Az én Kispest-Honvéd sztorim II. 1991-92

Speciális retrospektív sorozatunk második darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A szerzőt 1990-ben elvívő gyermekágyi fociláz következő állomásaként ezúttal az 1991-92-es szezonra emlékezhetünk vissza, Mezey második és egyben búcsúidényére, a Dundalk elleni cinkes és a Samp elleni legendás nemzetközi performanszokra, új légiósokra a Partiumon túlról, illetve olyan legendás arcszőrzetekre mint amilyennel Gulyás vagy Plókai ajándékozták meg a kollektív kispesti emlékezetet. 1991-92, a hajtás után.

Ahogy arra már a nyitó epizód végén is utaltunk, izgalmas nyár várt 1991-ben a kispesti fociszurkolókra. A csapat bajnok, mindent besöpört az előző idényben, (emlékim szerint) 6 pontot verve a második helyen lihegő IX. kerületiekre, ellenfeleinknek -valljuk meg- lövése nem volt hogy mit kezdjenek a Bp. Honvéddal. Nos, azzal már nagyon semmit nem is kezdhettek, ugyanis a futballszakosztály 1991 nyarán önállósult a BHSE-ből leválva és felvéve a Kispest-Honvéd nevet, új címerrel és klubszínekkel (visszatérve a KAC eredeti vörös-fekete kombinációjához) vágott neki az új évadnak. A drukkerek és a sajtó ízlelgették az új nevet, az első hónapokban azonban nyilván becsúszott 1-2 baki. Így a wekerlei kispiacon egy bátor ámde tájékozatlanabb helyiérdekű kollega az egyik éjszaka leple alatt a „KHSC a király” feliratot helyezte el az egyik melléképület falán, míg a Dundalk elleni hazai BEK meccset követően a Népszava „Szegény Honvéd-Kispest” címmel siránkozott a váratlan ikszen…

A TeleSport átigazolásokat bemutató sorozata természetesen velünk indult, a Bozsik decensen rommá égett gyepszőnyegén trenírozó csapatot pásztázó vágóképekkel. A kamera különösen sokat időzött az egyik új szerzeményen, akit ha jól emlékszem a Steauából (?) szerváltunk. Őt Adrian Negrauként harangozta be a szpíker, akiről tudni kell, hogy „villámléptű csatár és beceneve Adi”. Nos, az első tulajdonságát kevésbé igazolta a tekintélyes lábszőrzettel bíró gólvadász itt eltöltött 2 éve során, bár fontos gólokat szerzett de inkább közelről és a legtöbbet fejjel. Az új fiúk között volt a Debreceni VSC egyik legjobbja, a jobbhátvéd Plókai Attila, aki pedáns bajsza mellett szabadrúgásaival is riogatta az NB1 kapuskeretét, illetve azon szerencsétlen sorfaltagokat akiket néha megkínált 1-1 alulkalibrált löketével. Halmai Gábor a Videotont hagyta ott Mezey doki hívó szavára (érzitek…a DVSC-ből és a Vidiből igazolgattunk…más világ volt az, a Kispesten feltűnő belga Louis DeVries és a BENELUX szerződések igézete sok hazai éljátékos számára tette vonzóvá a külvárosi Estadio Bozsikot), míg a pécsi Bérczy Balázs némi belga és Bp.Volános kitérő után kötött ki nálunk. Az említett TS műsor Sallai Sanyi öccsét, Tibort is beharangozta, mint új érkezőt, a felvételen is szerepelt, de az idény során nyomát nem tapasztaltam Kispesten… A távozó Petryt (nagyon megsirattam) némi meglepetésre a Békéscsaba stabil, ámde nem különösebben bravúrkapusával (Petry az volt), Gulyás Istvánnal terveztük pótolni. A bajnokcsapatból Sikesdi visszavonult, Kámán és Fodor pedig már az elmúlt idény vége előtt az Aranypartra lett utalva, s most Gregor Józsi is csatlakozott hozzájuk.

Plókai-itt még a Nagyerdőben feszítve

A szezon kezdete előtt a címvédésre jók voltak az esélyek, ráadásul az idény előtti spanyol túránk is több mint vállalható eredményekkel zárult. A bajnokságban a legveszélyesebb ellenfelek közt tarthattuk számon a tavalyi nagy vetélytársat, a Fradit, akik veretes igazolások helyett a stabil Vaszil-Páling-Nagy Zsolt-Balogh G-Telek-Keller stb. mag mellett továbbra is bátran nyúltak saját fiataljaikhoz, Zavadszky és Hrutka pl már ekkor kerettag volt, ha jól emlékszem… Csank Váca egyre jobban összeállt, bár azért bajnoki címre még kevésnek tűntek (ehhez képest Orosz Feri vezetésével oda-vissza oktatnak minket a szezonban). A Mágus továbbra is bajnokesélyesként aposztrofálta MTK-ját, de ezt már akkoriban is tudtuk mit jelent. Sokan a német befektető feltűnésével felpörgetett Siófokot vélték sötét lónak, s való igaz a Balaton partiak úgy belehúztak az igazolásokba, mint mi az olasz bajnokba a BEK II. fordulójában. Megszerezték a már tavasszal leboltolt Fodor Fociék mellé  Fischert, Máriássyt, Dúrót és ugye Gregort. Ez azért akkoriban nem semmi névsor volt…. Én is csak lestem hogy mi készül itt. A sztori vége persze magyaros lett, kvázi csőd, az említett 4-esből 2 spíler 1 év múlva már Kispesten pörgette….

A szezont laza 8000 ember előtt egy sima győzelemmel kezdtük a Győr ellen, a következő hónapok-évek jellegadó csatárduójának nevével a legendás vörös fényújságunkon (Negrau, Vincze). Újpesten egy döntetlen következett majd egy váratlan hazai szopórollerre ültetés az MTK-tól. Bár féltettem a fiúkat a tatabányai úttól (a bányászcsapat is a vidéki veszélyes ellenfelek táborát gyarapította), azt simán behúztuk, hogy jöjjön az első BEK forduló. Jómagam akkoriban nem értettem miért mondja mindenki hogy a Dundalk könnyű menet lesz, hisz az ír válogatottra masszív csapatként emlékeztem az Italia ’90-ről, a mi nemzeti 11-ünk meg ugye épp leszállóágban volt. Akkor még nem vágtam, hogy bizony a válogatottjuk alig válogat az amatőrliga jellegű ír championshipből… Nos maga meccs egy jó nagy nyüglődés lett, a Dundalk már az első félidő első felében vezetést szerzett, mi meg brusztolhattunk a meccs végéig. Ekkor egy „az új igazolások bemutatják mit érnek” show keretében Plokesz eresztett meg egy föld-levegő jellegű löketet az írek kapujára, a szigetországi cerberus csak kiütni tudta a labdát, melyet a jó Ádi egy szép elvetődős-ollózós mozdulattal küldött a sarokba. Ennek ellenére az 1:1 gázos eredménynek számított, a hazai lapok temettek is minket a visszavágó előtt. Fölöslegesen szerencsére, a rádió előtt én is remegve vártam a híreket, mikor a Sportvilágban végre bemondták, hogy Pisont mester duplájával behúztuk az első kört. Uhh, leizzadtunk, de jöhet a következő rundó! Benne a Sampdoria Genova FC-vel, ami akkoriban Vierchowoddal, Lannával, Cerezóval, Jugoviccsal, a Vialli-Mancini csatárduóval, Szrecsko Kataneccel, illetve az élete formájában védő (száradna le a kesztyűje…) Pagliucával eléggé mission impossible-nek ígérkezett. Előtte azonban a hazai bajnokságban is történt egy s más.

