Az én Kispest-Honvéd – sztorim XII. 2001-2002.

Nehéz szülés volt, szorítottak a munkahelyi teendők és e blogon az egyéb cikkek, a hétvégi beszámolók kötelezettségei, meccsre le, meccsről haza, értékelés, beszámoló, beharangozó, interjúfordítások a külföldi aranylábúakkal… Jó, hogy ez az időszak most kissé szünetel. Szóval nehéz szülés volt ez a cikk, de itt van, megyünk tovább retro sorozatunkkal, visszarévedve ifjúkorunk legendás, vállalható, borzalmas vagy épp még borzalmasabb Kispestjeinek szezonjaiba és a kapcsolódó emlékekbe.

Továbbra is bátorítok mindenkit, hogy toljátok ti is a kommenteket a saját emlékekről, sztorikról, mert Veletek lesz teljes ez a sorozat! Mi csak a vázat adjuk, a puszta fenyőfát, amire a piros és fekete díszeket nektek kell felakasztani. Csapjunk hát a lovak közé – ezúttal 2001-02 felejthető idényével!

Több kommentelőnk is úgy fogalmazott legutóbbi fejezetünk kapcsán, hogy a 2001 tavaszi Kispest volt az utolsó igazán szerethető Honvédunk. Jómagam többé-kevésbé (inkább többé) egyetértek a jelzett véleménnyel, azzal a kitétellel: én még 3 ízben azért be tudtam zsongani totálisan a csapatért (a másodosztályú keresztes hadjáratunk során, Dolcetti első őszén, illetve a 2007-es naptári év egészében). [megjegyzés: a fejezetet még szeptemberben kezdtem el írni, 1 bekezdésig jutva, így most kiegészítem e részt annyival: 4 az a 3 tulajdonképpen, hisz az idei őszi csapat is rendesen melengette a szívem!] 2001 őszére tehát remeknek ígérkezett a felütés: kialakult egy stabil, meglepetés-győzelmekre bárki ellen képes csapatunk egy biztos gerinccel (Nota-Ploki-Téger-Lőrinc-Piri-kis Pinyő-Szabó Tibi-Faresz-Sasu), akik közül Nota és Szabó Tibor tán életük formáját futották. Hangulatos meccsek voltak a hátunk mögött, 5-6 éve nem látott skalpokkal – volt miért várni hát a folytatást. Más kérdés, hogy sajnos jó kispesti beidegződés szerint már az átigazolási időszakban kezdtek megremegni az eresztékek – igaz ezekre a többnyire kevéssé érezhető szeizmikus löketekre még kevesen kapták fel a fejüket.

Igazolásaink ugyanis…khm….meglehetősen fékezett habzásúra sikeredtek: a keret stagnált, sőt némileg romlott az előző szezonhoz képest. Távozott ugye Nota és Szabó Tibi – mit is írtunk róluk egy bekezdéssel feljebb? Életük formája? Persze hogy nem sikerül akkor a megtartásuk… Kispest-vezetés, szegény rokon effekt, én így szeretlek. Kovács Béla is elhúzott Izraelbe, ám a próbajáték besült – közben kiderült, hogy engedélyt kérni, na azt elfelejtett Konczéktól, le is került büntibe a tarcsicsapatba egy pár forduló erejéig. Kiesett tehát a bravúrkapus és a gárda agya, a helyi Totti meg a sarokba lett küldve. És távozott Plókai Attila. A Loki nehézbombázó hátvédjét 1991 nyarán igazoltuk át a Cívisvárosból, így pont 10 idényt húzott le nálunk s bár nem saját nevelés, bőven Honvéd-legendává érett a ’90-es évek szintjén. Bár sose volt az elsőszámú kedvencem, de mindig is bírtam sallangmentes performanszait, és belenőtt a Kispest-védelemről a fejemben élő képbe. Nagyon sajnáltam a távozását.

Mi lesz most a következő lépés? Nyilván igazolni kell. De kiket, honnan? Nos, az új figurákon végigfutva ezek között találjuk a szombathelyi brazil légiós-kontingens fekete ékkövét, Alex-et. Alex a Haliban, ha szoftosan is, de lövögette a gólokat, így az „adjunk neki egy esélyt” nem tűnt rossz ötletnek. Honfitársa, az irányító Fabrizio Gonçalves szabadrúgásai mellett azzal is kitűnt a Lombard Tatabánya első osztályból szépen kizúgó csapatából, hogy a jellemzően old-timer alakulat fiatalabb tagjai közé tartozott cirka 25 évet mutató pedigréjével. A Fradi által tőlünk elsíbolt Szabó Tibi pótlására lett kiszemelve és papíron jó ötletnek tűnt. Mint később kiderül, a papír sok mindent elbír a való élet nem…

Aranyos Imre “vénségére” tért haza, saját nevelésű hátvédünk / védekezőközéppályásunk / balszélsőnk, a Vácnál és a Vasasnál töltött eredményes (bajnoki érmekben – arany, ezüst, bronz egyaránt-) évek után az omlófélben lévő, inkább Dubravko Zilic-ekre és Anonam Oroskó-kra építkező, horvát edzőben (Ivan Katalinic) bízó Vasast hagyva hátra. Szintén a nagy visszatérők címkéje kasíroztatott fel Borgulya mezére. A népszerű Borgi másfél év szünet és Dunakeszi bohóckodás után libbent vissza Kispestre – ám korábbi kezdőék-szerepköre a jelenlegi Sasu-Faresz duó és a mögéjük kalibrált Alex mellett már enyhén szólva nem volt garantálható. No és érkezett a hatalmas bravúrok mellett a novemberi napokat idéző szürkeségű teljesítményekre is képes ex-Békéscsaba és ex-Fradi hálóőr, Udvarácz Milán a South Melbourne-i kalandja után térve vissza az NB1-be. Összességében úgy tűnt: a keret egy helyben topog, vagy ha a kezünket a szívünkre tesszük, gyengült is, hiszen már bizonyított, nagy bohócliger rutinú arcok helyére érkeztek inkább lutri, vagy kiöregedő emberek. Érdekes idény lesz.

A rajt előtt az volt a kérdés: Szuri bá melyik arcát mutatja a csapat élén? A Tornyi menesztését követő óriási rájd köszön vissza vajon, vagy a 2000-2001-es szezon végi szenvelgés? Nos, a Hali elleni, szombathelyi idénydebüt halovány játékot, 1:0-s vereséget és Babos Ádám kiállítását hozta. Visszakerült a borzalmas Szekeres a védelembe, Piroska helyén Aranyos próbálkozott a balszélen, Faresz meg hátrajött irányítani (íííííí…..), így elöl a Sasu-Alex duó kezdett. Szurgent is érezhette a mellényúlást, így a második fordulóra már Tóth J.- Lipták, Lőrinc, Téger, Aranyos- Dubecz, Pintér Z., Gonçalves (Németh Norbert), Piroska- Sasu (Torghelle), Faragó (Borgulya) felállásban fogadtuk a Fradit. Alig másfél hónappal a zöldek legutóbbi vendégjátékát követően ismét a nagy ellenfél jön tehát a Bozsikba, a hazai idénynyitóra! Öcsémmel nagy lelkesen a szentély felé vettük az irányt, hogy a Határ úton aztán ne szálljunk villamosra, ugyanis gyülevész IX. kerületi hordák már megszállták a 42-es végállomását, s a 10 percenként indított kocsikat, olyan amplitúdót produkálva menet közben a szegény öreg UV-szerelvényeken, hogy az Europark előtti kanyarnál konkrétan úgy tűnt, megborul az S-Bahn. Jajj. Maradt a kigyaloglás, végig az Adyn, úgyhogy mire kiértünk a stadionhoz, még így is 3 órával a kezdés előtt, a büfé vagdaltas zsemléje (a pre-Holé időszaki vendéglátás kb. egyetlen vállalható harapnivalója) elég jól csúszott mindkettőnknek az akkor még étteremépület előtti füves placcon héderezve. A korzóra aztán felérve elfoglaltuk szokott helyünket, nagy örömünkre ismét az „Esernyős” szurker közelében, aki nívódíjas bejövetelt produkált. Az általában magát rommárekedt állapotig üvöltő arc ugyanis ezúttal Kazinczy szépkiejtési versenyen való indulást érően csengő hangon jelentkezett be a korzó törzsközönségének: „Uraim, szép jónapokat kívánok, hogy telt a nyári szünet, mit várhatunk az idénytől?” – semmi káromkodás, semmi üvöltés, sőt még 3 doboz Ászokot is hozott a bajtársaknak… Mire (ahogy Hanta mondaná) állandó jellegű tettestársa, aki búgó mély hangján szokott volt tercelni az Esernyős kollega szitokáradatai alá, lelkesen kérdezte: „Mi ez, dobozos sör?”, azért csak előbukkant Esernyős hősünk trademarkos énje a válaszban: „Nem, csapolt, bazmeg”. Csodás évkezdet.

