A legszebb mezben is beindult a tavaszi nagyüzem

Már javában tart az alapozás, úgyhogy itt az ideje, hogy hallassák hangjukat kézilabdázóink. Először itt a csakblogon, és reméljük ezentúl rendszeresen, nemkülönben állandó jellegű tettestársunk, Lovi tollából.

Egy igencsak felemás féléven vagyunk túl, a lányok a sok öröm mellett, sajnos szomorúságot is okoztak, ami mindenkit arra ösztönzött, hogy kettőzött erővel vágjon neki a tavaszi szezonnak. A cél a csapat történetének legsikeresebb szereplését elérni, és az NB1/B-ben a dobogón végezni, valamint szombaton „csodát tenni” a Magyar Kupában.

A keretben télen csak annyi változás történt, hogy leigazoltuk a 2000-ben Európa bajnoki címet szerző Brigovácz Nikolettet, aki rutinjával sokat segíthet a csapatnak. A felkészülést igen korán, január legelején kezdtük meg, hiszen 21-én a tavasz egyik legfontosabb mérkőzése vár ránk a Főgáz ellen. A tét a legjobb 8 közé jutás a kupában, ami hatalmas eredmény lenne egy másodosztályú csapattól.  (Fontos: a mérkőzésre a kispesti szurkolók belépőjegyét egy 200-as keretig a klub állja! Regisztrálni itt lehet.)

A háttérben is komoly munka folyik, aminek tavasszal már kézzelfogható jeleit is láthatják a kerületi lakosok. Több általános iskolával folynak tárgyalások, hogy a gyerekekkel megismertessük, és megszerettessük a kézilabdát, szeretnénk nekik heti foglalkozásokat tartani. Emellett nagy álmunk megvalósulásának első lépései is mindenki szeme előtt történik, hiszen elkezdődnek a Kispesti Sportcsarnok építési munkálatai!

Nagyon izgalmas időszak elé nézünk, és köszönjük a kerület támogatását, sok erőt ad a munkához. Továbbra is várjuk az érdeklődőket, és ugyan nem hazai környezetben lesz, de a Főgáz elleni kupameccsünknél jobb alkalom kevés lesz, hogy megismerjék csapatunkat.

foto: 1909foto.hu

Az én Kispest-Honvéd sztorim XIII. – 2002-2003.

Legfájóbb emlékű idényemhez érkezett visszatekintő sorozatunk a mai epizóddal: 2002-03 súlyos hónapjai kerülnek megelevenítésre a következő percekben. Honvédszurkolóságom ebben az évben volt a legnagyobb veszélyben, először 2002 decemberében, majd 2003 május-júniusában, ám ugyan ez a rész még szomorúan zárul, a folytatás a klub és az én Kispest-rajongásom szempontjából is feltámadást hoz. Lássuk tehát a vészkorszak történéseit, Fitostól Patrascun át Szuriig, centerpályán koncertező Lagzi Lajcsitól Hősök terei szpartakiádot álmodó Schobert Norbertig, méltán elfeledett Laczkó Árpádtól a “feledhetetlen munkabírású” Zombori Zalánig. Csak erős idegzetűeknek!

A posztot Babar barátomnak ajánlom, aki saját bevallása szerint ettől az évtől kezdett kijárni a Szentélybe és akivel a posztokban már sokszor megidézett meccsnéző társak közül az egyik legjobban tudunk együtt kuncogni a pálya szélén a Bohócliga bornírtságain.

Nehéz írni erről a szezonról, sőt azt kell mondjam, az eddigi legnehezebb epizódhoz érkeztem el szériánk során. 2002-03 idénye máig fájó emlék sokunk szívében, ez lett az a szezon, amelynek során az 1995 januárjában meginduló, eleinte alig, később egyre jobban érzékelhető erodálódás a lejtőn való fék nélküli száguldássá transzformálódott, ami csak akkor állhat meg, ha elérjük a gödör alját. 2003 májusában elértük.

Már az előző fejezetünkben jeleztük: elkeserítő volt látni, hogy a 2000-01 során elért partikuláris eredmények (vagy inkább eredményecskék) hogy hullanak szét egy év alatt, hogy épül le a markáns gerincű keret, a hosszabb távú(nak tűnő) gondolkodást hogy váltja fel az ad hoc intézkedések sora. Három edzőnk volt egy év alatt, se Glázer nem fejezte be, se Détári nem fejezhette be azt, amit elkezdett építeni. Igen, Détári sem, ugyanis a Zalgiris elleni Intertotó-párosmeccset követően a Konczék mellett egyre nagyobb tulajdonrészhez jutó olasz húsgyáros, Piero Pini valamin összekülönbözött a szőke ex-ikonnal (ismerve a két ember természetének nehézségét, ezen talán kár is meglepődni). A presidente ekkor varázskalapjából (pontosabban valamelyik ificsapatunk éléről) előrántott egy másik ex- Bp. Honvéd-középpályást a dicső ’80-asokból, Fitos Józsefet, aki amellett, hogy a verebesjózsefi nyári kispad-dresscode elsőszámú hazai hagyományőrzője volt, sok mindent még nem tett le a Bohóciga asztalára.

Még nyugtalanítóbbnak tetszett a játékoskeretben zajló változások summázata. A 2002 tavaszi záráshoz képest egy sereg arc kérte ki (vagy kapta meg) munkakönyvét a Bozsik-stadion portáján. Természetesen egy Kiss Péterért, egy Lászkáért, Liptákért vagy épp Pasicsért, Lázárért nem hullajtottunk krokodilkönnyeket, viszont az NB1-es szinten meghatározó játékosnak számító Füzi Krisztián, a második kispesti korszakában nyújtott halovány teljesítménye ellenére fontos láncszem Kovács Béla, a megbízható Lőrinc tanár úr (aki a védelem közepében hagyott űrt), esetleg Udvarácz, már fájóbb veszteség volt. Még inkább annak minősült az elmúlt években ténylegesen befutó két saját nevelés, Pintér Zoltán (ő Sopronba távozott), illetve az urban legend szerint akaratán kívül Győrbe transzportált Németh Norbert. Utóbbiért nekem is nagyon fájt a szívem. A csatársorból Sasu évek óta datálódó éktársa, Faresz a bajnok Zetéhez igazolt, hogy BL-selejtezőn villoghasson a kiesési rangadók helyett. Érthető… Egy komplett kezdő távozott tehát, maradt Dubecz, aki úgy festett, tőlünk megy nyugdíjba, a két román védőcsoda, Dulca és Batrinu, a használható Balint és elöl Sasu. No meg a tavasszal a beérés útján meginduló Sanyika. Melléjük mindössze két játékost sikerült igazolni. Laczkó Endre Erdélyből érkezett, hogy a Piri vagy épp Calin által ápolt balszeles tradíciókat folytassa a XIX. kerületi sorompón túl. Egyik elődje, Piroska Attila pedig fél éves Megyeri úti kitérő után tért haza, rá szükség is volt ebben a keretben, mint egy falat kenyérre – irányítóként természetesen. A többi lukat a koszlott és hámló, meglehetősen üreges falon saját nevelésekből kevert habarccsal tervezte befoltozni a szakvezetés, így fölkerült az első csapathoz a fakóból Mészáros Attila, Takács Zoli, Vadócz Krisz, Kardos és Vass, míg az előző idényekben már próbálgatott Pandur és a Marcaliból visszarendelt Kozarek is menetfelszerelést húzhatott a Honvédseregben.

Aki olvas minket és ismeri a posztjaimat, kb. tudja, hogy óriási nagy pesszimista arc vagyok – hát ez előtt a szezon előtt tuti kiesést jósoltam magunknak. Így tett év eleji elemzésében a Sportlap is, ami, a többi klub és a mi összeállításunkat elnézve nem csoda. Az egyik friss feljutó, a Siófok pl. helyre kis stabil NB1-s anyagot rakott össze (Usvattal, Csordással például), ehhez képest a miénk sehol nem volt. A másik újonc, a Békéscsaba tűnt „méltó ellenfélnek” s mint látni fogjuk, velük ment is a versenyfutás egészen a célig. Sajnos a szalagot előttünk szakítják majd át a lila mezesek.

Az első forduló előtt, mikor is a Zetét fogadtuk, kimenni sem volt kedvem. Egyszerűen féltem a szezontól, nem volt erőm egy újabb kiesés elleni, elhúzódó utóvédharcoktól tarkított idényhez. Ehhez képest a TV előtt aztán megbántam mindent. A megfiatalított, szegényházi kiscsapattá vedlett Honvédunk az első félidőben 35 percen át lefocizta a vendégeket, a regnáló bajnokot. Előbb Torghelle, majd Hercegfalvi passzából Sasu vert remek találatot Ilics hálójába. Sajna 45 perc elteltével mégis 2:2-t mutatott a vörös villanyóra, a Dubecz-cel kiegészített havasalföldi-erdélyi védelem gyengusz teljesítménye miatt. A második félidőben aztán úgy emlékszem, vezetett a Zete, de akkor jött Sanyika apoteózisa. A korábban csak szidalmazott, ám tavasszal már oroszlánkörmöket mutogató támadó egy indítást a 16-oson belül átvett, majd „megesernyőztette” a rárontó Urbánt, aki olyan hévvel rombolt Sanyika felé, mintha TV-székházat vizionálna vörösesszőke csatárunk helyébe. A borostás, ködbe borult szemű, leendő LúzerFC edző 1-2 szekundum erejéig azt se tudta, hogy merre hány méter… Míg Floresz barátunk forgolódott a tengelye körül, addig Sándor a lefelé hulló labdát teketóriázás nélkül a Zete-cerberus kapujába vágta. Zseniális jelenet volt, én pedig mélységesen elszégyelltem magam hogy nem bíztam a csapatban és otthon maradva cserben hagytam a srácokat… Név szerint őket: Tóth J.-Téger, Batrinu, Dubecz, Dulca- Hercegfalvi (Mészáros), Babos, Piroska (Borgulya), Laczkó (Takács Z.) – Torghelle, Sasu.

Jöhetett a Fradi, az Üllőin, és persze a nagy remények, ha már a bajnokot is sikerült majdnem elkapni. Nos, ehelyett a kijózanító pofonok sora, melyet e bajnokságban oly bőkezűen mért ránk a sors, megkezdődött. 4:0-ra kaptunk ki a Népligeti metrómegálló tőszomszédságában, egy nadrágjába zrityózott társulattal, nem csoda, hogy a nem halvérűként ismert Fitos majd eldurrant a meccset követően. Mondjuk, ha nem feltartott kézzel megyünk ki Geráék ellen, akkor is valószínűsíthetően oboa a vége, de abban igaza volt az edzőnek, hogy a támadó ellenség előtt azért előzékenyen nem kéne kinyitni a várkaput és még ruhatári bónuszokat is osztogatni betóduló janicsároknak.

A következő hetekben sajnos a Zete elleni dicső nyitány elhalványult, két hazai meccsünkön csak 1 pont a jussunk, a Sió nyer Kispesten és a Vidi elleni 0:0 sem segít rajtunk sokat. Ha nem megy a kezdőcsapatnak, nincs minőségi csere, a fiatal Mészi, Taki vagy épp a haloványka Kozarek nem dobnak sokat a csapat szekerén. Öcsém énekkaros haverja a gimijükből, aki sokáig Kispesten kapuskodott, beszélt ugyan egy srácról, akit szintén akkoriban hoztunk fel az első csapathoz, és akivel ő még együtt focizott, valami Vadócz, a srác állítólag söprögető még szűrőközéppályás és kiemelkedik a korosztályából. Biztos így van, csak valamiért nem játszatjuk… Megyünk tovább, Viharsarok, az újonc berámol nekünk egy négyest, Pini meg közli, hogy Fitosnak ennyi volt, új edzőt kapunk.

Ioan Patrascu az új befutó, hogy őt meg honnan varázsoltuk elő, rejtély, én még a Kiskőrös meg Stadler időkből emlékszem rá, utána főleg a magyar másodosztályban tevékenykedett a román mester. Na, ő rögvest csereként bemutatkoztatta Vadit, az eredmény egyébként 1:1 a Matáv ellen. Vállalható kezdés. A folytatás is az, győzelem Dunaújvárosban, Sanyi, Hfalvi és Piroska találataival. Ne feledjük, ez még nem az atomjaira hulló Dunaferr, mint majd a tavasszal, szóval ez egy szép győzelem volt. Sajna a pozitív(nak tűnő) eredmények jelenléte kérészéletű! Remek meccsen, helyenként jó játékkal, nagyot küzdve és óriási Dorel Balint góllal 3:5 otthon az MTK ellen. Mit ér persze a jó játék, ha lassan de biztosan szakadunk le a sorozatos vereségek miatt a tabellán? Nyilván az Újpest sem kegyelmez a következő fordulóban, Piroska hiába lő akciógólt, sovány bosszú ez az ő nélkülözéséről döntő lilák ellen, 4:2 a vége, oda.

A klubvezetés is érzi, valamit tenni kell. DVSC elleni hazai meccsünket majd’ egy hétig hirdetik kiplakátolva szerte Dél-Pesten, ingyenes oktobriális, virsli, sör berkaperkelt, veteránok. No, gondoltam, ehhez é is hozzáteszem a magam kontribúcióját, és a „hozz magaddal még egy embert” mozgalom zászlaja alatt 2 egyetemi, még „Bozsik-szűz” csoporttársat ráncigáltam ki a Szentélybe, s ha ehhez hozzávesszük, hogy tesóm is hozott két gimis arcot magával, akkor kijelenthetjük, hogy akkoriban még mi is toltuk becsülettel családilag a Hantára ma is jellemző „Bozsik-stadiont mindenkinek” voluntarista rendezvényszervezői programot. És ami elképesztő, mai fejjel visszagondolva, mind a 15-20 arcnak akiket valaha kiinvitáltam, tetszett az élmény, nem egy (ha nem is rendszeres, de) visszajáró vendég lett közülük. Nem Honvédosként… Szóval mentünk vagy 6-an, 8-an, mert kijött a Doki barátom is Wekerléről, hát minden hangra szükség volt. A stadionban tényleg őszi majális-hangulat fogadott minket: folyt a sör („jó” Ászok, brrrr) és a virsli. No igen, virsli, és folyt. Ugyanis ha az ember beleharapott a csodás húsipari termékbe, a mindenféle hentesisztikai mellékanyagok likvid halmazállapotú konglomerátuma csapódott elő a műbélből. Egyik közismert fotós kollegánk máig állítja, hogy miután hazavitt egy ilyen förmedvényt, a macskája is fintorogva hagyta ott a gasztronómiai remeket. Ma is emlékszem a megkapó képre, mikor hazafele a meccsről a klubház előtt haladtunk el, s a füves placc úszott az eldobált virslikölteményekben. Maga a meccs a cateringhez hasonlóan trére sikerült, hiába a régen látott 4000 fős tömeg (hihetetlen arcokkal, én pl. a postásunkat, a jó 50-es Józsi bát ismertem föl a korzón, őt mindig csak a postásbringán láttam addigi 20 évem során, most itt az Esernyős és egy másik ordítóautomata között, kezében a virsli-sör kombóval legalább olyan meglepő képet nyújtott, mint mondjuk Gera Zoltán tenné azt Erwin Koeman zártkörű birthdayparty-ján). Lényeg a lényeg, tré meccs, végig futunk az eredmény után, s az egy szem Piri gól kevés a 3 DVSC találat mellett az üdvösséghez.

