Tegnap Debrecenben rövid úton berekesztettük a 2017/18-as Magyar Kupa-menetelésünket. Elkeseredésből írhatnám, hogy az egész érdemi idényünket, de azért még csak van pár forduló és csodák is léteznek (lásd a tavalyt). Persze idén… na mindegy. Ha tegnap a meccs után a kezembe nyom valaki egy tabletet, vagy ha hazaérve nem esek össze az ágyamra lefáradva, és a laptopom az ölembe veszem, valószínűleg olyan beszámoló születik, ami kielégíti kommentelők pesszimistább szárnyát, csapat-földbedöngöléssel, nincs jövőnk szólamokkal, Hemy és Supka takarodjon-okkal. Ma reggel viszont inkább csak kis üresség van bennem.
Pedig még egész biztatóan indult a Debrecenre való ráfordulás. Én, a nagy előjel-kutató és -szakértő a hétfő esti DT koncerten már Honvéd-hangulatba kerültem, lévén előbb Kemenes Szabit láttam meg az egyik pultnál nagy erőkkel bólogatni, majd egy szimpatikus háromfős társaság szólított meg egy rövid, “Jó a blog” felütéssel, amire legendásan jó helyzetkezelő képességemmel csak annyit sikerült először válaszolni, hogy “milyen blog?”, “hát a Csakblog” jött az adekvát válasz, “ti tudjátok, hogy én írom?” csodálkoztam, “persze, arcról“, amin aztán nagyokat örvendeztem magamnak, mikor másnap pedig mindezt elmeséltem Öcsémnek, hogy képzeld, felismertek, de hogy honnan, arról fogalmam sincs, a derék tesó kezébe temetett arccal csak annyit mondott “a Boti interjúnál három képet is kiraktál rólatok, meg csomóan emlékeznek a Honvéd TV-s interjúkból, ember“. Tényleg. Néha borzalmasan naiv tudok lenni.
Mindenesetre e hétfő esti pillanatok, és a DT-rajongó trióval való nagyerdei pénztárnál való ismételt összefutás már egyenesen olyan lelkiállapotba lökött, hogy itt ma szép esténk lesz, és még veszélyesebb módon még Ábel is elkezdett parádézni mellettem, hogy “ma győzni jöttem ide, én ezt érzem, alig lesz 500 néző, ma nyerünk“. Abban kiegyeztünk, hogy gyorsan kapunk majd gólt, de fordítunk, és végre meglepően jól játszunk majd. Nem tudjuk miért, de valahogy ezt éreztük. Biztos a tavasz, a Nagyerdő, a fenyőillat, az érdektelen katatóniában a stadionjuk felé vánszorgó minimál számú cívisek látványa, nem tudom. Régen tévedtünk ekkorát.
Egyvalami azért bejött. A gyors gól. Még épp kezelünk le a harmadik percben a késve beérkező Trógers-szel, amikor felhördülés, megfordulok, Horváth szerencsétlenkedik a büntetőterületen belül, meg talán Heffler, a buflák Könyves meg bekotorja. Bázz. Na mindegy, semmi gáz, majd fordítunk. “Még 10 perc szenvedés, lassan melegszünk be, de a 25. perctől hengerelünk, meglásd” – szónokol Ábel, és elmegy sörért.
Mi pedig gyufáért a félidő harmadik harmadában, ugyanis addig az élvezhetetlen gyürkőzés után a tavasszal eddig kb. csak dicsérhető (Kukkerhez és Kossuthoz képest legalábbis mindenképp, de szerintem amúgy is) Heffler a mostanság saját készítésű latex álarcban nyomuló Lovriccsal hoznak össze egy futballDarwin-díjas tökölődést, Könyves meg köszöni szépen, elviszi közülük és a kis fáziskéséssel kimozduló Horváth mellett a labdát, 2:0.
Én itt már elmentem sétálni a kerengőre, nyilván vége volt mindennek, jelen lelkiállapotában ez a csapat már nem fog felállni, ezt éreztem, és bizony a szűkös szurkolóseregünk hangja is alábbhagyott, hogy miután Vad II lefújja a félidőt, kis négyfős csoportokban kupaktanácsolja meg mindenki, hogy mi volt ez.