Szerencsére a csapat is alájátszott ennek, és egy brusztolós első félidővel bizonyította a bajnokcsapattal való egyenrangúságát. A második 45 perc elején aztán Faragó ugratta ki Sasut, aki szokásos cselével alázta meg úgy Lipcseit, hogy a Fradi-ikon borostája összeállva zuhant a Bozsik füvére, a megposszanó barcikai hős nem is bírt magával és úgy felnyomta román csatárunkat, hogy arra még a Bohócliger Hentesek és Mészárosok Társasága igazgatótanácsának Molnár Monyóval, Nagy Sándorral, Urbán Floresszel és Erős Karcsival fémjelzett tagsága is elismerően bólintott volna. A bíró nem így tett, tizi, amelyet Faresz higgadtan gurított a Kukás hálójába. Ezt követően még egy jó 35 percnyi küzdés, jobbára védekezve, Gera begyűjt egy raklapnyi „szipus g..i” szidalmat a lelátóról, és vége. Szép győzelem, feledtetve a Hali elleni kisiklást.

Persze a telhetetlen szurker mindig előre néz, mi is a következő heti, Vasas elleni rangadót neveztük ki értékmérőnek, ami ténylegesen teljessé teheti a Fradimeccs behúzását. Rém gyenge mérkőzésen, borzalmas melegben aztán a második fővárosi rangadó is be lett söpörve, Faragó ismét betalált, + Szili egy öngóllal kedveskedett nekünk, mintegy jelezve, hogy neki szimpi a Kispest, évek múlva akár jönne is hozzánk… Szuri megint variált, Szeki ismét kezdett, a meccs végén pedig Tóth Józsi tett cukor nyilatkozatot a TV-nek:A mai meccs a szív és a küzdés diadala volt, hadd mondjam el itt mindenki beszél a Fradi-szívről, hát ma bebizonyítottuk, hogy igenis létezik Kispest-szív is!” Mit lehet ehhez hozzátenni?

A Győr elleni, következő hazait tehát jó formában vártuk, legalábbis így tűnt. A Vargazoli által vezetett ETO egész tavasszal tán 1 meccset nyert, az új szezonban pedig semmit. Kit verjünk agyon, ha nem őket? Én épp erdélyi utam előtt álltam az újdonsült egyetemi barátokkal, de erre a meccsre még volt időm kimenni, 1 nappal a start előtt. Hát, kár volt. Mint ahogy kár volt Öcsi bácsit is kihozni. A sajnos szemmel láthatóan is rohamosan romló állapotú Száguldó Őrnagyot ápolója kísérte be elvégezni kezdőrúgást, Fater csinált is 1-2 fotót az esetről. Aztán eltette a gépet, mert ami utána jött, azt inkább ne is lássuk. 6-1-re nyertek a zöld-fehérek, szánalmasan játszottunk, és akkor most ne is gondoljunk semmi rosszra… 3 nappal később a Székelykő lábánál megbúvó Torockón a Mézeslyuk nevű műintézményben így különösen csúszott a szilvapálinka a Csík sör mellé, hogy mielőtt feledjem a kínos kudarcot.

A következő hetekben aztán a csapat szétesett, mint a kánikulában sokat szűrő Budovinszky a nyíregyházi lelátón. Levert minket az MTK és a Zete is, majd Újpesten rohant bele szegény Szuri bával az élen a gárda a méretes lila késbe. 2-7, szétzilált védelem, nulla középpálya. Hol van már a tavaszi menetelés?

A klubvezetés is hasonlóan érezhetett, mert Szurgentnek megköszönték a beugrást és megindult a hajsza az új tréner után. Én közben bánatomban diákmunkára jelentkeztem a nyár utolsó traktusában egy egyetemi jóbarátomal, előbb az Orczy téri postán, utóbb a törökbálinti Schöllernél téve ki magam munkafasisztoid művezetők állandó üvöltözésének. Némelyik olyan orgánummal ordította le rendszeresen a szemöldökömet a helyéről, hogy az a korzón is elfért volna az ordenáré hang-imperátorok díszes társaságában… aztán az utolsó munkanap a fagyigyárban apokaliptikus hangulatot hozott. Már a műszak végén jártunk, szerencsésebb barátom a málnafagylaltok tesztelésére lett beosztva, míg én egy hipós vödörrel a kezemben próbáltam eliminálni egy 3 négyzetméteres kiömlött mogyorófagyi-tócsát, mikor sms-t kaptunk egy másik csoporttársunktól, hogy „kitört a III. világháború, bombázzák Amerikát”. Ismerve az arcot és hülyeségfaktorát,nem vettük túl komolyan az esetet, Aztán este 10kor a Határ úti Metro újság különkiadása már meggyőzött arról, hogy ez a 2011.09.11. mégis egy olyan nap lesz, amiről még sokan és sokáig beszélnek majd… Két nappal később a wekerlei félig Fradista féli Honvédos Doki barátomnál segédkeztem éppen a nagyfaterja sufniját rendbe tenni, mikor a nagypapa Népszavájából értesültem: a 3 napja menesztett Lajos bá helyett Glázer Róbert ül le a padunkra. (Jellemző, hogy 2011 szemptemberének vészterhes napjaiban is inkább a sporthíreket tartottam fontosabbnak…)

Glázer Robi…dikk. Hát őt meg honnan halásztuk elő? Őt anno Mészöly pályaedzőjeként ismertem meg a válogatottnál 1990-91-ben, majd beugróként (az arab világba lepattanó Szőke Szikla helyett) egy Norvégia elleni szombathelyi 0:0 alkalmával irányította is a nemzeti csapatot. Aztán talán Veszprémben meg Győrben tűnt fel, majd el… s az utóbbi években max NB2-es csapatoknál pörgött. Miért ő??? A válasz a Népszavás cikkből meglett: Konczékkal ápol régóta tartó baráti kapcsolatot. Remek. Mi lesz itt…

Glázer első meccsén a Sopron rögvest ki is osztott nekünk egy 3 gólban manifesztálódó parasztlengőt itthon, Robi bá nem is variált sokat Szuri alapcsapatán. A Szurgent utolsó meccsein a kezdőbe bekerülő, friss igazolás román Dorel Balint és a tartalékcsapati száműzetésből visszatérő Kovács Béla sem segítettek azonban sokat. A Szuri-féle hattyúdal során rendre szerepet kapó Vladimir Pasics viszont kikerült a keretből, sőt, Torghellével, Kozarekkel és Buzással együtt kettős játékengedéllyel leadták őket Marcaliba, hogy max megszorulás esetén számítunk rájuk, ad-hoc jelleggel. Közülük akkor egyedül Buzásért fájt a szívem. (Azóta persze mi minden történt…Sanyi beb*szta, Sanyi beb*aszta,Sanyi beb****sztaaaaa). A folytatásban egy fehérvári döntetlen és egy hazai iksz jött a mindig erős Dunaferr ellen, mi a szösz, feltámadunk?

Hát, ha nem is a tavaszi henger, de egy kisebb Glázeri diadalmenet azért beindult. Az MK-ban két erdélyi dugó (by Balint és Piroska) segedelmével búcsúztattuk a Zetét, majd jött a szombathelyi debüt visszavágója. E meccsre nem mentem ki, mert hagytam magam rábeszélni egy távoli ismerős szülinapi bulijára, ami borzalmas választás volt. A társaság gázos volt, a party vontatott, én meg kőkeményen megittam a levét udvariasságból nemet mondani képtelen személyiségemnek. Ugyanis faterom hívott a meccsről hazatérve, hogy 6-1-gyel küldtük haza Filipovicsékat. Piri kétszer köszönt be, egyszerűen szárnyalt a Glázer által kitalált új szerepkörében, az irányító posztján, feledtetve a nyáron e pozícióra igazolt Gonçalves nevét. Főként Sasuval értették meg egymást remekül, a kis nagybányai törp meccsenként 3-4 forintos (lej-es?) zsugával kínálta meg narcisztikus gólvágónkat – aki hol bevágta ezeket, hol nem, de legalább volt némi játékunk, ismét.

Annyira, hogy október 21.-én az Üllőin kb. esélyt nem adtunk Csank Fradijának. Az Udvarácz- Balint, Lőrinc,Téger, Müller- Babos (Füzi K), Pintér, Piroska (Lipták), Aranyos- Faragó (Hercegfalvi), Sasu összeállítású alakulat 2:0-ra nyert a zöldek otthonában, ezúttal fordított szereposztású gólokkal, hiszen Sasu nyesett be két gólpasszt az ihletett formát futó Piroska lábai elé. Az összeállítást böngészve láthatjuk ezeknek a heteknek minden történését: a kapuba bekerült Udvarácz, akiben Glázer bízott, és nem is teljesített rosszul a hálóőr… Néhány hete a doppingvétsége miatti eltiltását (és ezalatt klubunk általi kitartását) letöltő Hercegfalvi is álladó cserévé avanzsált Sasu és Faresz mögött. Tehette, Alex ugyanis már nem volt a keret tagja. A még Szuri alatt menesztett ébenfa gyöngyszem kirúgásának oka alacsony edzéslátogatási indexe, illetve a brászil skac erre adott indoka volt: saját bevallása szerint rendre rossz buszra szállt a Határ úton (154-es helyett tévedésből többször is a 66-os viszonylatra), így általában a soroksári gumigyárnál kötött ki a Bozsik helyett. Mondjuk a 42-es viliről valaki mesélhetett volna neki... Valljuk meg, a sztori és a magyarázat még Bohócliga-szinten is kiemelkedő alapmű.

