When you’re just sick of it all

…igen, vannak ilyen szakaszok az életben – privát szférában, melóban, mindenhol. És a szurkerségben is – s mivel jónéhányunknál ez az említett halmaz igen széles metszetet alkot az Élettel magával (kinek szélesebbet, kinek szűkebbet, de senkinél nem irrelevánsat), így hatványozottan igaz rá a fentebb említett ciklikusság, s a hullámvölgyek nehézkes feldolgozhatósága. Na én most épp egy ilyen völgyben ülök és a csapat nem sokat segít a felpörgésben.

Normál esetben ilyen téma nem is kívánkozna ide, hisz kit érdekel, hogy a posztíró miért nyűgös, de a mi szubkultúránk eleve nem normál eset és a már kismilliószor idézett Nick Hornby is megmondta, hogy nála az Élet történései és a Kedvenc Csapat történései olyan szoros párhuzamban állnak egymással, mint amilyen szorosan Telek András próbálta lekövetni Pisontot 1991 tavaszán az Üllőin a második félidő eleji szögletünknél (csak a  történeti hűség kedvéért: a Trezi-góllal végződő pontrúgásunknál ez olyannyira sikerült a derék Mancinak, mint Hemy úrnak a mezszponzor levadászása számunkra 2006 óta. Nem igazán.)

Szóval egyszercsak minden kezd szar lenni. Kavarások a munkahelyen, aztán az infuenzaszezont épphogy lefújja a Saskőyt mintázó Tavasz, hát egy időntúli szabadrúgás még befigyel a csereként beálló Sunyi Vírus részéről, alattomos egy gól, 40-ről szedtem be, indiszponált voltam, mint Kemi múlt vasárnap a lilák ellen. Sebaj, ilyenkor legalább a Csapat boldogít, pl. 2005 őszén, akkor is azért gyógyultam fel egy ronda meghűlésből mert szombaton az UTE ellen már kinn kellett lenni, kinn is lettem, nyertünk is… na ezt vártam múlt héten is Újpesten.

Nem ez történt.

… aztán mikor már azt hinné az ember hogy múlik a dolog, nem, akkor még egy belobbanó torokgyulladás is beérkezik, mint aktuális Honvédösszeomlás az idénybe: tudod, hogy jöhet, mégis kegyetlenül lesújt. És most valahogy a holnapi, Sió elleni meccs sem a gyógyulás ígéretét hozza, nem azzal teríti be a hétközi gondolataim, hogy csak addigra legyek jól, mert bizony valahogy kedvet vesztettem.

Ezért némileg meg is kaptam a magam penzumát az olvasóktól még a lila osztályozókönyv miatt, de mit tegyünk, ez van. Alapvetően a blogunk pontosan a visszafogott vélemény-nyilvánításáról ismertetett meg eddig is, illetve arról: nem sírjuk tele hetenként a webet azzal, hogy de gázok vagyunk, nem is érdemes meccsre menni, minek ez. Most sem ezt mondom…

…csak nehéz ennyi éven ülni a hullámvasúton. Megszoktuk, persze hogy megszoktuk 1996 óta, hogy itt vannak völgyek és hegyek – előbbiből sajna sokkal több. De mégis, 2006-07-ben rövid egy évig úgy tetszett, elindul valami, talán kicsit profik leszünk, talán kicsit visszatér a hazai szinten nagycsapati miliő, talán éveken át megint csak a dobogóközeli szférákban kell gondolkoznunk… aztán ehelyett málé Pölő, lett megbukó Sisa-tréner, lett bíztató tavasz után fura őszbe, a tulajdonossal való összetűzésbe hanyatló Morales, aki ráadásul a focinkat is a nézhetetlen közelébe vitte, az volt az a keret, akiket -bocsásson meg az Ég, de- nem szerettem, hiába álltak majdnemharmadik helyen… aztán Supka vissza, szenvedős, trademarkos Honvédtavasz, hát nekünk ez jut, ez van – és ekkor jön a 2011-es ősz, ami kuriózum lett, sajnos most már látható módon kisiklás az utóbbi évek trendvágányáról. És tudtuk, én is tudtam belül hogy így lesz, de pont ezért, pont a sokadik ilyen után lesz a posztcímbeli életérzés úrrá rajtunk.

Ami remek összehasonlítási alap, az a két Újpest-meccs 2011-12-ben. Az őszi, ahol (a Győr elleni hazai első félidő és az idegenbeli győri meccs mellett) talán a legjobb idénybeli játékunkat hoztuk, ihletett karmesterrel, első akciógólját is beverő brazil gólvadásszal, remekül záró védelemmel, “állat” Kemivel. A múlt vasárnapit meg láttuk, nem kell részletezni, elég annyi: az a meccs az ellentétes póluson van, az idénybeli mélypontjátékkal.

Ősz végén olyanra volt példa, amire nagyon régen, talán némileg 2007 tavaszán, előtte az NB1B-ben, előtte 2001-ben Szuri  flúgos futamakor: a közönség imádta a csapatot, a bejárat melletti plakátra elég gondolnunk, ami a szeretet markáns indikátora volt. Most a keret, nagyobb részt még átfedve az őszivel, 30 perc alatt elvesztette az érte szurkoló tábort. Ide sikerült lavírozni magunkat.

Pénteken Siófok jön, négymeccses győzelmi szériából. Nálunk csatár nincs, tizenegyesrúgó nincs, úgyhogy Tchaminak szólni kéne, most ne essen, hanem lőjön a kapuközelbe érve… a keret morálisan legalábbis kérdőjeles állapotban, a tulaj megint szurkolókat fedd, a szurkerek elkeseredttségükben bunda után nyomoznak, a TV-s meccsen jó, ha 500-an összeverődünk (hosszú munkanap a péntek, ne feledjük), a hangulat várhatóan messze lesz az emelkedettől.

No ezekkel a keretfeltételekkel kellene holnap felpörgetni magamat, hogy hiába rohad le a torkom a helyéről, hiába örülök, hogy ülök a melóhelyen és nem csuklok az asztal alá, hiába uralkodik el rajtam a nihil, menni kell. Mint ahogy az elmúlt 22 évben is.

Miért csináljuk? Mert bízunk benne, hogy valamikor, 3-4 év múlva megint jön egy csoffadt ősz? Mert ha a Kispest adott már sok szép élményt, akkor ki kell állni mellette a gyengébb periódusokban is? Mert megszoktuk? Mert örök hobbi?

Egy kicsit azt hiszem mindegyik. De annyira jó lenne, ha végre nem ilyen posztok megírásába fulladna minden fellángolásunk…

* * *

 

Idén koranyáron Zakk Wylde gitáristen ismét koncertezik fővárosunkban – e hír tiszteletére most ő tolja az aláfestést posztunkhoz.

A sosemlett harmadik nagycsapat

Az 1909.hu szurkolói blogon jelent meg minap egy válaszcikk, amiben – az egyéb tartalmakhoz kapcsolódóan –  érvként előjött a legendás kispesti profiper kérdésköre, mint a szurkolói öndefiníciónk egyik sarokpontja, a sosemlett alternatív történelmünk origója. Idézem:

Lehetett volna nagy csapat Kispesten már a húszas években is (egy MK serleget azért begyűjtöttünk a kommunistának éppen nem nevezhető időszakban), de miközben a szomszédkerületekben tiltott módon pénzért fociztak, addig nálunk az egyébként előző évben az élvonalban második helyen végzett Kispest játékosai elfogadtak némi ruhaneműt. Ez szúrta az akkori élcsapatok szemét, és ha már a pályán nem mindig tudtak elintézni, a tőke és a döntéshozók gyorsan melléjük álltak. Az már csak hab volt a tortán, hogy az eltiltott legjobbjainkat az élcsapatnak számító két klub azon nyomban le is igazolhatta…

Talán kevesen ismerik a történet hátterét, így itt az alkalom, megpróbáljuk kellően körüljárni a témát.