A következő heti győri szopola (1:3) érdekessége, hogy 4 év elteltével és egy gyalázatos Fradi-kitérő után ismét a mi mezünkben fut ki magyar futballpályára Bárányos Zsolt. Nekem is voltak fenntartásaim az egykori kedvenc személyével kapcsolatban, Fradi-kalandja és fura nyilatkozatai Détári II-vé züllesztették akkor a szememben az egykori favoritot. Most viszont nem volt apelláta, kellett a karmester, Piroska sem volt csúcsformában, viszont ő így középről kimehetett eredeti pozíciójába a felejtős Laczkó helyére. (Akkor még nem esett le, hogy Bari korántsem klasszikus karmester, mellé kellene még egy típusos irányító a la Warzycha / Zelenka, és így korlátosan lesz hasznos – ami majd be is bizonyosodik, főleg tavasszal). Mindenesetre Győr után Zalában is beszedünk egy középsúlyos pofont, így hiába osonkodunk tovább Szentesen az MK-ban, a bajnoki helyzetünk egyre nehezebb! Utóbbi meccsen már Gujdár a mb. edző, hogy a hétvégi, siófoki jelenésünkkor már az örök beugró, Old Szuri irányítsa a csapatot! Micsoda kavalkád!

Ha baj van, és be kell ugrani, s történetesen a Siófok ellen, és ezt Szurgent teszi meg, a győzelem tuti – mondhatnánk, ha hinnénk a babonának, és itt hihettünk is. Bravúrgyőzelmet hozott hát az őszi balatoni szellő, a Tóth J.- Balint, Dulca, Batrinu, Pandur-Babos Á., Dubecz, Bárányos, Takács Z.-Borgulya (Hercegfalvi), Torghelle összeállítású Kispestünk Bari és Hercegfalvi góljaival diadalmaskodott. Utólag mondhatjuk: a tékozló fiúk napja volt ez…

Sikerünket egy fehérvári koki követi (0:2), hogy aztán otthon a Békéscsabát csapjuk meg (Bari, Sasu, 2:0). Itt az idény kezdett kísértetiesen emlékeztetni az 1997-98-as őszre, ahol Komora beugrása után váltogatták egymást a nyögvenyelős hazai sikerek a sima vereségekkel. A zárás, csakúgy, mint akkor, ezúttal is csúfra sikerül: kizúgás a kupából hazai pályán, majd 4:2-es vereség Matáviában, végül egy elmaradt meccs pótlása a Bozsikban. Utóbbin a Fradi szoros meccsen győz 2:1-re. Nem tudok nem ordenáré lenni: K*RVA NEHÉZ TAVASZ VÁRT RÁNK!

A téli szünetben aztán folytatódtak az 1997-98 fordulóját idéző párhuzamok. Ami új elem volt, az az, hogy a vezetésben a Pini alkotta többség mellé beérkezett egy komolynak tetsző ellensúly. A deutschi sportkormányzat alatt meghurcolt, akkoriban igen szimpatik Kovács Attila ex-MLSZ elnök jelentkezett be Kispestre, hogy „Csapatot mentenék”. Ennek első lépése Szuri ismételt tartalékosnak való visszahelyezése volt, és egy új edző megtalálása. Suttogtak Gálhidi Györgyről (akiről akkor még a ’98-’99-es rossz emlékek miatt nem voltam túl jó véleménnyel), Détári comebackről, Bicskei Berci báról (lett volna benne ráció, őskispesti és Kovács alatt lett anno szövkap), hogy végül ŐzeTibor legyen a befutó. Őze Tibor, az egykori állandó Mezey-segítő a BVSC-nél. A Nyíregy feljuttatója az első osztályba (egyetlen komoly eredménye ez). A betonmerevségű és egyenességű baseballsapka-ellenző hazai meghonosítója. Akit Faterom egyszerűen csak Bubukin-fejűnek hívott (őszintén szólva e becenév eredetét máig nem vágom de remekül hangzik… majd rákérdezek az Öregnél). Hát, nem tudom. Bízni kell persze, de ezt a döntést sokan nem értettük akkoriban…

Igazolások terén már jobbnak tetszett a kép. A ’98 januári, Komora-féle igazolási flúgos futam tűnt megismétlődni, s úgy festett első blikkre, hogy értéktartalmát tekintve is hasonló lesz a bevásárlás. Első körben jött a győri csomag, Molnár Leventével cserekapusnak Tóth mögé, illetve a szebb napokat látott, ex-válogatott Mracskó Mihállyal, valamit a kábé tapasztalt bohócliger védővel, Filó Attilával és az NB1-ben korábban tán csak nekünk betaláló középpályás Erős Gáborral. Ez még olyan csak-csak kör volt, ám a második etap, Erős Karcsival (Újpest), Hrutkával (Fradi) Zombori Zalánnal (szintén Fradi) és Hamar MC-vel (Videoton) már igencsak jól hangzott. Erős Kárcsiká azt sem általlotta kijelenteni, hogy ő már innen vonulna vissza (azóta volt UTE és REAC játékos is…), Hrutka mégiscsak válogatott középső védő, Zombori Bárányossal egész fantáziadús középpályára nyithatott lehetőséget. Hamar pedig, nos igen, ő volt az igazi olyan szerzemény, akinek egy emberként örült mindenki, az MTK-s és Vasasos kitérői ellenére őt valahogy sose utálta meg senki, nálam pl. Illés kiesett a pikszisből, Hamar Pilu nem. És ő most hazajött segíteni bennmaradni, a ’93-mas bajnokcsapat utolsó tagja, hát ez mekkora gyönyörű kép. E hírek után még a Szolnokról hozott Balogh Pál-Fedor Ottó kettőst se bántuk, és az egykori saját alom, ekkor dabasi Simon Jánosnál se kérdeztük meg, hogy „ő meg minek…?”.

Két másik, egykori saját növendék is hazatalált e télen, Hungler azt hiszem Vecsésről jelentkezett be, Forrai pedig Demecserről (uhhh… hova süllyedtél, Rambó?). Kb. az egész keret le lett cserélve tehát, csak az ifiket tartottuk meg + Sasut és Sanyikát, no mega Dubecz-Babos kettőst, Kovács Attila „Mostan pedig romántalanítunk!” rikoltása mellett Laczkó, Dulca, Batrinu, Téger, Balint és Piroska is ki lett dobva a Bozsikból. Ez az esztelen takarítás nem volt épp zseniális ötlet, mert bár keleti szomszédaink zöme nem volt egy nagy ász, azért Piroska és Balint pl. bőven elfért volna tavasszal, mondjuk a Balogh / Fedor / Simon / Filó / Erős G. sor akármelyik tagja helyett. De nem, nekünk drasztikus keretalakítás kellett, úgyis van idő csapatépítésre…

A magvasabb gondolatokat úgy festett, inkább a háttérszemélyzet megerősítésére tartogatta Kovács Attila. Leigazoltuk ugyanis fitness-trénernek Schobert Norbit. Mikor Faternak meséltem e hírt, szó nélkül bevonult a konyhából. Erre már nem tudott mit mondani. Norbi még egy Hősök terei promóciós edzés lehetőségével is dobálózott emlékeim szerint, hát mit mondjak, elég rémisztő elképzelni a Jane Fonda-like edzőszerkóban, frottír fejpánttal felszerelkezett, és kis rózsaszín súlyzókkal az obeliszk alatt nyomuló Dubecz-Mracskó-ErősKarcsi-Hrutka négyest, amint igyekeznek lekövetni Schobert guru minden mozdulatát.

Az őszt követően én közben végleg a kiábrándulás szélére kerültem, legalábbis úgy éreztem. Már a korábbi epizódokban is volt szó periodikus megfáradásokról, de ez most komolyabb hullámvölgy volt. A csapat körüli kilátástalanság miatt decemberben elhatároztam, hogy a Kispestet elteszem a „távoli kedvencek” feliratú polcra, 1-2 hírt elolvasok a csapatról, de az a sok bánat és stressz, amit okoznak, nem éri meg. Címet már sose nyerünk, évről-évre kiesés ellen harcolunk rosszabbnál rosszabb játékosokkal, kész, elég volt. És akkor találtam meg otthon a pár éve kapott karácsonyi könyvajándékomat, az olvasatlanul álló Hornby –féle Focilázat. Mivel láttátok, hogy a korábbi posztokban is mennyit idézek Nick Hornbytól, nem lep majd meg senkit a hír, hogy a másfél hét alatt kiolvasott kis remekmű alapvető hatást tett rám, megértettem sok mindent az addig életemről, kicsit még jobban megismertem magam és rájöttem, hogy kár küzdeni a Kispest-láz ellen, ez úgyis mindig velem lesz, és akkor is menni kell, ha bűn rosszak vagyunk. Ha évek óta bűn rosszak vagyunk akkor is. Ha még évekig azok leszünk, akkor is. Így a januári átigazolási időszakot már totálisan átizgultam, s március 7-én, szállingózó hódara ide, metsző hideg oda, mentem a Bozsikba, mint egy zombi, mert ott a helyem. Na jó, nem mint egy zombi, mert jött félfradista-félhonvédos szerzet Doki barátom is, aki évente 1-szer akkoriban kijött 1-1 meccsünkre, hogy elmondja, mennyivel hangulatosabb a Bozsik, mint az Üllői. Nem tudok vele vitatkozni, máig.

Magán a meccsen súlyos kultúrsokk fogadott minket, lévén Kovács Attila  „Panem et circenses” programjának alapeleme volt a minden hazai találkozó előtti esztrádműsor, a nyitányon pl. Lagzi Lajos előadásában. Egyes hírek szerint Lajcsi maga is Kispest-drukker (mások szerint ez kacsa), hát nem tudom, de ijesztő volt belegondolni, hogy 2 hét múlva vajon Kadlott Károly, Kratelli Dzsozefin vagy épp Márió a harmonikás lesz-e a sztárvendég, esetleg be kell érünk a Jó Laci Betyárral, vagy KO Lacival? [ A megoldás végül az azóta a köztudatból méltán kikopó Erox lett, aki lelkesen próbálta „Csók a Kispest” skandálásra bírni a publikumot, köszönhetően nem éppen ékes magyarságának.] A meccs egyébként küzdelmet hozott az elemekkel a borzasztó talajon, és idény eleji játékot. Végül a megújult, Tóth J.- Mracskó, Pandur, Filó A. (Takács Z.)- Dubecz, Hrutka, Bárányos (Erős G.), Erős K.- Torghelle, Sasu, Hercegfalvi (Borgulya) összeállítású alakulat 1:0-ra legyőzte a télen ifijeiig legatyásodó, az önsorsrontó feladatokat előszeretettel elvállaló Gálhidi mester edzette Dunaferrt, köszönhetően Sasu kezének és a kispesti ‘HandOfGod’ mozdulat felett szemet hunyó sporinak is. Eddig is dettó ’98-as tavasz reloaded, sőt a folytatás is, beszart 2:1-es vereség a Hungária körúton.

Ami viszont ezután jött, azt mutatta: itt nagy kakker van a palacsintában. Míg Komorával anno fogcsikorgatva húzogattuk be a hazai meccseket a vendégvereségek mellett, és az öreg egy stabil kezdőt rakott össze, addig Őze variált, húzogatott, mi meg zsinórban bekaptunk 3 nagy verést (azaz az MTK-val együtt négyet). Kilátástalan játék, elképzelésmentes taktika. Ez már Kovácsnak is sok volt, s az alsóházi rájátszás, azaz a pokolba vezető út célegyenesének kezdetekor, a Békéscsabán elszenvedett 3:1 után elköszönt a sapkás tábornoktól. Azzal viszont mindenkit meglepett, hogy kit hozott a helyére: a Borsos Vilmos ex-UTE-kapus által pályaedzői minőségben megtámogatott Duró Józsit Dorogról, aki bár belépőjéhez felvett prémes bőrkabijának vizuális élményével is seggre ültetett mindenkit, hát még elszántságával kispadon. Szerintem, ha vele kezdjük a tavaszt, bennmaradunk…

Durci ugyanis játékoskorából ismert kompromisszum-mentességével csapott a lecsóba, rögvest egy újvárosi vendégsikerrel indítva, ahol egy vasgyári öngól mellett Sanyika és Hfalvi is perkelt egyet-egyet. A pofozógépstátuszba visszaeső Dunaferr legyőzése persze nem volt egy hatalmas trófea, de nekünk, akik már az első forduló óta nyeretlenek voltunk, ez bizony nagyon kellett! A következő fordulóban a Vidi jött a Bozsikba s Berci bával a kispadon hódoltak be Sanyika gólja előtt. 2 meccs, 6 pont, bravó Durci! A 7 nappal későbbi, soproni fellépés is remekül indult, szünetben 2 ide, Sanyika és Hamar Pilu a gólfelelősök, ám utána fordít a Matáv, és itt valami eltört. A meglepetésre alsóházba kerülő bajnok, a Zete most bánhatta igazán az elszórakozott alapszakaszt, remek keretével ugyanis bucira vertek mindenkit az alsóházban – igen, mi is örültünk, hogy ilyen keretek ellen kellene elkerülni a kiesést. A következő, B’csaba elleni hazai már egy görcsös Honvédot mutatott, hiába mentem ki vidáman Tamás barátommal a meccsre a Határ úton bevert újüveges Dreher folyományaként, a Kovács Norbi öngóllal vezető csapatunk (igen, ő az a Kovács aki Dolcetti alatt lesz majd alapember és cséká Kispesten) végül a második félidőben kapitulál egy csabai találat előtt, 1:1,  nagyon hiányzik majd ez a 2 pont a fő rivális ellenében. A meccsről még megmaradt, hogy az amúgy sem a hajtásáról híres Bárányost váltó Zombori “Alibi” Zalánt látva visszasírtuk az akkor még hajkoronával rendelkező Barit a kezdőbe. Zalán kispesti pályafutása igen „eredményes” volt: előbb fejsérülést szenvedett a felkészülés végén, majd mire az alsóházi derbikre visszatért, kb. elment a kedve a focitól. Ilyen magas ívben beleszarós teljesítményt pedig egy kiesőjelölt nem bír el nem csoda, ha a sporttévé szakkommentátorának édes gyermeke nem örvend közimádatnak Kispesten azóta sem.