Ismét remek forma, ismét tuti behúzandó hazai meccs jön, áldozati bárány a Vasas. Ivan Katalinic edző menesztve, Oroskóék menesztve, a fedélzeten Komjáti Malacka és egy rakat ifi a fakóból. Így például az azóta már ismerősen csengő, akkor még csak ízlelgetett nevek: Gyánó, Maróti, Zsolnai. Bizony, a Béci és a Zsolesz. Ezen a meccsen az eredménnyel, később pedig majd játékosainkként fájdítják a szívünket. Mi pedig görcsös, fantáziátlan szánalommal rukkolunk elő e hétközi förmedvényre, s 0:2 a vége, amit még két vereség követ (Győr, MTK), majd döntetlenek. Hullámzik a teljesítményünk, mint Sasu hangulata, de hirtelen Glázer beteszi Németh Norbit a balszélre, s az ő góljával elkapjuk itthon a lilákat (1:0), majd Sopronban egy 3:2-es vendégsikert prezentálva lehozzuk az idény utolsó igazán jó játékát. (Tán ezen a meccsen volt az emlékezetes affér Vincze Gábor és az egyik Kanyar-tag közt? A jobban értesültek majd segítsenek!). Góljainkon Piroska, Pintér és Sasu osztoznak, így jók az előjelek a szerdai MK-találkozóra, szintén a Matáv ellen, szintén Sopronban. Hát ez már nem sült el jól: Faragó gólja csak szépségtapaszt jelentett a benyelt 3 hűségvárosi gombócra. S bár otthon még Sasu-sziporkákkal leverjük a Vidit (3:0), a szezon végre a kezdő tizenegyet már össze-vissza variáló, pl. „megPandúrosító” Glázer fonalat veszt: a Dunaferrtől egy négyest kapunk. Jól jön a szünet.

Nem úgy az átigazolási hírek. Újpesten edzőt menesztenek, és az ottani tulajoknak is tetszik a glázeri Kispest néha valóban élvezetes játéka. Elkérik hát Konczéktól a vezetőedzőt, s ha lúd, legyen kövér: Piroska is kell nekik (+ megszerzik a máig méltatlanul gyalázott Túliót, valamint a cseh Vagnert… jó kis igazolások, basszus.). Glázer elmondta, az Újpest neki nagy kihívás és a klubvezetés is régi jó barátaiból áll, kötelessége menni. Ennek mindenki a jó barátja? ElképesztőPiroskáért vérzett a szívem. Már a BEST OF ’90s részben is beválogattam őt a saját álomtizenegyembe, máig a kedvenc balszélsőim egyike Kispestről. Ezen az őszön meg egyszerűen csúcsformát ment, beérett, irányítóként is elkezdve varázsolgatni. Lehetett volna még benne kraft, ha ekkor nem engedjük el kölcsönbe, Kovács Attila meg egy év múlva nem küldi el oktalan módon…

Január elején aztán kiderült: Glázert az edzőként még többé-kevésbé zöldfülűnek (azóta zöld vérűnek is…) minősülő, romániai és csepeli kispadokon pallérozódó Détári Lajos, egykori legendás játékosunk, az utolsó magyar világválogatott váltja. Nekem –ezt már korábban is írtam- az első kedvenc játékosom a VILÁGON, igen a világon, Détári volt. Sajnos nálunk már nem láthattam játszani, de a válogatottban és az Eurosport olasz összefoglalóiban igen, és nekem ő volt a külföldre szakadt Honvédos IKON, aki ha méltó társakkal játszik együtt bármikor nívós bajnokságot vagy kupát nyerhetne… Aztán szembeköpve korábbi nyilatkozatait 1993-ban elkövette szememben a felségárulást, és azóta valahogy kiesett a kegyeimből és az érdeklődésemből… 2002 szürke januárjában azonban valahol mégis úgy éreztem, mostani ideszerződése, és újabb hangzatos nyilatkozatai („ha a Honvéd hív, menni kell”) talán új lapot nyithatnak „kapcsolatunkban” és Döme, ha összekapja ezt a kétes értékű keretet, akkor azt majd felfogom egy vezeklésnek.

Nos, ennek eléréshez nem volt könnyű dolga az egykori karmesternek. Piroska érvágás-szerű távozása mellett Aranyos is visszament a kiesés elől fejvesztve menekülő Vasasba, Gonçalves is eltűnt a keretből. Az első edzőmeccseken feltűnő arcok (így az utolsó bajnokcsapatunkból Árky, aki azóta a Lombard utazó vándorcirkusz oszlopos tagja volt, Kenesei Zozi és Lázár „Lecsó” Mátyás, akiknek akkoriban még csak albán kalandjaik miatt csengett gyanúsan a nevük, no meg Cipf Zoli újratöltve) nem egy bíztató tavasz képét festették elénk… Végül Dömével olasz edzőtáborba utazott a gárda, itt már a kerettel tartott a Balint mellé beérkező két új román reménység, a nagydarab középső védő Dulca és a se íze se bűze védekezőközép Batrinu is, ahogy a Fradi-nevelés Lászka Balázs is edzőszerkót ölthetett. Piroska, Aranyos, Gonçalves mínusz, Batrinu, Dulca, Lászka plusz. Nem hangzik valami délcegen. Ja, é el ne felejtsük: a Marcali büntetőszázadból edzőnk visszarendelte Torghelle Sanyit mert látott valamit a vörösesszőke, akkoriban még meglehetősen önbizalom-hiányos vadócban. Igaza lett…

A szezon az 3. alapszakaszi körbe érve kezdődött, azaz ismét szombathelyi vendégjáték következett. 3:2-es vereségünk alkalmával Döme a Tóth J.- Téger (Babos Á.), Batrinu, Dulca, Balint- Füzi (Torghelle), Lászka, Dubecz, Németh N., (Hercegfalvi)- Sasu, Faragó csapattal kezdett, és ez nem is rossz alakulat. Az”transzszilván” védelem mondjuk kissé lassú, de a csatársor, illetve a saját nevelésekkel megtámogatott középpálya azért vállalható. A 3:2-es vereség is, nyitányként. Nem úgy a folytatás. A Fradi következett otthon, s a Garami által átvett zöld-fehérek a Burgonya kiállításával súlyosbított, 5000 néző előtt zajló találkozón 4:0-ra aláztak meg minket, momentumunk sem igazán volt. A meccs elejét még otthon néztem, majd indulnom kellett az egyetemi felezőbulira: véget ért ugyanis az ötödik szemeszterünk is a tízből. Mire kiértem a budaörsi úti koleszba, a Fradi már kettővel ment, én meg végignézhettem a második félidei újabb két gólt és Gera showt, valamint a gólöröm közben a szurkolóink, így a korzón ülőfiatalabb gyerekek felé is nemi szervére mutogatva hőzöngő Lipcsei ámokfutását. Minek kellett ez, amikor már 4-gyel mentek, máig nem értem. A 0:4 rendesen megnyomott, mint ahogy az aznap este bevert 4 sör és 1 liter szamorodni, melytől az álmoskönyvek szerint e poszt szerzője sem tudott szomorodni. Nagyon nem… Végül sikerült megkoronázni az estét azzal, hogy a többiek rábeszélése ellenére csak odarikkantottam a tőlünk 50 méterre beszélgető tanszékvezető egyetemi tanárunknak, hogy „Jóóóóóesssssstét”, miközben 2 szoftosan bemákolt csoporttársam próbálta a WC-felé rángatni a korai ’90-es évekbeli klasszikus, Hóbortos hétvége c. film Bernie-jét idéző izomtónus-mentes testemet (a linkelt videón 1:38-tól látható az inkriminált mozgásformula). Szörnyű este volt, minden téren, valljuk meg.

A csapat és én is azonban lassan kihevertük a másnaposságot. A Vasas ellen egy fordulatos 3:3 jött a Fáy utcában majd egy súlyosabb vereség a Győrtől (nekem meg remegő kézzel kilötyögtetett vasárnapi húsleves, majd 2 hét absztinencia a felezőbuli után…kurva szamorodni), egy biztatóbb 0:0 a Hidegkutiban, majd végre az első tavaszi siker. A Zete jött a Bozsikba, Faterral ketten mentünk és Németh Norbi szép találatával nyögvenyelősen behúztuk a 3 pontot. A győzők névsora: Tóth – Lipták, Lőrinc, Dulca – Babos, Hercegfalvi (Lászka), Dubecz, Füzi, Németh N. – Faragó (Buzás), Borgulya (Batrinu). Ez volt amúgy az a gól, amit felidéztünk Norbival a Vasas meccs utáni idei interjúnkban, s ő meg is lepődött rendesen, hogy erre még valakik emlékeznek itt Kispesten. Hát persze, hogy emlékszünk, Norbi. Ekkortól datálódott az a babonánk, hogy Zete elleni hazaira éveken át csak Faterral mentünk kettesben, s ez rendre győzelmet jelentett a csapatnak. A legjelentősebb ilyen sikerről majd két epizód múlva értekezünk!