A Veszprém legyőzését követően az Üllőire látogattunk. Sajna azon a héten beszedtem 30-ról egy hatalmas potyát a töriből (értsd: egy masszív 1-est: a jégkorszak prezentálása okozott áthidalhatatlan problematikát) így a családi tanács úgy döntött nevelési szándékkal eltilt néhány napra a TV-nézéstől. OK, csakhogy azon a hétvégén volt a meccs. Végül látva mély depressziómat csak megkönyörültek rajtam, így sikerült abszolválni az egyébként rém gyenge meccsünket. Nem nagyon kockáztattunk, még kevesebbet mint a dicső tavaszi remi alkalmával, látszott hogy megelégszünk az 1 pt-tal. Tegyük hozzá, a zöldek seggében is ott volt a zabszem, mégiscsak a bajnokkal tolták, jogos volt tehát az 1-1 pont. Összeállításunk (Gulyás – Csábi, Csepregi, Plókai A. – Urbányi, Kovács E., Pisont (Halmai), Bérczy, Csehi T. – Negrau (Molnár F.), Vincze) jól jelzi az újak beépülését.

Két magabiztos győzelmet követően a Samp meccsre a Vác elleni hazaival hangoltunk, ahol annak rendje és módja szerint belegyalogoltunk a csanki vadászkésbe. Az Izzó 4-et rúgott nekünk itthon, és a védelem harmatos teljesítménye Csepregi kezdő pozíciójába került, a Samp ellen már Csábi Jocót vezényelte középre a Dottore. A meccsről sokan és sokat írtak már, sok szurkolónknak meghatározó élménye ez a találkozó. Én most csak annyit tennék hozzá: felháborítónak tartom és tartottam már akkor is hogy 2:1-es sikerünket a napi- és sportlapok azzal intézték el: elveszett az esély a továbbjutásra. A Népszabiban Hegyi maestro is azon polemizált: ez a 2:1 semmire sem elég. Ugyanaznap játszott a Fradi Brémában, 3:2-es vereségét 1 hétig méltatták a sajtóorgánumok. Arról nem is beszélve, hogy a TV a Fradit oda-vissza adta, viszont esetünkben csak a kinti visszavágót, a hazait nem, hisz egy időben volt a zöldek brémai próbálkozásával. Noha íratlan szabály volt ekkoriban, hogyha egy időben van 2 nemzetközi kupameccs, akkor az itthon játszó magyar csapatot adja a TV. Vissza a hozsannázásra: ha ma egy magyar klub leveri 1:0-ás összesítéssel a kazah területi bajnokot, az edző lovagkeresztet kap. Mi akkor a regnáló Serie A-s bajnok bajszát húzogattuk meg… Valahogy fura ez nekem.

A meccsre visszatérve: féltettem a srácokat, de nagyon. Az Itália’90 analógiára visszatérve, ha egy ír csapattól tartottam és be is jött, akkor egy olasz bajnoktól, tele világsztárokkal, mit várjak? Jó, ha megússzuk egy szoftos agyonveréssel? Azonban a Honvéd, mint mindig, ha leírom őket, azonnal bizonyítja, hogy miért is Kispest-Honvédosnak lenni a legfelemelőbb cucc az univerzumban (bár itt most beugrik Rouani vágtája a kapu felé és átgondolom az előbbi mondatot). A Vác ellen még betliző csapat nagyon összekapta magát, az első félidő kiegyenlített játéka után a másodikban is hősiesen menve előre, hogy aztán két kretén, de annál csodálatosabb góllal (by Pisont és Cservenkai Donát, az MTK-tól gyorsan átigazolt cserecsatárunk), közte egy Cerezo dugóval 2:1-re megüssük az olaszokat. Még az is belefért, hogy a 75. percben a sérült Gulyást helyettesítő, utolsó emberként kézzel a 16-oson kívül mentő Tarlósi Pistát kiállítsa a bíró és csere már nem lévén Adi Negrau vegye fel a koszos kapusmezt és parádézzon a gólvonalon. Az ilyen arculatokra mondják ma hogy „hatalmas forma”. Álljon itt a dicső had névsora: Tarlósi – Szabados, Csábi, Bérczy – Marozsán (Cservenkai), Pisont, Kovács E., Urbányi (Halmai), Csehi T. – Negrau, Vincze. Másnap otthon maradtam suli helyett valami kisebb megfázás miatt de a tea mellett a gyógyulást rendesen katalizálta a meccset taglaló újságcikkek olvasása, a TS összefoglalói valamint az előző esti események újra és újra történő lepörgetése magamban. Csodás siker volt ez.

A visszavágó már nem volt diadalmenet. Tarlósi kiállítva, Gulyás félig sérülten visszakerül a kapuba, hogy aztán fél óra alatt kétszer kapituláljon (igaz bizonytalanságát nem csökkentette hogy Lombardo aljasul belerúgott már az első találkozásukkor – Juve fanként később bírtam a kopaszt de ez utolsó egy szemét húzás volt tőle), majd a 2. félidő elején egy belassult vetődés után benyeljen egy harmadikat is. Indiszponáltsága ellenére cseréről szó nem lehetett, a padon egy Kisnémeth nevű ifi volt ha jól rémlik mert a 3. kapus, Elbert András is maródi volt akkor). A Samp ekkor már azt hitte, hogy megvan a továbbjutás. Meg is volt, de nem ilyen egyértelműen. Előbb Csábos nagy bedobását heggesztette be a meglepődött Pari saját kapujába, majd a 82. minutum is elérkezett, ahol -mint tudjuk- csak Pagliuca földöntúli mozdulata (bravúrja) intézte el hogy a Fradi legyen 3 év múlva az első BL csoportkörös csapata hazánknak. (Itt egy még részletesebb összefoglaló a visszavágóról, érdemes elolvasni)

A BEK-nek búcsút intve felemás őszi zárás következett. Vereség a Vasastól és blama iksz itthon az újonc és szökőévente nyerni tudó Zete ellen, igaz Szombathelyen viszont bemegy az aktuális Negrau fejes (2:0) és a Pécs ellen is dupláz a jó Ádi (2:1). A szezonzárás Fehérvárott megint vereség, és hát az aznap reggeli iskolai „Mikulás futás” fantázianevű, szpartakiád jellegű csokoládé-összdíjazású gyermekfutóverseny során elért peckes utolsó előtti helyezésem felett érzett bánatomat ez sem oszlatta el. Ekkor jegyzem meg a kis Takács Lajos nevét aki igazi mumusunk lesz a továbbiakban, a 2:1-es fehérvári sikerből ezúttal is kiveszi a részét. Az ősz végére egy friss igazolással, a Belgiumból hazavásárolt Márton Gáborral kísérletezik liberóban Mezey, úgy fest, kedvencemnek, Csepreginek végleg befellegzik a Bozsikban?

