, a másik mérkőző fél felpörög, mi pedig éppen alapjáraton vagyunk, hatalmas és sokszor behozhatatlan előnyt adva ezzel nekik. Ilyenkor szokott jönni az egyenlítés, esetleg valami még rosszabb. Nézzük az idei 2-0-ás állásaink történetét:

  • 2. forduló, Haladás – Honvéd: 0-1, 1-1, 1-2, 2-2, azaz az 51. percre másodszor is egyenlít a Haladás. A második félidő közepén aztán vágunk még kettőt, vagyis itt a 2-0 csak részeredmény. Húsz perc van hátra, de az eredmény: már nem változik, marad a 2-4.
  • 3. forduló, Honvéd – Vasas: Németh Norbi góljával az első félidő végére megyünk el 2-0-ra. A második félidőben ugyanolyan gyenge a Vasas, mint volt korábban, így az utolsó tíz percben lövünk még kettőt. Eredmény: 4-0-ás fölényes győzelem.
  • 4. forduló, ZTE – Honvéd: Lassan indul be a meccs, de a 65. percre azért összejön a 2-0. A Zete a későbbiekben is fogalmatlan, így inkább rúgunk még kettőt. Eredmény: 0-4-es fölényes győzelem.
  • 9. forduló, Honvéd – Újpest: A 61. és a 71. percekben Danilo duplázott, az Újpest pedig már nem tudott visszajönni a meccsbe. Eredmény: megtartottuk a 2-0-át.
  • 12. forduló, Kaposvár – Honvéd: Az első félidőben lefocizzuk a Rákóczít, sima 2-0. A másodikban durva visszaesés. Eredmény: döntetlenre adtuk a meccset.
  • 17. forduló, Honvéd – Haladás: Danilo góljával már az első percben vezetünk, majd Tchami növeli az előnyt, de végül Vujovic kései góljával csak 2-1-el fordulunk. A slusszpoén a 90. percben jön el, amikor Tóth Péter egyenlít. Eredmény: döntetlenre adtuk a meccset.
  • 18. forduló, Vasas – Honvéd: Az első félidőben két jogos tizenegyesből szerzett góllal kettővel vezetünk, hogy a vége még egy utolsó negyedórás hazai szépítéssel izgalmas legyen. Eredmény: megtartottuk a győzelmet.
  • 19. forduló, Honvéd – ZTE: Ismét az első félidő közepén szerezzük meg a szokásos kétgólos előnyt, amit végig megtartunk. Eredmény: ha nem is tükörsimán, de behúzzuk a meccset.

Az eltelt 19 fordulóban tehát nyolc olyan eset fordult elő, amikor a mérkőzések valamelyik szakaszában (általában már az első félidőben) összehozzuk a megnyugtatónak hihető kétgólos előnyt. Kétszer sajnálatos módon sikerült még így is pontokat veszítenünk, és volt, hogy igen izgulósra sikeredett a végjáték. Bár a nyers adatok ellentmondanak állításunknak, ettől mi még rettegjük a 2-0-át. Reméljük az Üllőin kedvesek lesznek a srácok, és a második gólunkra hamar berúgják a – valóban – megnyugtató harmadikat. (Fordítani ebben a bajnokságban csak mínusz egyről sikerült ellenünk, igaz azt háromszor is: a Győr ellen otthon, Kecskeméten és Pápán. Érdekesség, hogy a nevezett három meccsből kétszer is remek focit játszottunk a vezetés megszerzéséig és/vagy a félidő végéig.)