Nächste Haltestelle ist Fehérvár. Durci ismét hőskölteményt ír, 2:1 ide. Felcsillan egy utolsó reménysugár. 2 napig… akkor érkezik ugyanis a hír: vesztegetésgyanú merült fel. Hamar Pilu ugyan állítja, csak egy Elvis CD-t kért volna vissza Pomper Tibitől, ám összeszednek 4 fehérvári spílert, akik így-vagy úgy meg lettek keresve. Már csak ez hiányzott. Ráadásul a pletykák valahogy Békés megyéből indultak ki a zuhanyhíradó szerint. Ezt persze ma már ki tudja – az mindenesetre nem feledhető, hogy a bennmaradásért hozzánk hasonlóan minden eszközzel küzdő Kerekesné klubvezér és edzője, a sikerorientált Supka Attila is kapott bármilyen alkalmon hogy a gyepen túl a lelki hadviselés terén is odategyen a riválisnak – mint ahogy ha kezünket a szívünkre tesszük, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, valószínűleg nem csak muzikális témáról szólt a Hamar-Pomper interurbán beszélgetés. Mindenesetre az, ahogy akkor dr. Szieben vezetésével meglehetősen egyoldalú módon feküdtek rá az MHLL ész MLSZ fegyelmi részlegei a klubra, miközben hasonló esetek gyaníthatóan keresztül-kasul hálózták be a Bohócligát, nem kis visszatetszést keltett. Sokan vertek szöget NB1-es létünk koporsójába a ’98-2002 közti sportpolitikától kezdve a saját klubvezéreinken át a nem ritkán dilettáns szakmai stábokig vagy hajmeresztő igazoláspolitikánkig bezárólag, ám gyanítható, hogy az egyik utolsó földdarabot az egykori csepeli kapus lökte a sírgödörbe, illetve a pszichikai hadviselésben akkor remek teljesítményt nyújtó ‘csabai különítmény. Hogy a lilák utolsó előtti fordulós meglepő soproni győzelméről, illetve a szóbeszéd és szájhagyomán által életben tartott Farkas Balázs Matáv-kapus hajmeresztő betlijeiről itt és most csak egy sokatmondó félrenézéssel emlékezzünk meg.

Szóval bundabotrány, „A szólás szabadsága” műsorban szereplő Szieben-Hamar duó, pontosan olyan reflektorfény, amire nem vágytunk e kiélezett helyzetben… Jön a Matáv hozzánk egy újabb sorsdöntőre, itt már az idegek is felmondják a szolgálatot, Lazics alattomos játéka kiállítást eredményez nálunk, a forrófejű Sanyika, majd a reklamálásba beleposszanó Bari is kiszórva. Csoda hogy nem kapunk ki. 0:0, morális csőd, jön a bajnok Zete-meccs idegenben, ahol győzni kellene, úgy hogy a ’csaba kikap Sopronban. Nem az utóbbival lesz a gond, úgy tűnik…

A képlet hasonló volt az egy évvel korábbihoz: vizsgaidőszak ezerrel, szigorlatok a láthatáron, közben a kilátástalanságig bukó Kispest. A mindent eldöntő meccsre együtt készültem a regionális tudomány szigorlattal: 2 tétel beverése közt jött a meccs – ezúttal a TV-ben. Telesport, vagy Duna TV (??), szakkommentátor Csábi Józsi, aki elmondja, nehéz lesz, de ő nem mondhat mást, bízik a Honvédban. Itt zártam őt végleg a szívembe… Aztán a meccs. Asszem a Zete ment eggyel, vagy mi, már nem is tudom, az tuti, hogy Sasu verte a gólunkat, de 2:1 a szünetben oda, és tán döntetlen a Békéscsaba soproni vendégjátéka? A szünetben már rosszul voltam, percenként mentem ki a konyhába 1-1 pohár vízért, mert bár lélekben én a Matáv meccs után eltemettem a csapatot, én már próbáltam megemészteni egy hete a megemészthetetlent, azért belül csak bíztam a csodában, 1916 óta valahogy mindig megmenekültünk, csak az én focieszmélésem óta ’barcikán is ’90-ben, Komorával is ’98-ban, Gálhidivel is ’99-ben, Dömével is 2002-ben, nem lehet hogy most valami rossz történjen… Aztán jött a második félidő és a harmadik Zete gól, Hrutka, Hungler mint két szellemkép, úgy mozognak a 16-oson belül, az eltiltott Bárányos helyett a Zalán mintha pályán sem lenne, a Torghelle-pótlék Hercegfalvi daraboskodik, áhh, menjünk a brébe, mit is akarunk, az utolsó 20 perc tömény szánalom, és akkor a riporter elköszön, stúdióba visszakapcsolás, Csábi valamit motyog, a műsorvezető is, aztán reklám. Én csak bámulok a sötét képernyőre mint egy katatón, és aztán néma csönd… Kiestünk. A történelmünk során először.

Az ezt követő hét valahogy elment. Valahogy elvánszorgott, készültem a vizsgákra meg minden, és mégsem volt semmi ugyanolyan, mint addig. Úgy éreztem, mintha egy mankót kirúgtak volna a hónaljam alól és fetrengenék az utcán mozgásképtelenül, de senki nem segít… barátokkal, haverokkal próbáltam megbeszélni ezt az egészet, de senki nem értette. Csak tesóm, más senki. Ki is érthette volna persze. A focit csak hírből (és tőlem) ismerő barátok? A tágabb család? Nem. Ezt a terhet nekem kellett cipelni, én döntöttem 1988 táján a Kispest mellett… – mondogattam is magamnak, ha az MK-siker vagy a bajnoki címek idején jó volt a Honvéd, most se hőzöngjek. Kiestünk, ez van. De ezt akkor majdhogynem lehetetlen volt megemészteni.

A hazai zárásra se mentem ki. Ez már sok lett volna. Látni egy elszúrt idény végét, az agónia utolsó vonaglásait, élőben végignézni, ahogy kimúlik egy történelmi klub, ezt nem vette be a gyomrom. Otthon gyászoltam csöndben. A sztorihoz hozzátartozik, hogy ekkoriban hihetetlen vészfellegek gyűltek a stadion fölé. Kovács Attila bedobta a törülközőt, a kiesést követően jelezte, ennyi volt, őneki ez meghaladja az erejét, viszlát. Maradt Pini tulajnak, aki nem tűnt túl lelkesnek egy NB2-es csapat fenntartását illetően. A záró meccsre Hrutka, Zombori és Bárányos, azaz a főkolompos húzóemberek ki se merészkedtek, a helyükön lelkes ifistákat (Paróczai, Csobánki, Kaszás) foglalkoztatott Duró, sőt, a végén még Forrai Rambó is kapott pár percet. A lényeg annyi: ekkor úgy festett: 95%, hogy a szurkolói által pár hónapja eltemetett (és igazi fakoporsóval felravatalozott) Vasas után mi is VIP-jeggyel megyünk a levesbe. Hogy egy utolsó Honvédmeccset megnézzek a világtörténelemben és utána kb. a szemem láttára lakatolják le a stadion kapuját és szántsák fel a pályát, na ezt nem tudtam megtenni, hogy kimenjek megnézni mindezt… otthon szenvedtem inkább egy beadandó dolgozattal, a neten követve a meccs állását, 4:1-nél  pedig ki is kapcsoltam a gépet. „Hát ennyi, volt, Kispest”, sóhajtottam, és ekkor lépett be Öcsém a szobába és közölte, hogy a 3 nappal korábbi szülinapomra sajna nem készült el az ajándéka, csak most tudja odaadni, és átnyújtott egy sárga szatyrot, amiben benne volt a múltkori mezes posztunkban emlegetett Wilkinson-os JAKO piros hazai mez, a hátán a vezetéknevemmel és az 5-ös állandó fociszámommal. Én meg ott álltam, mint egy tök, jobb oldalamon a kikapcsolt számítógép, amely az előbb még ontotta a tök fölösleges 4:1-es sikerünk, azaz utolsó NB1-es meccsünk adatait, bal kezemben a mez, amit a hímzett címernél markolok, velem szemben a fancsali arcot vágó Öccs, és nekem leginkább sírni lett volna kedvem pedig 22 éves férfi lettem volna már akkor is vagy mi a szösz.

Az idény alapcsapata, kb.:
Ősz: Tóth J. – Babos, Dulca, Téger, Batrinu – Balint, Piroska, Bárányos, Dubecz (Hercegfalvi) – Sasu (Borgulya), Torghelle.
Tavasz: Tóth J. (Molnár L.) – Babos, Hrutka, Pandur, Filó A. (Takács Z.) – Hamar, Bárányos, Erős K., Hercegfalvi (Erős G., Balogh P.) – Torghelle, Sasu.

A védelemben esélyt kapott még a fiatal Mészáros Attila és Kaszás Endre, illetve az ifjú Paróczai, továbbá a Vecsésről visszatérő Hungler. Középpályán epizodistaként jelentkezett Vadócz, Simon János és Forrai Attila, Takács Zoli pedig hol e csapatrészben, hol a védelemben tűnt föl. Laczkó Endre ősszel tolta itt balszélsőben, Zombori Zalán és Mracskó Mihály pedig a nevükből próbáltak megélni nálunk, de azt kell inkább kárhoztatni, aki idehozta őket. Csatársorban a legendás Fedor Ottó is kapott pár percet, hogy a Dunaferr elleni záráson debütáló Csobánkiról ne is beszéljünk, sőt, előretolva Hamar is meg-megjelent e poszton. Kozarek ebben az évben is csak statisztaszerepeket kapott a mindenkori trénerektől.

A szezont egyetlen szóval jellemezhetjük: káosz. Ha többel akarjuk, akkor: kapkodás, szakmaiatlanság, hibás döntések, rossz igazoláspolitika. Ősszel bután indultunk az idénynek, egy sereg távozót próbálva pótolni egy formán kívüli Piroskával és a halovány Laczkó Árpáddal. A mély vízbe dobott ifistáknak ez sok volt elsőre. Mire belejöttek volna, jött a tavasz, és az ész nélküli légiósmenesztés, a kád vízzel együtt a gyereket is kiöntve… 1 hónap alatt akartunk csapatot építeni, 13 (!) új igazolással, egy rakat fölösleges arccal, és egy koncepciótlan edzővel, aki a felkészülési időszak helyett a bajnokságban próbált kísérletezni. Durci hiába kísérelte meg oltani a tüzet, 4-5 kis literes favödörrel egy égő pajtát nem mentesz meg, max a kárt csökkented. Bár esetünkben tök mindegy volt, hány ponttal esünk ki, egy Kispest nem eshet ki, mégis megtörtént a szégyen.

Hosszú út végére értünk tehát, s tudjuk, a pokolhoz vezető sétány a jó szándék mellett Komorákkal, Konczokkal, Pinikkel, Kovács Attilákkal, Hrutkákkal, Zomborizalánokkal, Gyulán megkergetett Borgulyákkal, Tornyikkal, Bárányosokkal volt kikövezve. Ott voltunk a „végre” a lejtő alján, de nem a megkönnyebbülés jött, hogy nincs tovább, inkább a kérdés: egyáltalán merre tovább? És bizony a szezonzárás után néhány hétig úgy tetszett: az a tovább max a sportmúzeumok vitrinje lesz, ahol majd én is megmutathatom az unokámnak 60 év múlva, hogy „látod, Öcskös, valamikor létezett egy Kispest-Honvéd, az volt nagyfaterod kedvenc csapata…micsoda klub volt az…”.

* * *

…és a slusszpoén az, hogy nem így történt. Csodák csodája, és sok szurkolónk érdeme, de 2003 nyara a vég mellett egy új kezdet dátuma is lett, ami bebizonyította, hogy a Kispest nem szűnhet meg, mert van rá igény, mert sokan vannak, akik nem engedik eltűnni a klubot. De ezekről az örömteli dolgokról és a hollywoodi filmbe illő 2003-04-es idényről már csak a következő epizódok mesélnek majd!

Hogy állunk?

“…hogy állunk, hogy állunk, mindjárt be is h*gyálunk” – mondogatta minden szerdán munkavállalói pályafutásom hajnalán egy idősebb rutinróka munkatársam nekem és egy velem egykorú fiatal kollégámnak – ugyanis hárman osztoztunk a cég egyik szobáján. Ezen emlékezets szerda délutánok alkalmával ráadásul mindig végighallgathattunk 1-1 hőskölteményt az idősebb kollega pécsi egyetemista éveiről is, illetve rendre megtudhattuk: “mostantól kezdődik a hétvége, hisz túl vagyunk a hét felén”. Nos, mi sem a téli szünet felén nem vagyunk túl, se ifjúkori sztorikat nem prezentálunk -majd holnap, a retro-sorozat vonatkozó darabjában. Felütésünk mégis adekvát, hisz a “Hogy állunk?” kérdés feltétele lassanként illdomos. No nem azért, mert annyira látnánk alakulni a tavaszi felállást – éppenhogy inkább ennek hiánya az ami írásra késztet. Bár pánikra még nincs ok, hisz hosszú még az idő a Vasas elleni nyitányig, azért egy gyors mérlegelés nem árt – no meg legalább az oldalsávunkban elfekvő játékoskeringő topik mellett itt is lehessen fejtegetni a szurkolói nézeteket és jövendöléseket, sirámokat és optimistább lózungokat. Lássuk hát, hogy is állunk.