A tavasz többi része aztán különösebb izgalom nélkül, jobbára szürke, brusztolósabb játékkal telt, de az látszott, hogy Döme keze alatt alakul valamiféle csapatféleség, volt tervszerűség, volt taktika, elképzelés, ha játék annyira nem is… Nekem emlékezetes maradt a Sopron elleni hazai, ahol egyik egyetemi, a foci iránt nem különösebben, ám a kispesti lelátói hangulat iránt azért érdeklődő Gergő barátom kísért el minket (Tesómmal voltam kinn amúgy), és némileg megütközve, de vigyorogva szembesült az akkori állapotokkal: a tribünön a székünk alatt egy eltávozott galamb teteme feküdt édesdeden. Sajnos annak az estének nem ő volt az egyetlen áldozata. Miután az akkor taktikánk szerint rommá locsolt gyepű, így kegyetlenül csúszós Bozsik centerpályáján Sasu menetrendszerintijével 1:0-ra levertük a Sopront, ahol szintén új és fiatal edző, Simon Tibor dolgozott, mi hazaindultunk, hogy fitten várjuk a hétfőn induló „Magyarország természet- és társadalomföldrajza” összevont 1 hetes terepgyakorlatot a Dunántúlon. Másnap reggel jött a hír a Mammut-beli purpárléról és az ex-Fradi kedvenc kómába eséséről, melyet napokon belül a gyászhír is követett. Szomorú dolog ez, hogy erről a meccsünkről ennek kell eszembe jutnia. Simon a tisztelettel utálható Fradi-játékosok prototípusa volt, ha értitek, mire gondolok. Még egy ’90-es évekbeli meghatározó játékos távozott idő előtt… A következő szerdán, hétközi meccsen Fehérvárott nyertünk, míg én az egyetemi csoporttal ép Csopaki szállásunkra buszoztam vissza, Batrinu és a régóta néma Kovács Béla találtak be, masszív kettős, mit mondjak.

A csapat végül alsóházi helyet érően végzett, így a vigaszági rájátszás jutott nekünk, ahol viszont Döme régen látott magasságig vitte a team-et, 7. helyre, azaz az alsóház „trónjára” (3 döntetlennel és 2 győzelemmel, veretlenül). Torghelle itt szárnyalt: 4 gólt hozott össze. Ekkor került sor a Haladás elleni hazai 1-1-re (gól természetesen by Sanyika), mikor is a spórolós klubvezetés nem kapcsolta fel a reflektorokat a kezdődő szürkület ellenére, az utolsó 5 percre, bár, május 18-án ez azért nem volt oly’ vészes sötétség egy verőfényes nap végén. Nem így gondolta ezt Szentes Lassard ezredes, a vasiak vezetőedzője, aki az utolsó percekben az oldalvonalnál hisztizett, a csapatát majdhogynem leparancsolva, a meccs végén pedig óvást emlegetett, mondván, Flavio Pimnek farkasvaksága van, nem lát a szürkületben. Nos, visszaemlékezve a látási viszonyok bőven elviselhetőek voltak, Pim sem mozgott nyeretlen kétévesként a füvön, így bár valahol jogos volt Szentes siráma, a helyzet azért egyfelől nem volt tragikus, másrészt a stílus, ahogy ezt elővezette, hát hagyott némi kívánnivalót maga után. Annál az interjúrészletnél a meccs végén, mikor elhangzott a következő párbeszéd, konkrétan lefordultam a vizsgatételeim fölül a TV-képernyő előtt (Riporter: „Úgy hallom óvni fognak, ez tényleg elképzelhető?” Szentes: “Igen, óvni fogunk”. Riporter: „Milyen indokkal?” Szentes: „ööö… ezt még nem tudom. Beszélnem kell a klubvezetéssel”. Flegma grimasz, szereplők el, függöny…)

Ahogy írtam, TV-szurkerré avanzsáltam e hetekben, vizsgaidőszak tombolóban, a csapat focija nehezen nézhető, ismét megfáradóban voltam. Annyira persze nem, hogy az idényzáráskor ne legyek a helyszínen Öccsel, meg 1-1 sörrel a kézben. A már kiesett Vasast fogadtuk, akik Bükszegi góljával vezettek a szünetben, és bár Milán 11-est is fogott, nem állt jól a szénánk. Közben az angyalföldiek hihetetlen mennyiségű szitkot gyűjtöttek be a lelátóról. A kiesett riválison gúnyolódó, hőzöngő korzós tömeget nézve azon gondolkodtam: fasza itt kárörömködni, de vigyázni kéne ezzel: mi is bármikor ilyen helyzetbe kerülhetünk, ingatag anyagi helyzetű fővárosi klubként… Azt hiszem, a próféta beszélt belőlem… A második félidőben a kritikán aluli talajú pályán aztán fölpörgött a 1000 néző előtti szolid hangulatban a csapat: előbb Sasu köszönt be kétszer majd futott ki mindkét alkalommal a vendégkispadhoz, melyen Katalinic, K. Malac és Kiss „MiniMenotti” László után abban az évben már a 4. tréner üldögélt, a kispesten áldott emlékezetű Tornyi. Az edző által anno látványosan mellőzött Sasu mezét felhúzva az Ez a Sasu, Tornyi!” felirattal kedveskedett Barnának, aki a csatolt videón a maga utánozhatatlan stílusában reagálja le mindezt. A találkozó végén Döme beküldte Lázárt is, az ex-Stadleres semmirekellő kapcsán egyszerűen nem értem, hogy kaphatott itt szerelést.

 

A végén aztán kapunyitás, szurkolói berohanás (persze hol volt ez a roham mondjuk az 1991. májusihoz képest…), mi mezhez nem jutottunk, de hazavittem egy kirúgott földlabdát, amit az ablakomba otthon kiültettem egy kis cserépébe. A fűcsomó szépen fejlődött, főleg győzelmeink idején volt friss zöld színe… Majd pont 1 év múlva, 2003 májusának végére fogta magát és kirohadt… félelmetes egybeesés a következő epizódunkban taglalt borzalmakkal. Az idényt egy gyors vizittel zártuk az Intertotó kupában, itthon 1:0-s vereség, Vilniusban 0:0 a Zalgiris ellen, és viszontlátásra. Nemzetközi porondnak is, a szezonnak is.

Az idény alapcsapata, kb.
Tóth J. (Udvarácz) – Balint (Babos), Lőrinc, Téger (Dulca), Aranyos (Batrinu)- Németh N., Piroska (Füzi K., Kovács B.), Dubecz, Pintér Z. – Sasu, Faragó.

A védelemben előfordult még Müller Krisztián, főként Glázer és szegény Pasics, jellemzően Szurgent alatt. Pandúrral Döme és Glázer is kísérletezett. Szekeres az őszi szezonban kapott több lehetőséget. Középpályán epizódszerepekben jeleskedett Lipták, és tavasszal Lászka, ősszel a kezdőbe igazolt Gonçalves nem váltotta meg világot Kispesten. Buzást csak tavasszal alkalmaztunk Marcaliból visszahozva néhány perc erejéig, ezt én máig nagy pazarlásnak érzem! Lázárt, ahogy írom, máig nem értem. A csatársorban Kiss Péter szerencsére csak 1-2 meccsre lett beprotezsálva családilag, Borgulya egerszegi duplázása idején került be ősszel egy rövid időre – ő már nem volt a régi. Alex szánalmaskodása néhány hétig tartott csupán, Torghelle viszont egész szépet robbantott a tavasz végén, kitörve végre a „ki ez a szerencsétlen” szidalmak bűvköréből. Hercegfalvi ősszel és tavasszal is jellemzően cserejátékos volt, élve a rehabilitált arcok békés bohócliger életét.

Hát, felejthető egy szezon lett a 2001-02-es. Egy remek kis csapatot sikerült megbuherálni 2001 nyarán, s mire az őszi edzőváltás munkája realizálódott és Glázer keze alatt formálódni látszott az Udvarácz-Lőrinc-Piroska-Sasu tengely, ment is az edző, s ment a középpálya agya. Döme megint kezdhetett építkezni, erősítés címén közepes tucat-kiegészítőemberekkel megáldva, de a rájátszásra csak beért a munkája, hogy aztán, mint majd látjuk, ő se folytathassa.

Játékosaink közül Piroska zseniális őszt futott, hogy utána Újpesten süljön be a mindig is nagy elvárásokkal bíró lila tábor előtt. Sasu végérvényesen „a 2000-res évek Kispest-csatárává” avanzsált, fontos és szép góljait mindig a legszükségesebb pillanatokban szállítva, bár, tegyük hozzá, amikor épp nem volt kedve játszani, hát, rendesen őszítette a lelátó népét. A fiatalok közül tavaszra az ősszel hanyagolt Németh Norbi és Torghelle szépen berobbant a kispesti szurkolói tudatba, akkor nem hittük volna, hogy kettejük következő, egyidejű Bozsikbeli fellépésére 9 évet kell majd várni… Ide sorolható a stabil szűrővé érő Pinyő is. Csalódások is voltak sajna szépszerével, Kovács Béla továbbra sem tudta hozni a kulcsszerepet, amire képességei alapján predesztinálva lehetett volna, Gonçalves mintha itt sem lett volna, Aranyos vállalható fél év után el is menekült, Alex gólok helyett a blőd sztorikat szállította inkább.