#5 – Legendáink

Tegnap ugyan már elpattintotta egyszer RW kollega azt a képet, de mivel nem tudunk betelni vele, ezért újra előkapjuk. Fontos megjegyeznem, hogy köztudottan rossz az arc és névmemóriám, és bár vannak ritka esetek amikor a klubszimpátia mindezt felülírja (mondjuk minap sikeresen celebspottoltam Bjelkanovicot egy Mester utcai söröző kirakatából) (még mielőtt gond lenne belőle, természetesen én voltam bent, Bjelka meg kint) most azonban nem garantálhatom, hogy mindenkit megismerek, aki a képen látható, de ettől még belevágunk egy kisebb felsorolásba:

Nagyobb méretben

Brockhauser István (felső sor, bal oldalt, barna kabátban), korábbi kiváló kapusunk azért gondolom mindenkinek megvan, ő szerencsére nekem is könnyű eset, mert Faterom iskolájába járt és így rá már újpesti korából emlékszem. Bajnok és kupagyőztesünk, valamint néhány éve kapusedzőként dolgozott nálunk. A köztes időben mellékesen összevédett egy tartós klublegenda-státuszt a belga Genk csapatánál is.

Mellette kissé őszesen, a kép jobb alsó szélén ülő alak felé fordulva láthatjuk a szotyizó Esterházy Marcit, a nyolcvanas évek igazi nagycsapatának háromszoros bajnok csatárát. Jobbra tőle szintén egy háromszoros bajnokunk, Varga “Kacsa” József figyeli kissé morózusan az eseményeket. Szerencsére a meccs végére feloldódott, és a tribün egyik feljárójának tetején ácsorogva már boldogan pacsizott le az összes szembe jövő rajongójával. Gyimesi Lacival folytatódna a sor, de ötszörös bajnokunk takarásban van egy olyan valaki által, akiről most sajnos nem tudom megmondani kicsoda. Nevezzük a kitakaró személyét egyesnek, és ha valaki tudja, kiről van szó, jelezze felénk. (Lesz még néhány szám.)

A felső sort egy szerencsére sűrűbben látott kedvenc, Kovács Kálmi zárja, szintén ötszörös bajnokként. 138 válogatottság, 32 góllal; 989 meccs a Honvédban, 185 góllal, összesen 17 bajnoki cím. Kijelenthetjük, hogy aki ebbe a sorba jegyet akart szerezni szombatra, annak nem keveset kellett dolgoznia érte korábban.

Az eggyel előrébb ülőket nézzük jobbról balra haladva. A kép szélén, a kamerának háttal rögtön egy Garaba Imre, a maga négy bajnoki címével és 82 válogatottságával, amivel egészen a közelmúltig Bozsik, Fazekas, Grosics és Puskás mögött ötödik volt az örökrangsorban, mígnem beelőzte az elmúlt évtized nagyszerű kapusa, Király Gábor. Neki elnézzük.

(Sajnos innen leszek nagy gondban.) A Garaba mellett ülő öregurat (kettes) sajnos nem ismertem meg, de az gyanús, hogy – nagypapám egyik kedvenc játékosa – Faragó Lajos bácsi, korábbi háromszoros bajnok, olimpiai bronzérmes és Közép-Európa Kupa-győztes kapusunk társaságában láthatjuk. Lajos bácsi idén lesz 80 éves, kívánunk is neki minden jót.

Ismét egy kihagyás (hármas), majd jön Kozma Mihály, a többiekhez képest szinte szerénynek mondható két bajnoki és három gólkirályi címével, valamint azzal a történelmi tettel, hogy a kilencvenes évek elején az ő irányítása mellett alakult meg Kelet-Európa első független futball-vállalkozása, a Budapesti Honvédból kivált Kispest-Honvéd. Klubvezetőként kétszeres bajnok. Tőle jobbra újra csak számok, négyes és ötös. (Szívesen vesszük, ha kommentekben kiegészítitek az általunk nem felismert nagyságokkal az itteni névsort. Talán ez a kép többet segíthet.a szerk.)

A sörizű szkepticizmustól Doktor Botisig. Kispest-ZTE visszatekintő.