Az első 2012-es héten inkább csak szállingóztak a hírek, orvosi vizsgálat, megkezdett felkészülés, Botisról megint kitéve a District9-os fotó a hivatalos honlapon. Supka egy NS-interjúban elejti, amiről eddig mismásoltak, nevezetesen, hogy cseh irányítónk is már messze jár. Danilót továbbra is ostromolják külföldi klubok, Sanyika viszont úgy fest marad – a hétvégéig.

A mostani hét legnagyobb vihart kavaró híre természetesen Sándorunk államosítása volt, amely esemény meglehetősen heves reakciót váltott ki szurkolóink között. Magam is rendesen összevitáztam kedd magasságában egy Honvédos barátommal, mely nézeteltérést aztán tegnap simítottunk el, számolatlan mennyiségű morvaföldi sörpincesör társaságában a Pivo műintézmény zsúfolt bárpultjánál. Én ugyanis az “elfogadni nem nagyon tudom, ám megértem Sanyi döntését” táborba tartozom, ezzel erőtejesen kisebbségbe szorulva szurkolóink között. Amit mindenki figyelmébe ajánlanék, mint nem fröcsögő, azonban igen magvas véleményt, az PaulanerSalvatore kommentelőnk remek kis miniglosszája volt egyik vonatkozó Söndör-posztunkban, ebben minden benne van ami lényeges. Ugyanakkor a “pusztuljon meg/áruló féreg/mocskos szemétláda” kaliberű hőzöngések szerintem totálisan fölöslegesek, s annak fényében, hogy 1-2 hónapja még a nemzeti tizenegybe követeltük hörögve (akkor még) hősünket, vagy hogy a MorningShow valóban elvtelen gyalázkodásai ellen már-már a Sebestyén-Vadon kettős máglyára küldéséről elmélkedett a szurkersereg, ahhoz képest ez a pálfordulás, bár indokai ismertek, inkább visszatetsző. Annyi biztos, hogy az Ikonológiás cikkünkel sajnos, -bár ki látta ezt előre- elhamarkodottan ítéltem oda a XXI. század Kovács Kálmija címet Sanyinak, de egyelőre nem ünnepelt ellenünk a mezét csókolgatva, mint egykori csatártásra, egyelőre nem mutogatott genitáliát a tábor felé, mint a derék exirányítónk, szóval izzó vastrónra küldése még nem illdomos. Szerintem épp elég lesz neki a Kabátpeti-i sors, hisz Fehérvárott kb olyan hátszéllel indul, mindt a belilult őrbódéborítgató tetkófan a Cívisvárosban. 1-2 rossz meccs és szétszedik. Legyen ennyi az ő keresztje…

Sándor a Vidiben kalózkodik a tavasszal. Forrás: nso.hu.

Supka a héten 2 dologra utalt nyilatkozataiban. 1) Danilo szerinte megy. Nos ez lehet tettetett pesszimizmus, olyasfajta gondolkodás, hogy nem számolok vele, azt’ ha marad, az csak jó, pozitív meglepetés. De mindeesetre elgondolkodtató, és alapvetően nem Dániel Paripa bombabiztos maradását vetíti előre. 2) Supi említett egy magyar jobbszélsőt aki Abasst pótolhatná. Repkednek itt mindenféle nevek, legerősebben a fehérvári Nagy Danié, aki jó fogás lenne ha…

…ha nem csak fél évre jönne, ahogy gondolom fog, ha egyáltalán; és ha tényleg tudna itt pörögni rövidtávú kalandja ellnére is. Azonban lehet én vagyok nagyon borúlátó, de nem sok esélyt látok az üzletre, főként Sanyiért nem kellett a Vidinek fizetnie, így kölcsön-alapról sem lehet szó.

Érkeztek próbázók is a héten. A klubhonlap által beharangozott félelmetes négyesből az egyik afro jelöltről aztán kiderült igazából már Malajziába transzferált; a meglehetősen pofonfarázósan “finn Torghellének” titulált északi torony állítólag megfáradt az első két pesti napjának edzésein és bedobta a törülközőt (vagy látott egy szerződéstervezetet?), a Supka által is interjúilag favorizált, ám már nyáron is létszámon felülinek találtatott Stefan Pötzl is hazautazott. “Eredményes” héten vagyunk hát túl.

Eddig az őszi alapcsapatból távozott tehát Abass, Zeli és Sanyi. Egyikük a gyorsasága miatt hiányzik majd, a másik kettő pedig azt a faktort adta a csapatnak, ami miatt nem a moralesi, vagy őzetibori évek arctalan Kispestjeit láttuk a pályán. Zeli az eszével, Sanyi a kispestiségével és hozzáállásával alkotott példaértékűt, hogy aztán az egyiküket leselejtezzük, a másik meg az eszére (?) hallgasson a szíve (?) helyett. Pótlásuk nem lesz könnyű. Zeli helyét átveheti a szezon elején látott módon egy rendszeresen játszatott, így a bizalmat élvező Németh Norbi. (Bizony! Gegét pedig a szélre!!!) Nem passzol olyan zseniálisan, mint a cseh, robbanékonysága se a régi, de remekül lő messziről is, és csapatösszefogó jelleme is pozitív. Abass posztja már érdekesebb Itt a már emlegetett Nagy Dani Fehérvárról NB1-es szinten kiemelkedő tudású játékos, akit Supka ráadásul régóta figyel, hosszú távon (nem kölcsönben) őt szívesel látnám. (Álmodik a nyomor.) No de eddigi téliszünetes tapasztalataink nem a hosszú távú szakmai gondolkodást támasztják alá a vezetésünkben. Első blikkre legalábbis. Sanyit és ha megy, Danit eddig a Délczeg-Diaby kettős pótolhatja, hisz Hercegfalvi kapcsán vége lett a vetítésnek, s megkapta az útilaput, hasonlóan a semmirekellőségét híven bizonyító Szekulicshoz. Délczeg Siófokon is gyenge őszt futott tavaly, egyetlen gólját pont ellenünk lőve, hogy aztán egy szép tavaszi meneteléssel korrigáljon. Most is ezt várjuk, a lehetőség adott, bizalmat várhatóan kap, csak találja meg a góllövő cipőt. Nagyon drukkolok neki, keretünk értéke kell maradjon még évekig, csak hozza ki magából ami benne van. Diaby sötét ló. A Vasas elleni edzőmeccsen parádézott, helyzetkihasználása és technikája azt mutatta, nem egy Abraham/Abass szerű, oktalan futógép csupán. Aztán a Paks ellen beállva Ndjodózott egy negyed órát, legalábbis a derék Nyonyó óta nem láttam ilyen struccfutást produkálni játékosunkat. Ha visszatér az edzőmeccses önmagához, erősítés lehet, ellenkező esetben kinéz egy Villiam Mackó-i pályaív.

Az érkezők polcán eddig 0 nevet találunk- a 6 ifit, Baráthot, Czárt, Mogát, Vernest, Vécseit és Erdélyit leszámítva. Közülük az első négyről határozottan jó véleménnyel vagyok az elmúlt egy év edzőmeccsei és néhány bajnokija alapján- ha végre erőben és bátorságban is felvennék a versenyt az NB1-es sztenderddel, nyereségeink lehetnének, Supka meg igenis nyúljon bátran hozzájuk, amolyan Mészöly Gézásan – laglább az uccsó negyed órákra beküldve őket, hadd edződjenek. Hiányolom e körből a tavasz számomra kellemes meglepetését, Nagy Gergőt, aki sérüléseiből rekreálódik. Jó lenne ha ő is beválna Kispesten – a legnagyobb potenciált hordozza magában kadétjaink között!

Hát így állunk. A héten még volt egy iraki túra-hír lezárásként, ám ez még hivatalosan nem erősíttetett meg, Hanta pedig eszmefuttatott is a hír kapcsán, most nem is megyek bele jobban a dolgokba. Zárásként annyi: bár még csupán 1 hét telt el a felkészülésből, így nem kell a para mélységeibe zuhanni, azért jó lenne látni valami pozitív történést, nyugtatólag háborgó lelkeinkre. A tegnapi, már említett Pivó-s eszmecserén Honvédos haverom szomorúan jegyezte meg: más, jobb futballvilágokban is szétkapkodnak csapatokat, de inkább egy idényvégi bronz, nem pedig egy jól kifutott ősz után. “Legközelebb már egy jó augusztusi rajt, mondjuk zsinórban megnyert 3 meccs után adjuk el a kezdőcsapat gerincét?“-kesergett a kispester bajtárs, és nem nagyon tudtam mit mondani erre. Aapvetően én úgy gondolom, igenis köszönettel tartozunk Hemingwaynek, hogy egyáltalán áll a klub a lábain. Az ő szerény eszközeivel fenntartja a vörös-fekete klubot, de ennyi, nagyot nem álmodhatunk, hisz nem vehetjük fel a versenyt  a Bohócligát financiálisan uraló vidéki trióval. Ugyanakkor ha saját határain belül Hemy úr arra képes, hogy időnként, így pl. 2011 nyarán az NB1-es szinten határozottan jól igazoló és csapat-felépítésben kifejezetten erős Supkára támaszkodva egy meglehetősen helyre kis keretet alakítson ki, ami, mint látjuk, remekül megfelelő arra, hogy megszorongassa a 3 nagyot, szóval ha ez egyszer sikerült, miért bontjuk meg fel év után a jól működő gépezetet, mondván, áhh, inkább a rövidtávú, de biztos játékoseladási bevétel a fontosabb semmit egy esetleges jó tavasz után a meg jobb üzletek megkötésének lehetősége (és közben, nem utolsósorban a drukkertábor kiszolgálása)? Kérdésem költői, de aktuális.

Hogy állunk? Hát így. Mostantól viszont tiétek a szó: hogy látjátok, hol kéne még plusz játékos, vannak-e ötletek, pletykák, elcsípett hírmorzsák, saját gondolatok? Kíváncsian várjuk, hogy látjátok felkészülésünk startját.

Képek forrása: stadion – frad-jasperneite.de; kérdőjel – bevezetem.hu; AlienBotis – honvedfc.hu; Sanyika-nso.hu. 

Irakban a Honvéd? (Frissítve: Nem!)

Felröppent a hír, hogy a Kispest Irakban edzőtáborozna február elején, és bár véleményt eddig csak tényekről mondtunk (klubhonlap híreiről; megtörtént, régi eseményekről; esetleg a saját szemünkkel látott dolgokról), ezúttal kivételt teszünk, és megkapargatjuk kicsit a felszínt.

Az iraki futball rövid története

Az első világháború után brit népszövetségi mandátum alá kerülő ország 1932-ben nyeri el a függetlenségét, majd királyságként egészen egy 1958-as puccsig üzemel. Az újonnan megalakult köztársaság 20 évig húzza, mialatt Szaddám Huszein fokozatosan magához rántja a hatalmat, hogy aztán a végétől a közelmúltig diktátorként uralkodjon. 2003-ban egy amerikai vezetésű, de nemzetközi intervenciós hadsereg dönti meg a hatalmát, az ország pedig azóta keresi a számára megfelelő működési kereteket.

Az iraki labdarúgó-szövetség címere.A labdarúgó szövetséget még a királyság idején, 1948-ban alapítják, és 1950-től a FIFA tagjai. Az első válogatott mérkőzésüket mégis igen későn, csak 1957-ben játsszák Marokkóval Libanonban, de a 3-3-as eldöntetlen eredményre túlzás lenne állítani, hogy felkapja fejét a szélesebb futballközvélemény. Világbajnokságon eddig egyszer jártak, épp akkor, amikor mi is utoljára, 1986-ban Mexikóban. Mindhárom meccsükön vereséget szenvednek ugyan, de 1-1 góllal kikapni az akkor jó belgáktól, a rendezőktől és a mindig bármit villantható Paraguaytól legalább tiszteletre méltó dolog.

Az Ázsia-kupán a hetvenes évek eleje óta vesznek részt, és egy korai (1976) bronzérem után, bombameglepetésre 2007-ben megnyerik úgy, hogy a döntőben a stabil nemzetközi szereplő Szaúd-Arábiát verik. A torna legjobb játékosának is egy irakit választanak, a gólerős csatár Younis Mahmoud személyében.

Olimpián ezidáig háromszor szerepeltek, legjobbjuk egy negyedik hely 2004-ből.

Nevesebb játékosuk jelenleg nincs, a válogatott keretében szereplők főleg otthon, Iránban, esetleg Katarban játszanak. A bővebb keretben azért találunk indai, szingapúri, ausztráliai és jordániai szerződésű spílereket. Korábban sem voltak elkényeztetve Európában ismert klasszisokkal, némi utánjárás után mi is csak a Twentében egy évet lehúzó Nashat Arkamot, és a Cipruson légióskodó Mahdi Karimot találtuk.

Érdekesség, hogy a térségben talán egyedülálló módon, az iraki válogatottat eddig csak egyszer, 1973-ban irányította magyar edző, az itthon szinte ismeretlen Teleki Gyula. Jelenlegi szövetségi kapitányuk amúgy nem kis név, hiszen a brazil Zicoról beszélünk.

A létesítmények

Annak ellenére, hogy az elmúlt csaknem egy évtizedben folyamatosan forrongó, sőt sokáig háborús övezetnek számított az ország, az újjáépítés során mégis gondot fordítottak arra, hogy felhúzzanak egész pofás kis létesítményeket. Nemzeti stadionjuk, az Al-Shaab 40.000 férőhelyes, ami mind ülőhely, és figyelem, az 1966-os építése óta, 2005-ben és 2010-ben is fel lett újítva!

Az al-Shaab stadion még a 2010-es felújítás előtt.

A további létesítményhelyzetről nem találtunk bővebb információkat legfeljebb képeket, de ahogy egy 2004-es cikkből is kiderül, Irakban szeretik a focit, ölik bele a pénzt, így gondoljuk, a legjobb csapatok stadionjai valamint edzőközpontjai megfelelő, sőt kiváló állapotban lehetnek akár egy európai egyesület elvárásaihoz képest is.