Véget ért hát egy újabb kijózanító idény, mikor is a 2000 nyarán egy rövid időre felsejlő profi körítés már a homályba veszett, a 2001 tavaszi ígéretes csapat szisztematikusan kezdett leépülni, és a reményteljes erős közép- illetve kvázi élcsapati státuszból ismét kiesés ellen harcoló klubbá váltunk 2002 tavaszi hónapjaira. És bizony a neheze még csak most jön, ugyanis bebizonyosodott, hogy nem ez az év kisiklás, hanem a 2000-2001-es szezon volt a nagy véletlen, mert a lejtőn csak megálltunk egy rövid időre, de tán csak azért, hogy újult erővel rohanhassunk a végzetünkbe, melynek kapuján a 2003. május felirat csüng egy ütött-kopott réztáblán. A következő epizódban alámerülünk e mocsarakba.
 

A Baráti Kör kiadványa idén lesz 18 éves, ennek örömére megosztjuk veletek

Akik már lájkolták a blog Facebook-csoportját, azok tegnap találkozhattak vele az oldalunkon, de akik még nem, azok kedvéért itt is közzétesszük az anyagot. Ami anyag pedig nem más, mint a Kispest-Honvéd Baráti Kör ünnepi kiadványa 1994-ből. Vélhetően mindenkinek megvan, vagy legalább megvolt, ám ha mégis valami módon elkallódott otthon, akkor nálunk újra fel lehet lapozni, emlékezni a fényes közelmúltra.

 

A dokumentum kezelése: az alul található gombok közül az elsővel tudjátok teljes képernyősre kitenni, a harmadikkal pedig letölteni. A többiről feltételezzük, hogy értelemszerű, így nincs más hátra, mint jó böngészgetést és emlékezést kívánni. (Sajnos a minősége kicsit gyenge, ezen próbálunk majd még javítani.)

Próbázók: első eresztés

Ismét tél, ismét alapozás és mi ismét jelentkezünk az utánamegyünk a próbázóknak, vagy legalább próbálunk utánamenni című sorozatunkkal. Magyarország és az NB1 szerencsétlen történelmi fejlődésének következtében messze került a világfutball húsosfazékjától, így nekünk sokszor csak a kutyáknak odavetett koloncok mócsingjai maradnak, esetleg egy jó Florin Batrinu.

Néha azonban mázlink van, és sikerül megszerezni egy-egy olyan játékost, aki vagy már eleve jó, vagy benne van a lehetőség, hogy felépítsük. Warzychát anno kész és bizonyított futballistaként hoztuk el Pécsről, Abraham, Diego és Benjamin fiatalon érkezett, majd került tovább francia csapatokhoz, és az új kedvenc, Danilo is belelendült az elmúlt fél évben.

A klubhonlap, amely kínosan ügyel arra, hogy csak tényeket közöljön (így messze az egyik leghitelesebb hírforrás a liga csapatainak oldalai közül) ezúttal négy játékos nevét dobta be már napokkal ezelőtt, mint lehetséges próbázókat januárra. Posztunkban megpróbáljuk bemutatni, hogy mit érdemes tudni róluk.

Willam Jebor

A 21 éves libériai csatár jelenleg Egyiptomban, a legutóbbi bajnokságban 15. helyen záró gizai Tersana FC-ben játszik, bár erről a klub angol nyelvű Wikipedia-oldala mélyen hallgat. A klubhonlap szerint Egyiptom előtt Szíriában játszott, de erre nem találtunk sehol bizonyítékot, viszont az kiderült a Facebook-adatlapjáról, hogy a futball mellett üzleti tanulmányokat folytat az A.M.E. nevű egyetemen.

Az arab világon országain kívül eddig még nem szerepelt más, európai csapatban, így a fransfermarkt.de oldal is csak annyit tud mondani róla, hogy középcsatár és egyszeres libériai válogatott tavaly óta.

Szerencsénkre azonban aktív közösségi életet él az online térben, így egy általa feltöltött videóból kiderül, hogy gyors, jól fejel, és a labdát is nagyjából megtartja, valamint, hogy a gólöröme parádés.

Francis Doe

Szintén libériai és szintén csatár a 27 éves Francis Doe. Neki valamivel veretesebb játékosmúltja van, mint kollegájának, hiszen amellett, hogy nyolcszoros válogatott (két góllal), szerepelt még Amerikában az MLS-ben, valamint Görögországban, az Atromitosz csapatában is, mielőtt szintén Egyiptomba szerződött volna.

Ami viszont nála érdekesebb, hogy személyes, valamint a libériai válogatott Wikipedia-oldala szerint is Malajziába igazolt a közelmúltban. Sajnos a Terengganu FA néven futó egyesületnek nem találtuk meg a honlapját, de egy maláj nyelvű szurkoló oldal webes fordítását átbogarászva úgy tűnik: igazuk van.

Kíváncsian várjuk, megjelenik-e a beharangozott próbajátékán a Bozsik-stadionban.

Jami Petteri Puustinen

A 189 centi magas finn csatár 1987. január 9-én született, tehát épp a felkészülésünk kezdetekor fogja ünnepelni 25. születésnapját. Szülővárosa, Espoo csapatában nevelkedett, majd 2003-ban a Manchester Unitedhez került, igaz, az jelenleg nem egyértelmű, hogy az angol csapat akadémiájára, vagy csak simán az egyik ificsapatához. 2006-ban visszaigazolt Finnországba és azóta az FC Honka csapatában játszik, ahol 123 mérkőzésen 38 gólt lőtt. Innen került be hazája U21-es válogatottjába is.

Az FC Honka ugyan nem a finn labdarúgás zászlóshajója, Puustinen azonban mégis a 10-es mezszámot viselhette, ami azért még így sem rossz pedigré. Annak fényében pedig különösen nem, hogy az elmúlt években két bajnoki és három kupaezüstöt gyűjtöttek be.

Puustinenről amúgy található az egyik videómegosztón egy hosszabb összeállítás, amiből kiderül, inkább egy robosztus és darabos középcsatárról van szó, mintsem egy Danilóra hasonlító könnyed mozgású játékosról. Ha szerződtetnénk, alapjaiban kellene újragondolni a támadójátékunkat, még úgy is, hogy játéka leginkább Sanyika stílusához áll közelebb.

Stefan Pötzl

A 26 éves osztrák jobbszélsőről akár mondhatnánk is, hogy nem ismeretlen számunkra, hiszen tavaly júniusban már szerepelt nálunk próbajátékon, de mivel a meccset Ausztriában rendezték, így vélhetően kevesen láthattuk élőben. (Érdekesség, hogy a mérkőzést követően a szintén próbázó Tchamit és Kostolanit 3-3 évre leigazoltuk.)

Pötzl az elmúlt években az osztrák harmadosztályú SC Ostbahn XI-ben (Horváth Feri társaságában) és a vélhetően még alsóbb ligában szereplő FC Mistelbachban játszott. Korábban megfordult még az SV Horn és az SV Sweachat csapataiban is, de a harmadosztálynál egyszer sem jutott feljebb, hiába nevelkedett a valamivel azért ismertebb Austira Wiennél.

Róla ennyit találtunk, ami különösen annak fényében érdekes, hogy a Vietnámba kölcsönbe kerülő Abasst kellene pótolnia a jobbszélen.

Játék #2

Ahogy ígértük, hasítunk tovább a játékok terén is, rejtvénykedvelő olvasóink így izzíthatják Honvéd-emlékeken edzett agyukat, a második felvonás következik!

Ezúttal az alábbi fejtvény helyes kitöltését kérjük, s a szürke megfejtés kapcsán még ne örüljön senki, az igazi megoldás ezzel kapcsolatban kerül terítékre!

Kérdésünk tehát: a megfejtésként körvonalazódó játékos mikor játszotta egyetlen bajnoki találkozóját színeinkben, illetve ezt követően melyik magyar klubban futott be viszonylag hosszas karriert? A nevét, egy idényt és az ellenfelet, illetve a minket követő legfőbb klubját kérjük hát az arcnak- azaz most sem vádolhattok a kegyes kérdésfelvevő ódiumával.

Meghatározások:

Vízszintesek. 1) A valaha volt legnagyobb lengyel Honvéd-irányító. 2) A blogszerkesztőség kollektív kedvence a 2011-es naptári év Kispest-keretéből. 3) Korszakos középpályás a ’80-asokból, örökös bajnokunk. 4) 3.14. 5) 1994 nyarán hozott újvidéki magyar csatárunk vezetéknevének utolsó két betűje. 6) Gács ügyvezető keresztnevének első betűje. 7) Szeptemberben szerződtetett afróink közül a wannabe-Ronaldinho vezetékneve. 8) U21-es VB bronzos védőnk egyik beceneve. 9) Diego … Rodrigues, a “Büszkeségeink” táblánk egyik lakója.

Függőlegesek: 1) Klubtulajunk szurkolói körökben közszájon forgó, unofficial beceneve. 2) RobW blogger kedvenc brit sörtípusa (már említve volt egy posztban). 3) Bárányos alternatívájának igazolt délszláv származású irányítószerűség 2008 tavaszáról (Veledar). 4) 2009-es kupagyőzelmünk mezmárkája.