Ahhoz, hogy igazán megérthessük a dolog súlyát, érdemes előbb átnézni, milyen környezetben értük el ezt a hatalmas, és utólag tőlünk adminisztratív és nem kicsit álszent módon elvett sikert. Főbb pontjaink lesznek az 1920-as év kontextusba helyezéséhez a következők:

  • Kispest település rövid története az első világháború végéig
  • A Kispesti AC története a háború végéig
  • A korszak többi csapatának bemutatása
  • Az amatőr, álamatőr és profi szavak értelmezése
  • Az 1919/20-as bajnokság eseményei
  • A játékosok és a csapat utóélete
  • Az elszalasztott lehetőség

Kispest a világháború után

Az 1869-ben létrejött telep 1871-ben nyeri el a községi rangot, és igen hamar, már 1922-ben (alig ötven évvel az alapítása után) beemelik a városok sorába. Vélhetően jogosan, hiszen a fiatal település lakosainak száma ekkorra már elérte az ötvenezer főt, iskolákkal rendelkezett, megnyílt az első mozija, templomai, rendőrsége, saját tűzoltósága volt, az Üllői úton pedig a századfordulótól villamos is közlekedett.

A gyors népességnövekedéssel párhuzamosan a lakosságnak munkahelyeket biztosító ipar is hamar megjelent Kispesten. A Hofherr-Schrantz traktorgyár, a malom és a Hungária Jacquardszövőgyár mellett több kisebb üzem is itt telepedett le, Kispest pedig fokozatosan lépegetni kezdett előre az ország városainak termelési ranglistáján. Érdekesség, hogy a valamivel korábban startoló Újpest ekkora már az élmezőnyben, a negyedik helyen található, a hasonló utat bejáró szomszédvár Pestszenterzsébetet viszont sikerült lehagyni.

Az akkori Budapest környékén tehát kezdtek megjelenni az egyre inkább izmosodó elővárosok. A vidékről felköltözők ekkoriban mind szívesebben választották ezeket a településeket a főváros helyett, jórészt az olcsóbb ingatlanok és az új gyárakban létrejött munkahelyek miatt. (Kispestet, Erzsébetet, Lőrincet, Soroksárt valamint a mai peremkerületek egy részét 1950-ben csatolják Budapesthez.)

A Kispesti AC a háború végéig

A Kispesti AC-t (a Bp. Honvéd jogelődjét) 1909-ben alapították, és az MLSZ még abban az évben fel is vette tagegyesületei sorába. Első megmérettetésünk az ún. Pestkörnyéki Bajnokság keretein belül zajlott le, ahol a három induló között az igen előkelő második helyet szereztük meg, megelőzve a Monort és elmaradva az erzsébeti ETC mögött. Mivel ennek a bajnokságnak igazán nem volt értelme, és közben Budapesten is egyre több futballozni vágyó csapat jelent meg, ezért a szövetség (története során először) kiírta a IV. osztályú bajnokságot, ahová a pestkörnyéki csapatokat is átsorolták.

Ha már így alakultak a dolgok, a Kispest azonnal a harmadik, feljutó helyen végzett, ráadásul nem is kis nevek, hanem a BTK és a MÁV Gépgyár mögött. Egy év középmezőnyös lét következett ezután a harmadik vonalban, majd az 1912/13-as bajnokságot sikeresen abszolváljuk, és az első helyet megszerezve kvalifikáljuk magunkat a másodosztályba. Ezt azonban nem nézték jó szemmel a szorosabban vett budapesti csapatok, és a korábbi Pestkörnyéki Bajnokságból érkezetteket egyszerűen kipaterolták maguk közül. Hiába jutottunk fel a másodosztályba, ott már nem indulhattunk el, helyette amolyan pótlékként a Pestkörnyéki Serlegért mérkőztünk, és maradtunk alul ismét az ETC-vel szemben.

1914-ben átadásra került a Sárkány utcában az első állandó stadionunk (pályánk), ami nem kicsit dobta meg a lobbierőnket a belvárosi, és így általában pálya nélküli csapatokkal szemben. Az MLSZ nem tudott mit tenni, visszasorolt minket a másodosztályba, de a nyáron kitört háború miatt újfent nem sikerült elindulnunk. (Érdekesség, hogy bár a második vonalba kétszer is feljutottunk, mégis csak nyolcvan évvel később, 2003-ban, egy szomorú kiesést követően szerepelhettünk ott először.)

Ugyanebben az évben történt, hogy a két nagy, körlépcsős, sok néző befogadására alkalmas stadionnal rendelkező egyesület, az FTC és az MTK összekapott egymással Schlosser átigazolásán, és a háború miatt amúgy is elmaradó bajnokság pótlására külön-külön írtak ki kupákat. A Kispest a Fradi által szervezett Auguszta-serlegért folyó küzdelemben vett részt és szerezte meg a kváziélvonalnak számító sorozat negyedik helyét. Érdemes elmerengeni kicsit azon a tényen, hogy a tavaszt még a Pestkörnyéki Bajnokságban töltő egyesület egy fél évvel később már a Ferencváros és a BTC után, csak gólkülönbséggel elmaradva a III. kerülettől (az MTK és a Törekvés távolmaradása mellett) lett negyedik. Vajon milyen játékerőt képviselhettünk ekkor, az alapításunkat követő ötödik évben?

Az 1915-ös hadibajnokságban még ezt a teljesítményünket is sikerült felülmúlnunk, és az MTK, Törekvés, FTC hármasa mögött végeztünk a negyedik helyen. A háború további éveire az MLSZ már kiírta a teljes, kétfordulós bajnokságokat, és az induló 12 csapatos első osztályban helyet biztosított a Kispestnek is. A korábbi évek eredményeit ugyan nem sikerült megismételni, és – ha csak utolsó előttiként is – a Kispest mindvégig megőrizte élvnalbeli tagságát.

A többi csapat

Húsz évvel járunk a magyar labdarúgás 1901-es intézményesülése után. Az első két bajnokságot megnyerő BTC a végnapjait éli, a bajnokságokat és az MLSZ-t is a két nagy, a Ferencváros és az MTK uralja. (1905-ben a Postás lett a bajnok, de játékoscsábítással vádolják meg, pontokat vonnak le tőle, mire ők beszüntetik a működésüket, a bajnoki címet pedig utólag az FTC-nek ítélik oda.)

1905-ben jelenik meg a porondon az Újpest, amely egy 1911-es kiesést követően azonnal visszajut, és azóta megszakítás nélkül, máig tagja az első osztálynak. Jelentősebb eredményei ugyan még nincsenek, de a háború végén megcsíp két harmadik helyet, stadiont kezd építeni magának, és a húszas évek közepétől egyértelműen fellép a két nagy mellé/mögé.

Erős csapatnak számít továbbá ekkoriban a MÁV Északi Járműjavítójának egyesülete a Törekvés, amely néha-néha képes elcsípni az FTC és az MTK mellett egy-egy második-harmadik helyet, valamint a háborús körülmények miatt szintén a hadibajnokságba átsorolt, és stabilan a negyedik hely környékén végző Vasas.

Nagyjából így néznek ki a háborút követően a magyar futball erőviszonyai. Fontos megjegyezni, hogy két évvel a trianoni béketárgyalások előtt járunk, a később elcsatolt országrészekről még nem indult meg a játékosátvándorlás, valamint a magyar játékosok sem indultak még el tömegével jobb megélhetést keresve a külföldi bajnokságokba. (Erről bővebben Szegedi Péter remek, A magyar futball európai expanziója c. tanulmányában lehet olvasni.)

