Az van, hogy anno Tesóm már télen ment volna, én meg akkor még húztam a szám, mert vizsgaidőszak lesz, nem fér bele, aztán februárban szólt az Ábel, hogy van még két jegyük, döntsek két perc alatt és döntöttünk két perc alatt, és mentünk mi is, és májusban persze jó előre levizsgáztam mindenből, szóval klasszik RW-előrepara, de most már mit számít ez, kilencen nekiindultunk kisbusszal ennek a francia kalandnak, aztán amikor tudok beszámolok. Első rész.
A válogatott nekem anno olyan volt, mint a Kispest, még a második Mészöly Kálmán érában, majd Jenei alatt, aztán Puskás Öcsi bácsit már sajnáltam, hogy égetjük, Verebesnél pedig kiszálltam, onnantól nekem már csak a Honvéd a szent, egy-egy fellángolás volt (Csanknál 2 hónapig, Bicskeinél és Matthäusnál fél-fél évig hittem el, hogy lehet valami, EKoemannál végig). Aztán Egervári megint taccsra tette a válogatott érzelmeim, és bár Dárdainak, Storcknak látom az előnyeit, a mágia már nem a régi. De valljuk meg, lehet, hogy utoljára láthatom a nemzeti tizenegyet tornán, szóval hagytam magam meggyőzni, nem is olyan nehezen.
Vasárnap délutántól így Europarkos klasszik indulás, a kisbusz begurul, a kisbusz kápójává avanzsáló Ábel úr már heggeszti fel szigszalaggal az ablakokra a magyar zászlókat, meg egy saját készítésű „Célunk csak egy van” BHSE-reminder molinóját, tényleg csodás. “A szélvédőre azért ne” kötelező bonmot nélkül persze nincs indulás. Gyuri termoszból kávéval kínálja az indulókat, banános holland kakaóporral turbósítva a babfőzetet, Gyuri a kispesti Jamie Oliver, de hát ez nem újdonság. Fater, aki csak kikísért minket, kiosztja a kötelező tanácsokat, gyors jatt mindenkivel, ez ám nagyrészt Ábel és kisBabar társasága, van itt egy MTK-s czukk, egy kipróbált újpesti bohócliger, egy simán magyarfoci-rajongó szociológus, aki amúgy nem Hanta, egy zöld érzelmű kollega, aki csak Budafokon száll be és többet beszél, mint egy csúcsformás Hemy, és kíváncsibb, mint a thaiföldi edzőtáborból Bangkokba beszökő Kabát Peti. Az öt kispesti adja azért a túlsúlyt, így a szurkolói dalok pendrive-járól is elsőként old Hemy papa slágere üvölt fel, a magát önhatalmúlag Loctite-nak átkeresztelő Ábelkápó (“Akarom, hogyha egyszer lelátói legenda leszek, Loctite néven emlegessen a korzó népe“) vezetésével a két hátsó sor egyként harsogja a vállalhatatlan sorokat, hajrá Honvéd hajrá még.
Gyors megállás egy közös fotóra ezúttal nem a bábolnai mekinél, de majdnem, e tökölődéssel és Gyuri újabb kávészervírozásával meg is úszunk egy torlódásos ütközést 10 percre onnan, innen katatón állapotban lezúzott Ausztria, részemről sok Load/ReLoados Metallicával (Fixxxxxer !!!44!!44), aztán Passaunál kiszállunk egy gyors német-ukránra, a furcsán kihalt belvárosban reménykedve követünk germán válogatott mezes vagy nemzetiszín girlandos cukkinákat, de mindegyik max házibuliba megy, nem stammkneipébe, aztán mégis lesz egy hely, még én is tolok egy mentes sört kivételesen, a többiek rendeset, de cinkelik, csak Öccs dicséri, mondjuk ő ért is hozzá, szóval jó sör volt. Arcobrau. A meccs kevésbé, el is kap egy olyan 2 perces eső minket a teraszon, ami a prérifarkast szokta a Bolondos Dallamokban, egy gáláns német társaság beljebb húzódik egy másik asztalhoz, hogy mi is kapjunk fedelet, danke sehr, így tanúi lehetünk a német gólnál, amint egy zászlóba burkolózott és kézi lobogót is lengető benyesett brünhilda odabenn Pinokkió Janit alázó orgánummal üvölti le a sörcsapokat a helyükről a német vezető találatnál.
Félidőben indulni kell tovább, mert késésben vagyunk, meglepetésünkre távoztunkban a főtéren ismét Brünhildébe botlunk, akinek a mozgása a becefrézett Budovinszkyt idézi a 2005-ös Nyíregy elleni idegenbeliről (ott csak a lelátón tolta, nyugi), reméljük, egyben hazaért (de miért távozott már félidőben, rejtély). Ahogy reméljük, mi is egyben Bordeaux-ba, mert addig még sok vezetés vár ránk. Az esti-éjszakai etapot hősiesen a bekávézó Loctite vállalja fel, Passaut magunk mögött hagyva tovaszáguldunk tehát a Niebelung-dalokkal terhes német éjszakába* (folyt.köv.).