Emir al-Hamawandi

A túrát szervező személy neve talán ismerős lehet a magyar foci elmúlt évtizedét, évtizedeit végigkövetők számára. Az iraki és magyar állampolgársággal is rendelkező al-Hamawandi a hírek szerint jelenleg a labdarúgás újjáépítéséért felelős szakember hazájában, de a néhány évvel ezelőtti hazaköltözéséig csaknem 30 éven át élt Magyarországon, miközben kandidált a TF-en és dolgozott a magyar labdarúgásban is. Hogy valamihez azért érthet, azt jelzi talán az a tény is, hogy 1989-ben, amikor megalakult a Magyar Labdarúgóedzők Testülete, akkor Bicskei Bertalan, Baróti Lajos, Illovszky Rudolf és Temesvári Miklós társaságában az első elnökség tagja lett. Később managerkedésbe fogott, és röpke pillanatra feltűnt a Vasas egyik (és újabb lehetséges) megmentőjeként 2005-ben.

Egy korábbi furcsa túránk

2006-ban, még Aldo Dolcetti edzősége mellett, egy téli felkészülés során töltött el a csapat két hetet a szintén nem tipikus célpontnak nevezhető Szudánban. A túrára elkísért minket korábbi legendás kapusunk, Grosics Gyula, hiszen az egyik hívószó éppen az volt, hogy az Aranycsapatot még Afrika ezen tájékán is ismerték, tisztelték. Az esemény amúgy karitatív célokat is szolgált, és a mérkőzések bevételét a Szudánban épülő magyar kórház megsegítésére ajánlották fel.

Dolcetti mester akkor így értékelte a történteket:

– A kommunikációs nehézségek miatt a három meccsről csak csordogáltak az információk, ezért kérnék egy edzői értékelést a találkozókról.

– Az első meccs volt a legigazibb, a nemzeti bajnokság egyik legerősebbnek tartott csapata ellen. Nekünk még a klímához és a környezeti körülményekhez kellett alkalmazkodnunk, ezért nem tudtuk a lehetőségeinkhez képest a maximumot nyújtani. Valójában a magyarországitól eltérő helyzethez való hozzászokás személyes dolog is, voltak, akik jól bírták, míg mások nem voltak olyan frissek. Hagytuk, hogy náluk legyen a labda és ez néhány veszélyes helyzetet is jelentett, de a végén Mészáros egy villanása megváltoztatta az eredményt és nyertünk. Ezen a meccsen a nézők és az általános szervezés értékelhető volt, míg a következő két távolabbi meccs nem sikerült ilyen jól. Technikai szempontból a második jelentett kevesebbet, mert a körülmények nem tették lehetővé, hogy igazi meccsre lehessen gondolni. Nem azért, mert az első félidő végén a pálya megtelt letérdelt emberekkel, akik Mohamedhez imádkoztak. Ez mind a három meccsen megtörtént, az utolsón is, amire a “túlélők” meccseként emlékeznek. Sok volt, ugyanis a hiányzónk, így megkértem néhány személyt álljon rendelkezésre, hogy legalább a létszámunk legyen elfogadható.

– Az elmondottak fényében kérdezem, mennyire volt sikeres a szudáni túra?

– A szudáni út csak egy érdekes élettapasztalat volt, amire mindnyájan emlékezni fogunk. Technikai szempontból nem adott semmit, sőt inkább elvett valamit, de küzdünk, hogy behozzuk az elvesztett időt és próbáljuk folytatni a júniusban elkezdett munkát.

Amúgy

Jelenleg (csütörtök, 16 óra) sem a klubhonlapon, sem Hemingway úr legfrissebb blogbejegyzésében sem jelent meg semmilyen információ erről a lehetséges iraki túráról, továbbra is csak a Nemzeti Sport szerint számít eldöntött ténynek, de!

De, ha igaz lenne, hogy utazunk, akkor ez néhány kérdést azért mindenképp felvet. Kezdve azzal, hogy a játékosok mentális felkészítése mennyire lehet sikeres úgy, hogy a családjuk közben itthon izgul miattuk, hiszen nyugalomra talán semmi okuk sem lehet, különösen annak tükrében, amit a magyarországi média közölt az utóbbi években Irakról. A másik kérdés, hogy maguk a játékosok miként fogják megélni, hogy bár – és vélhetően – remek és ideális körülmények fogadják őket, a biztonságukra mégis látványosan fognak vigyázni olyan emberek, akik kezében jól láthatóan mindenféle fegyverek lesznek. Vélhetően a csapatot biztonságos módon elzárják az iraki valóságtól, de a kisördög azért ott van a háttérben. A tavaszi szezonra szóló mentális felkészülés ezen aspektusát tehát mindenképp fontosnak tartjuk, legyen ez a túra akár egy életre szóló élmény vélhetőleg sok játékos számára, jól kijönni belőle nagyon-nagyon nehéz lesz.

A másik oldal viszont egy rég elfeledett dolog lenne, a sportbaráti kapcsolatok elmélyítése, vagyis az iraki-magyar baráti közeledés gondolata. Gondoljunk bele, hogy – amint azt korábban bemutattuk – az iraki futball feljövőben van, de játékosai egyelőre mégsem lepték el Európa csapatait. Ha a Honvéd lenne a kapu, a tranzitállomás számukra az európai futballszíntér felé, akkor abból még elég jól is kijöhetünk. Egy esetlegesen sikeres túra után talán csemegézhetnénk a jobb iraki játékosokból, akik ugródeszkaként használva minket, akár még profitot is termelnének az egyesületnek.

Nehéz döntés előtt tehát a klubvezetés. Egyfelől az emberi lelkek és biztonságérzet oldalán van egy komolyabb, bár ki tudja mennyire valós fenyegetettség-érzet, másrészt ott van egy lehetséges és gazdag piac részbeni megszerzésének valamilyen szintű realitása.


2012.01.16.: A honvedfc.hu cáfolja az iraki túrát.

Közlemény
Több hírforrás jelentette, hogy a Budapest Honvéd Irakba készül edzőtáborozni.
A hír annyiból volt igaz, hogy ilyen tárgyalások valóban folytak a Budapest Honvéd FC és az Iraki Labdarúgó Szövetség között. Miután a FIFA közölte klubunkkal, hogy a FIFA és az Iraki Szövetség között fennálló nézeteltérés miatt ugyan a Budapest Honvéd edzőtáborozhatna Bagdadban, de nemzetközi mérkőzéseket nem játszhatna, ezek a tárgyalások megrekedtek.
A jövőben is minden hírt megosztunk szurkolóinkkal, de továbbra sem kívánunk előzetes találgatásokkal foglalkozni.

Újjáéledt a pesti vicc

Alig néhány órája, hogy Sanyika a Videotonhoz igazolt, az internetes fórumokon máris beindult az ilyenkor szokásos mémgyártás. Szemezgetünk.

Kezdésnek egy összetettebb darab:

A nap igazolása után mondjuk ki végre: Torghelle Sanyi is a Puskás-hagyaték része!

A hagyatékok sorsa pedig, hogy mindig kiállítják őket.

Ősszel gyakran felhangzott egy-egy gólunk után, hogy Sanyi bebaszta, Sanyi bebasztaaaa. A vicces kedvű sufnifotosop-készítő erre reagál:

És egy idézet a statisztika oldaláról (a beszélgetés valahol ott indult, hogy Dzsudzsák Balázs Mahacskalából a Dinamo Moszkvához szerződik):

egyik: sanyikat is meg tudod magyarazni?

másik: nyerni akar valamit már végre. de megnyeri, aztán majd visszamegy kispestre.

egyik: ő a mi henrynk? (Henry az évek óta semmit sem nyerő Arsenaltól néhány éve Barcelonába szerződött, ahol begyűjtött egy Bajnokok Ligáját. – a szerk.)

harmadik: túl könnyen osztogatjátok a legenda-státuszokat, még mindig csak 51 meccse van a Honvédban és már a felénél legenda volt. ha kitölti a szerződését a Vidinél még ott is több meccse lehet

Egy rosszmájú párbeszéd két ellenérdekelt(?) szurkolótól:

egyik: Így idén már biztosan nem lesz bajnok a Vidi.

másik: Viszont a Honvédnak nőttek az esélyei.

21:08-as hír: Sándor távozik!

A mai napon Torghelle Sándor, közölte klubunk vezetésével, hogy a tavaszi szezont egy másik klubban kívánja megkezdeni. (honvedfc.hu)

22:08 Egy órával a bejelentés után ennyit tudunk, ha valami történik, frissítünk.

22:09 Az első Hubertus.

Torghelle Sándor 2012. június 30-ig szóló szerződést írt alá a klubbal, de ha a játékos az őszi szezon végén külföldre akar igazolni, akkor a Honvéd nem gördít akadályt a távozás elé. (honvedfc.hu, 2011.09.30)

22:20 Az érkezésekor megjelent hír sajnos semmilyen támpontot nem nyújt arra nézve, hogy itthon, vagy külföldön folytathatja a pályafutását.

~ 2012.01.09. ~

11:54 Egyelőre még semmi újabb információ, a Videoton és a Ferencváros (!!!), mint lehetséges célpontok csak pletykaszinten szerepelnek a sajtóban.

11:59 Annyi bizonyos, hogy a kispesti szurkolókat mélyütésként érte a távozás híre. Illetve nem is magáé a távozásé, a külfölddel mindenki kibékült ősszel a lelke mélyén, inkább az itthoni klubváltást nem értenék meg.

12:07 Hemingway úr blogjának egy részlete a pepsifociról:

Torghelle Sándor tegnap bejelentette, hogy távozik Kispestről. Ő úgy lett a Budapest Honvéd játékosa, hogy addig akar nálunk játszani, amíg egy megfelelő külföldi szerződést nem kap. Viszont többször kijelentette mindannyiunknak, a vezetőségnek, szurkolóinknak, hogy más magyar csapatban nem kíván szerepelni. Ugyan, ahogy mondják, egy szóbeli megállapodás annyit sem ér, mint a papír, amire nem írták le, szurkolóink nagyon remélik, hogy Sanyi egy szavahihető ember. Én is. Ha mégsem tartaná a szavát, ugyan haragudhatnánk rá, de nagyon nem szabad. A modern labdarúgás csak a pénzről szól, és kevés olyan vezető, edző, játékos, vagy ügynök dolgozik benne, aki képes időnként más értékeket is felvállalni. Azért remélem, a kispestiek nem fognak szeretett Sanyiukban csalódni.

16:23 Az 1909.hu ikonológiai eszmefuttatása Sanyikáról, akiből könnyen lehetett volna valódi legenda nálunk.

~ 2012.01.10. ~

11:58 Sanyi aláírt a Videotonhoz 3 és fél évre. (nso.hu)

“Szeretném a legtöbbet kihozni magamból a Vidinél, és bizonyítani a szurkolóknak. A célom, hogy játékommal és góljaimmal segítsem a csapatot, hogy minél eredményesebben szerepeljen minden fronton.” – nyilatkozta röviden honlapunknak Torghelle, aki szerdán együtt utazik a csapattal a spanyolországi edzőtáborba. (vidi.hu)

14:08 Az első interjú, immáron Videoton-játékosként: (nb1.hu, részlet)

– Sokan most árulónak tartják Kispesten…
– Pedig nem vagyok az. Tudom, hol nőttem fel, honnan indultam, tudom, melyik klubnak köszönhetem a legtöbbet. Volt egy olyan pont a mostani szerződésemben, hogy bár nyárig szól, de ha télen megfelelő ajánlatot kapok, akkor távozhatok. Nos, a Videoton ajánlata megfelelő volt.

Az én Kispest-Honvéd – sztorim XII. 2001-2002.

Nehéz szülés volt, szorítottak a munkahelyi teendők és e blogon az egyéb cikkek, a hétvégi beszámolók kötelezettségei, meccsre le, meccsről haza, értékelés, beszámoló, beharangozó, interjúfordítások a külföldi aranylábúakkal… Jó, hogy ez az időszak most kissé szünetel. Szóval nehéz szülés volt ez a cikk, de itt van, megyünk tovább retro sorozatunkkal, visszarévedve ifjúkorunk legendás, vállalható, borzalmas vagy épp még borzalmasabb Kispestjeinek szezonjaiba és a kapcsolódó emlékekbe.

Továbbra is bátorítok mindenkit, hogy toljátok ti is a kommenteket a saját emlékekről, sztorikról, mert Veletek lesz teljes ez a sorozat! Mi csak a vázat adjuk, a puszta fenyőfát, amire a piros és fekete díszeket nektek kell felakasztani. Csapjunk hát a lovak közé – ezúttal 2001-02 felejthető idényével!

Több kommentelőnk is úgy fogalmazott legutóbbi fejezetünk kapcsán, hogy a 2001 tavaszi Kispest volt az utolsó igazán szerethető Honvédunk. Jómagam többé-kevésbé (inkább többé) egyetértek a jelzett véleménnyel, azzal a kitétellel: én még 3 ízben azért be tudtam zsongani totálisan a csapatért (a másodosztályú keresztes hadjáratunk során, Dolcetti első őszén, illetve a 2007-es naptári év egészében). [megjegyzés: a fejezetet még szeptemberben kezdtem el írni, 1 bekezdésig jutva, így most kiegészítem e részt annyival: 4 az a 3 tulajdonképpen, hisz az idei őszi csapat is rendesen melengette a szívem!] 2001 őszére tehát remeknek ígérkezett a felütés: kialakult egy stabil, meglepetés-győzelmekre bárki ellen képes csapatunk egy biztos gerinccel (Nota-Ploki-Téger-Lőrinc-Piri-kis Pinyő-Szabó Tibi-Faresz-Sasu), akik közül Nota és Szabó Tibor tán életük formáját futották. Hangulatos meccsek voltak a hátunk mögött, 5-6 éve nem látott skalpokkal – volt miért várni hát a folytatást. Más kérdés, hogy sajnos jó kispesti beidegződés szerint már az átigazolási időszakban kezdtek megremegni az eresztékek – igaz ezekre a többnyire kevéssé érezhető szeizmikus löketekre még kevesen kapták fel a fejüket.