Profi vagy amatőr, esetleg álamatőr?

A magyar bajnokságot egészen 1926-ig amatőr alapokon szervezték. Vagyis a csapatok nem fizethettek a játékosaiknak, legfeljebb a költségeiket téríthették meg (villamosjegy, étkezés, stb.). Ez volt a helyzet papíron, ezzel szemben a valóság teljesen máshogy működött.

A játékosokat fizették. Nem volt kimondva, hogy profizmus van, de a kispesti ügyig (és utána is) mindenki fizetett valamilyen úton-módon. Iskolai költségtérítés, bújtatott állások, a jegybevétel százaléka, ingyen- vagy értékesíthető jegyek átadása, ruhák, cipők vásárlása és hasonlók. Sőt, voltak akik egyenesen heti, havi pénzért játszottak, igaz, a klubok mindezt nem szerepeltették a könyvelésükben, hanem kiügyeskedték egyéb forrásokból.

Ezért fontos szétválasztani a három fogalmat:

  • amatőr: A játékos egy egyesület tagja, esetleg tagdíjat is fizet, a klubja pedig legfeljebb a mérkőzéshez kapcsolódó kölségeit téríti meg.
  • álamatőr: A játékos papíron amatőr, a klubja mégis fizeti valamilyen formában.
  • profi: Olyan játékos, aki szerződéses viszonyban áll a csapatával, a játékáért pénzt fogad el. Fontos tudni, hogy a korszakban érvényben lévő szabályozás szerint, az a játékos, aki profi labdarúgóval játszott egy csapatban, szintén profinak minősült.

A magyar futballban ekkoriban totális álamatőrség uralkodott minden szinten. Az MLSZ mereven és elég sokáig elzárkózott a nyílt profizmus bevezetésétől, és csak 1926-ban lépi meg, amikorra már az összes környező ország megtette, és sorra szipkázta el a legjobb magyar játékosokat.

Az 1919/20-as bajnokság

Varga – Saguly (Krebsz), Tury – Budai, Blasnik (Tóth), Stallmach – Boldok (Norik), Kiszely (Csontos), Jeszmás, Eisenhoffer, Jeny. Ezzel a csapattal futott neki a Kispest az 1919/20-as bajnokságnak, és bár ősszel rövid ideig vezetett is, végül a második helyen végzett.

A kapuban Varga Péter szerepelt, a Kispest első olyan labdarúgója, aki bemutatkozhatott a magyar válogatottban. Rajta kívül a csatársor érdemel még külön említést, hiszen Puskásék feltűnéséig ez az ötösfogat tekinthető a klub addigi történetében a legjobbnak. A profiper kirobbanása után, a klubtól elkerülve közülük négyen is komoly karriert futottak be későbbi egyesületeiknél. Kiemelkedik talán Jeny Rudolf, aki az MTK aranylánc néven illetett legendás támadósorának (Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny) lett a balszélsője, majd 1924-ben az év játékosa Magyarországon. Kispestiként ötszörös, összesen húszszoros válogatott. Eisenhoffer József a Ferencvároshoz került, majd Csehszlovákiába, Ausztriába, az Egyesült Államokba és végül Franciaországba, az Olympique Marseille-hez. Nyolcszoros (kispestiként egyszeres) válogatott. Jeszmás József egy rövid csehszlovákiai kitérő után került az Újpesthez, amelynek színeiben 1923/24-ben a bajnokság gólkirálya lesz. Négyszeres válogatott, de egyszer sem kispestiként. Csontos Kálmán szintén az Újpesthez került, ahonnan kétszer hívják be a válogatottba.

A bajnokságot végül a korszak igazi sztárcsapata, az MTK nyerte, tíz ponttal előzve meg minket. Harmadik a Fradi, akire viszont mi vertünk hármat. 28 mérkőzésen elért 19 győzelmünk parádés statisztika, és a négy vereségből is kettő az MTK ellen jött össze, egy otthon a III. kerülettől, egy pedig a Magyar AC pályáján (vélhetően a Millenárison). Érdekesség, hogy a mindössze három vereséget elszenvedő FTC mind a hármat otthon szedte össze, köztük épp tőlünk, valamint az MTK-tól és a BTC-től. A góllövőlista élmezőnyében is találunk kispesti játékost, Eisenhoffer 19 góljával harmadik lett Orth (28) és Winkler (MTK, 24) mögött.

A bajnokság zárómérkőzése épp az MTK-KAC találkozó volt, amelyről így emlékezett meg a sportlap (részlet, a további történések elolvashatók a huszadikszazad.hu oldalon):

A szezon végére maradt a bajnoki lista vezető helyén álló két csapat mérkőzése. Ez a meccs volt hivatva eldönteni, hogy egyrészt megérdemelten jut-e a kék-fehérek csapata a bajnoki címhez, másrészt hogy tényleg a technikai tudásnak és játékképességnek köszönheti-e a kispesti csapat eddigi sorozatos győzelmeit.

Bár az MTK ma nem játszotta ki az utolsó három mérkőzésen mutatott formáját és keserves küzdelemmel érte el győzelmét, mégis dokumentálta nagy fölényét a KAC és így a vele egy osztályban játszó többi csapat felett. Mai játékában lényegesen hátráltatta a csapatot Nyúl középfedezet hiánya, akit az ezen a helyen már rég nem játszó Kertész III. nem tudott kellően pótolni. Nyúl óriási előnye, hogy nagyszerűen tudja irányítani a halfsor együttesét., a csatársorral való összjátékban. […]

A bajnokság utóélete

Tagadhatatlan ténnyé vált, hogy a Kispest egyre komolyabb játékerőt kezdett képviselni. Csatársora válogatott szintű játékosokból állt, a védelme stabil (a harmadik  legkevesebb gólt kapta az idényben), saját sporttelepe van, amely nagyjából 6000 nézőt képes befogadni. Ezek így együtt nagy dolognak számítottak akkoriban.

Fontos tudni, hogy az igazán komoly törésvonalat a saját stadion megléte jelentette az egyesületek között. Akinek volt, az tudott (jegy)bevételt termelni, és abból fizetni az amúgy amatőr, de mint tudjuk valójában álamatőr játékosait. A Fradi és az MTK még 1911-12-ben felhúzta stadionjának első darabjait, majd egy megegyezés keretében elérik, hogy hosszú éveken át a válogatott mérkőzéseket is ezekben rendezhessék meg, még tovább duzzasztva ezáltal a klubkasszát.

A belvárosi egyesületek ekkora kezdtek teljesen körön kívülre kerülni, hiszen saját stadionja egynek sem volt, jórészt a Margitszigeten, a Millenárison, az Erzsébet királyné útján és egyéb kisebb pályákon játszottak – bérlőként. Velük szemben ekkor indult a peremvárosok csapatainak megerősödése, ahol még volt terület és akarat építkezni. Az Újpest és a Kispest stabil, a Soroksár, az Erzsébet, valamint a III. kerület pedig rendszeres résztvevője lett a bajnokságnak.

Foglaljuk össze, hol tart 1920-ban a Kispesti AC:

  • Erős csapat: válogatott kapussal, csatárokkal.
  • Saját stadion: bővíthető, igaz, egyelőre még fából, szemben a nagyok kő- és vasbetonszerkezetes megoldásaival.
  • Jó közlekedés: a stadionig villamosjárat közlekedik. (Ekkoriban a Hungária körúti és az Üllői úti pályákra a Blaha Lujza térről időszakos villamosok közlekedtek M, illetve F jelzéssel a meccsek előtt és után.)
  • Álamatőr játékosok: a csapat sztárjai – hasonlóan a többi csapathoz – keresettel rendelkeztek.
  • Gazdaság: kérdéses, hogy Kispest gazdasága mikén heveri ki a háborút.