A győztes jutalma ezúttal az 1990-91-es bajnokságot gyakorlatilag eldöntő 1-1 az Üllőin, 90 perc, ezúttal is DVD-n, a végén a megposszanó zöld szurkolók “Meneküljetek” kórusával. Hát mi pedig menekültünk is, egészen a bajnoki címig!

Apropó megfejtés: Bocis kollega ha jól tudom még nem jelentkezett a múltkori győzelmi díjért, amennyiben érdekli a trófeája, dobjon e-mailt nekünk!

 

Újévek

Mielőtt tovább folytatjuk blogunk szürke hétköznapjait és a megszokott posztokat, mielőtt visszasüppedünk a Kárpát-medencei csapatok elleni edzőmeccs-dömpingről való beszámolók ismerős nyomvonalába, még egy utolsó extra poszt azért befigyel ma. Itt az új év, a régi már 2 napja elköszönt, mint Supkamester Zelenkától – azonban az évkezdő hangulat itt van, nem kicsit, nagyon is. Ma még a nap is úgy süt, olyan évkezdősen, kicsit reménykedőn a hátamra, ahogy ezt a posztot írom, hát nem lehet elmenni mellette szó nélkül, úgyhogy kicsit még révedezek, kicsit még felkészülök a 2012-es blogfeladatokra, most még csak melegítsünk. Mondhatni, Morales mester most küldte el Csábi Józsit hozzám a kapu mögötti füvesre, hogy RobW, pörgesd meg, 1-2 gyors sprint, mert mindjárt beállsz. Melegítsünk tehát 2012-re…

…és mi lehet jobb melegítés, mint az újévi hangulatok megidézése az elmúlt évtizedekből, persze vörös-fekete lencséjű 3D-s szemüvegen keresztül. Merthogy az olyanféle, kispestbe beleszédülő-zuhanó-szerető-forduló arcnak, mint amilyen én is vagyok, bizony a gondolatai nagy többsége e körül a téma körül forog, mármint a Honvéd körül, a csapat körül és legyen bármilyen ünnep, évforduló, jeles nap, az is valahogy ehhez kötődik. És ilyen újévi hangulatokból volt itt bőven gyerek- és ifjúkorom évei alatt.

1991. december 31.
A gombfocit már sokszor említettem e lapokon is, most is megkerülhetetlen, ha a gyerekkorról van szó. Boldogult süldőkorszakomban tesómmal és a baráti társasággal a gombláz tetőfokára hágott és szilveszter estéken rendre meg is rendeztük az évzáró “szuperválogatott” gálamérkőzéseinket is, amolyan “All Star” jelleggel. ’91 évzáró jeles eseményén is, mint mindig, 2 csapat állt fel, az én 10 és tesóm 10 csapatának egy-egy kezdőtizenegybe és cserejátékosokba sűrített krémje. Pár éve pakoltam otthon, akkor találtam meg egy irattartóban a régi gomb-annaleseink gyűjteményét, és ott a ’91-es All Star kezdőmet. Hát így festett: Szentmihályi (Ú. Dózsa)- Csábi, Cseh, Csepregi- Csehi, Szalma (Tatabánya), Illés (Haladás), Pisont, Kovács Ervin- Mosztovoj (Benfica), Juran (Benfica). És persze tudjuk, ez csak játék volt, messze a valódi élettől, na de akkor is 6 kispesti a kezdőben, + egy leendő játékosunk. Azért ez szép.

1995. január
Már olyan ütemben szivárogtak a baljós hírek sajna 1994 decemberének végén is, mint a Krémer korszakban a békéscsabai ántitálentumok a Bozsikba. Belga tulaj el, Komora vissza, kulcsjátékosok szerződése évvégén lejár, Imre bá nem akar ennyi delláért hosszabbítani velük, ők se velünk, inkább felhozunk egy adag ifit, Hungler, KovácsBéla, Kabát, ezek meg kik? Valahogy az egész tavasz olyan bizonytalannak tetszett, mit a tavasz, az egész jövő, utolsó évemet tapostam az általánosban, ami eleve egy nagy váltás, fél év és jön a gimi, erre a hátországom, a Kispest is a bizonytalanság felé fordul? Amikor a homályba vesző és számos ismeretlen tényezőt tartogató jövőt fürkészve pont a KHFC kéne hogy szállítsa nekem az optimizmust? Randa egy január volt ez, és a neheze még csak utána jött…minden téren.

1997. január
Hát itt már kezdtünk hozzászokni. Hogy nagycsapat, az csak voltunk, Hogy ide igazi sztár nem is nagyon igazol. Elment már Warzycha, elmenőben Piroska, Bárányost a Fradi üldözi, 1 éve nem igazoltunk normális játékost, az MK-győztes csapatba is csak egy kapust hoztunk Kabáról, meg az ősz közepén Plókai Misit. Vékony ez. Az első hét hírei is azok voltak, mire aztán 6.-a körül az egyik reggel az NS-ben olvasom, hogy jön 2 új arc valószínűleg, egy Farkas András az ESMTK-tól és egy jó Cipf Zoli Kabáról. És be kell valljam, örültem. Hogy legalább valakik jönnek. Aztán aznap megúsztam egy fizikafelelést, ami olyan tuti karó lett volna, hogy a 2009-es Siófok játékosállománya kötésben megtehetette volna több kilóval – valami elkezdődött a Honvédnál is, és nálam is, úgy éreztem.

Aztán lett egy szar tavaszunk, fizikából meg majdnem meghúztak.

 

2003. január
Újabb reményteljes január, újabb pofon. Én akkor már nagyon kivoltam – a 2002-es ősz kicsinált. Úgy éreztem, ideje felnőni, és hagyni ezt a meccsrejárást a francba – hiszen 1997 óta szívunk, mi a jó ebben, és idén még a kiesést sem ússzuk meg… aztán Kovács Attila elkezdett igazolni, jött egy kisebbfajta (Bohóc)Liga-válogatott, Hrutka, Zombori, Mracskó, én meg 6 héttel később csak kiindultam a Bozsikba, hogy Sasu bemaradonázott góljánál ugráljak a korzón.

2007 január
Néha, ha minden összejön, minden sötét és minden kilátástalan, akkor valahogy csak segít a Kispest.
Amikor minden oké, akkor szinte csak a pofonokat kapom a klubomtól, de ha nagy a gáz, mindig megrázzák magukat. 2007 telén nem volt rózsás a helyzetem. Egyre nehezedő meló, mellette fősuli, az is egyre keményedve a célhoz közelítve, mindez megfejelve némi szerelmi bonyodalmakkal – undorító egy január volt. Ami tartotta a lelket bennem, az a szépen épülgető csapat volt, ahova jöttek az itthon elismert nevek, egy Szmicsó, egy Szabó Tibi, majd hosszú évek után először a rádió is bemondta egy igazolásunkat, jön Bogdanovics a Lokitól, és ahogy ezt a hírt ontotta magából az autórádió, ahogy a lélekre nehezedő latyakos január kinnmaradt az ablakokon túl, a kocsi fűtése mellett a hír is melengette a lelkem, hogy ez végre egy jó év lehet…

MOST…
…most meg nem tudom mi lesz. Elég sok téren nagy a bizonytalanság körülöttem, ezt nem szeretem, és tessék, ilyenkor valahogy nem jön a jó Kispest-hír, úgy látszik nem olyan nagy a gond az én jövőmmel, mert ha az lenne, hát leigazolnánk a Koman Volit, de nem, itt csak az van, hogy Zeli megy, Sanyi és Dani is lehet, hogy lépnek, se a saját tavaszom, se a csapaté nem tudom milyen lesz, fogalmam sincs… A szilvesztert idén a főnökömnél töltöttem, főnök, ezt fura kimondani, mert fél éve a főnök csak ő, azelőtt 5 évig egy szobában toltuk, igazából többek is vagyunk mint mezei kollégák, már-már barátok. Szóval buli a “főnöknél”, elmentem, hát senkit nem ismertem, csak őt, jön az éjfél, Himnusz, majd kitalálják a vendégek, hogy értékeljünk mi is évet és mondjuk el a várakozásainkat 2012 felé. Gázul hangzik a dolog, de valahogy itt működött, szórakoztató volt hallgatni ezeket az arcokat, és akkor végül rám került a sor, hát nem is ismernek, mi a frászt mondjak, no majd valami általánosságot, csak rövid legyen, az is lett, aztán kérdik hogy mik az elvárásaim, és megint lózungolok, aztán pár másodperc csönd és valahogy azt mondtam, hogy jó lenne egy bronz a Honvéddal. És erre mindenki nevetett de valahogy nem kiröhögtek, hanem ebben valami kedves elismerés is volt mert a “főnöktől” tudják hogy én ilyen bekispestült figura vagyok, sőt az egyik vendég még tapsolt is, hát ez furcsa egy élmény volt.

* * *

Szóval ha vadidegen és antifutball emberek erre elismerően bólintottak, hát itt is felvállallom, hogy legyen egy jó bronz az idei fő célkitűzésem – a többit meg megtartom magamnak. És józan ésszel persze tudom, hogy e bronzra korlátos az esély, most úgy döntöttem, optimista leszek legalább egy pár napig. Úgyis olyan szépen süti a nap a monitort ahogy írom a posztot. Egy jó újévi napsütés. Legjobb.