A téli szünetben nem volt nagy mozgás a keretben, akkoriban a nyár volt a fő piaci szezon. A támadószekciót azért sikerült felturbózni: Vincze, Negrau, és Cservenkai illetve a kezdő 11-ből lassan de biztosan kikopó Vancea mellé beérkezett a transszilván export 3. eleme, Ovidiu Lazar (az arcbajnokságon komoly oddsokkal indulhatott volna akkoriban ő is), illetve a Détári melletti akkori másik személyes hazai idolom, Kovács Kálmán. Őt eddig csak a válogatottban láthattam, féléves hazatérése olyan volt nekem mintha ma egy Forlánt igazolnánk le. Nem viccelek.

Kovács Kálmán itt még a '80as aranykorban

Az edzőmeccseket követően egy kupatalálkozóval indult az idény, Csepelen büntetőkkel vertük a szigetieket. Töredelmesen be kell vallanom, ezt az eredményt a hivatalos klubhonlap múltáttekintő rovatából csentem, mert ez bíz nem rémlett. Az igazi tavaszi kezdés annál inkább. Sima győzelem a mindig necces ETO pályáján, majd itthon kettő gól a lilák hálójában, Kálmán mindkét meccsen betalál. Durván kezdek reménykedni abban, hogy az őszi töketlenkedés után meglehet a címvédés, bár a Fradi sajna nagyon hasít. Egyszerűen alig akarnak veszteni tavasszal, ráadásul lenyúlták Fodort Siófokról, aki még ennél is nagyobb bánatomra lelkesen, önmagát széthajtva, a vállán cipelte a zöldeket. Mi lesz ebből… Közben a Magyar Kupában osonkodunk előre, ezúttal a Pécset ütve oda-vissza (1:0; 1:0). A bajnokságban az MTK ellen megtorpanás, mint ősszel de ezúttal legalább nem kapunk ki, Kálmi megint kettőt vág, sőt a Tatabányát is sikerül leverni, ezt a rádióban hallgattam, akkor még ugye volt körkapcsolás, sajna gólt sose csípett el a közvetítés, de megnyugtató volt hallani, hogy „és közben máris 3:1 a hazaiaknak mert büntetőhöz jutott a Honvéd és a 11-est a sértett Kovács Kálmán értékesítette”. A Veszprém idegenbeli regulázását követően a bombaformában érkező Fradit fogadtuk (talán 1 döntetlenjük volt tavasszal addig de az is lehet hogy 100%-osan érkeztek?). A találkozó elején a kispadokat pásztázzák a kamerák. Mezey ideges, Nyilasi sem nyugodt, zöld alapon narancs CENTRUM hirdetés feszül a mezén… CENTRUM a Fradin? Ezt valódi árulásként éltem meg akkor (minket ebben az évben a FIAT támogatott, mondjuk fasza mez volt az is, mind a fehér, mind a piros fölsőnk az Adidas tipikus, ’90-es évek eleji csicsás díszítésével). Még ennél az élménynél is büntetőbb volt a Bodnár „Szakáll” Fradi gyúrólegendáról beérkező extraközeli. Aj-jajj. Parázs meccs volt, a szembeoldal dugig zöldekkel, akik egy bedobásnál „lerakétázták” Csábi lábát, hát eddig se volt a kedvenc csapatom az FTC, de az ilyen jelenetekkel csak nőtt bennem a szimpátia. Aztán a korzóról valaki füstbombát dobott a Fradi kispad elé (oké, nem szép dolog) amit Szepessy pályaedző Fazekas Róbert diszkoszvirtuózt megszégyenítő módón hajított vissza a tömegbe. Óriási… A TV-közvetítést prezentáló Vitray közben voluntarista nyelvújító tevékenysége részeként közölte egy szép lövésünk után: „ejj ezt jól megsuvasztotta Pisont Pista”. A 0:0-ás , tapogatozó de magabiztosabb Fradit mutató első félidőt egy olyan második követett ahol sajna Fodor góljával (de fájt…) vezetést szerzett a Fradi majd a legvégén még Balogh Torony is betalált. A legfájóbb az volt hogy jobbak voltak, sajna itt is, mint egész tavasszal.

Rossz volt érezni, hogy csúszik ki a kezünkből a címvédés. Ugyan a Siófokot és a DVTK-t vertük de utána a Vác az őszi fiaskó után a Dunaparton is kifiléz minket, ráadásul a tőlünk kölcsönzött Orosz vezetésével. Nem baj, jön ő még a mi utcánkba… (bár abban sajna olyan sok köszönet azért nem lesz). Ezt követően egy másik ’90-es évek eleji névlegenda, Zvara góljával az akkoriban erősen közepes Vasas is győz Kispesten, így jelenthetjük, hogy kiszálltunk az aranymeccsből. Közben ugyanezt a Kupával is megjátsszuk, a Győr még kapitulál, de az UTE Novabau-t már nem bírjuk kiütni (viszont a visszavágóról tudósító Népsportból be tudtam szerezni egy iszonyat rossz minőségű Gulyás portrét a gombcsapatomba, halleluja). Ekkoriban úgy éreztem a Kupa nem nekünk való, 1 éve az akkor még 2. ligás Diósgyőr, most az erősen közepes UTE üt el minket. Kupa és mi? Két külön történet. (Akkor még nem tudtam, hogy 2004-től alaptétel lesz, hogy a Kispest ott van a legjobb négyben az MK-ban minden évben). Rövidesen bejelentették, hogy az idény végén Mezey Dokkot eltanácsolják a klubtól, új tréner jön. Én ennek akkor már nagyon nem örültem. Mint írtam megkedveltem a Dottorét annak ellenére hogy a hullámvölgyes szituval tényleg ugyanúgy nem bírt mit kezdeni mint Morales ma a „pressing” kifejezéssel. Összerakott egy csapatot és vajon ki veheti át a helyét?