És ekkor robbant a bomba.

A profivád

(befejezetlen kézirat)

Biturbó delux módba kapcsolt a szurkolóbarát MLSZ

Nyafogni fogok most egy sort.

Folyton panaszkodunk, hogy nincs állandóság a magyar futballban, hogy kiszámíthatatlan minden, lehetetlen tervezni. Blődliség. Ha valami igazán fix az MLSZ kőérberkeiben, akkor az maga a kiszámíthatatlanság. Erre pedig lehet alapozni. Illetve lehetetlen.

Tavasz elején lefixáltak egy menetrendet, az utolsó forduló kivételével napra, órára pontosan. Még a kezdés előtt kiderült, hogy mellettünk (mindössze két szombati meccs) a Fradi is csúnyán beszopta a tévéközvetítések rendjét (ők szinte kizárólag vasárnapra kerültek). Sebaj, van még idő, lehet módosítani. Formáltak kissé a dolgokon, mindenki megnyugodott, elkezdett tervezni. (A Fradi-Honvéd-Videoton kézilabdás/focis hacacárét most hagyjuk.)

Én is belemerültem a tavasz eltervezésébe, miközben a dolgok kezdtek egyre szebben alakulni. Május első hétvégéjén, a 27. fordulóban szombaton fogadtuk volna a Rákóczit. Fasza. Egyrészt mert pénteken lesz a szülinapom, másrészt mert a szombati korai kezdés után még bőven marad idő szociális életet élni néhány kedves kaposvári szurkoló barátommal. És akkor még ott van a vasárnap.

Május 6-ra (ez az a vasárnap) két remek program is kínálkozott előzetesen. Ugyebár aznap rendezik a kvázi magyar bajnoki döntőt, vagyis a Győr-Debrecent Győrben, amire már csak szakmai indokból is jó lenne lemenni, valamint és előreláthatólag Triesztben(!!!) a Cagliari-Juventus olasz bajnokit, ahol viszont a Juve lehet bajnok. (550 km, alig kétszer több, mint lemenni Egerszegre.)

Aztán jött az MLSZ, és az egész tervezősdi mehet a levesbe. Nagyjából ma volt a point of no return, hogy merre, melyiket válasszam, mert az egyikhez szállást, a másikhoz kisbuszt kellene szerezni. Így viszont nincs kérdés, marad a Honvéd-Kaposvár – vasárnap. Igen, vasárnap, hiszen áttették a meccset vasárnapra. Legalább most annyiban voltak jófejek, hogy nem három nappal, hanem két héttel előtte szóltak.

Amit viszont nem értünk, az az indoklás. Idézem:

A Versenybizottság a 2012. május 5-én (szombat) 17.30 órára kisorsolt Budapest Honvéd – Kaposvári Rákóczi OTP Bank Liga NB I-es bajnoki mérkőzés kezdési időpontját – a TV a mérkőzést közvetítésre jelölte ki, de módosította a mérkőzés közvetítési időpontját – módosítja. A mérkőzés új kezdési időpontja: 2012. május 6. (vasárnap) 16.00 óra.

A testület a 2012. május 6-án (vasárnap) 16.00 órára kisorsolt Ferencvárosi TC – Lombard Pápa Termál FC OTP Bank Liga NB I-es bajnoki mérkőzés kezdési időpontját – a TV a mérkőzést közvetítésre jelölte ki, de módosította a mérkőzés közvetítési időpontját – megváltoztatja. A mérkőzés új kezdési időpontja: 2012. május 5. (szombat) 17.30 óra.

Vagyis ha jól értem, akkor a Honvéd-Kaposvár, ami tévés meccs lett volna, tévés meccsnek lett kijelölve, majd át lett rakva vasárnapra. Ezzel párhuzamosan, a Fradi-Pápa szintén tévés meccsnek lett kijelölve, és át lett rakva szombatra. Vagyis helyet cseréltek. Miért? (edit: jogos, a Fradi női kézisei épp ugyanakkor játszanak egy nemzetközi kupa döntőjében a dán Viborggal. Azért ez tolerálható valahol. Értelmezésünkben a lényeg tehát az, hogy a Honvéd tévés, a Fradi tévés, tehát ha csere van, akkor két tévéset kell egymással cserélni.)

Rendben, mindkét meccs tévés marad, a szurkolók döntő többségét így nyilván nem érinti, de aki a helyszínen szeret szurkolni, az – mint tudjuk – nem ember? Pénteken és vasárnap járunk egész tavasszal a Honvéd meccseire. Miért? Kinek jó ez?

Nekem – ezúttal – biztos nem.

Kis magyar bundahatározó

A vasárnap esti Újpest elleni vereségnek lett egy sajnálatos és nem várt következménye. Internetes közösségi hálózatokon terjedni kezdett az a pletyka, hogy három, a mérkőzésen vélhetően majd pályára lépő játékos előre lebeszélte a végkimenetelt. Nagyjából az Újpest bennmaradását.

Nehéz elhinni, így inkább nem is tesszük. Nem tesszük annak ellenére sem, hogy a mérkőzés három döntő momentuma is igen érdekes módon alakult. Egy rövid hazaadás, egy kihagyott büntető, és egy méretesebb védelmi hiba. Nem hisszük, mert elfogadjuk: van ilyen. Ritkán, de van.

A rövid hazaadás és a rövid felszabadítás valóban dühítő hiba, de a gólhoz kellett egy újpesti játékos is, aki jó negyvenről képes volt visszaívelni a kapuba. A kihagyott tizenegyes szintúgy dühítő, pláne egy olyan játékostól, aki egyébként remek rugótechnikával bír, aki háromszor már berúgta idén, és aki legutóbb szintén kihagyta. A kihagyott tizenegyeshez tartozik, hogy a büntetőhöz vezető szituáció épp a büntetőt kihagyó játékos passzából alakult ki. Vagyis adott egy kvázigólpasszt, hogy utána büntetőt hibázzon. Életszerűtlen. Ráadásul így, ráadásul szinte napra három évvel egy félelmetesen hasonlóan elrontott büntető után.

Az iménti eset kiváló apropó, hogy önálló posztot szentelhessünk a bundázás lélektanának, elméletének.

Kis bundahatározó

Klasszikus (magyar v. totós) bunda

A mérkőzések eredményeinek befolyásolása az egyik legősibb mesterség a világon. Annyira átszövi az életünket, hogy a legendás, Mohácsi vész néven elhíresült történelmi és hazai vereség kapcsán sem lehetünk lassan biztosak abban, egyes részeltek ne lettek volna előre megbeszélve. Mondjuk B. Tamás esztergomi érsek csak egy kicsit súgott, épp csak néhány taktikai elképzelést kotyogott ki egy csárda és egy istálló közötti sötét zugban. Vagy Sz. János egykori erdélyi vajda, aki csak egy kicsit késett el a felmentő seregével, kisegítve ezzel az amúgy sem gyenge játékerőt képviselő törököket.

Aztán ott van a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának balhéja, amit Bocsák Miklós a magyar irodalomtörténet tájékán méltán elfeledett, Pszt! Jön a totókirály c. kötetében dolgozott fel. Ipari méretekben a nyári totómeccsekre mentek rá szervezetten, játékososok, közvetítők, és egyéb jellegű lótifutik közreműködésével.

A klasszikus bunda ebben a formájában a fogadási csaláshoz áll a legközelebb, valamilyen szinten az előfutárának tekinthető.

