Vannak időszakok, amikor picit megfárad a lelkesedés a csapatod iránt, amit persze sose hagysz el (kivéve, ha kis osti divatszurker kurzuscsíra vagy). Ilyenkor két lehetőség áll az ember előtt: vagy szép csöndben eltávolodik, egy tisztes távolságtartásba menekülve, és abbahagyja, vagy minimalizálja a kijárást, de a nyilvánosság előtt továbbra is felvállalja a klubját, sőt, valami földindulásszerű megújhodáskor vissza is térne a szorítóba. Más kitart, cipeli a keresztet minden hétvégén a vállán, élőben is a Bozsikban, vagy másutt, de keres valami üdítő szórakozást is, ami legalább a focikedvet és a hangulatéhséget kielégíti, amíg a saját csapat szürkül. Én az utóbbi csoport boldogtalan tagjaként pont a fenti megfontolásokból délpesti futballkalandozásokkal próbálom feltölteni az aksit, több-kevesebb sikerrel. Tegnap például többel.
Valahol csodálatosan szánalmas egy egész blogszerzői pályafutást felhúzni Nick Hornby budapesti külvárosi epigonként való ipari lenyúlására, de hát mit tegyünk, nekünk ez jutott – sóhajthatnak a kispesti olvasók a havannai panelok árnyékában és a salétromosodó wekerlei mésztéglafalak hűvösében, aki pedig a sallangmentes beszámolókat szereti, az amúgy sem nyitotta meg a jelen posztot. Én viszont megnyitottam tegnap az NB II-es menetrendeket vázoló egyik sporthonlapot, mert a szombati soproni kínszenvedés (és úgy kb. az elmúlt 3 év) után, egyre éhesebb vagyok valami szurkolható hangulatért. Sőt, most túllépve a Honvédon, nem is baj, ha épp nem egy nagy kedvenc csapatot nézek, legalább izgulnom sem kell. Erzsébet ugye már sokszor megvolt, és ki is lett nevezve saját Cambridge Unitednek, viszont ők is remek választás voltak csapatilag, mondhatom, hiszen az Erzsébeti Munkás annyira nézhetetlen az utóbbi években, mint Vierchowod edzőmeccsei 40 fokban, egyedül. De legalább a fazonvilágbajnokságok élő legendái tobzódnak az ottani korlátok mellett, győzködöm magam, aztán mégis bátrabb vállalást teszek: legyen ma NB II, lesz- e meccs a közelben? Lesz. Ráadásul a déli szomszédban. Délpesti focikalandok, bevetés indul.
Aput se kellett nagyon győzködnöm, sőt meg is sértődött szinte, mikor kértem a kocsit és azt hitte, egyedül akarok krúzingolni a pesti futball-lét alsóbb bugyraiban, de mikor mondtam hogy ácsi, ketten megyünk, rögvest visszapördült a lecsüggő bajusz az eredeti mracskói feszességű pozícióba, legközvetlenebb férfiági felmenőm pedig az anyósülésre, és már száguldottunk is ki a Határ útra, majd a balra , Erzsébet fele kanyarodó 52-esnek most csak messziről integetve rá a Soroksárira, el a kopott lakótelepek, a csepeli híd mellett, át az óriási felüljárón, majd a soroksári HÉV mentén suhanva el a gyárépültek, a városközpont és az egyre külvárosiasabbá váló kulisszák mellett.
A stadionról nem értekezek külön, megtettem ezt már a tavalyi kupameccs keretében, bár a hangulat most egész más volt. A nézőszám egész hetykének volt mondható, a környező utcák és a stadi parkolója is tobzódott a járművekben. Ráadásul meglehetősen fiatal és nem is a legolcsóbb járgányok sorjáztak, nem hiába, Kubatov óta tudjuk, hogy az autókat komolyan veszik Soroksárott, ráadásul a mai vendég, a Névrablók drukkerei sem a csóréság apostolai Magyarországon (és az éleslátásé sem, ezt bizonyítandó egy jól fejlett csúti asszonyság majdnem kilapított a parkoló szélén miközben egy nem gépkocsiknak való sóderágyra, ahol épp sétáltam, hajtott rá sehallselátdömötör üzemmódban, csókoltatom innen is).
A pályához felérve csodás kép fogadott gyepileg, kétszeresen is: egyrészt a centerpálya borítása olyan peckesen egészséges, telt zöld volt, nem a plázastadik műcsodája, hanem klasszik, ’90-es évekbeli magyar tömött sportgyep; másrészt a Sori melegítő centerét elnézve, aki nagy meglepetésemre Póth Diánáné Gyepes Gábor prof volt életnagyságban. És nem ő volt az egyetlen ismert arc, a Sori soraiban tűnt fel a kispadozó Koós Gabi (a 2007-es MK döntőnk Simone Zazája), Pál András ex-MTK támadó (régi vágyam volt Kispestre, de mára ő már nagyon megfáradt), Sándor István, a 2006 őszi exünk; Gengeliczky (akit a korzón egy czukk egyszer Tengeliczkynek hívott, biztos az idén év madarának választott szárnyas miatt), aki pedig egy akadémiás exünk. Kapuban meg Holczer. Hm. A másik oldalon egyszerűen szégyenletes, hogy egy kieső csapat simán megtart egy Tischlert és Zsidait, Polonkai mellé meg hazahozza Sándor Györgyöt (a soris irányító bátyját), csörög a pénzeszsák a csapatbusz rakterében, ezek tényleg vissza akarnak jutni, én kérek elnézést.