Gyors mea culpával kezdenénk: megszokott cikk-kettősünkből egészen mostanáig csak az osztályozókönyvet olvashattátok a Zete meccs kapcsán, történt ugyanis, hogy a vasárnap fogta magát és elment, és míg kicsiny szerkesztőségünk tagjai egymásra vártak, a hétvége nyomott egy over-t. Nem is beszámolónak szánjuk hát mostani kis posztunkat, inkább gondolatok laza szövedékének a tegnapról, a máról és a holnapról – holnapon egyre inkább a jövő vasárnapot értve. Beszámoló helyett most tehát visszatekintő – a műfaj új, a lényeg a régi.

Visszatekintés: a meccs.

Érdekes meccs volt a szombati, az biztos. Érdekes, mert nem is csupán kettős, hanem sokkal több érzést csal elő belőlünk. Noha most sem játszottunk jól, ugyanúgy, mint egy hete, most is 3 pont lett a jutalmunk. Szenvedős meccs volt, mert  bosszantóan hiányzik az őszi kvázi tudatos játékunk. Kellemes meccs volt, mert hangulatban elhozta azt, amit a Vasas elleni nyitány még csak nyomokban: a napsütéses, igazi tavaszi délutánt, amikor jól esik kortyolni a csapoltat a korzókorlátnál.  Valahogy, most visszanézve, igazából a kellemes emlékek maradtak meg: Gege remekbe szabott dugója, Ceolin jó kiugrásai ( a befejezéseket most borítsa jótékony homály), Tchami meglepő álompassza a brazil felé. Mennyit tesz néhány helyzet! Míg a Vasas ellen úgy jöttem haza, hogy király a 3 pont, na de ez nagyon sovány, most a Zete meccsről az előbb leírt momentumok ugranak be és máris más a szájíz. És akkor arról ne is beszéljünk külön, hogy milyen jó volt látni egy Pisont Pistát, egy Kovács Kálmit, Apunak meg Faragó Lajost, szóval jó ez, hogy itt vannak a régi legendák, legyen ez így továbbra is…!


Söríz, RW, Hanta, szkepticizmus.

Hanta kollega tréfásan megfeddett a minap egy kommentben, hogy állandó szkepticizmusommal rombolom itt a hangulatot, de hát ez van, kell egy ilyen arc is a blogszerkesztőségbe, aki visszafogja a túlzott optimizmusba néha belehajló társakat.  VH ugyanis laza 3:0-t várt, én meg fáztam a meccstől rendesen, ahogy beharangozónkban is ecseteltem. A vidám márciusi napfényben fürdőzve, kezünkben az obligát műanyagkorsókkal, az első félidő közepéig nagyjából ebben a szellemben, világnézeti különbségeinket ütköztetve próbáltuk visszaállítani a gyógysör intézményét segítségül hívva a pénteken túllőtt véralkoholszintünket. Mindezt azért érdemes felemlegetni, ugyanis bár szkeptikusan indítottam a meccsen, s a végén, ahogy írtam fentebb, mégis a kellemes feelin’ maradt meg, azért a józan ész tudja ott legbelül bennem, hogy csalóka a kép. Két, pszichikailag nem a topon lévő csapat volt a nyitó ellenfélduó, a Vasasnál a szokásos tulaj-káosz, a Zeténél a lét-a-tét fikcsi volt műsoron a felkészülés alatt. Tudjuk, nálunk sem fenékig tejfel az élet, azonban mégiscsak negyedikek vagyunk, a budapesti éllovas, a legerősebb(nek tűnő) középcsapat – vagy legalábbis az voltunk. A csapolt sör keserű íze is pont ezt hozta elő bennem: az egy nappal azelőtti, péntek esti szűretlen cseh csodákhoz képest a műanyagpohárban lakozó próbálkozás kicsit a mi őszünkre következő tavasz analógiáját sugallta…

 

Most akkor milyenek leszünk?