Baráti bunda

A bunda egy másik formája. A jelenleg érvényes paradigma többféle baráti bundát ismer, úgy mint:

  • Kilométer alapú baráti bunda: Jellemzően pesti csapatok rendezik le egymás között, azzal a címszóval, hogy a francnak utazzanak olyan messzire vidékre jövőre is, legyen inkább egy sima döntetlen, és essen ki a Zete.
  • Kölcsönadott pontok: Általában baráti társaságokban fordult elő, hogy a klubjuk mellett hosszasan kitartó játékosok cserélgették egymással a két (három) pontokat idények között. Ha mondjuk egy csapat legfeljebb hatodik lehetett volna, de a havernak még volt esélye a dobogóra, akkor jöhetett a ma ő, holnap én – a pont pedig leadódott.
  • Pénzért bennmaradást: A mindenkori kiscsapatok által űzött műfaj, nagyjából a 20. forduló környékétől. Ilyenkor a Csepelhez csapathoz közel álló személy elindul előbb egy autóstáskával, majd egy nejlonszatyorral az aktuális ellenfélhez, hogy attól megvásárolja a bennmaradást. Ennek a bundának az érdekessége, hogy ugyanarra a mérkőzésre akár a másik kiesésgyanús csapattól is licitálhattak, erősen felverve az árakat, valamint bebiztosítva a megvett felet, hogy bármi történjék, ő mindenképp jól jár. Létezik a ~ típusú bundának minősített esete is, amikor egy csapat ősszel olcsón megvásárolja a mérkőzéseit, majd tavasszal drágábban visszaadja.
  • Egyéb: Tegyük fel, hogy év végi helyezésért kap prémiumot egy csapat, hiányzik hozzá két pont. Mit tesznek ilyenkor? Megkeresik az ellenfelet, akinek igazából már mindegy, hatodiknál jobb, nyolcadiknál rosszabb nem lehet, és beígérik a prémium egy részét.

A baráti bundák fontos ismertetőjele, hogy annak ellenére, hogy a mérkőzések előre le vannak rendezve, a nézők szórakoztatása fontos kelléke marad az egész színjátéknak. A baráti bunda egészen addig folyamatosan jelen volt (szinte biztosan) a magyar futballban, amíg a csapatok keretei nem kezdtek el félévente rotációs elven kicserélődni. A cserélődés annyiban változtatta meg a rendszert, hogy – mondjuk a kölcsönadott pontok esetében – a pontok innentől kezdve játékosokhoz, és nem csapatokhoz kezdtek el kötődni, előfordulhatott, hogy azokat egy másik egyesület nevében hajtották be később. A betyárbecsület szinte kézzel fogható, ahogy a saját hitelességük érdekében a pontok valóban át is kerültek utóbb a rendeltetési helyükre.

Félreértés ne essék, még a látszatát is szeretnénk elkerülni, hogy a baráti bunda alá eső meccseken szerepelteket utólag felmentenénk. Igazából érezzék, jórészt nekik köszönhetően is rohadt szét annyira a magyar futball, amennyire csak lehetett. Vajon hol tartanánk ma, ha a pályán mutatott teljesítmény nem csak a nézőknek, hanem a pontoknak is szólt volna, ha valódi versenyhelyzetben edződnek folyamatosan? A mutyi, a sértettség, a pitiánerség, a nemtörődömség és hasonlók juttattak oda minket, ahol ma vagyunk, amikor elég szerethetőnek nevezni egy válogatottat, hiszen minden más jelző hiteltelen lett a futballunkkal kapcsolatban.

Fogadási csalás

Minden bundák legaljasabbika. A fogadási csalás egyáltalán nem arról szól, hogy barátok összetartanak, hogy egy futballban élő, dolgozó (játszó?) klikk összebeszél, keressenek egy kis többletpénzt. A fogadási csalás kőkemény üzlet, ahol tarifák vannak, önérdekek és az önérdeküket nem elég gyorsan felismerőket az önérdekük felismerésében segítő rábeszélőemberek.

Fogadási csalásos bundánál egy játékosnak már arra sincs szüksége, hogy megfőzzön másokat is, szálljanak be, mert együtt fog csak menni a beígért X2. Itt simán lehet egy játékos önjáró, megvehető arra, hogy kié az első bedobás, lesz-e sárga az első negyedórában, és ha mázlija van, lesz-e kihagyott büntető.

Ezek a játékosok a csapatukat adják el, és benne azokat, akikkel egész héten együtt készülnek, akik güriznek a meccseken, sokszor elmaradó fizetések mellett hajtják ki a lelküket, hogy talán átkerüljenek egy másik, esetleg majd fizető csapathoz.

Megzsarolták őket? A zsarolás felmentés lehet, segíthet megérteni néhányuk motivációját? Igen! Sajnos igen, hiszen sehol sem tartanak a fogadási csalásos hullámok felderítésében (mert legyünk nyugodtak, nem egy széria futott itt az elmúlt években, hanem több, akár párhuzamosan is), a fenyegetettség érzete ugyanúgy bennük lehet.

Viszont akiket nem zsaroltak meg, hanem önszántukból választották ezt az utat, azokat nem lehet eléggé elítélni. Ők tényleg kicsesztek mindenkivel magukon és a megbízóikon kívül. Eladták a barátaikat, a nekik szurkolókat, a tévénézőket, a szponzorokat, majd vígan röhögtek mindannyiunk közös pofájába, hogy később hivatkozzanak a körülmények áldozatai vagyunk lózungra. Magyarosan szólva: anyátok!

Az egész helyzet abszurditása

Hogy néz ki egy átlagos mérkőzés? Van két csapat, összesen huszonkét játékossal, van két edző és van a spori. Kapásból öt különböző halmaz, akiket, vagy akikből néhányat be lehet szervezni egy-egy eseményre (gól, büntető, lap, bármi).

Nyilvánvaló, ha valaki beszervezhető, akkor arról illik tudni ezekben a körökben, mert különben minek csinálnák egyáltalán ezt a műfajt? Mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen átlagos, megbundázható mérkőzést több oldalról is megvettek? Mondjuk a hazaiak edzőjét, de tőle függetlenül egy másik eseményre a hazaiak kapusát és középhátvédjét. Aztán lehet egy megint független csoport, aki egyenesen a bírót szerezte meg magának, egy negyedik meg az ellenfél edzőjét.

Kínzó, de fontos kérdés: egy agyon- és minden irányból megbundázott mérkőzés eredménye vajon tekinthető-e a pályán elért hivatalos eredménynek? Az egymást keresztbemetsző érdekek kioltják, vagy felerősítik egymást?

Zárás

Akárhogyan is nézzük, a bunda van, volt, lesz, kiirthatatlan kelléke a futballjátéknak, de ettől még engedtessen meg nekünk, mezei szurkolóknak, hogy elítéljük az egészet, úgy, ahogy van. És külön megkérnénk azokat, akik beülnek a különböző sportműsorok stúdióiba, hogy ott romantikus hőskorrá próbálják nemesíteni a korábbi tetteiket: hagyják abba! Gusztustalan az egész, ahogy pont azok utáltatják meg velünk azt a játékot, aminek épp ők kellenének, hogy a legnagyobb élő hősei legyenek.

(Természetesen a poszt csak kitaláció, a valósággal való bárminemű hasonlósága csupán a véletlen műve.)

Minden megtörténhet, minden csak valószínűség kérdése

Állítólag.
Állítólag látták őket.
Állítólag hárman voltak.
Állítólag hárman kávéztak.
Állítólag hárman kávéztak, és beszélgettek. Állítólag.
Állítólag szívességet is kértek.
Állítólag majd visszaadják.
Állítólag barátok, de legalább ismerősök.
Állítólag.

Mások nem.
Mások nem keresték őket, vagy nem gondolták, lehet keresni.
Mások talán nem akarnak bennmaradni?
Másoknak nem kell a baráti szívesség?
Mások már kiestek, legközelebb nem tudnák visszaadni?
Mások ezzel így ki is estek.