Ekkor azonban mintha lekerült volna a teher a csapatról, elkezdtük gyártani az ipari méretű alázásokat. Áldozataink közt szerepel a pofozógépként az NB I-től postafordultával búcsúzó Zete (vigyázat ez még nem a Preisinger-Lendvai- SzabóI –Szabó II fémjelezte team, az majd csak 2 év múlva jön), a Hali, vagy az akkor épp Novép utónév alatt feszítő BVSC (ha már névlegendák: az Iscsak-Króner-Nyikiforov védelem, vagy elöl Viktor Gracsov bizony nem sámli alakjai voltak a hazai futballnévsornak), illetve a szezon végén a Vidi. Szezonvég, majálishangulat, Apu, Öcsém, szóval a szokásos évvégi program. Valamiért késve értünk a stadionba, már ment a meccs. Én annyit hallottam a hangosbeszélőből, hogy „gólszerző…. …ács”. Na örömködtünk is Öcsémmel hogy Kálmán megint büntetett, de mire felértünk a korzóra hogy elénk táruljon a pálya s a meccs, a fényújság zordan közölte: ez bíz nem Kovács Kálmi volt inkább a…na kiről beszéltem az őszi Régi ikonok reloaded - Pisont és Ádi Negrau mazáráskor? Hát a „kis” Takács Lajos, persze. Az első félidő nyüglődés, Fater nyomta is az akkor még tényleg jogtalan pesszimista szövegét hogy „gyufáért jöttünk” ám Mezey (akit akkor már az őt nem szívlelő Apu is sajnált) a búcsúmeccsének második félidejére még egyszer összerázza a csapatot. Előbb Pilu közelről, majd Kovács Ervin 12-13 méterről laposan ér el gólt. Aztán Cseh Bagya, a búcsúzó cséká egy szabadot helyez el a kapu bal oldalába, végül Pisont egy elképesztő szólót nyom, félpályáról, lecselezve-lehagyva 3-4 embert a Vidi térfelének bal oldalán, majd Mitring mellett is elhúzza, „nem lesz jó, kisodródik” mormolja Fater, de a Legn. Kir. Őfelsége ezzel nem törődik, majdnem nullszögből elegánsan gurít a kapuba (legközelebb ilyen éles szögből Ravanellitől látok gólt 4 év múlva egy BL-döntőben). Maksziriszpekt. Ehhez a gólhoz kötődik életem első artikulálatlan üvöltése a Bozsikban, lévén csöndes gyermek voltam. De ezt már nem lehetett nyugton nézni. A vége tehát szép lett, a bronz azonban nem csillogott olyan szépen akkor. Ma mit nem adnék érte…

Az idénybeli alapcsapatunk kb a következő volt:
Gulyás (Tarlósi)- Csábi, Csepregi (Márton v. Bérczy), Plókai- Bérczy (Halmai), Kovács E., Pisont, Márton, Urbányi (Marozsán)- Vincze, Negrau (Kovács K.). Pályára lépett még a védelemben Cseh, az eredeti csapatkapitány és a fiatal Bánfi – tavasszal egyre többször de még szélsővédőként, az idény végén őt kölcsönbe Vácra utaljuk; a jolly joker Szabados, illetve kerettag volt Mikler Lajos- ő később Csepelen (sem) váltja meg a világot, nálunk alig játszott, bajnokin tán nem is. Csak azért emlékszem rá, mert az év végén Fater által beszerzett poszteren (nyomdászként dolgoztak valamit a klubnak és így érkezett a csapatfotó) ő is ott ült amolyan másodosztályú Csehi Tibi imitátorként. Amúgy még milyen arculatok szerepeltek a képen: Balogh Béla szertáros, Béres Tamás intéző…fura mikre nem emlékszik az ember. A posztert persze kerestem scannelni de sehol nem lelem. Kár. Vissza a védelemre, az elég gyakran változott, mint látjuk, Csepregi már nem volt olyan stabil kezdőtag, a Vác elleni őszi és a Fradi elleni tavaszi hazai vereségekbe valahogy rendre belebukott, onnantól a szezon végéig ősszel Csábival és Mártonnal, tavasszal Bérczyvel és Mártonnal kísérletezett a Doki (Márton a következő idényre végső megoldás is lesz noha életében nem volt söprögető másutt csak nálunk…). A középpályán Marozsán a kezdeti stabilitás után kimaradozott (hogy sérülés miatt-e azt ma már nem vágom), Csehi T. is inkább csak csere volt főleg tavasszal. A Samp ellen ő is nagyot játszott itthon. Itt Komódi még a szokásos csere. Elöl Negrau-Vincze stabilak voltak, tavasszal Kovács Kálmi érkeztével nőtt a variációs lehetőségek száma, ami kellett is. Cservenkai Dodó 1 igazán emlékezeteset alkotott de azzal beírta magát a vörös-fekete nagykönyvbe (Samp), Ovidiu Lazar meg csak úgy itt volt.

Nyilván az egy évvel ezelőtti csapat közelebb állt hozzám, sajnáltam hogy a legendás Cs-4 védelem felmorzsolódott, viszont Bérczy magabiztos játékát kedveltem, Kálmit nagy élmény volt itthon, élőben látni és jó formában is volt. Az újak közül Plókai és Negrau is becsületes idényt futottak. Gulyásnak én nagyon drukkoltam hogy beváljon, valamiért szimpi volt, de a kezdeti bizonytalanságai után mire elkezdte érezni a praktikát (hogy a Bëlgától kölcsönzött fordulattal éljek), a következő idény legelején ő is megkapja a belga jutalomutat De Vriestől.
Mezey távoztával a klubvezetés egyúttal kinyilvánította hogy a bajnoki cím (melyet persze a Fradi szerzett meg tavaszi flúgos futamával és Fodor kapitánnyal a fedélzeten) visszaszerzése a deklarált cél, és ezért edző – és játékosfronton egyaránt nagybevásárlásba kezdünk majd. Hogy mekkorába azt én még gondolni se mertem volna, mint ahogy azt se hittem, hogy idényközi edzőváltás is tarkítja majd a következő szezont és a végén egy finn mesterrel érünk a célba. No de ez már a jövő hét sztorija lesz…

Eger – Honvéd 0-3 (Magyar Kupa)

Eger – Bp. Honvéd FC 0:3 (0:0) (Magyar Kupa, 5. forduló)
Eger, 800 néző (100 néző)

Játékvezető: Radványi (Márkus, Pápai)

Eger: Illyés – Debreceni D, Káposzta, Kiskapusi, Szűcs – Romhányi, Zováth, Vén, Busai – Bardi, Hamar Á. Vezetőedző: László István

Bp. Honvéd: Tóth I. – Horváth, Debreceni, Cuerda, Sadjo – Akassou, Coira – Sós, Rufino (Rouani, 56.), Bojtor – Bajner (Botis, 72.) Vezetőedző: Massimo Morales

Gölszerző: Bajner 62., Akassou 70. (11-esből), Rouani 75.,

Kiállítva: Cuerda 68.

1. perc: A kispesti csapat kezdte a mérkőzés. Rekord nézőszám előtt tiszta kékben játszik a hazai csapat, a Honvéd pedig tiszta pirosban.
5. perc: Egyelőre mezőnyjáték zajlik a pályán.
10. perc: Bal oldali szögletet követően Sadjo lőtt a kapu mellé.
19. perc: Bajnert lökték fel a jobb oldalon, a megítélt szabarúgást Sós végezte el 30 méterről, lövése kevéssel a jobb felső sarok mellé szállt.
21. perc: Rufino egy lapattanó labdát lőtt nagy erővel 18 méterről fölé.
29. perc: Novák lökte fel Bajnert a kaputól kb. 20 méterre középen, a szabadrúgást Debreceni laposan a sorfalba lőtte.
33. perc: Sós lőtt kb. 28-30 méterről, Illyés védett.
34. perc: Az első hazai kapuralövést Szűcs jegyezte, aki egy felívelést lőtt rá 25 méterről, amit Tóth Iván védett.
37. perc: Sadjo balról becselezte magát, középre gurított, ahol Sós érkezett és 12 méterről azonnal lőtt, Illyés bravúrral védett.
40. perc: Bojtor ívelt be egy labdát balról, mélységből. Ezt Bajner okosan lefejelte Rufino elé, de a hazai védők éberek voltak és felszabadítottak.
45. perc: Vége az első játékrésznek.