Igazolásaink ugyanis…khm….meglehetősen fékezett habzásúra sikeredtek: a keret stagnált, sőt némileg romlott az előző szezonhoz képest. Távozott ugye Nota és Szabó Tibi – mit is írtunk róluk egy bekezdéssel feljebb? Életük formája? Persze hogy nem sikerül akkor a megtartásuk… Kispest-vezetés, szegény rokon effekt, én így szeretlek. Kovács Béla is elhúzott Izraelbe, ám a próbajáték besült – közben kiderült, hogy engedélyt kérni, na azt elfelejtett Konczéktól, le is került büntibe a tarcsicsapatba egy pár forduló erejéig. Kiesett tehát a bravúrkapus és a gárda agya, a helyi Totti meg a sarokba lett küldve. És távozott Plókai Attila. A Loki nehézbombázó hátvédjét 1991 nyarán igazoltuk át a Cívisvárosból, így pont 10 idényt húzott le nálunk s bár nem saját nevelés, bőven Honvéd-legendává érett a ’90-es évek szintjén. Bár sose volt az elsőszámú kedvencem, de mindig is bírtam sallangmentes performanszait, és belenőtt a Kispest-védelemről a fejemben élő képbe. Nagyon sajnáltam a távozását.

Mi lesz most a következő lépés? Nyilván igazolni kell. De kiket, honnan? Nos, az új figurákon végigfutva ezek között találjuk a szombathelyi brazil légiós-kontingens fekete ékkövét, Alex-et. Alex a Haliban, ha szoftosan is, de lövögette a gólokat, így az „adjunk neki egy esélyt” nem tűnt rossz ötletnek. Honfitársa, az irányító Fabrizio Gonçalves szabadrúgásai mellett azzal is kitűnt a Lombard Tatabánya első osztályból szépen kizúgó csapatából, hogy a jellemzően old-timer alakulat fiatalabb tagjai közé tartozott cirka 25 évet mutató pedigréjével. A Fradi által tőlünk elsíbolt Szabó Tibi pótlására lett kiszemelve és papíron jó ötletnek tűnt. Mint később kiderül, a papír sok mindent elbír a való élet nem…

Aranyos Imre “vénségére” tért haza, saját nevelésű hátvédünk / védekezőközéppályásunk / balszélsőnk, a Vácnál és a Vasasnál töltött eredményes (bajnoki érmekben – arany, ezüst, bronz egyaránt-) évek után az omlófélben lévő, inkább Dubravko Zilic-ekre és Anonam Oroskó-kra építkező, horvát edzőben (Ivan Katalinic) bízó Vasast hagyva hátra. Szintén a nagy visszatérők címkéje kasíroztatott fel Borgulya mezére. A népszerű Borgi másfél év szünet és Dunakeszi bohóckodás után libbent vissza Kispestre – ám korábbi kezdőék-szerepköre a jelenlegi Sasu-Faresz duó és a mögéjük kalibrált Alex mellett már enyhén szólva nem volt garantálható. No és érkezett a hatalmas bravúrok mellett a novemberi napokat idéző szürkeségű teljesítményekre is képes ex-Békéscsaba és ex-Fradi hálóőr, Udvarácz Milán a South Melbourne-i kalandja után térve vissza az NB1-be. Összességében úgy tűnt: a keret egy helyben topog, vagy ha a kezünket a szívünkre tesszük, gyengült is, hiszen már bizonyított, nagy bohócliger rutinú arcok helyére érkeztek inkább lutri, vagy kiöregedő emberek. Érdekes idény lesz.

A rajt előtt az volt a kérdés: Szuri bá melyik arcát mutatja a csapat élén? A Tornyi menesztését követő óriási rájd köszön vissza vajon, vagy a 2000-2001-es szezon végi szenvelgés? Nos, a Hali elleni, szombathelyi idénydebüt halovány játékot, 1:0-s vereséget és Babos Ádám kiállítását hozta. Visszakerült a borzalmas Szekeres a védelembe, Piroska helyén Aranyos próbálkozott a balszélen, Faresz meg hátrajött irányítani (íííííí…..), így elöl a Sasu-Alex duó kezdett. Szurgent is érezhette a mellényúlást, így a második fordulóra már Tóth J.- Lipták, Lőrinc, Téger, Aranyos- Dubecz, Pintér Z., Gonçalves (Németh Norbert), Piroska- Sasu (Torghelle), Faragó (Borgulya) felállásban fogadtuk a Fradit. Alig másfél hónappal a zöldek legutóbbi vendégjátékát követően ismét a nagy ellenfél jön tehát a Bozsikba, a hazai idénynyitóra! Öcsémmel nagy lelkesen a szentély felé vettük az irányt, hogy a Határ úton aztán ne szálljunk villamosra, ugyanis gyülevész IX. kerületi hordák már megszállták a 42-es végállomását, s a 10 percenként indított kocsikat, olyan amplitúdót produkálva menet közben a szegény öreg UV-szerelvényeken, hogy az Europark előtti kanyarnál konkrétan úgy tűnt, megborul az S-Bahn. Jajj. Maradt a kigyaloglás, végig az Adyn, úgyhogy mire kiértünk a stadionhoz, még így is 3 órával a kezdés előtt, a büfé vagdaltas zsemléje (a pre-Holé időszaki vendéglátás kb. egyetlen vállalható harapnivalója) elég jól csúszott mindkettőnknek az akkor még étteremépület előtti füves placcon héderezve. A korzóra aztán felérve elfoglaltuk szokott helyünket, nagy örömünkre ismét az „Esernyős” szurker közelében, aki nívódíjas bejövetelt produkált. Az általában magát rommárekedt állapotig üvöltő arc ugyanis ezúttal Kazinczy szépkiejtési versenyen való indulást érően csengő hangon jelentkezett be a korzó törzsközönségének: „Uraim, szép jónapokat kívánok, hogy telt a nyári szünet, mit várhatunk az idénytől?” – semmi káromkodás, semmi üvöltés, sőt még 3 doboz Ászokot is hozott a bajtársaknak… Mire (ahogy Hanta mondaná) állandó jellegű tettestársa, aki búgó mély hangján szokott volt tercelni az Esernyős kollega szitokáradatai alá, lelkesen kérdezte: „Mi ez, dobozos sör?”, azért csak előbukkant Esernyős hősünk trademarkos énje a válaszban: „Nem, csapolt, bazmeg”. Csodás évkezdet.

Szerencsére a csapat is alájátszott ennek, és egy brusztolós első félidővel bizonyította a bajnokcsapattal való egyenrangúságát. A második 45 perc elején aztán Faragó ugratta ki Sasut, aki szokásos cselével alázta meg úgy Lipcseit, hogy a Fradi-ikon borostája összeállva zuhant a Bozsik füvére, a megposszanó barcikai hős nem is bírt magával és úgy felnyomta román csatárunkat, hogy arra még a Bohócliger Hentesek és Mészárosok Társasága igazgatótanácsának Molnár Monyóval, Nagy Sándorral, Urbán Floresszel és Erős Karcsival fémjelzett tagsága is elismerően bólintott volna. A bíró nem így tett, tizi, amelyet Faresz higgadtan gurított a Kukás hálójába. Ezt követően még egy jó 35 percnyi küzdés, jobbára védekezve, Gera begyűjt egy raklapnyi „szipus g..i” szidalmat a lelátóról, és vége. Szép győzelem, feledtetve a Hali elleni kisiklást.

Persze a telhetetlen szurker mindig előre néz, mi is a következő heti, Vasas elleni rangadót neveztük ki értékmérőnek, ami ténylegesen teljessé teheti a Fradimeccs behúzását. Rém gyenge mérkőzésen, borzalmas melegben aztán a második fővárosi rangadó is be lett söpörve, Faragó ismét betalált, + Szili egy öngóllal kedveskedett nekünk, mintegy jelezve, hogy neki szimpi a Kispest, évek múlva akár jönne is hozzánk… Szuri megint variált, Szeki ismét kezdett, a meccs végén pedig Tóth Józsi tett cukor nyilatkozatot a TV-nek:A mai meccs a szív és a küzdés diadala volt, hadd mondjam el itt mindenki beszél a Fradi-szívről, hát ma bebizonyítottuk, hogy igenis létezik Kispest-szív is!” Mit lehet ehhez hozzátenni?

A Győr elleni, következő hazait tehát jó formában vártuk, legalábbis így tűnt. A Vargazoli által vezetett ETO egész tavasszal tán 1 meccset nyert, az új szezonban pedig semmit. Kit verjünk agyon, ha nem őket? Én épp erdélyi utam előtt álltam az újdonsült egyetemi barátokkal, de erre a meccsre még volt időm kimenni, 1 nappal a start előtt. Hát, kár volt. Mint ahogy kár volt Öcsi bácsit is kihozni. A sajnos szemmel láthatóan is rohamosan romló állapotú Száguldó Őrnagyot ápolója kísérte be elvégezni kezdőrúgást, Fater csinált is 1-2 fotót az esetről. Aztán eltette a gépet, mert ami utána jött, azt inkább ne is lássuk. 6-1-re nyertek a zöld-fehérek, szánalmasan játszottunk, és akkor most ne is gondoljunk semmi rosszra… 3 nappal később a Székelykő lábánál megbúvó Torockón a Mézeslyuk nevű műintézményben így különösen csúszott a szilvapálinka a Csík sör mellé, hogy mielőtt feledjem a kínos kudarcot.

A következő hetekben aztán a csapat szétesett, mint a kánikulában sokat szűrő Budovinszky a nyíregyházi lelátón. Levert minket az MTK és a Zete is, majd Újpesten rohant bele szegény Szuri bával az élen a gárda a méretes lila késbe. 2-7, szétzilált védelem, nulla középpálya. Hol van már a tavaszi menetelés?

A klubvezetés is hasonlóan érezhetett, mert Szurgentnek megköszönték a beugrást és megindult a hajsza az új tréner után. Én közben bánatomban diákmunkára jelentkeztem a nyár utolsó traktusában egy egyetemi jóbarátomal, előbb az Orczy téri postán, utóbb a törökbálinti Schöllernél téve ki magam munkafasisztoid művezetők állandó üvöltözésének. Némelyik olyan orgánummal ordította le rendszeresen a szemöldökömet a helyéről, hogy az a korzón is elfért volna az ordenáré hang-imperátorok díszes társaságában… aztán az utolsó munkanap a fagyigyárban apokaliptikus hangulatot hozott. Már a műszak végén jártunk, szerencsésebb barátom a málnafagylaltok tesztelésére lett beosztva, míg én egy hipós vödörrel a kezemben próbáltam eliminálni egy 3 négyzetméteres kiömlött mogyorófagyi-tócsát, mikor sms-t kaptunk egy másik csoporttársunktól, hogy „kitört a III. világháború, bombázzák Amerikát”. Ismerve az arcot és hülyeségfaktorát,nem vettük túl komolyan az esetet, Aztán este 10kor a Határ úti Metro újság különkiadása már meggyőzött arról, hogy ez a 2011.09.11. mégis egy olyan nap lesz, amiről még sokan és sokáig beszélnek majd… Két nappal később a wekerlei félig Fradista féli Honvédos Doki barátomnál segédkeztem éppen a nagyfaterja sufniját rendbe tenni, mikor a nagypapa Népszavájából értesültem: a 3 napja menesztett Lajos bá helyett Glázer Róbert ül le a padunkra. (Jellemző, hogy 2011 szemptemberének vészterhes napjaiban is inkább a sporthíreket tartottam fontosabbnak…)

Glázer Robi…dikk. Hát őt meg honnan halásztuk elő? Őt anno Mészöly pályaedzőjeként ismertem meg a válogatottnál 1990-91-ben, majd beugróként (az arab világba lepattanó Szőke Szikla helyett) egy Norvégia elleni szombathelyi 0:0 alkalmával irányította is a nemzeti csapatot. Aztán talán Veszprémben meg Győrben tűnt fel, majd el… s az utóbbi években max NB2-es csapatoknál pörgött. Miért ő??? A válasz a Népszavás cikkből meglett: Konczékkal ápol régóta tartó baráti kapcsolatot. Remek. Mi lesz itt…

Glázer első meccsén a Sopron rögvest ki is osztott nekünk egy 3 gólban manifesztálódó parasztlengőt itthon, Robi bá nem is variált sokat Szuri alapcsapatán. A Szurgent utolsó meccsein a kezdőbe bekerülő, friss igazolás román Dorel Balint és a tartalékcsapati száműzetésből visszatérő Kovács Béla sem segítettek azonban sokat. A Szuri-féle hattyúdal során rendre szerepet kapó Vladimir Pasics viszont kikerült a keretből, sőt, Torghellével, Kozarekkel és Buzással együtt kettős játékengedéllyel leadták őket Marcaliba, hogy max megszorulás esetén számítunk rájuk, ad-hoc jelleggel. Közülük akkor egyedül Buzásért fájt a szívem. (Azóta persze mi minden történt…Sanyi beb*szta, Sanyi beb*aszta,Sanyi beb****sztaaaaa). A folytatásban egy fehérvári döntetlen és egy hazai iksz jött a mindig erős Dunaferr ellen, mi a szösz, feltámadunk?

Hát, ha nem is a tavaszi henger, de egy kisebb Glázeri diadalmenet azért beindult. Az MK-ban két erdélyi dugó (by Balint és Piroska) segedelmével búcsúztattuk a Zetét, majd jött a szombathelyi debüt visszavágója. E meccsre nem mentem ki, mert hagytam magam rábeszélni egy távoli ismerős szülinapi bulijára, ami borzalmas választás volt. A társaság gázos volt, a party vontatott, én meg kőkeményen megittam a levét udvariasságból nemet mondani képtelen személyiségemnek. Ugyanis faterom hívott a meccsről hazatérve, hogy 6-1-gyel küldtük haza Filipovicsékat. Piri kétszer köszönt be, egyszerűen szárnyalt a Glázer által kitalált új szerepkörében, az irányító posztján, feledtetve a nyáron e pozícióra igazolt Gonçalves nevét. Főként Sasuval értették meg egymást remekül, a kis nagybányai törp meccsenként 3-4 forintos (lej-es?) zsugával kínálta meg narcisztikus gólvágónkat – aki hol bevágta ezeket, hol nem, de legalább volt némi játékunk, ismét.