Miért gondolják, hogy maradnak?
Miért gondolják, hogy nem buknak le?
Miért gondolják, hogy a szurkoló nem gyártja le az saját elméletét?

Persze minden csak állítólag.
Persze minden csak a mások állítása.
Persze mindez csak kitaláció.
Állítólag.

Magad uram, ha szolgád nincs

Kezdjük menten a szikár ténnyel, hogy aztán beleáshassuk magunkat kicsit a mögöttesebb jelentéstartalmakba: picsaszarok voltunk tegnap az Újpest ellen. Figyelem, nem csak úgy szimplán szarok, hanem egyenesen picsaszarok. (Már elnézést az erős, és egyben a maga nemében vulgáris jelzőért.)

Olyan nincs, hogy egy agyonnyerhető meccset egyszerűen odadobunk az ellenfélnek, miközben a Kecsó nyert mögöttünk, a Videoton meg előttünk. Így lettünk szépen, lassan tavaszra középcsapat. Egyelőre még élközépcsapat, de ha a következő hetekben sűrűn hozunk hasonló formát, előbb középközépcsapat, majd a középmezőny alsóbb régióiba tartozó csapat is lehet még belőlünk. Akarjuk ezt egy ilyen csodás ősz után?

Premissza

A poszt címe nem véletlenül egy mondás: Magad uram, ha szolgád nincs. Sokat, nagyon sokat kellett azért gürcölnünk, hogy ezt a meccset megnyerhesse az Újpest.

Tény #1 – Az időzítés

Nem lenézve az ellenfelet, de valakinek végre ki kell mondania: ha a most mutatottat hozzák az ősszel, akkor egy szolid hatost gurítunk nekik, mindenféle különösebb megerőltetés nélkül. Annyira, de annyira gyengék voltak, hogy talán még féltéglához mérhető pengeségű Hore is nyomott volna nekik egy védelmen átszlalomozós gólt.

Tény #2 – Az ajándék

Sosem hittem, hogy valaha ez téma lesz, de bizony Botis talán élete legrosszabb játékát hozta. Az első gól előtt, ahogy röviden ad haza, ahogy reagál az esetre, ahogy a kapuban ügyetlenkedik, ahogy. Utána lányos zavarában többször is felfelé, középre, közelre, vagy csak szimplán az újpesti támadók elé fejeli le a labdákat. Szerencsénkre azonban – és mint azt már említettük volt – annyira fogalmatlanok voltak a lilákok is, hogy szinte csak úgy rúghattak volna egy második gólt, hogy mi egyenesen a saját kapunkra fejelünk.

Adalék egy a Tény #2-höz

Botisnak szombaton volt a 34. születésnapja (innen is boldogot, a Doktor úrnak!), és csak remélni tudjuk, hogy a rettentő profi és sportszerű belső védőnkön nem az esetlegesen hosszúra nyúlt zsúr fáradalmai jöttek ki másnap.

Adalék kettő a Tény #2-höz

Botis harmadik (és egyben negyedik, ötödik, hatodik) nagy hibája volt ez idén. Sanyinnyó visszatérésekor, a Paks ellen félpályánál ollózott sikertelenül, majd leindítottak minket, a vége pedig verség lett, bár az is igaz, hogy ahhoz kellett még Akassou ámokfutása is. Két hete a Pápa ellen viszont már az újpestihez hasonló kísérlettel állt elő, és csak a mázlin múlott, hogy a lesibuzi csatárnak lekészített labdájából nem lett gól. Vajon mi lehet a hirtelen formahanyatlás hátterében?

Adalék három a Tény #2-höz

Botisnak nincs alternatívája jelenleg a keretben.

Tény #3 – A reakciók elmaradása

Egyszerűen érthetetlen, hogy miért nem reagáltunk az Újpest játékára. Kicsit olyan volt a látvány, mint amikor egy óvodás gyerek azzal a gömb alakú bizbasszal, amibe mindenféle formákat kell beletuszkolni, és fog egy csillagot, majd feszegeti a hold alakú nyílásnál. Vajon miért?

Iszonyat egyszerű volt a helyzet. Mi mentünk előre, mert ezt akarta az Újpest, majd a labdavesztéseinkből (mert labdaszerzés csak a legritkább esetben fordult elő a meccsen) fordultak. Sőt, a fordulást sem bonyolították túl, hanem nemes egyszerűséggel belerúgtak egy hatalmasat a labdába, hogy majd Simon, Rajczi, vagy Kabát csinál vele valamit, esetleg Botis hibázik egy újabbat.

Néhány hete ugyanezért az ész nélküli fociért szidtuk a saját csapatunkat. Emlékezhetünk, akkor a védősor előtt helyezkedő Gege próbálta meg hosszan indítani Tchamit vagy Délczeget. Ez is lehet játék, ha van hozzá megfelelő emberünk, de nincs. Az Újpestnek meg pláne.

Adalék egy a Tény #3-hoz

Most, hogy egy szerény képességű és gyengén teljesítő ellenféllel szemben sem voltunk képesek épkézláb támadásból gólt lőni, ki kell jelentsük: nem lehet tovább védeni a helyzetet, egyszerűen nincs támadójátékunk! Mármint tudatos, felépített.

Ősszel volt, és ha nem is túl bonyolult, de legalább szerethető, és a keret tudásához mérhető. Magyarán: releváns. Most ugyebár semmi. Próbáltuk a 4-4-2-őt, két csatárral, visszább vont Gegével; próbáltunk egy fura 4-3-2-1-et, szabadon mozgó támadókkal; próbáltunk valamiféle 4-2-3-1-et, és most jött a 4-1-4-1, ami ugyebár lehet bármi, akár még támadó is.

A 4-1-4-1 amúgy nem más, mint az egyik legmagyarabb játékrendszer, amit ha megfelelő tartalommal tudunk megtölteni, akkor kényelmesen játszható, mindenki ismeri, könnyű megérteni. Mert miről is szól?

Van egy csatárunk (célemberünk), aki a védők vonalában dolgozik, van két szélsőnk (szélsőcsatár), akik a támadás oldalától függően vagy elszakadnak a szélükön, vagy segítenek a csatárnak. Aztán van két belső középpályásunk, akik előre játszanak (második hullám), és mögöttük egy biztosító emberke, hogy labdavesztés esetén legyen még egy esély.

Egyszerű helyzet, tényleg bárki tudja játszani, a lényeg (és itthon tényleg ez a lényeg), hogy kreatív legyél. Vannak olyan futballkultúrák, ahol a szervezettséget szeretik, van ahol a tudatosságot, van ahol a játékosságot, mi magyarok az intuíciót, a zsenialitást, a váratlant, a művészit.

Vidovic nem balszélső, Gege nem irányító (erről később, és persze újra), Vécsei még kevés (de perspektivikus), Tchami buta, Délczeg pedig ügyetlen a ráosztott szerephez. Johnson meg Muflon, de ő legalább ellátja a feladatát, és amúgy sincsenek vele szemben komoly elvárásaink.

Tény #4 – A szűkösség

Gege. Ismét csak Gege. Úgy tűnhet, szidjuk szegény srácot, pedig közel sem erről van szó. Gegéért rajongtunk az első Supka-érában, amikor egy remekül felépített, támadószellemű csapatban volt balszélső, hatalmas gólokkal főszerezve néhanapján.

Gegét most is tudnánk szeretni, de lehetetlen helyzetbe került. Most nincs mellette Szabó Tibi, Bárányos, Zelenka, Németh Norbi, de még egy nyamvadt Macko sem, így Supka nem nagyon tudott kitalálni mást (ajvé), minthogy Gegét tolja be középre, mégiscsak legyen valami fazonja a csapatnak. Gegében nincs több ezen a poszton, ez ennyi.