Csapatunk meddőnek nevezhető mezőnyfölényben játszik a remek hangulatú mérkőzésen, komoly helyzetet nem sikerült kialakítania. Reméljük a második félidőben eredményesebb lesz a támadójátékunk

46. perc: Megkezdődött a második játékrész.
48. perc: Sadjo bal oldali szögletét követően Rufino fejelt a kapu mellé.
53. perc: Sós labdájával Bojti egy védővel a nyakán ugrott ki.
54. perc: Romhányi sárga lap.
56. perc: Óriási helyzet maradt ki, Cuerda passzolt Bajnerhoz, aki Rufinohoz továbbított, aki nem tudta az üres kapuba terelni a labdát. Morales rögtön utána le is cserélte, helyére Rouani állt be.
60. perc: Sós, Horváth és Bojtor volt a labda útja, de a fejes célt tévesztett.
62. perc: VEZETÜNK!! Bojtor iramodott meg és adott be jól balról és az érkező Bajner 7 méterről a jobb felsőbe fejelt! 0-1!
68. perc: Cuardát feltehetően szövegelésért kiállították, emberhátrányban folytatjuk.
70. perc: 11-ES!! Bojtort rántotta vissza egy megkerülős csel során, így 11-eshez jutottunk, Akassou lőtt a kapu közepébe! 0-2
72. perc: Bajner lejött és Botis érkezett a pályára.
75. perc: TOVÁBB NÖVELTÜK AZ ELŐNYT! Sós a kezdőkörben szerzett labdát, amivel kiugratta Rounanit, aki lefutotta védőjét és középről, kb. 15 méterről a kapuba lőtt! 0-3!
86. perc: Bojtor egy köténnyel tört be a 16-oson belülre, de a hazai védők szerelni tudták.
87. perc: Zováth ívelt be remekül egy labdát a jobb oldalról, de védőink felszabadítottak.
90. perc: Vége a mérkőzésnek.

Az első gól felszabadította a gátlásokat és Bojtor Laci remek teljesítménye révén három gólos előnnyel várhatjuk a visszavágót.

(forrás: honvedfc.hu)

Címszavakban az egri labdarúgás elmúlt néhány évéről

Nem római kori amfiteátrum, stadion Egerben. (fotó: magyarfutball.hu)

Az egri csapat összesen öt idényt töltött el története során az élvonalban. 1961-ben, amikor mesterségesen gyúrnak össze egy Dózsa néven futó egyesületet, még a harmadosztályban élik mindennapjaikat, ám egy idénnyel később már az Nb2-ben találjuk őket. Olyan, és egyébként korrekt névválogatottakba illő arcokkal, mint Várallyai, vagy Üsztöke.

Egy csoporttal feljebb hamar megszilárdítják a helyüket, az első idényes 9. helyezést két ezüst és a feljutás szándékának kimondása követi. Egy év Nb1/b (mert átszervezős MLSZ-elnök mindig volt és mindig lesz), majd jöhetett a nagy ugrás: Szentmarjai Tibor csapata Heves megyébe csábítja a Ferencvárost, ráadásul tétmeccsre, nem a már akkor is divatos hírverőre. Az idény talán legnagyobb sikerét épp ellenünk érik el, ahogy Supka csapata is képes volt Tatabányán három gólos előnyről kikapni, úgy Komoráéknak sem esett nehezükre. Igaz, akkor még Bochum sem volt.

Idény végén kiesés, de a klubvezetés nem fárad, cél az azonnali visszajutás. Mivel nem esnek abba a hibába, mint Kutas Róbert és a REAC, Mátyus Jani helyett egy tapasztalt szakvezetést visznek le a megyébe. Turai Andrással megvan a feljutás, az idénynyitón azonban mégsem ő, hanem Szusza Ferenc dirigál a kispadról. Hiába a veretes játékosmúlt, az első osztály ismét csak egy évig tart.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján kicsit eljátszanak a Haladás-féle irányvonallal, és minden Nb1-es évre ráhúznak egy másodosztályost. Hogy milyen a megszokás hatalma, ékesen bizonyítja egy újabb kiesés, ezúttal viszont hosszabb erőgyűjtésre.

1977-ben újabb egyesülés, ezúttal a Dózsa és a Vasas szerelméből (valamint a helyi pártbizottság akaratából) jön létre az Eger Sportegyesület. Az újabb élvonalbeli idény (és kiesés) azonban még mindig várat magára.

Új célokhoz új arc dukál: Csank Jánost szerzik meg mesterüknek, és indítják el a váci bajnoki cím és a jugók elleni egy-hét felé ívelő pályáján. 1984-85-re össze is jön a negyedik bepróbálkozás, a fedélzeten Aranyos, Megyesi és Smuczer matrózokkal. A siker elementális, a stadiont bővíteni kell (lám, hol tartott alig negyedszázada a magyar futball, azóta olyan híreket hallani, hogy a Juventus kisebb stadionba költözne). A bennmaradás ezúttal sem sikerül, de annyi vigasz azért éri az egrieket, hogy ezúttal nem csontutolsóként búcsúznak, hanem az igen előkelő 15. helyen.

Csank mester idény végén Békéscsabára távozik megágyazni Pásztornak és a Szarvas-Kulcsár támadósornak, érkezik helyére Kiss Tibor, és vele egy újabb évnyi Nb1. Mindmáig utojára.

1987. március 7-én találkoztunk utoljára bajnoki tétmeccs keretében az Egerrel, és Döme kései góljával idegenből hoztuk el a két pontot. A két csapat a következő felállásban szerepelt a mérkőzésen:

EGER: Bodolai- Lengyel, Méhesi, Varga, Jávorszky- Barabás, László, Csepregi- Szilágyi, Fodor A., Kiss Gy. Edző: Kiss Tibor

BP. HONVÉD: Andrusch – Sallai, Csuhay, Garaba, Sass – Sikesdi, Fitos, Détári – Fodor I., Dajka, Kovács K.. Edző: Komora Imre.

A rendszerváltás után, valamint a Dohánygyár kivonulásának következtében az egri labdarúgás megbicsaklik, 1995-ben Csuhayval a padon még az Nb2-ből is kihullanak. A következő évben sikerül visszajutni (ismét felejthetetlen nevekkel: Bezzegh, Hompoth, Kiskapusi, Klátyik), majd némi jóindulattal ráfogni a szereplésükre, hogy középcsapat. Közben olyan játékosok fordulnak meg az Egerben, mint az egykor nálunk is éveket ellébecoló – és méltán elfeledett – Cipf Zoltán. Év végén azonban ezúttal nem a megszokott kiesős móka, hanem az akkoriban divatos megszűnős scenárió játszódik le, a szintén akkoriban divatos megoldással: Agria FC néven vásárolnak Nb3-as indulási jogot. Az ötlet nem jön be, egy 14. helyezéssel kombinált ismételt megszűnés, és két év futballmentes elvonó következik.