A keret gyengült, mondjon bárki bármit, és aki a játékunkon nem látja a kapkodó fogáskeresést, az ősszel nyomokban legalább látszó játékkezdemény eltünedezését, az vak. Viszont rögtön jöhet a riposzt: hova sírsz, barátom, amikor 2 meccs, 6 pont a tavaszi rajt? Az igazság nyilván középúton van, amiben pedig bízhatunk, az a tehetetlenségi nyomaték! A fizika törvényszerűségeihez menekülve támpontért, ugye, a lendület az egy darabig bármit elvisz – lendület az meg náluk volt, kétszeresen is. Egyrészt a remek őszi kezdés, majd a kis hullámvölgy után másodszor a Torghelle márkanevű farmotor által beröffentett novemberi flúgos futam. És ha erre a pozitív töltetre elkezd rárétegződni egy Fáy utcai győzelem, aztán egy Zete elleni siker, legyenek ezek bármennyire kötelező viktóriák, akkor is azt eredményez(het)ik, hogy az említett lendület nüanszokkal is, de hosszabbodik. Attól azért félek: dobogóig, negyedik hely megtartásig karcosan lehet ez elég, ahhoz már javuló játék is kéne, ahhoz viszont a jelenlegi keretet nem feltétlenül érzem abszolút megfelelőnek – és akkor itt jön mindjárt Hanta a rá jellemző mothy python-i logikával, és közli: “ez a csapat bűn rossz – simán negyedikek leszünk, ne viccelj“.

 

És akkor a végére…

…egy újabb pozitív hangulatfröccs, mert abból sosem elég. Hármas sípszó, tapsvihar a korzón, a játékosok előbb a Kanyar elé járulnak, majd az öltözőbe menet elvonulnak a korzó/tribün kettős előtt is. Faterom ekkor az általa egész meccsen dicsért Sorin felé rikkant: “Doktor Botis”!

(Hogy miért doktor? Annak idején a ’90-esek elején-közepén Lőrincz Emilt, mostani pályaedzőnket Lőrincz tanár urazta Fater, elismerve a higgadt játékáról ismert rutinos védőt. Később a nálunk megforduló Lőrinc Antal is megkapta tőle a tanár úr jelzőt – kb rutinosnak tűnt, kb higgadtnak tűnt Lőrinc abban a keretben. És valljuk meg, a Lőrinc név is sokat vetett a latba, he-he. Utána évekig szünet, aztán Szmicsó lett volna a következő tanár úr, de mire Fater felruházta volna őt e névvel, a szerb hátvéd dehonesztálta magát sajnos. S jött Botis, de a tanár úr már olyan elcsépelt lett, gondolta Fater, hogy kinevezte Doktornak- mert Prof azért mégse legyen, elég a doktori cím. Doktor Botis, mint egy rossz ortopédiai márka– csóválta fejét a névadási pillanatkor mellettünk Hanta a korzókorlátnál. Asszem ez ősszel, a Vidi ellen volt…)

Szóval Doktor Botis! Mire az aradi szamuráj mosolyogva felnéz, és csókot dob a lelátóra. Szürreális jelenet, de kedves jelenet: valahogy jó kedvet csinál hazafele.

 

 

Holnap…

…azaz jövő vasárnap, ahogy írtuk. A Fradi győzött Pécsett, így az eleve nehéznek ígérkező meccs még nehezebb lesz, lévén egy feldobott, önbizalomban dúskáló zöld sereg vár majd ránk. Most azonban én se félek! (Annyira.) Ez a Fradi nem jó csapat. Döme csinált egy rakkolós, a mi 2002 tavaszi (pont Dömés, míly véletlen) Honvédunkra emlékeztető szürke hadtestet, aki ugyan bárkire veszélyes lehet, de csak mértékkel. Mi most negyedikek vagyunk, messze a pesti rangsor élén, mikor verjünk hát oda-vissza Fradit ha nem most? Ráadásul az Üllői úti sasfészek se a régi, félelmetes hangulatú stadion. Itt már nem kell betojni. És ha a Zete meccsről megmaradó kellemetes emlékfoszlányok és az integető Botis doki képe rémlik fel, csak annyit mondok: most jöjjön egy kis optimizmus, bánom is én.