Mert baj volt, nem kevés. A két szánalomgól csak az egyik fele a dolgoknak. A másik az az egész attitűd a csapaton. Sokan beleszarást emlegettek már ekkor, én inkább tanácstalanságot, apátiát és fásultságot láttam (igazából hetek óta ott lebeg ez felettünk, de most uralkodott el teljesen, ezen a délutánon). Lanza úgy sétált, olyan fejjel, mint aki már mindent elengedett, míg tavaly ő (is) húzta az egész csapatot, most úgy fest: ennyi tellett az erőmből, néha engem is húzhatna valaki, ennyit bírtam srácok. A másik volt vezérürü, Kamber is iszonyat árnyéka önmagának, és jó gödörhöz méltóan az önbizalma is lement a pincébe a párharcoknál. A védelem szana-széjjel, tanácstalanság, egymásra mutogatás, egyedül Botit tudom dicsérni, aki legalább megmutatta azt, hogy ha rossz formában vagyunk is, mi lenne a minimum a pályán, de az 5 védőből egyedül ő kevés volt. Lovrics szegény nagy homályt megy mostanság valóban, de őt sem tudom bántani. Aki már fájóbb pont, az a kis Pölő, ezt a nulla, hibás passzokkal telezsúfolt, nyámnyila “játékot”, ezt még én is nehezen magyarázom ki, pedig sokat vártam a sráctól. Elöl Eppel próbálkozgat, de nincs mögötte a tavalyi kiszolgálás.
Gyorsan kell gól- ennyiben maradunk a második félidő előtt, megint felénk támad a csapat, az ultrák előtt le a kalappal, nincs szidás, végig fel-felhorgadva megy a biztatás, és néha úgy fest, erőre kapunk, de a (z amúgy tényleg rém gyengusz) Kinget váltó Danilo és a halovány Holendert cserélő Kukoc lenne az oldalt elszáguldások két megvalósítója, hát, nyilván hervadás a végeredmény. Aztán Könyves, ez a darabos ász, talál még egy gólt, mesterhármas, nem hiszem el, ráadásul három ilyen klasszikus, bocsánat, de pöcs góllal, hihetetlen, nem találok szavakat. Supka beküldi Lukácsot, ő legalább párszor elmegy a szélen, elsőre rögvest Eppel fejére rajzolva a lasztit, 3:1, van még negyed óra, na, na…?
Végül persze semmi.
Az utolsó negyed órában próbálunk nyomni, hogy ez az elejétől miért nem megy, az rejtély, miért kell ehhez három gólós hátrány, persze nyilvánvaló a válasz, de akkor is fájó. Nagyon fájó, mert elsőre féltem a Debrecentől a sorsolás pillanatában, na de ez a DVSC, ezen a két meccsen, pedig ma már a fullos kezdő játszott, hát, rém gyenge. Meg akik még benn vannak. Nagy jutalomjáték lehetett volna ez az MK a tavalyi lelkiállapotában a csapat simán nyerte volna. De idén, ezzel a teljesítménnyel… Csak Fanta úr coubját ajánlom mindehhez háttér-“szórakozásként”:
A szurkolókon is inkább apátia uralkodik el közben: szidás csak elvétve, a Papa kap egy-két bekiabálást, de inkább csak becsületből, ki se hallik odalent…. Hárman Supkát szidják, de a többség inkább szomorú. A végén csak a csapat fele jön ki a lefújás után, először persze Boti, ki más, őt még 5-6 srác követi, aztán ennyi, itt már felhangzik egy két vérmesebb (és talán jogos) bekiabálás “ez mi a f.sz volt?“, “így akartatok Kupát?“… Talán jogos, mert a drukkerek mintha ma jobban akartak volna, ez az összkép jött le sajnos, annyiból meg talán nem, hogy még egyszer mondom, azért is vagyok szomorú és elnézőbb, mert tegnap nem a 2008 meg 2009, vagy a 2012 tavaszi beleszarást láttam a srácokon, hanem elkeseredett, kiüresedett tapogatózást. Ha most a Balmaztól kezdve a szezon hátralevő részén, középpontban a 14-i meccsel, legalább a fogcsikorgató hajtást felteszik a pályára, amivel legalább az EvdM alatti rutinból lehozott meccsek meglennének, még szépen lehet búcsúztatni ezt a hosszú egy évünket. Ha ezt megteszik, akkor én nem kiabálok senkire sem kígyót békát.