Az Eger FC legújabb kori története 2005-ben, a megye II-ből indult, és a Magyar Kupa nyolcaddöntőjének Honvéd elleni meccse jelenti mindmáig a legnagyobb sikert, valamint egy újabb üveg bikavér ünnepi felpattintásának apropóját.

Címszavakban az egri labdarúgás elmúlt néhány évéről

Nem római kori amfiteátrum, stadion Egerben. (fotó: magyarfutball.hu)

Az egri csapat összesen öt idényt töltött el története során az élvonalban. 1961-ben, amikor mesterségesen gyúrnak össze egy Dózsa néven futó egyesületet, még a harmadosztályban élik mindennapjaikat, ám egy idénnyel később már az Nb2-ben találjuk őket. Olyan, és egyébként korrekt névválogatottakba illő arcokkal, mint Várallyai, vagy Üsztöke.

Egy csoporttal feljebb hamar megszilárdítják a helyüket, az első idényes 9. helyezést két ezüst és a feljutás szándékának kimondása követi. Egy év Nb1/b (mert átszervezős MLSZ-elnök mindig volt és mindig lesz), majd jöhetett a nagy ugrás: Szentmarjai Tibor csapata Heves megyébe csábítja a Ferencvárost, ráadásul tétmeccsre, nem a már akkor is divatos hírverőre. Az idény talán legnagyobb sikerét épp ellenünk érik el, ahogy Supka csapata is képes volt Tatabányán három gólos előnyről kikapni, úgy Komoráéknak sem esett nehezükre. Igaz, akkor még Bochum sem volt.

Idény végén kiesés, de a klubvezetés nem fárad, cél az azonnali visszajutás. Mivel nem esnek abba a hibába, mint Kutas Róbert és a REAC, Mátyus Jani helyett egy tapasztalt szakvezetést visznek le a megyébe. Turai Andrással megvan a feljutás, az idénynyitón azonban mégsem ő, hanem Szusza Ferenc dirigál a kispadról. Hiába a veretes játékosmúlt, az első osztály ismét csak egy évig tart.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján kicsit eljátszanak a Haladás-féle irányvonallal, és minden Nb1-es évre ráhúznak egy másodosztályost. Hogy milyen a megszokás hatalma, ékesen bizonyítja egy újabb kiesés, ezúttal viszont hosszabb erőgyűjtésre.

1977-ben újabb egyesülés, ezúttal a Dózsa és a Vasas szerelméből (valamint a helyi pártbizottság akaratából) jön létre az Eger Sportegyesület. Az újabb élvonalbeli idény (és kiesés) azonban még mindig várat magára.

Új célokhoz új arc dukál: Csank Jánost szerzik meg mesterüknek, és indítják el a váci bajnoki cím és a jugók elleni egy-hét felé ívelő pályáján. 1984-85-re össze is jön a negyedik bepróbálkozás, a fedélzeten Aranyos, Megyesi és Smuczer matrózokkal. A siker elementális, a stadiont bővíteni kell (lám, hol tartott alig negyedszázada a magyar futball, azóta olyan híreket hallani, hogy a Juventus kisebb stadionba költözne). A bennmaradás ezúttal sem sikerül, de annyi vigasz azért éri az egrieket, hogy ezúttal nem csontutolsóként búcsúznak, hanem az igen előkelő 15. helyen.

Csank mester idény végén Békéscsabára távozik megágyazni Pásztornak és a Szarvas-Kulcsár támadósornak, érkezik helyére Kiss Tibor, és vele egy újabb évnyi Nb1. Mindmáig utojára.

1987. március 7-én találkoztunk utoljára bajnoki tétmeccs keretében az Egerrel, és Döme kései góljával idegenből hoztuk el a két pontot. A két csapat a következő felállásban szerepelt a mérkőzésen:

EGER: Bodolai- Lengyel, Méhesi, Varga, Jávorszky- Barabás, László, Csepregi- Szilágyi, Fodor A., Kiss Gy. Edző: Kiss Tibor

BP. HONVÉD: Andrusch – Sallai, Csuhay, Garaba, Sass – Sikesdi, Fitos, Détári – Fodor I., Dajka, Kovács K.. Edző: Komora Imre.

A rendszerváltás után, valamint a Dohánygyár kivonulásának következtében az egri labdarúgás megbicsaklik, 1995-ben Csuhayval a padon még az Nb2-ből is kihullanak. A következő évben sikerül visszajutni (ismét felejthetetlen nevekkel: Bezzegh, Hompoth, Kiskapusi, Klátyik), majd némi jóindulattal ráfogni a szereplésükre, hogy középcsapat. Közben olyan játékosok fordulnak meg az Egerben, mint az egykor nálunk is éveket ellébecoló – és méltán elfeledett – Cipf Zoltán. Év végén azonban ezúttal nem a megszokott kiesős móka, hanem az akkoriban divatos megszűnős scenárió játszódik le, a szintén akkoriban divatos megoldással: Agria FC néven vásárolnak Nb3-as indulási jogot. Az ötlet nem jön be, egy 14. helyezéssel kombinált ismételt megszűnés, és két év futballmentes elvonó következik.

Az Eger FC legújabb kori története 2005-ben, a megye II-ből indult, és a Magyar Kupa nyolcaddöntőjének Honvéd elleni meccse jelenti mindmáig a legnagyobb sikert, valamint egy újabb üveg bikavér ünnepi felpattintásának apropóját.

Az én Kispest-Honvéd sztorim

Sajátos sorozat indítására vállalkoznék most, természetesen az érdeklődés függvényében. Speciális (közel)múltidéző időutazásra invitálnám a blog olvasóit, kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét helyezve a fókuszba. Hogy miért pont ezt a 20 évet? Azon egyszerű oknál fogva hogy jómagam ténylegesen 1990-től vagyok (nem kicsit) elfogult Honvéd szurkoló vagy ha úgy tetszik Kispest drukker, így ezen periódusra van személyes rálátásom, szép és borzalmas fociemlékekkel egyaránt súlyosbítva. A következőkben tehát évenként vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva abban hogy a kommentelők ezeket kiegészítik a saját verziókkal – ebben a megoldásban az Örülünk,Vincent? blog futballtörténeti sorozata egyébként irányadó, mindenképp. S ha már itt tartunk, nem mehetek el szó nélkül amellett hogy az említett blog sorozata mellett a Hornby féle Fociláz (Fever Pitch) regény szemlélete is érezhetően jelen lesz az írásokban, persze csak hangulat szintjén. Akit mindez felcsigázott, az lapozzon és kezdjük is, mégpedig az 1990-91-es szezonnal.