Fotók: Babar (1909foto.hu).

Most ennyi is elég volt. Kispest-ZTE osztályozókönyv

“- Nézd meg, hát le kell cserélni! Megsérült, bazzeg! Ezt bírom ezekben a szerb igazolásokban, idejönnek, játszanak két meccset, aztán lesérülnek 3 hétre, mi meg fizethetjük őket!
– Ki ez? Ez az a Hadzics?
-Igen, a Hadzics. Az új szerb. Mind ezt csinálják.
(egy elkeseredett, csöndes hang valahonnan hátulról:)
– …bosnyák.
– Bosnyák, bazmeg, mondom. Mind ezt csinálják.

Bozsik-stadion, korzó, valamikor a Honvéd-Zete mérkőzés első félidejének közepén.

SÁNTA: Igazából komolyabb védés nélkül hozhatta le a meccset, lévén meglehetősen akció- és fantázia-deficites volt a Zete ezen a délutánon. A kósza, tétova távoli átlövés-kísérleteket hárította, de ezek során bravúrra most nem volt szükség. Átlagteljesítményén jelentősen ront az első félidő közepi bizonytalan kijövetel – e téren ha nem lép előre, bajok lesznek. 5.

LOVRICS: Most nem kellett a kapu torkából mentenie, mint a Fáy utcában, viszont a többi téren kopírozta az egy héttel ezelőtti teljesítményét: határozott védekezés egy nem túl meggyőző csapat ellen, minimális hibákkal. Arról nem ő tehet, hogyha az ellenfél ilyen halovány. 6.
DEBRECENI: Mindkét félidőben volt 1 ijesztő töketlenkedése, máskülönben az utóbbi hetek nyugodt játékát hozta jó megelőző belépőkkel keserítve a zalai támadósor kedvét. A Fradi-pályán azért erősebb rohamokra kell majd készülnie – reméljük, nem alszik bele az utóbbi hetek gyengusz támadósorai ellen elegendő félgőzölésbe6.
BOTIS: Az öreg nagyot játszott ma is, és bár már többször írtam, hogy ez a Zete nagyon haloványka, azért ettől még nem akarok fukarkodni a Sorint dicsérő jelzőkkel. Higgadtan irányította a hátsó traktust, remekül ért oda kritikus pillanatokban, 2-3 szerelése egyenesen tanári volt. Ha nyáron tényleg hazamegy Aradra, nehezen tudjuk majd pótolni, attól félek. 7.
VIDOVICS: Azt a néhány szitut leszámítva, amikor cifrázni akarta volna azt, amit nem kéne, s így szoftos labdavesztés lett a sztori vége, magabiztosan hozta le hátul ezt a meccset is, amolyan Novák Alexisz reloaded verzióban. Erőszakos, jó kötésű és nem is dadog nála a labda. Lehet, hogy még egy jó igazolást köszönthetünk? 6.