Képforrás: tuz1.blog.nlcafe.hu

 

Meztörténet #2 – A tényleges sztori

A napokkal ezelőtti kis bevezetőnket követően a privát oldal után jöjjön a közösségi rész: némi áttekintés következik mezeink soráról. A poszt elsődlegesen az 1990 utáni állománnyal foglalkozik, a régebbi korszakokra inkább csak visszapillantunk, az elemezgetés a frissebb emlékekre korlátozódik.

Természetesen a kommentekben kíváncsian várjuk a véleményeiteket, hogy ki melyiket tartja máig ‘A MEZNEK“.

 

Mezeket vizsgálni, értékelgetni igazándiból a ’80-as évek óta érdemes hazai szinten – azt megelőzően az öltözék inkább kötelező elem, infrastrukturális háttér szerepkörben tündökölt csupán. A KAC időkben, gondolom, annak is örvendett a szegény agglomerációs kiscsapat vezetősége, ha össze tudta szedni a keretnek a 11+cserék számú piros-fekete kombinációjú öltözéket, design-olásról akkoriban max a hazai pesti nagycsapatok álmodhattak. Aztán az ’50-es években, Honvéddá avanzsálva ha nem is Real Madrid-mértékekkel, de megjelent a pénzmag az együttes mögött és mindez első igényes, jellegadó mezünket eredményezte, a máig legendás keresztcsíkos fehér szerkót, közepén a futó Honvéd rajzolatával terhelt címerrel. A’60-as, ’70-es években aztán a változatosság is megjelent, 1-2 idényenként került más és más kombinációjú, ám jobbára piros-fehér csíkos dressz a játékosokra. Sőt, az MK-sikert jegyző, Kispéter edző alatti alakulat piros-fekete csíkosban is gyakran futott ki a pályára…

A ’80as évek aranykorát a Puma tisztapiros hazai és tisztafehér vendég-, SKÁLA hirdetéssel díszített meze is máig emlékezetessé teszi. Ha a nemzetközi vintage-mezboltok kínálatában ez is megjelenne, gyanítom sok drukkertársunk robbanna rá az egérre és klikkolna a “kosárba” feliratra, kerül amibe kerül. Posztunk fókusza azonban mégis inkább recens témára irányul: én, aki a ’90-eseken focializálódtam, inkább tudok vekengeni az azóta a játékosainkon feszülő cuccokról, mint a korábbi kreációkról. A következőkben így is teszek.

Már többször említettem, hogy jómagam 1990 tavaszától váltam névleges szimpatizánsból igazi szurkolóvá Kispest téren, és 1990 őszétől már gondolataim nagy része a KLUB körül mozgott. Mez-ügyileg ebben a szezonban az egy évvel korábbi piros-fehér kombinációjú, szögletes számokkal operáló Hummel egy továbbfejlesztett változata volt a hivatalos dressz és mint az lenni szokott, az első könnyűzenei albummal/autóval/nővel stb. örök kedvenc maradt. Egyszerűségében rejlett a varázsa és persze a hozzá társított bajnoki menetelésben – azóta sem éltem át sajnos olyan magabiztos bajnokság-nyerést, az NB2-t leszámítva. Piros hazai, fehér vendég szerelés, obligát ‘KISPESTI ÁRUHÁZ’ így, ‘capsLock-kal’ hirdetés, finom, nem hivalkodó Hummel márkadíszítés a karon. Imádtam.

A következő szezon új klubnevet (KHFC) és új, profi vezetési stlust hozott a klub kormányánál. Jöttek Bálinték/De Vriesék, és velük az Adidas, aki bizony főmezként nem tucatdresszel szúrta ki a szemünket (mint pl. akkoriban a Vácnak, a Fradinak vagy a Békéscsabának, Lokinak). Nem a sima három nagy csíkos fölső és gatya kombó jött tehát, hanem egy remekbeszabott dressz (sajna a színárnyalatban ettől kissé elütő piros nadrág némileg rontott az összképen, de nem sokat). A váltómez már inkább átlagos volt, de amikor a fehér fölsőt a piros nadrággal kevertük, az a ritkasága és a Samp megcsapása miatt nálam szintén nagy etalon. Mindehhez remek mezreklám, kék FIAT felirat, szóval azt kell mondani, ez egy profi kollekció volt. Év végén mégis ment Adi Dasler egykori cége, és jött az angol Matchwinner.

Hát róluk én se azelőtt, se azóta nem hallottam, valaki egyszer mondta nekem hogy a Szigetországban azért ez egy respektált cég, mit mondjak, biztos. Nálunk 1 idényen át futott a vékonycsíkos, valahol a Milan ’60-as évekbeli, Gianni Riverás klasszikusára hajazó dressz, rajta a csöppnyi gyártó-logóval és az aranycsillagokkal körbeszórt, így giccsparádéba hajló KHFC címerrel. Hiába nyertünk vele nyögvenyelősen bajnoki címet, nekem valahogy ez sose volt nagy favorit.

Úgy fest a klubeveztésnek sem, hisz Diadorára váltottunk rövidesen, melynek első, 1993-94-es garintúrája már bőven vállalható volt. Mondjuk a fehér kontúrral kirajzolt, emberfejnyi címer kissé tán túl ütősre sikerült, de a gyártói embléma rendben van, jó a csík-vastagság is, és az év elején AXE, tavasszal pedig Gösser mezreklám is bíztatóan festett. A fekete csíkok mellé végre jól eltalált vörös árnyalat társult, szemben a messziről nagyon egybefolyó Matchwinnerrel, szóval ez egy profi szerkó volt a maga nemében. Hát még ami utána jött…

1994-95-re maradt a Diadora, ám új kollekcióval rukkolt ki a sportszergyártó és Kispest-szurkolásom legkirályabb mezét szállította le nekünk. A csíkokat megvastagították, és a vörös és fekete sávok közé vékony fehér választóvonalak kerültek. Mindehhez fehér gallér, rajta kis Gösseres badge-ek, a karon kis Diadora logócskák a piros sávban, továbbá fekete nadrág és zokni. És az akkoriban itthon egyáltalán nem bevett, klubszínidegen váltómez, a remek sárga megoldás! És egy Brocki-Hahn, Bánfi, Mátyus-Milinkovics,Forrai, Csehi T., Pisont, Illés-Sallói, Kovács Kálmán megjósolható kezdő az év elején.

Amikor a nyitányon rommá vertük a a bajnok Vácot a Bozsikban, úgy, hogy Csankék kb 20 perc elteltével kegyelemért könyörögtek a két fekete, hosszú hajú szűrőnk által dinamizált és Illés-Pisont kettőse által mozgatott középpályánk előtt esdekelve, ehhez a remek performanszhoz a csodás, erőt sugárzó, egyedi és gyönyörű kivitelezésű mez olyan szimfóniát varázsolt, hogy a meccs után mondtam is Öcsémnek, hogy ez a legjobb Honvéd amit valaha láttam. Annak a szezonnak bajnoki címmel kellett volna végződnie egy logikus világban, de a világ minden, csak nem logikus, félévkor megindult a sokéves lejtőn a klub, és nyáron szétszéledt a sikercsapat. A megújított, Piroskásított, Ghindásított, Wazychásított alakulatnak viszont maradt a Diadora, azzal a különbséggel, hogy az 1996 tavaszi kupagyőztes menetelésünkre a fekete gatyók és sportszárak mellé beérkezett a piros váltás. A frissítés jót tett a garnitúrának és a csapatot is felpörgethette, mert hiába ment el a kupadöntő előtt a lengyel agy Colombusba, a srácok behúzták a kupát a BVSC ellen. Az ünneplés, az eső és a rommáázott Diadora kollekció örök emlék, mint Plókai rémisztő piros textil bicajgatyája, miközben dobálja a levegőbe Török Petit.

Az MK-sikerrel megnövekvő ázsiónk és a Szendrei exDózsa-kapussal való kapcsolata a vezetésnek új mezszponzort hozott a ’96-’97-es idényre, a spanyol Jomá-t. A cég első hazai próbálkozása mi voltunk az NB1-ben, bár később Újpesten is feltűntek. A design maradt a vastag piros-fekete csíkos, ám a fehér válaszvonalak eltűntek. Jött helyette viszont a tipice Joma pikkelyes textúra, és a vastag fehér, Joma logókkal bőven meglocsolt díszsáv a karon. A nadrág-zokni kombó fekete volt, a váltómez fehér, piros díszfoszlányokkal. A mezen továbbra is Gösser, a csapat meg hozott egy halovány 7. helyes, és egy még haloványabb majdnem kiesős idényt. Utóbbi tavaszán már fehér fölső-fekete nadrág kombinációban toltuk leggyakrabban, a borzalmas “Mystery – Michael Jackson is ezt issza” energiaitallal mezreklámként.