Nyilván a Honvédossá válás sztorija is megérne egy külön misét, de ezzel nem fárasztom az olvasókat. A Miért pont a Kispest? kérdésre remek és az enyémnél frappánsabb válaszokat is kaphatunk az 1909.hu (azt hiszem hasonló című) egyik topicjában. Lényeg a lényeg, „kispester”-ré szocializálódásom egy igen kettős pillanatában történt a ’80-as –’90-es évek fordulójának, lévén az időszakot egyértelműen uraló csapatunk épp akkor futotta egyetlen gázos idényét (1989-90) mikor én becsatlakoztam. Így eleinte nekem az volt a normális hogy a Veszprém is aláz minket otthon (a Vasárnapi Hírek hegyiiván-díjas című „A Veszprém Kispesten parancsolt megállj-t a Honvéd kiskatonáinak” cikkét is rezignált beletörődéssel olvastam), a fővárosi csapatok rendre kiosztották az aktuális kokit, és bizony osztályozó lett a vége, ahol a Kazincbarcika (ma már tudom, Lipcseistől) épphogy le lett verve (1-0, 2-2), így jöhetett az újabb NB1-es idény.

Emlékszem, nyáron tudtam meg hogy új vezetőedző jön a gyerekszemmel is antikarizmatikus Haász Sándor helyére, valami Mezey György (szakmai stábjában Egervári Rajzművész és Szurgent pályaedzők, Tóth Kálmán gyúró, Pálinkás kapusedző). Faterom elég szkeptikus volt, valami Mexikói égésről beszélt meg „csak a katedrán van otthon” jelzővel ihlette az új trénert, így én sem vártam sokat tőle. Aztán kezdődött a bajnokság.

Épp ciprusi nyaralásunkról tartottunk hazafele a Malév járatán, mikor a légikisasszony kiosztotta a napilapokat, s én lecsaptam a Népsportra. Ott láttam, hogy idegenben léptük le a számomra a ”mindig veszélyes” kasztban számon tartott Vidit (még Waltham utónévvel), ráadásul pont az onnan átcsábított Vancea is vert egy gólt (akkoriban olyan tehetségek  fémjelezték a Vidit mint a még ifjú Kuttor Kutya-Sallói kettős, természetesen a Muzsnay, Németh fivérek, Mitring, Bekő vonulat veretesebb nevei mellett). A következő hétfőn a reggeli mellé akkor még járatott Népszabadságban aggódva lestem a tabellát hogy hol állunk, s az utolsó idény alapján bőszen kerestem magunkat a 10. helytől lefele…sehol semmi…5.-10. között sem…mi van, kihagytak minket a listáról? És akkor bizony az első helyre siklott a szemem… ha emlékezetem nem csal, talán le sem jöttünk a dobogó legfelső fokáról már többé abban a szezonban…!

Az ősz így egy furcsa de annál csodálatosabb akklimatizálódással telt. Kezdtem megszokni hogy nagycsapat vagyunk Magyarországon. Ekkoriban még jobbára TV-n vagy újságból követtem az eseményeket hiszen 9 évesen még nem mászkáltam egyedül meccsre, Apu meg akkoriban épp nem járogatott ki. Igazából az ETO elleni váratlan hazai vereség és a Veszprém ellenébeni szintén hazai remi volt kisiklás, az idegenbeli meccseket hozta a csapat (hopp…épp mint ma). Vertük a viharsarki mumusokat (hiába állították ki ellenünk az NB1 egész történelmének legnívódíjasabb neveit felsorakoztató Ottlakán-Zahorán-Csalánosi sort), majd itthon a szezon szerintem egyik legfontosabb meccsén az Újpestről importált Kovács Ervin duplájával a Fradit. A sorozatos győzelmek (idegenben Újpest is, természetesen) között egy hazai döntetlen a Vasas ellen mutatott népi torpanást de aztán a hétközben – a taxisblokád miatt elmaradt- Szeged SC elleni pótláson javítottunk. Emlékszem Gulyás László említette az összefoglalóban egy bizonyos Vincze nevét aki ekkoriban játszott először nálunk (egész pontosan 1-2 fordulóval azelőtt a Siófok ellen már csere volt) a Leccétől való nyári leigazolását követő sérülése miatt, és akiről Apu azt mondta hogy pengés gyerek. Hát pengés bizony, itt is betalált. A szezont az MTK stadionban zártuk, Gregor Józsi hintett egy laza négyest (erre mondaná az egyszeri magyar sportzsurnaliszta: ihletett formában játszott), amivel a GÓL labdarúgómagazin „Fordulóról fordulóra” fotórovatába is bekerült örvendő portréja, ő maga meg a góllövőlista élére abászkodott.

A téli szünetben végletesen úrrá lett rajtam a fociláz. Akkoriban rendes ’80as évekbeli iskoláshoz méltóan rendszeresen gomboztunk a haverokkal, így nem volt kérdés hogy az én csapatom a Bp. Honvéd lesz. Mivel fotókat keveset lehetett találni a játékosokról akkoriban, megfelelő méretben én egy Ápiszban beszerzett Hamburger SV-t alakítottam át, hosszú hajat és bajszot rajzolva a germán arcokra így kreálva Pisont Pistát, Csehi Tibit. Mire jött a tavaszi szezonkezdet, már tűkön ültem. Addigra a bajnokság erőviszonyai is tisztázódni látszottak, kirajzolva a két fő esélyest: minket, a magabiztosan vezető Honvédot, illetve a Nyilasival a kispadon minket üldöző arch enemy-t, a Fradit, akik a tavaszi szezonra a Szenes-Patkós erdélyi duóval, valamint az algír (?) Nacerrel erősítve próbáltak minket megelőzni. Hehe, próbálhattak azok mindent…     

A nyitány Vácott, igen jó meccsen 3:2 ide az Izzó ellen. Ne feledjük, bár ekkor még tán nem értek dobogóra, Csank fővadásszal már kezdték miutogatni oroszlánkörmeiket a Nagy Tibor szabadrúgásgól-gyártó kisiparos által vezetett váciak. Vitray közvetített, a VI MTE kék gatya-fehér mez kombóban; mi az általam leginkább kultivált tiszta vörösben, Kispesti Áruház mezreklámmal, csillogó Hummel szerelés. Az első félidőben vezetünk, Csehi Tibié a szezon első gólja, szabadrúgásból. Majd fordít a Vác. Körmöm már nincs sok. Majd jön Gregor 11-ese, és gólpassza Pilunak, fordítunk, nem állíthat meg senki!

A kupából ezután kiejtett minket (2:3, 0:0) a Diósgyőr, akiknek ekkor tanulom meg a nevét. Évek múlva bajnokavatót ülhetünk náluk majd kapunk egy ötöst a Krémer vészkorszakban, hogy a másodosztályban ezt majd mi tegyük meg velük. De ez még a jövő zenéje ekkor… A győzelmek mellé az akkoriban vidéki fellegváraknak számító Győr és Veszprém (kapus: az ifjú Végh Zoli) ellen idegenben sem tudunk győzni, szerencsére a Fradi is botladozik. Már mindenki tudja hogy az Üllői úti derbi előrehozott bajnoki döntő lesz. Én kb 1 hétig nem aludtam a meccs előtt. Féltettem a srácokat. 20000 őrjöngő fradista előtt nehogy beremegjen a láb… A tavaszi idény első felét egy meglepő igazolással zárjuk. Kámánt és Fodor Focit leadjuk Siófokra (Fodort máig nem értem), Marozsánért cserébe. Utóbbinak örültem mert jellegadó figurája volt az Olajbányásznak de valljuk meg mai szemmel ez egy elég eszetlen Bayern-szerű igazolás volt, „összekapni minden épkézláb vezéregyéniséget más csapatoktól” jelszóval, hogy ne azokat erősítsék. Na de Fodorról lemondani, aki a középpálya motorja Pisonttal… áhh.