TCHAMI: Eddigi legjobb kispesti teljesítményét tette le az asztalra a kameruni Forrest Gump. Ráadásul ma nem csak futott a parancsra, hanem meglepő módon passzolni is próbált – és ami még szürreálisabb, ez néha sikerült is neki, pl. ceolin indításakor. Cseréjekor végre elismerő bólogatások közepette tapsolhattam meg, s a korzón elkezdték “Csamikámnak” aposztrofálni. Mi kell még? 6. Az őt váltó Marshal Supka utóbbi időszakban trademarkossá váló védekezőközép – cseréjeként futhatott néhány hosszt (-).
HIDI: Légüres térben tolta végig a meccs nagy részét, mivel a védelemről lepattanó Zete-labdák legtöbbször Gegéhez kerültek, aki már indított is előre, hosszan. Patrik ütközései ma nem sikerültek, s a meccs második negyedétől kezdve passza is elkezdték a legrosszabb hidi-i hagyományokat idézni. Jajj. 4.5.
IVANCSICS: A Vasas elleni műsorhoz képest nem csak annyiban lépett előre, hogy a tizi mellett akciógólt is vállalt (és milyen szépet!), hanem a csapat mozgatásában is igyekezett jobban aktivizálni magát. Bár posztelődjének zseniális labdáit ma is hiába vártam, a proaktívabb középpályás-játék ez ellen a Zete ellen már magában elég volt. Az ösztönös zsugák, a gyors gondolkodás azonban sajnos még mindig nem a sajátja, és ez hosszabb távon aggodalommal tölt el. Ez ma 6, de ennél tovább kéne fejlődni istenigazából…
CEOLIN: Múltkor azt írtuk: nem olyan gyors, mint Abass, ám jóval technikásabb. Nos, egy irtó gyenge kezdő 20 perc után ezúttal begyorsult a brazil, néha a szenegáli pályatársat idéző robbanékony elfutásokkal – ám a technika ezzel párhuzamosan ködbe veszett, a befejezéseknél pedig a derék Dieng hatékonysága rémlett fel erőteljesen: 3 ziccerből 0 gól lett a mérleg a végén. Pedig ha 1-2-t bever ezekből, most a meccs legjobbját ünnpelhetnénk benne. 6. Ha így folytatja, van benne fantázia – akár ékként, akár jobbszélen!

DÉLCZEG: Nem akar ez összejönni Gergőnek. Fejes, lövés, semmi. Sokszor tűnt úgy, mintha már az önbizalma is elment volna: a kapott labdákkal nem indul be a 16-oson belülre, inkább megfordul, hátra passzol. Mint már sokszor írtuk: kellene a gól neki, mint egy falat kenyér. Nem is egy, jó lenne egyből 2 egy meccsen – de hát még az az egy sem jön. Sajnálom őt. 5. Cseréje, Erdélyi amolyan XXI. századi Tóth Misiként ment be brusztolni előre, de sok vizet nem tudott zavarni, a felkészülési időszak agresszív megoldásai sajna nem köszöntek vissza mostani játékában. Reméljük, azért Supka ad még neki lehetőséget. (-).
HADZICS: Jól kezdett, mint a Vasas ellen: kellemetlenkedett elöl a Zete-védők gyűrűjében – rúgták is rendesen, sokszor feküdt a földön, letolt lábszárvédős sajgó lábát fogva. Több támadás-kezdeményünket csak az ő felrúgásával tudták megállítani a vendégek. Aztán meghúzódott – már csak ez hiányzott (-). Továbbra is a legértelmesebb igazolásaink egyikének tűnik télen, reméljük, nem súlyos a krach. Cseréje, Vernes egy fokkal már jobb volt, mint a Vasas ellen, sőt, egy, a zalai tizenhatosnál kivitelezett cselsorozatánál az is kiderült: miért tartják az első akadémista alom egyik technikai kincsének. Viszont az erő, az elszántság még nagyon karcos: úgy pattan le a kákabelűbb ellenfelekről is, mint a szövetségi kapitányi jattkísérlet Paulo Sousáról. Ha e téren kicsit keményedne, fontos láncszemmé válhatna. 5.

* * *

Két meccsen vagyunk túl, két győzelmen, viszont finoman szólva – és Supka által is alátámasztva – sem csúcsformás játékkal. A Vasas és a Zete után egy pszichikailag jobb állapotban lévő, sikeréhes, veszélyes Fradi lesz a következő ellenfél – itt már nekünk is szintet kell majd ugranunk. Bízzunk benne, hogy sikerül.

Fotók: Babar (1909foto.hu).