Gege egy iszonyat jó balláb, egy iszonyat tehetséges játékos, de nem belső középpályás. Vagy ha igen, akkor egy sorral hátrébb, valakivel párban, amolyan mélységi irányítóként, de nem a remek és váratlan, hanem a hosszú és pontos labdáira alapozva. Gege alkalmatlan arra, hogy egy csapatot gyorsítson, lassítson, vagy csak úgy általában véve mozgasson.

Adalék egy a Tény #4-hez

Szerencsétlen szituáció, de ahogy Botisnak, úgy Gegének sincs nagyon alternatívája a keretben. Németh Norbi lenne, de sérült, így maradt a most egy órát kapó (és amúgy nem vészesen mozgó, ellenben teljesen súlytalan) Porcari.

Adalék kettő a Tény #4-hez

Gege valószínűleg pontosan tudja, hogy a Sopron, ZTE, Siófok, Diósgyőr után, a Honvéd nagyjából az utolsó esélye, hogy megragadjon az NBI-ben. Csinálja, akar, de nem érzi, miközben folyamatosan megkapja a bizalmat (mert meg kell kapnia).

Amikor szidják, tippmixcsalózzák a lelátóról, akkor talán sokan nem gondolnak bele (miközben reméljük, Gege igen), hogy ez tényleg az utolsó esélye, minden más esetben marad a Szigetszentmiklós, vagy Orosháza, vagyis a másodosztály. Neki.

Tény #5 – A következmények

Pénteken jön a Siófok, és kérdés, a nyolcadik tavaszi meccsünkön vajon kipróbáljuk-e a hatodik különböző hadrendünket? Supka alatt eddig az volt a megszokott, hogy amit kitalált, ahhoz ragaszkodott, és általában jót talált ki. Most már Supi sem érzi. Ez baj.

Adalék egy a Tény #5-höz

Vajon összeáll-e még egyszer a félelmetesnek éppen nem mondható, ellenben az Újpest ellen megcsodált Tchami, Vécsei, Johnson, Porcari, Faggyas összetételű középpálya Kispesten?

Epilógus – Szomorú vasárnap

Nem elég az Újpest elleni önalázás, de közben a kézis lányok kikaptak otthon az amúgy gyengus VKLSE Győrtől, ráadásul a vízilabdás fiúk is a Vasastól, a bajnoki elődöntő harmadik mérkőzésén. Egyetlen és némi vigaszunk az NBII-es csapat Cegléd elleni győzelme lehet, az utolsó tíz percben fordítva, többek között Erdélyi két góljával.

fotó: 1909foto.hu

Szégyenteljes vendégjáték. Újpest-Kispest osztályozókönyv.

ÖLTÖZHETÜNK LILÁBA ÉS MEHETÜNK A P***ÁBA“.

(A jól ismert Újpest-cinkelő rigmusunk ma estére alkalmazható verziója.)

A kevés lila drukker miatt félelmetesnek finoman sem nevezhető Megyeri út, eredménykényszer miatt stresszes lilák, nyugodtan készülő Kispest… mi kell még egy győzelemhez? -kérdeztük magunktól a meccs előtt.

Aztán jött a menetrend szerinti lila-fehér leoktatás, úgyhogy most szakítok visszafogottságommal és csak annyit mondok: szégyellhetjük magunkat.

KEMENES: Az első félidőt egy rossz kifutással kezdte, majd az ezt követően középre rúgott felszabadítását és Vasziljevics ívelését követően Botissal együtt töketlenkedték össze a lilák vezető gólját. Bizonytalansága úgy a 25. percig meg is maradt, akkortól kezdett helyrerázódni, igaz, a félidő második felében nem is nagyon veszélyeztettek a lilák. A második félidőben helyén volt a szíve, Kabát löketénél pedig megjött a régvárt Szabibravúr is. 5.

LOVRICS: Utóbbi hetekben látott gyengébb produktumával rukkolt elő az első félidőben – kisebb bizonytalankodásokkal hátul, előrefele pedig haszontalanul. A második félidő elején aztán lement vállalhatatlanba, egymást követő támadáscsírák múltak ki rossz körömpasszai, szerencsétlenkedései nyomán. Egyszer kerülhetett volna lövőhelyzetbe – ám míg ‘egerszegen, augusztusban az ilyet elvállalta, most átpasszolta egy lilának. Balázs Fecó nyomán: “Változnak az évszakok…” 4.
DEBRECENI: Ma ő volt a magabiztosabb a belső védőkettősből, de ő is bőven mutatott be gyengébb helyezkedéseket és csatárokról való lemaradásokat. Szürke átlag… 5.
BOTIS: Múlt heti bénázásaikor kisiklásban reménykedtem, erre a mai első félidőben lehozta idei legrosszabb 45 percét. A gólban is vastagon benne volt, felmentő fejeseikor pedig egy bizonyos Marito neve ugrott be, ami a kispesti álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér! A második félidőben aztán végre jöttek a jobb mentések, pl.  17. minutumban, illetve pár perccel ezt követően. Ezekkel valamit javított a sanyarú összképen. 4.
HAJDÚ: Mint a múlt héten: semmi extra. Nagy hibákat nem mutatott hátul, elöl pedig sokkal jobb lenne, mint a posztidegen helyen sínylődő Vidovics, de hát ide tolta őt Supka, itt kell teljesíteni. 5.

VIDOVICS: Sokat dolgozott, elfutásai azonban max szabadrúgásban végződtek, beadásokig ritkán jutott el a délszláv harcos. Lassan észrevehetjük, hogy elöl haszontalan – az ő kegyelmet nem ismerő védekezőfelfogása hátul kamatozik igazán! 5. Cseréje, Faggyas ismét igazolta, hogy miért nem fért be eddig tartósan egy NB1-es csapat keretébe sem: gyorsaságán kívül mása semmije sincs (ész? kreativitás? Áhh.). 3.
IVANCSICS: Eddig azon sírtam, hogy nem nő föl a cseh posztelődhöz, majd azon, hogy már őszi önmagához sem. Hát ezek után a mai 30 perc, amit a pályán töltött, mindent alulmúlt, szégyenteljes volt, amit láttunk. Inkább Piroska Attila kispesti életpályáját kéne lemásolni, nem pedig Hercegfalviét, Gege. 2. Cseréje, Porcari az első félidőben mondjuk, hogy bemelegedett, a másodikban aztán előbb a szemöldökszőreink kihullásában, később tapsolóizmaink bemelegítésében játszott szerepet, a kezdeti hajmeresztéseket követően ugyanis ő legalább mozgott, kérte a labdát, lőtt, ha kellett (ezen megoldások minőségét most fedje jótékony homály).4.
MARSHAL: Meglepő, de ma is a jobbak közé tartozott. Előrefele abszolút haszontalan, de szűrni egyre sallangmentesebben szűr, és egy megfelelő középső támadóember mellett akár hosszabb távon sem elvetendő megoldás lehet. 5.
VÉCSEI: Az első félidőben haloványabban kezdett, mint a múlt héten, de aztán beindult, a tizikiharcolás elsőrangú produkció volt. Utána az önmaga által sikerrel kiásott gödörbe zuhanó csapattal együtt csúszott le a verem oldalán…4.5.
TCHAMI: Elfutások, gyorsaság megint oké, passzjátékba való negatív bevonhatóságának hozadéka: hajtépés. Mindent elmond a csapat mai játékáról, hogy ezúttal is a leghasznosabb embereink között volt. Ha még focizni is tudna… eljönne a Kánaán. 4.5.