Sőt, igazából semmikor se. Hosszú agónia után tegnap este végleg véget ért a mi NAGY BAJNOKI ÉVÜNK, mert nálam (és szerintem sokunknál) a BAJNOKCSAPAT nem 2017 májusára redukálódik, hanem (ahogy Laciultra mondta szomorúan mellettünk a stadionból kifele jőve: “2016 elején is szarok voltunk szokás szerint, de a Hali meccstől, a Kanyar-jubileumtól kezdve egész májusig, vagy ősz elejéig meg jók, csak hát a jót nagyon könnyű megszokni“) hosszabban, valahonnan 2016 ősz végétől egészen a novemberi Felcsútverésig az utolsó perces Danilo góllal. Azóta viszont a 2017 májusának hosszúra nyújtott és többlépcsős afterpartyja (csúcsán a Szentföldi BL-kalanddal, és az ősz még vállalható, helyenként pedig egyenesen őrült győzelmeivel), hát szépen halványult el, folyamatosan, lassan, fokozatosan, hogy tegnap este egy öblös hörgéssel ki is múljon. Mert amikor a második félidő elején már a kínunkban röhögcsélésbe menekülünk mi, más meg a kósza, elkeseredett (szerencsére még csak elszórt) ócsárolásába azoknak a srácoknak, akiket tavaly még ünnepeltünk, akkor ott már vége van a bulinak.
És nem arról van szó, amit egy-egy ecethuszár próbál hetek óta a számba adni, hogy minden határ nélkül csak dicsérni szabad játékost, akármit tesznek, de könyörgöm, egyszerűen a tavalyi évnek legalább az emlékét tartsuk meg úgy, ahogy volt akkor a szívünkben. A mi társaságunkból is voltak, akik már a bajnoki cím másnapján kezdték a temetést, persze, elkínzott kispesti lelkektől ez is érthető, én csodálkozom magamon a legjobban, hogy idáig végig tudtam örülni a szezont a tavalyi év boldogsága nyomán, de tény, tegnap lekapcsoltuk a villanyt.
Hazafele mindenesetre az egyik hevesi benzinkútnál épp pihenőt fújt nekünk Old Babar, és körbeállva a kocsit csöndeskedtünk, mellettünk fékezett egy másik autó, kipattant belőle Rizs úr, nekem meg eszembe jutott a tavalyi ünneplés májusban, és csak az MLSZ-es sláger örökbecsűjét és a drótkerítés menti ugrándozást kellett felidézni, Ábelbébi úr már majdnem bele is fulladt könnyezve röhögve a húsvéti túrós süteményébe, már megint itt tartunk, sírva vigadunk a saját nyomorunkon, ezek annyira az elmúlt évek voltak, nem a tavalyi dicső tavasz, dehát nekünk minden tavaszunk ilyen igaziból, és ezen már én is röhögtem. Először kínomban, aztán már inkább vidáman.
Mert bár az afterparty véget ért, a lakás kitakarítása, a másnap még eltelhet egy kellemes beszélgetéssel és egy-két gyógysörrel, remélem ezt a srácok a fent vázolt forgatókönyv szerint majd le is hozzák. De akármi is történjék, nekem ők mindig is a bajnokcsapat maradnak, még ha az igazi, méltó búcsúztatása ennek a keretnek egy MK-siker lehetett volna. Kár, hogy erre, klasszikus kispesti történetként, már nem maradt erő.
Az gólösszefoglaló és a sajtótájékoztató megnézhető a meccs adatlapján.