Annyira, hogy október 21.-én az Üllőin kb. esélyt nem adtunk Csank Fradijának. Az Udvarácz- Balint, Lőrinc,Téger, Müller- Babos (Füzi K), Pintér, Piroska (Lipták), Aranyos- Faragó (Hercegfalvi), Sasu összeállítású alakulat 2:0-ra nyert a zöldek otthonában, ezúttal fordított szereposztású gólokkal, hiszen Sasu nyesett be két gólpasszt az ihletett formát futó Piroska lábai elé. Az összeállítást böngészve láthatjuk ezeknek a heteknek minden történését: a kapuba bekerült Udvarácz, akiben Glázer bízott, és nem is teljesített rosszul a hálóőr… Néhány hete a doppingvétsége miatti eltiltását (és ezalatt klubunk általi kitartását) letöltő Hercegfalvi is álladó cserévé avanzsált Sasu és Faresz mögött. Tehette, Alex ugyanis már nem volt a keret tagja. A még Szuri alatt menesztett ébenfa gyöngyszem kirúgásának oka alacsony edzéslátogatási indexe, illetve a brászil skac erre adott indoka volt: saját bevallása szerint rendre rossz buszra szállt a Határ úton (154-es helyett tévedésből többször is a 66-os viszonylatra), így általában a soroksári gumigyárnál kötött ki a Bozsik helyett. Mondjuk a 42-es viliről valaki mesélhetett volna neki... Valljuk meg, a sztori és a magyarázat még Bohócliga-szinten is kiemelkedő alapmű.

Ismét remek forma, ismét tuti behúzandó hazai meccs jön, áldozati bárány a Vasas. Ivan Katalinic edző menesztve, Oroskóék menesztve, a fedélzeten Komjáti Malacka és egy rakat ifi a fakóból. Így például az azóta már ismerősen csengő, akkor még csak ízlelgetett nevek: Gyánó, Maróti, Zsolnai. Bizony, a Béci és a Zsolesz. Ezen a meccsen az eredménnyel, később pedig majd játékosainkként fájdítják a szívünket. Mi pedig görcsös, fantáziátlan szánalommal rukkolunk elő e hétközi förmedvényre, s 0:2 a vége, amit még két vereség követ (Győr, MTK), majd döntetlenek. Hullámzik a teljesítményünk, mint Sasu hangulata, de hirtelen Glázer beteszi Németh Norbit a balszélre, s az ő góljával elkapjuk itthon a lilákat (1:0), majd Sopronban egy 3:2-es vendégsikert prezentálva lehozzuk az idény utolsó igazán jó játékát. (Tán ezen a meccsen volt az emlékezetes affér Vincze Gábor és az egyik Kanyar-tag közt? A jobban értesültek majd segítsenek!). Góljainkon Piroska, Pintér és Sasu osztoznak, így jók az előjelek a szerdai MK-találkozóra, szintén a Matáv ellen, szintén Sopronban. Hát ez már nem sült el jól: Faragó gólja csak szépségtapaszt jelentett a benyelt 3 hűségvárosi gombócra. S bár otthon még Sasu-sziporkákkal leverjük a Vidit (3:0), a szezon végre a kezdő tizenegyet már össze-vissza variáló, pl. „megPandúrosító” Glázer fonalat veszt: a Dunaferrtől egy négyest kapunk. Jól jön a szünet.

Nem úgy az átigazolási hírek. Újpesten edzőt menesztenek, és az ottani tulajoknak is tetszik a glázeri Kispest néha valóban élvezetes játéka. Elkérik hát Konczéktól a vezetőedzőt, s ha lúd, legyen kövér: Piroska is kell nekik (+ megszerzik a máig méltatlanul gyalázott Túliót, valamint a cseh Vagnert… jó kis igazolások, basszus.). Glázer elmondta, az Újpest neki nagy kihívás és a klubvezetés is régi jó barátaiból áll, kötelessége menni. Ennek mindenki a jó barátja? ElképesztőPiroskáért vérzett a szívem. Már a BEST OF ’90s részben is beválogattam őt a saját álomtizenegyembe, máig a kedvenc balszélsőim egyike Kispestről. Ezen az őszön meg egyszerűen csúcsformát ment, beérett, irányítóként is elkezdve varázsolgatni. Lehetett volna még benne kraft, ha ekkor nem engedjük el kölcsönbe, Kovács Attila meg egy év múlva nem küldi el oktalan módon…

Január elején aztán kiderült: Glázert az edzőként még többé-kevésbé zöldfülűnek (azóta zöld vérűnek is…) minősülő, romániai és csepeli kispadokon pallérozódó Détári Lajos, egykori legendás játékosunk, az utolsó magyar világválogatott váltja. Nekem –ezt már korábban is írtam- az első kedvenc játékosom a VILÁGON, igen a világon, Détári volt. Sajnos nálunk már nem láthattam játszani, de a válogatottban és az Eurosport olasz összefoglalóiban igen, és nekem ő volt a külföldre szakadt Honvédos IKON, aki ha méltó társakkal játszik együtt bármikor nívós bajnokságot vagy kupát nyerhetne… Aztán szembeköpve korábbi nyilatkozatait 1993-ban elkövette szememben a felségárulást, és azóta valahogy kiesett a kegyeimből és az érdeklődésemből… 2002 szürke januárjában azonban valahol mégis úgy éreztem, mostani ideszerződése, és újabb hangzatos nyilatkozatai („ha a Honvéd hív, menni kell”) talán új lapot nyithatnak „kapcsolatunkban” és Döme, ha összekapja ezt a kétes értékű keretet, akkor azt majd felfogom egy vezeklésnek.

Nos, ennek eléréshez nem volt könnyű dolga az egykori karmesternek. Piroska érvágás-szerű távozása mellett Aranyos is visszament a kiesés elől fejvesztve menekülő Vasasba, Gonçalves is eltűnt a keretből. Az első edzőmeccseken feltűnő arcok (így az utolsó bajnokcsapatunkból Árky, aki azóta a Lombard utazó vándorcirkusz oszlopos tagja volt, Kenesei Zozi és Lázár „Lecsó” Mátyás, akiknek akkoriban még csak albán kalandjaik miatt csengett gyanúsan a nevük, no meg Cipf Zoli újratöltve) nem egy bíztató tavasz képét festették elénk… Végül Dömével olasz edzőtáborba utazott a gárda, itt már a kerettel tartott a Balint mellé beérkező két új román reménység, a nagydarab középső védő Dulca és a se íze se bűze védekezőközép Batrinu is, ahogy a Fradi-nevelés Lászka Balázs is edzőszerkót ölthetett. Piroska, Aranyos, Gonçalves mínusz, Batrinu, Dulca, Lászka plusz. Nem hangzik valami délcegen. Ja, é el ne felejtsük: a Marcali büntetőszázadból edzőnk visszarendelte Torghelle Sanyit mert látott valamit a vörösesszőke, akkoriban még meglehetősen önbizalom-hiányos vadócban. Igaza lett…

A szezon az 3. alapszakaszi körbe érve kezdődött, azaz ismét szombathelyi vendégjáték következett. 3:2-es vereségünk alkalmával Döme a Tóth J.- Téger (Babos Á.), Batrinu, Dulca, Balint- Füzi (Torghelle), Lászka, Dubecz, Németh N., (Hercegfalvi)- Sasu, Faragó csapattal kezdett, és ez nem is rossz alakulat. Az”transzszilván” védelem mondjuk kissé lassú, de a csatársor, illetve a saját nevelésekkel megtámogatott középpálya azért vállalható. A 3:2-es vereség is, nyitányként. Nem úgy a folytatás. A Fradi következett otthon, s a Garami által átvett zöld-fehérek a Burgonya kiállításával súlyosbított, 5000 néző előtt zajló találkozón 4:0-ra aláztak meg minket, momentumunk sem igazán volt. A meccs elejét még otthon néztem, majd indulnom kellett az egyetemi felezőbulira: véget ért ugyanis az ötödik szemeszterünk is a tízből. Mire kiértem a budaörsi úti koleszba, a Fradi már kettővel ment, én meg végignézhettem a második félidei újabb két gólt és Gera showt, valamint a gólöröm közben a szurkolóink, így a korzón ülőfiatalabb gyerekek felé is nemi szervére mutogatva hőzöngő Lipcsei ámokfutását. Minek kellett ez, amikor már 4-gyel mentek, máig nem értem. A 0:4 rendesen megnyomott, mint ahogy az aznap este bevert 4 sör és 1 liter szamorodni, melytől az álmoskönyvek szerint e poszt szerzője sem tudott szomorodni. Nagyon nem… Végül sikerült megkoronázni az estét azzal, hogy a többiek rábeszélése ellenére csak odarikkantottam a tőlünk 50 méterre beszélgető tanszékvezető egyetemi tanárunknak, hogy „Jóóóóóesssssstét”, miközben 2 szoftosan bemákolt csoporttársam próbálta a WC-felé rángatni a korai ’90-es évekbeli klasszikus, Hóbortos hétvége c. film Bernie-jét idéző izomtónus-mentes testemet (a linkelt videón 1:38-tól látható az inkriminált mozgásformula). Szörnyű este volt, minden téren, valljuk meg.

A csapat és én is azonban lassan kihevertük a másnaposságot. A Vasas ellen egy fordulatos 3:3 jött a Fáy utcában majd egy súlyosabb vereség a Győrtől (nekem meg remegő kézzel kilötyögtetett vasárnapi húsleves, majd 2 hét absztinencia a felezőbuli után…kurva szamorodni), egy biztatóbb 0:0 a Hidegkutiban, majd végre az első tavaszi siker. A Zete jött a Bozsikba, Faterral ketten mentünk és Németh Norbi szép találatával nyögvenyelősen behúztuk a 3 pontot. A győzők névsora: Tóth – Lipták, Lőrinc, Dulca – Babos, Hercegfalvi (Lászka), Dubecz, Füzi, Németh N. – Faragó (Buzás), Borgulya (Batrinu). Ez volt amúgy az a gól, amit felidéztünk Norbival a Vasas meccs utáni idei interjúnkban, s ő meg is lepődött rendesen, hogy erre még valakik emlékeznek itt Kispesten. Hát persze, hogy emlékszünk, Norbi. Ekkortól datálódott az a babonánk, hogy Zete elleni hazaira éveken át csak Faterral mentünk kettesben, s ez rendre győzelmet jelentett a csapatnak. A legjelentősebb ilyen sikerről majd két epizód múlva értekezünk!

A tavasz többi része aztán különösebb izgalom nélkül, jobbára szürke, brusztolósabb játékkal telt, de az látszott, hogy Döme keze alatt alakul valamiféle csapatféleség, volt tervszerűség, volt taktika, elképzelés, ha játék annyira nem is… Nekem emlékezetes maradt a Sopron elleni hazai, ahol egyik egyetemi, a foci iránt nem különösebben, ám a kispesti lelátói hangulat iránt azért érdeklődő Gergő barátom kísért el minket (Tesómmal voltam kinn amúgy), és némileg megütközve, de vigyorogva szembesült az akkori állapotokkal: a tribünön a székünk alatt egy eltávozott galamb teteme feküdt édesdeden. Sajnos annak az estének nem ő volt az egyetlen áldozata. Miután az akkor taktikánk szerint rommá locsolt gyepű, így kegyetlenül csúszós Bozsik centerpályáján Sasu menetrendszerintijével 1:0-ra levertük a Sopront, ahol szintén új és fiatal edző, Simon Tibor dolgozott, mi hazaindultunk, hogy fitten várjuk a hétfőn induló „Magyarország természet- és társadalomföldrajza” összevont 1 hetes terepgyakorlatot a Dunántúlon. Másnap reggel jött a hír a Mammut-beli purpárléról és az ex-Fradi kedvenc kómába eséséről, melyet napokon belül a gyászhír is követett. Szomorú dolog ez, hogy erről a meccsünkről ennek kell eszembe jutnia. Simon a tisztelettel utálható Fradi-játékosok prototípusa volt, ha értitek, mire gondolok. Még egy ’90-es évekbeli meghatározó játékos távozott idő előtt… A következő szerdán, hétközi meccsen Fehérvárott nyertünk, míg én az egyetemi csoporttal ép Csopaki szállásunkra buszoztam vissza, Batrinu és a régóta néma Kovács Béla találtak be, masszív kettős, mit mondjak.

A csapat végül alsóházi helyet érően végzett, így a vigaszági rájátszás jutott nekünk, ahol viszont Döme régen látott magasságig vitte a team-et, 7. helyre, azaz az alsóház „trónjára” (3 döntetlennel és 2 győzelemmel, veretlenül). Torghelle itt szárnyalt: 4 gólt hozott össze. Ekkor került sor a Haladás elleni hazai 1-1-re (gól természetesen by Sanyika), mikor is a spórolós klubvezetés nem kapcsolta fel a reflektorokat a kezdődő szürkület ellenére, az utolsó 5 percre, bár, május 18-án ez azért nem volt oly’ vészes sötétség egy verőfényes nap végén. Nem így gondolta ezt Szentes Lassard ezredes, a vasiak vezetőedzője, aki az utolsó percekben az oldalvonalnál hisztizett, a csapatát majdhogynem leparancsolva, a meccs végén pedig óvást emlegetett, mondván, Flavio Pimnek farkasvaksága van, nem lát a szürkületben. Nos, visszaemlékezve a látási viszonyok bőven elviselhetőek voltak, Pim sem mozgott nyeretlen kétévesként a füvön, így bár valahol jogos volt Szentes siráma, a helyzet azért egyfelől nem volt tragikus, másrészt a stílus, ahogy ezt elővezette, hát hagyott némi kívánnivalót maga után. Annál az interjúrészletnél a meccs végén, mikor elhangzott a következő párbeszéd, konkrétan lefordultam a vizsgatételeim fölül a TV-képernyő előtt (Riporter: „Úgy hallom óvni fognak, ez tényleg elképzelhető?” Szentes: “Igen, óvni fogunk”. Riporter: „Milyen indokkal?” Szentes: „ööö… ezt még nem tudom. Beszélnem kell a klubvezetéssel”. Flegma grimasz, szereplők el, függöny…)

Ahogy írtam, TV-szurkerré avanzsáltam e hetekben, vizsgaidőszak tombolóban, a csapat focija nehezen nézhető, ismét megfáradóban voltam. Annyira persze nem, hogy az idényzáráskor ne legyek a helyszínen Öccsel, meg 1-1 sörrel a kézben. A már kiesett Vasast fogadtuk, akik Bükszegi góljával vezettek a szünetben, és bár Milán 11-est is fogott, nem állt jól a szénánk. Közben az angyalföldiek hihetetlen mennyiségű szitkot gyűjtöttek be a lelátóról. A kiesett riválison gúnyolódó, hőzöngő korzós tömeget nézve azon gondolkodtam: fasza itt kárörömködni, de vigyázni kéne ezzel: mi is bármikor ilyen helyzetbe kerülhetünk, ingatag anyagi helyzetű fővárosi klubként… Azt hiszem, a próféta beszélt belőlem… A második félidőben a kritikán aluli talajú pályán aztán fölpörgött a 1000 néző előtti szolid hangulatban a csapat: előbb Sasu köszönt be kétszer majd futott ki mindkét alkalommal a vendégkispadhoz, melyen Katalinic, K. Malac és Kiss „MiniMenotti” László után abban az évben már a 4. tréner üldögélt, a kispesten áldott emlékezetű Tornyi. Az edző által anno látványosan mellőzött Sasu mezét felhúzva az Ez a Sasu, Tornyi!” felirattal kedveskedett Barnának, aki a csatolt videón a maga utánozhatatlan stílusában reagálja le mindezt. A találkozó végén Döme beküldte Lázárt is, az ex-Stadleres semmirekellő kapcsán egyszerűen nem értem, hogy kaphatott itt szerelést.