DÉLCZEG: Hozta szokásos iparosmunka csatárjátékát, amit szeretünk, maksziriszpekt és hasonlók, de gólok is kellenének. Ami működött a múlt héten Vécseivel párban a gólnál, az echte ékjáték, az most megint ködbe veszett, és jött az impotens küzdelem. 4.

* * *

Mit lehet írni még ezek után?

Ezt a meccset gyorsan felejtsük el, mondanám alapesetben, de nem mondom, mert ne felejtsük el, inkább elrettentő példaként égjen bele a tudatunkba: így NEM lehet “játszani”, ha komolyan gondolunk bármit is Kispesten.


Kérdés, komolyan gondolunk-e itt bármit egyáltalán.

Címkép:reiki.timba.biz.

Újpest-Kispest múltidéző: Die-GÓL

Bizony, már két éve annak a kellemes márciusi délutánnak, amikor mélynövésű brászilérónk, a dallamos nevű és gepárdsebességű Diego Rigonato Rodrigues dugójával diadalmaskodtunk a Megyerin, a moralesi tavaszi hadjárat egyik ékköveként.

Némi perszonálinfó: magán a meccsen pont nem voltam jelen – ritka kivétel, erre persze hogy nyerünk. Most épp egy csúf megfázással küszködök már napok óta, a felkelés is gondot okoz, szóval kérdéses még a vasárnap – ha a párhuzamokat nézzük, ez jót jelenthet.

Még 2 nap.

Mikor, ha nem most?! Újpest-Kispest beharangozó.

Ugye azzal fejeztük be egy hete a sztorit, hogy Újpesten bizony jó lenne nyerni, mert de régen is volt már, hogy oda-vissza elkentük az orcájukat, satöbbi, satöbbi. Hát a heti történések azóta mindezt az érzést csak erősíthették bennünk: Újpesten kisebbfajta káosz van eluralkodóban, a lila köd már nem csak a kemény mag szektorából szálló füstbombákból gomolyog, de a vezetőség szemeit is kezdi megülni, legalábbis a 4 órával az MK -elődöntő előtti edzőváltás kapkodása erre utal. Nálunk viszont csend honol, ki-ki nyugalomba’ és szelíden bólogat az eperfa lombja- bólogatna, ha eperfa, és nem egy sor jegenye szegélyezné a centerpályát. Szóval most, vagy soha.

Pedig nálunk sem minden fenékig yankee hotdog tejfel, ezt tudjuk. A tavasz visszásságairól írtunk már éppen eleget, ezeken (csatárínség, távozott kulcsemberek, besülő igazolások, sérülések, elveszített arc) fölösleges most részleteiben ismét végigmenni. A lényeg, hogy kisebb sebekből vérezve, de állunk, és eddig tartjuk az elmúlt évtizedek helyezéseihez képest olümposzi magasságot jelentő 4. helyet – igaz, ez nagyban köszönhető a botladozó üldözőknek (Pécs, DVTK) is. No, de pont a Kecsó tavaszi rájdját nézve, most már alólunk is indul az ostrom, jó lesz figyelni.

Újpesten viszont gáz van, ezen nincs mit szépíteni.
A szerkesztőségünk által (is) elismert munkát végző, a fiatalok beépítésével remekül haladó kisMészölyt hamar kipenderítették (4 forduló), hogy jöjjön a Herczeg András eszeként beharangozott Szpisljak. Szegény Zorannal aztán többször úgy festett, beindul a lila szekér, aztán mégsem, lehet, hogy a jó öreg főcívis Herczeg Bandi volt mégis az igazi ász a Loki kispadon? (Persze hogy.) Ettől még szerintem Szpisljak nem rossz edző, de ez a szezonja amolyan máléPölős lett a Megyeri úton: se íze se bűze. Na de hogy 4 órával az MK-elődöntő előtt kapja meg a selyemzsinórt… ezt nem csak, hogy nem érdemelte, de nagy öngól is a vezetés részéről. A hírek persze arról szóltak: a délvidéki tréner maga kérte a szerződésbontást – gondolom úgy, mint Dolcetti 2006 őszén, vagy Sisa 2009 októberében – még jó, hogy mindkét esetben már kanyarban állt az utód.

Ami nekünk jó lehet e káoszban, az a hangulat: az most nagyon karcos Újpesten. A korábban elirigyelt, tehetséges fiatalok sorát felvonultató, szurkolói által tenyerükön hordozott keretet már ősszel ki-kikezdegették, pl. az ősújpesti Havas Henrik is nagy erőkkel cinkelte az övéit egy őszi Harmadik Félidőben. Aztán a fiatalok egy része a Vasashoz került kölcsönbe erre a tavaszra, de játékukban ott sem volt sok köszönet, Urbán Floresz egyenesen a lila kölcsönklikk Vasas-sorsrontó aknamunkájáról beszélt. A maradó srácokkal sem volt jobb a helyzet Újpesten: bukdácsol a csapat, a korábban még éltetett aranylábúak a szurkolói fórumokon “belőtthajú zselématyikká“, “öntelt sztárocskákká nulla tudással” aposztrofáltattak. S ha a közönség nincs a csapat mögött…

Tévedés ne essék, ellenünk ott lesznek mögöttük, hisz mi vagyunk az ősellenség. De ha a meccs elejét okosan hozzuk le, előbb-utóbb elfogy a lila türelem, ha nem jön az eredmény. Főleg, ha rúgnánk egy gólt (vagy kettőt – ez úgyis megy nekünk tavasszal az első félidők közepén…). Ilyenkor sokat számít a közönség-csapat kohézió, ez Újpesten mindig igen jó, mostanság tán repedezik, elő hát a vörös-fekete vésőkkel, és feszegessük tovább ügyesen a lassan feltáruló hasadásokat.

Amit a csapattól és Supkától várunk, az tehát egy egyszerű, ám okos játék, ahol a kulcsszó a nem beszariság. Nem a Fradi pályás sündisznózás megismétlése kell hát, (max a meccs első harmadában), időben kell felismerni, hogy ez az Újpest csak nevében “a félelmetes” Újpest, ha az igazán veszélyes arcok (Vasziljevics és a két nyugger csatár) kikapcsolására figyelünk, akkor azért nem kell a nadrágba csokizni a maradéktól. Kabát, Rajczi elöl nagy nevek, de ők egyre inkább itteni múltjukból élnek, s bár 1-1 villanás mindig bennük van, főleg a harkovi bódéborogatóban, ha kérhetjük: ne tiszteljük-féljük annyira a lilákat, mint a Fradit. Ennél az Újpestnél, kritizált fiataljaival, csúcsról lefele tartó öregeivel, tapasztalatlan ideiglenes edzőjével  (aki az eredmény kedvezőtlen alakulása esetén bizton számíthat egy jó kis vé-ber-gyuri, vé-ber-gyuri kórusra) és megposszanó közönségével együtt, tehát ennél a lila-fehér klubnál most még mi is jobb passzban vagyunk, használjuk ki. Nem lesz könnyű. Semmi sem az, sosem az. Mégis, csináljuk meg.

 

Összeállításunk? Ki tudja. Supkát lassan kiismerve, gyanítjuk, marad az utóbbi két meccs 4-5-1-e, elöl a konstans sérült Hadzics helyett továbbra is Déllel. Vécsei ismét ott lehet a kezdőben szerintünk, és a padon a hírek szerint Németh Norbi, akit akár egy félidőre is bedobnék, ha Gege ismét az utóbbi hetek nihiljét hozza a középpályán.

 

Szóval vasárnap este, fordulózáró pesti rangadó. Rég nem látott lehetőséggel előttünk.

 

Éljünk vele!

 

Fotóalapok: ujpestfc.hu és cybergame.hu