A kis hétvégi ház jellegű klubházból folyamatosan szállingóznak i a szurkolók a sörökkel, üdítőkkel, közben a játékosok is kivonulnak a wíkendház másik oldalából kivezető, lépcsős-rácsos százméteres folyosón, kissé böri-feeling, de legalább nem szokványos. Sárga-feketében a hazaiak, fehérben a tolvajok. Apu lenyom egy-két régi sztorit, amikor a Kispéter Mihályos MK-meneteléskor ide is követték a Honvédot, aztán együtt ismergetjük fel a játékosokat, a kisebbik Sándor mondjuk csak akkor esik le nekem, mikor bemondják a gólját, addig csak a fejem törtem, hogy ez meg ki.
Gyors gólváltás oda-vissza, 2:2 sok a hiba, de vannak szép megoldások, a Sándorok karmesterkednek, meg Polonkai, ezt élvezem, ilyen klasszikus 10-esek az NB1-ben már sehol, Fater is élvezi, ő már nálunk is szívesen látná a kisSándort, én azért khm… más szint, de nem rossz! És itt Sztyopának becézik. Csodás. Szíjjártó kajabál a kispadról, a Sori edzője néma, mint egy ’99-es Lobanovszkij. Bogesz egyszer lopakszik elő Szíjj mögül okoskodni, de egy „Gyuri mondj be nekik egy zéróspílt” után inkább visszabújik a kispad védelmébe.
A szünetben behúzódok az árnyékba, kissé éget a Nap. Így hallgatom végig egy közepesen irritáló csóka (és HajduSteve színész hasonmása) magabiztos előadását, hogy „kérlek, NB1-ben ott van a Fradi, itt a Sori, NB III-ban a Liza, mindenhol van kedvenc, mindre kijárunk bazmeg”. Tényleg igaza lesz Fantának az elméletével, hogy már a Sori is, Erzsi is teljesen elfradistásodott, szomorú.
A második félidő még az elsőre is rátesz fordulatokban, komolyan élvezem a meccset, fényévekkel jobban, mint a szombatot. Apu már cserélné Pált, én még fenn hagynám, erre közli velem, hogy Simeonénél csak egy jobb edzőt ismer a világon, önmagát, úgyhogy hallgassak rá, ő a Honvédunkból is dobogóst csinálna egy év alatt, hát, mondom, 2 meccs alatt fúrna meg az a remek öltöző ahogy Téged, vagyis még inkább a csapatot ismerem, ezt már ő sem bírja ki vigyorgás nélkül, pedig próbálja adni a büszke, sértett arcot, imádom.
A Sori egész feléled, sorjáznak a helyzetek a Névrablók kapuja előtt és Pogacsics is kezd megfáradni, na, csak nem bejön a vágyam? Nem, mert egy ostoba kontrából gólt kap a Soroksár. Szíjj megnyugszik, a semmit nem mutató Tischler helyett Gajdost küldi be csatárnak. Korai azonban a pihentetés. Előbb Sztyopát rúgják fel a vendégek a tizenhatos szélén, második sárga-piros a védőnek, és bár ez a helyzet kimarad (nagy ász a Sztyopa, de szabadrúgást lőni a Vernestől tanulhatott), pár percre rá a tizi, amelyet összehoz a PAFC, már nem, Gyepi mester veri be az egalizáló találatot. Ekkor a hazai mester is 19-re lapot húz, jön Bajzát (bezony, ő is itt), látszólag már csak 10 percek vannak benne, de azt meghajtja becsülettel, sose hittem, hogy egyszer ennek a dúvadnak drukkolok, de a PAFC kötelez, bocsi, Bajzi kiugrana, felrúgják, piros lap ez is, de az utsó perces rohamok már erőtlenek, marad az iksz.
Komolyan mondom, mosolyogva indulunk haza, valahol a Honvédunk NB1 B-s idénye ugrik be, akkor volt minden hétvégén ilyen hangulatom, szerethető csapat, izgalmas ellenfelek, jó lelátói hangulat, lehet, mégis igaza van a Troll Ábelnek, amikor azt mondja, ő nem bánná, ha egy évre megint kizúgnánk?
Nem, azt azért nem kéne. De ilyen vasárnapokat, délpesti és még messzebbi futballkiruccanásokkal még sokat kérek! Legközelebb egy Liza, hogy a kiskedvenc se sértődjön meg, aztán felkészül: Dorog.
Akit érdekel, tartson akkor is virtuálisan velem.