Eljött hát a rangadó napja. Április vége, szombati este. Vacsorázni már nem tudtam aznap izgalmamban, csak meccs után. Petry – Urbányi, Csepregi, Csábi, Cseh – Marozsán, Kovács, Csehi – Gregor, Vancea, Vincze kezdővel állunk fel. Hol van a jó formában lévő Pisont? Mezey variál, Marozsán kezd inkább. Jól kezdünk, de a Fradi is nyom. Keresztúri 1 szöglet után gólt fejel. Még jobban nyomnak. Mire felállunk, szünet. Marozsán le, a LEGNAGYOBB KIRÁLY be. Meg a gól is Balogh Tonó kapujába. Igazán fifikás teljesítmény volt – egy szögletből lecsorgó labdát vert be Pista a rövidnél. Balogh akkoriban remekül védett nagy dolog volt így meglepni. A végére magunkra húzzuk a Fradit de egy Gregor kapufa révén közelebb állunk a győzelemhez. 1:1 a vége. Az utolsó húsz percben a hazai szurkerek habzó szájjal üvöltik kedvenc slágerüket, a „Meneküljetek” c. kórusművet, de ez sem hatja meg a csapatot. 1 pont behúzva, maradt a távolság köztünk!

A következő fordulókban hozzuk a kötelezőket, majd a 27. játéknapon a már Fodorékkal upgarde-elt Siófok itthon kioszt egy maflást a Bozsikban, de mivel a Fradika a vér gyenge Volán otthonában lezakózik, 3 fordulóval zárás előtt miénk az arany. „A Volán szálította a pezsgőt Kispestre” üvöltötte másnap a NS címlapja. Köszönjük ezúton is a Czabán Samu térieknek! Nem láttam a boldogságtól. Az egy éve még majdnem kieső pofozógép csapatunk (mondjuk azzal a kerettel… mai szemmel az a szereplés is megérne egy bővebb elemzést) aranyérmes. A végét annak rendje és módja szerint elszórakozzuk, vereség Pécsett, iksz Angyalföldön, hogy aztán a zárás igazi fieszta legyen az MTK ellen. Akkoriban mindig az idényzárókra jártunk ki Apámmal és Öcsémmel, ez sem volt kivétel. A szembeoldal tele, nyilván nem MTK-sokkal. A korzó dugig, tribün dettó. Csehi Tibi a később az év góljának választott szabadrúgást heggeszti Zsiborás kapujába, utóbbi szakállas feje máig előttem van ahogy repül a labdáért a korzó felé fordult arccal, de hiába. Jován egyenlítő (11-es) gólja rondít az összképen, de a vége előtt 10 perccel Komódi közelről betalál, győzelem, bajnoki cím, az év edzője cím Mezey-é, Gregor gólkirály (15 dugó ha jól sejtem), kvázi rajt-cél győzelem. Mindent vittünk.

Ma már persze igazat adok Apunak, hogy a 9 igazolt új és magyar szinten remek játékossal azért nem volt egy Mourinhói teljesítmény Mezey performansza, de én azért máig respektálom a kispesti ténykedését (ami azóta történt azt hagyjuk) akkoriban pedig edzőpápaként tekintettem rá. Felépített egy stabil, jó gárdát, nézhető, élvezhető focival. Voltak hangulatos meccseink, és egyértelműen a legjobbak voltunk. Mai fejjel persze érdekelne hogyha Nyilasi rutinosabb vagy a Fradi nem botlik annyit akkor Mezey azt a bajnoki címünket is elidegeskedi-e mint tette azt pl. a Vidinél tavaly, mert a hullámvölgyből kihozatal …hát nem a Dottore erőssége, lásd majd a következő idényünket.
Sikesdi -még újoncként (forrás-orulunkvincent.blog.hu)

Az idénybeli alapcsapatunk kb a következő volt:
Petry – Csábi, Csepregi, Cseh – Csehi T., Sikesdi (Urbányi), Kovács E.  Fodor (Pisont) – Gregor, Vincze, Vancea. A cserekapus Tarlósi igazából csak a kupában jutott szerephez, a védelemben Bánfi, illetve a szezon elején (a később a Haladásba távozó) Bognár, a középpályán Marozsán, Komódi és a későbbi Garami-féle UTE alapembere, a kárpátaljai Jeney, a csatársorban Kámán vagy Molnár Ferenc jutott szóhoz esetenként. A CS-betűs védelem nekem máig etalon, Csepregi Csöpi a valaha volt kedvenc kispesti liberóm, szívfájdalmam, hogy csak 2 idényt húzott le nálunk. Sikesdiből sajnos csak ezt az egy idényt láttam, megható jelenet volt, ahogy az MTK ellen becserélésekor vastapssal köszönte meg neki a közönség a sok bajnoki címet (ne feledjük a legtöbbször bajnok Kispest-focista ő). Azt hiszem a valaha volt kedvenc Honvédom volt ez, a már említett Sikesdi és a a CS betűsök mellett Kovács Ervin, Pisont, Perty mind óriási favoritok voltak…

A BAJNOKCSAPAT (forrás: honvedfc.hu)

Az idény végén tehát eufória uralkodott, a suliban néhány fradista osztálytársam (wekerlei suli révén akkoriban még nagyon nem volt divat itt nem kispestesnek lenni) igencsak meghúzta magát, én pedig büszkén feszítettem peckes Camping bringám nyergében melynek a kormányszerkezet alatti csavarjára bőszen feloktrojáltam féltve őrzött kincsemet, egy eredeti BHSE zászlót még a futó katonaalakkal a babérkoszorőban. A nyár izgalmasnak ígérkezett. Ki távozik, kikkel erősítünk vajon a BEK-re? Kit kapunk a legrangosabb európai kupában? Sikerül-e a címvédés? A felszín alatt névváltozásról csicsergett a zuhanyhíradó, mely szerint leválva a Budapest Honvéd SE-ről KHFC-ként folytatjuk tovább… szóval lesz mire emlékezni a következő idény kapcsán is.

Jegyinfo az Újpest ellen

Az Újpest elleni jövő hét szombati meccsre a belépőket már a hét folyamán meg lehet vásárolni a Bozsik stadionban, az egykori Hotel épületében. A jegyek 1500 Forintba kerülnek, és minden hétköznap délelőtt 10 óra és délután 16 óra között a pénzügyön (II. emelet) szerezhetőek be. Ha valaki nem tud a megadott időpontban kimenni, az se keseredjen el (és főleg ne maradjon otthon!), mert a hivatalos hírekkel ellentétben biztos, hogy a vendégszektornál is lehet majd jegyet vásárolni a mérkőzés előtt. Ez eddig minden évben így volt, és ezután is így lesz. Hogy ennek ellenére miért kell folyamatosan az ellenkezőjét híresztelni, az igazi talány, hiszen ezek a hírek legfeljebb a szurkolók elriasztását szolgálhatják.
MINDENKI ÚJPESTRE!

(1909.hu)