 

A végén aztán kapunyitás, szurkolói berohanás (persze hol volt ez a roham mondjuk az 1991. májusihoz képest…), mi mezhez nem jutottunk, de hazavittem egy kirúgott földlabdát, amit az ablakomba otthon kiültettem egy kis cserépébe. A fűcsomó szépen fejlődött, főleg győzelmeink idején volt friss zöld színe… Majd pont 1 év múlva, 2003 májusának végére fogta magát és kirohadt… félelmetes egybeesés a következő epizódunkban taglalt borzalmakkal. Az idényt egy gyors vizittel zártuk az Intertotó kupában, itthon 1:0-s vereség, Vilniusban 0:0 a Zalgiris ellen, és viszontlátásra. Nemzetközi porondnak is, a szezonnak is.

Az idény alapcsapata, kb.
Tóth J. (Udvarácz) – Balint (Babos), Lőrinc, Téger (Dulca), Aranyos (Batrinu)- Németh N., Piroska (Füzi K., Kovács B.), Dubecz, Pintér Z. – Sasu, Faragó.

A védelemben előfordult még Müller Krisztián, főként Glázer és szegény Pasics, jellemzően Szurgent alatt. Pandúrral Döme és Glázer is kísérletezett. Szekeres az őszi szezonban kapott több lehetőséget. Középpályán epizódszerepekben jeleskedett Lipták, és tavasszal Lászka, ősszel a kezdőbe igazolt Gonçalves nem váltotta meg világot Kispesten. Buzást csak tavasszal alkalmaztunk Marcaliból visszahozva néhány perc erejéig, ezt én máig nagy pazarlásnak érzem! Lázárt, ahogy írom, máig nem értem. A csatársorban Kiss Péter szerencsére csak 1-2 meccsre lett beprotezsálva családilag, Borgulya egerszegi duplázása idején került be ősszel egy rövid időre – ő már nem volt a régi. Alex szánalmaskodása néhány hétig tartott csupán, Torghelle viszont egész szépet robbantott a tavasz végén, kitörve végre a „ki ez a szerencsétlen” szidalmak bűvköréből. Hercegfalvi ősszel és tavasszal is jellemzően cserejátékos volt, élve a rehabilitált arcok békés bohócliger életét.

Hát, felejthető egy szezon lett a 2001-02-es. Egy remek kis csapatot sikerült megbuherálni 2001 nyarán, s mire az őszi edzőváltás munkája realizálódott és Glázer keze alatt formálódni látszott az Udvarácz-Lőrinc-Piroska-Sasu tengely, ment is az edző, s ment a középpálya agya. Döme megint kezdhetett építkezni, erősítés címén közepes tucat-kiegészítőemberekkel megáldva, de a rájátszásra csak beért a munkája, hogy aztán, mint majd látjuk, ő se folytathassa.

Játékosaink közül Piroska zseniális őszt futott, hogy utána Újpesten süljön be a mindig is nagy elvárásokkal bíró lila tábor előtt. Sasu végérvényesen „a 2000-res évek Kispest-csatárává” avanzsált, fontos és szép góljait mindig a legszükségesebb pillanatokban szállítva, bár, tegyük hozzá, amikor épp nem volt kedve játszani, hát, rendesen őszítette a lelátó népét. A fiatalok közül tavaszra az ősszel hanyagolt Németh Norbi és Torghelle szépen berobbant a kispesti szurkolói tudatba, akkor nem hittük volna, hogy kettejük következő, egyidejű Bozsikbeli fellépésére 9 évet kell majd várni… Ide sorolható a stabil szűrővé érő Pinyő is. Csalódások is voltak sajna szépszerével, Kovács Béla továbbra sem tudta hozni a kulcsszerepet, amire képességei alapján predesztinálva lehetett volna, Gonçalves mintha itt sem lett volna, Aranyos vállalható fél év után el is menekült, Alex gólok helyett a blőd sztorikat szállította inkább.

Véget ért hát egy újabb kijózanító idény, mikor is a 2000 nyarán egy rövid időre felsejlő profi körítés már a homályba veszett, a 2001 tavaszi ígéretes csapat szisztematikusan kezdett leépülni, és a reményteljes erős közép- illetve kvázi élcsapati státuszból ismét kiesés ellen harcoló klubbá váltunk 2002 tavaszi hónapjaira. És bizony a neheze még csak most jön, ugyanis bebizonyosodott, hogy nem ez az év kisiklás, hanem a 2000-2001-es szezon volt a nagy véletlen, mert a lejtőn csak megálltunk egy rövid időre, de tán csak azért, hogy újult erővel rohanhassunk a végzetünkbe, melynek kapuján a 2003. május felirat csüng egy ütött-kopott réztáblán. A következő epizódban alámerülünk e mocsarakba.
 

A Baráti Kör kiadványa idén lesz 18 éves, ennek örömére megosztjuk veletek

Akik már lájkolták a blog Facebook-csoportját, azok tegnap találkozhattak vele az oldalunkon, de akik még nem, azok kedvéért itt is közzétesszük az anyagot. Ami anyag pedig nem más, mint a Kispest-Honvéd Baráti Kör ünnepi kiadványa 1994-ből. Vélhetően mindenkinek megvan, vagy legalább megvolt, ám ha mégis valami módon elkallódott otthon, akkor nálunk újra fel lehet lapozni, emlékezni a fényes közelmúltra.

 

A dokumentum kezelése: az alul található gombok közül az elsővel tudjátok teljes képernyősre kitenni, a harmadikkal pedig letölteni. A többiről feltételezzük, hogy értelemszerű, így nincs más hátra, mint jó böngészgetést és emlékezést kívánni. (Sajnos a minősége kicsit gyenge, ezen próbálunk majd még javítani.)

Próbázók: első eresztés

Ismét tél, ismét alapozás és mi ismét jelentkezünk az utánamegyünk a próbázóknak, vagy legalább próbálunk utánamenni című sorozatunkkal. Magyarország és az NB1 szerencsétlen történelmi fejlődésének következtében messze került a világfutball húsosfazékjától, így nekünk sokszor csak a kutyáknak odavetett koloncok mócsingjai maradnak, esetleg egy jó Florin Batrinu.

Néha azonban mázlink van, és sikerül megszerezni egy-egy olyan játékost, aki vagy már eleve jó, vagy benne van a lehetőség, hogy felépítsük. Warzychát anno kész és bizonyított futballistaként hoztuk el Pécsről, Abraham, Diego és Benjamin fiatalon érkezett, majd került tovább francia csapatokhoz, és az új kedvenc, Danilo is belelendült az elmúlt fél évben.

A klubhonlap, amely kínosan ügyel arra, hogy csak tényeket közöljön (így messze az egyik leghitelesebb hírforrás a liga csapatainak oldalai közül) ezúttal négy játékos nevét dobta be már napokkal ezelőtt, mint lehetséges próbázókat januárra. Posztunkban megpróbáljuk bemutatni, hogy mit érdemes tudni róluk.

Willam Jebor

A 21 éves libériai csatár jelenleg Egyiptomban, a legutóbbi bajnokságban 15. helyen záró gizai Tersana FC-ben játszik, bár erről a klub angol nyelvű Wikipedia-oldala mélyen hallgat. A klubhonlap szerint Egyiptom előtt Szíriában játszott, de erre nem találtunk sehol bizonyítékot, viszont az kiderült a Facebook-adatlapjáról, hogy a futball mellett üzleti tanulmányokat folytat az A.M.E. nevű egyetemen.

Az arab világon országain kívül eddig még nem szerepelt más, európai csapatban, így a fransfermarkt.de oldal is csak annyit tud mondani róla, hogy középcsatár és egyszeres libériai válogatott tavaly óta.

Szerencsénkre azonban aktív közösségi életet él az online térben, így egy általa feltöltött videóból kiderül, hogy gyors, jól fejel, és a labdát is nagyjából megtartja, valamint, hogy a gólöröme parádés.

Francis Doe

Szintén libériai és szintén csatár a 27 éves Francis Doe. Neki valamivel veretesebb játékosmúltja van, mint kollegájának, hiszen amellett, hogy nyolcszoros válogatott (két góllal), szerepelt még Amerikában az MLS-ben, valamint Görögországban, az Atromitosz csapatában is, mielőtt szintén Egyiptomba szerződött volna.

Ami viszont nála érdekesebb, hogy személyes, valamint a libériai válogatott Wikipedia-oldala szerint is Malajziába igazolt a közelmúltban. Sajnos a Terengganu FA néven futó egyesületnek nem találtuk meg a honlapját, de egy maláj nyelvű szurkoló oldal webes fordítását átbogarászva úgy tűnik: igazuk van.

Kíváncsian várjuk, megjelenik-e a beharangozott próbajátékán a Bozsik-stadionban.

Jami Petteri Puustinen

A 189 centi magas finn csatár 1987. január 9-én született, tehát épp a felkészülésünk kezdetekor fogja ünnepelni 25. születésnapját. Szülővárosa, Espoo csapatában nevelkedett, majd 2003-ban a Manchester Unitedhez került, igaz, az jelenleg nem egyértelmű, hogy az angol csapat akadémiájára, vagy csak simán az egyik ificsapatához. 2006-ban visszaigazolt Finnországba és azóta az FC Honka csapatában játszik, ahol 123 mérkőzésen 38 gólt lőtt. Innen került be hazája U21-es válogatottjába is.

Az FC Honka ugyan nem a finn labdarúgás zászlóshajója, Puustinen azonban mégis a 10-es mezszámot viselhette, ami azért még így sem rossz pedigré. Annak fényében pedig különösen nem, hogy az elmúlt években két bajnoki és három kupaezüstöt gyűjtöttek be.

Puustinenről amúgy található az egyik videómegosztón egy hosszabb összeállítás, amiből kiderül, inkább egy robosztus és darabos középcsatárról van szó, mintsem egy Danilóra hasonlító könnyed mozgású játékosról. Ha szerződtetnénk, alapjaiban kellene újragondolni a támadójátékunkat, még úgy is, hogy játéka leginkább Sanyika stílusához áll közelebb.

Stefan Pötzl

A 26 éves osztrák jobbszélsőről akár mondhatnánk is, hogy nem ismeretlen számunkra, hiszen tavaly júniusban már szerepelt nálunk próbajátékon, de mivel a meccset Ausztriában rendezték, így vélhetően kevesen láthattuk élőben. (Érdekesség, hogy a mérkőzést követően a szintén próbázó Tchamit és Kostolanit 3-3 évre leigazoltuk.)

Pötzl az elmúlt években az osztrák harmadosztályú SC Ostbahn XI-ben (Horváth Feri társaságában) és a vélhetően még alsóbb ligában szereplő FC Mistelbachban játszott. Korábban megfordult még az SV Horn és az SV Sweachat csapataiban is, de a harmadosztálynál egyszer sem jutott feljebb, hiába nevelkedett a valamivel azért ismertebb Austira Wiennél.

Róla ennyit találtunk, ami különösen annak fényében érdekes, hogy a Vietnámba kölcsönbe kerülő Abasst kellene pótolnia a jobbszélen.

Játék #2

Ahogy ígértük, hasítunk tovább a játékok terén is, rejtvénykedvelő olvasóink így izzíthatják Honvéd-emlékeken edzett agyukat, a második felvonás következik!

Ezúttal az alábbi fejtvény helyes kitöltését kérjük, s a szürke megfejtés kapcsán még ne örüljön senki, az igazi megoldás ezzel kapcsolatban kerül terítékre!

Kérdésünk tehát: a megfejtésként körvonalazódó játékos mikor játszotta egyetlen bajnoki találkozóját színeinkben, illetve ezt követően melyik magyar klubban futott be viszonylag hosszas karriert? A nevét, egy idényt és az ellenfelet, illetve a minket követő legfőbb klubját kérjük hát az arcnak- azaz most sem vádolhattok a kegyes kérdésfelvevő ódiumával.

Meghatározások:

Vízszintesek. 1) A valaha volt legnagyobb lengyel Honvéd-irányító. 2) A blogszerkesztőség kollektív kedvence a 2011-es naptári év Kispest-keretéből. 3) Korszakos középpályás a ’80-asokból, örökös bajnokunk. 4) 3.14. 5) 1994 nyarán hozott újvidéki magyar csatárunk vezetéknevének utolsó két betűje. 6) Gács ügyvezető keresztnevének első betűje. 7) Szeptemberben szerződtetett afróink közül a wannabe-Ronaldinho vezetékneve. 8) U21-es VB bronzos védőnk egyik beceneve. 9) Diego … Rodrigues, a “Büszkeségeink” táblánk egyik lakója.

Függőlegesek: 1) Klubtulajunk szurkolói körökben közszájon forgó, unofficial beceneve. 2) RobW blogger kedvenc brit sörtípusa (már említve volt egy posztban). 3) Bárányos alternatívájának igazolt délszláv származású irányítószerűség 2008 tavaszáról (Veledar). 4) 2009-es kupagyőzelmünk mezmárkája.

A győztes jutalma ezúttal az 1990-91-es bajnokságot gyakorlatilag eldöntő 1-1 az Üllőin, 90 perc, ezúttal is DVD-n, a végén a megposszanó zöld szurkolók “Meneküljetek” kórusával. Hát mi pedig menekültünk is, egészen a bajnoki címig!

Apropó megfejtés: Bocis kollega ha jól tudom még nem jelentkezett a múltkori győzelmi díjért, amennyiben érdekli a trófeája, dobjon e-mailt nekünk!