Az ezt követő évek az amúgy jobb sorsra érdemes és alapvetően jó mezeket szállító UMBRO jegyében teltek. A cégtől sokat vártam és a koncepció (piros felső, fekete nadrág) nem is volt rossz, csak hát a megvalósítás… Mindezt a helyzetet az igénytelenül a mezekre kasserolt IBUSZ reklám sem segítette. Ugyan Komora érájának végén még volt egy elvetélt kísérlet az UMBRO-kalandon belül, a keresztcsíkos megoldással (jó igényesen üresen hagyva a mezreklámnak fenntartott fekete téglát a mez frontján), ám ez Váczi Zoli kispesti pályafutásához hasonlóan csak pár fordulót élt meg, pedig mindkettőben több volt.

Az igénytelenség korszakát aztán Konczék kispesti feltűnése, a stadion kifestése, a 10-es dressz visszavonultatása (Hail to Öcsi bácsi!) és a JAKO bedöcögése zárta. Jako…-morfondíroztam magamban- az meg mi? Újabb “igénykirály” névtelen mezgyártó? Nos nem lett igazam, max a névtelenséget tekintve. Hiába volt itthon ismeretlen focikörökben a cég, a Wilkinson mezreklámmal megtámogatott dresszkészletük, mind a 2 vendég (1-1 totál fekete és fehér), mind a hazai piros-fekete variáció, mely végre nem csíkos, de ennek ellenére ütős verzió lett, hát odacsapott. Az idény is, hisz nyögvenyelős kezdést egy szép tavaszi menetelés követett, melyhez a remek fölsők igényes körítést adtak. S bár a következő évekre a teljesítmény alászállt, a mezek színvonala nem. Ugyan a 2001-02-ben bejövő félcsíkos away mez megoldás és a tavaszi klasszik piros-fekete csíkos haza felső nem annyira jöttek be, a 2002-03-mas piros-fölső, fehér alsó, fekete zokni már nagyon is. Ki is estünk vele, de ahogy a múltkori bevezetőmben írtam, ez a mez már akkor is tetszett, és mivel ebből lett az első saját példány, máig nagy-nagy-nagy-nagy kedvenc!

A kiesést követő időszakban a főnixként feltámadó Kispestünk kb 2 hónap alatt építette újra magát hamvaiból, új címer, új keret, új mez. Az új, egyben a múltat tiszteletben tartó kezdethez a Diadora ideális megoldásnak tűnt, hisz egyrészt visszautalt a ’90-esek közepének sikerkorszakára, másrészt igen retróra vették a figurát. Az újra felvett Bp.Honvéd névhez az ’50-es éveket idéző hazai és a ’60-asok-’70-esek fordulóját idéző idegenbeli mez társult. Bár egyik se volt az az atomigényes megoldás (különösen a piros-fekete pizsamafelső), a címer is nyomtatva volt rájuk, nem pedig varrva, az anyag is pállós, semmint jól szellőző, funkcióját mégis betöltötte: megadta azt a külcsín-körítést, ami keretet teremtett, mégpedig méltó vizuális keretet a nagy Nb1B-s menetelésnek. A sztori folytatása aztán már felejtős. A mezekre is keveset szánó Pini még 1 évig játszatta az agyonmosott, már inkább rózsaszín-fekete keresztcsíkos fehér dresszben a csapatot, 2005 tavaszán már a Diadora leányvállalatát is behozva a képbe egy vállalhatatlan piros mezkreáció erejéig. (Meg kell említeni itt a Kanyar által a csapatnak a 2004-es MK-döntőre összedobott fekete, testhezállós ajándékmezt is, ami szép gesztus volt). Aztán jött a Macron.

Az itthon szintén viszonylag kevéssé kipróbált (ebből is látszik, mekkora mez-úttörők vagyunk) Macron összefonódott a Dolcetti-féle olasz focisuli emlékezetes őszével és felejthetőbb tavaszával. A se íze se bűze kerettel és játékkal terhelt 2006-os őszt követően pedig (hiába készült derék új mezekkel is a talján üzem) pár hónappal Aldo maestro távozása után a Macron is vette a kalapját és ádadta helyét a Diadora után egy újabb nagy visszatérőnek.

A dán Hummel ha lehet még nagyon comeback-er, mint az olasz cég, hisz utoljára bajnoki címet ünnepelhetünk dresszeikben 1991-ben. Nos, 2007 tavaszán fél év alatt szállították is az újabb trófeát, az MK-serleg képében. Remekül eltalált színárnyalatú csíkos hazai mezünk a fényes fehér nadrággal és az ezüst számokkal, a vendég fekete (Hemyngway trademarkos ötlete volt a fekete seregként az ellenfelet lelkileg is büntető öltözet), illetve az eleinte csak edzőpóló anyagban érkező, ám az MK-döntőre már mezként is elkészülő fehér változat mind-mind igényesek voltak és egy új korszak szellemével lengedeztették be a Bozsikot. Új tulaj, aki ad a külsőségekre is a stadion rendbetétele mellett, profi klubhoz profi díszletek és jelmezek dukálnak – örvendezhettünk. Aztán jött 2008 nyarán a Nike (előbb persze még a Hummel is megjátszotta a pirosgatyás mezvariálást), a bordósabb vörösével és vastagabb csíkozásával, no meg a jellegtelen fehér vendégszerkókkal. Némi felüdülést előbb a centenáriumi osztott mez, majd a Morales-év tiszta piros cucca hozott, ám megvételkor szembesültem vele, hogy “élőben” milyen tré is az a mez, mindenestere a téli focikra azért remek, mert bő mint Kris Bright melltérfogata és hosszú az ujja. Nike téren egyedül az idei ősz csíkosa hozott évek óta először elfogadató megoldást, kíváncsian várom, meddig marad ez a mez rajtunk.

Összegezve: voltak itt remek, jó és felejthető mezek is, vegyes az összkép. A nagy sikerekhez társult remekbeszabott jelmez (1990-91, 1994-1996, 2006-2008), vállalható megoldás (1994, 2003-04) és gyengébb eresztés is (1992-93, 2008-09). Máskor pedig 1-1 jól sikerült mez “mentett meg” idényeket, mint a ’96-os Joma vagy a Jako-ink 2000 és 2003 között, megint más esetekben a klub körüli nihil a dresszekben is manifesztálódott (1998-2000, 2004-2005). Kérdés mit hoz a jövő, de alapvető tanulság lehet a fenti eszmefuttatásból az: bár nem ez a döntő tényező egy klub életében, a profi működéshez elegáns tartozéknak minősül, ha a külsőségek is magas színvonalat sugároznak. Ez már nem egyszer nálunk is sikerült, legyen így még sokszor a jövőben is, hadd hordják olyan büszkén a drukkerek a mezeinket, mint ahogy én is teszem a mai napig is a kupagyőztes Hummel feketével, ami ráadásul kabalamezem volt éveken át. Most már elárulhatom, hogy én ezzel járultam hozzá a 2009-es Ábrahámos kupagyőzelemhez – ez volt rajtam ugyanis Győrben és ezért tudtam már indulás előtt is, hogy az esélytelenségünk ellenre megnyerjük majd a serleget.  

 Címkép:mommo.hu

Boldog Karácsonyt…

…kívánunk minden kedves olvasónknak, kommentelőnknek, Honvédosoknak és Kispestereknek, korzó-lakóknak és Kanyar-tagoknak, tribün-arcoknak és fotelszurkolóknak, egyszóval mindenkinek, akiket valaha is megérintett a főváros XIX. kerületének legendás klubja.

Az ünnepi szezon alatt mindenki pihenje ki magát, hogy kellően feltöltődve a bejgli- és töltöttkáposzta fejadagokból szerzett energiával veselkedjünk neki a hosszú január-február átvészelésének, hogy március másodikán erejünk teljében támogathassunk a csapatot a Fáy utcában. Halászlére tehát fel, s hogy ne unatkozzon senki a pihenőnapokon sem, hamarosan jelentkezünk ilyen és olyan posztokkal – szóval tartsatok velünk a szaloncukorfalatozás közepette is.

A csakblog szerkesztősége

Meztörténet #1 – A privát oldal.

Igen, ne szépítsük, az van, hogy a mezek mindig is érdekeltek, a jobbak elvarázsoltak, a gyengébbek elkeserítettek, de egyet nem tett egyik sem: hidegen sosem hagytak. A mez egy olyan körítés, mint az zenei albumoknál a borítók, a bookletek: nem a leglényegesebb alkotóelem, de ha egy jó műhöz szép külcsín dukál, az sokat dob az alapanyagon is, és bár fércműből nem csinál atom-alapművet, azért mégiscsak turbósítja az added value-t.

No hát, egy nagyobb lélegzetvételű poszttal is készülnék,a tárgykörben, ez még csak a bevezető, hogy aztán a napokban belecsapjunk a vörös paradicsomból és fekete paprikából (van ilyen, kérdezzék csak a paprikatermesztésre posszant chili- és jabanero-fan Doki barátomat) készülő lecsóba… de előtte egy kis bevezető arról, miért is fontos nekem a mez.

Mezekről már sokan írtak és sokat, a népsporton is van ennek a témának saját blogja. Akkor most hogy, miért, minek…? CSAK. Mert szeretem a témát, érdekel, és személyes nézőponttal átitatva a kérdést azért csak kijön egy poszt. Sőt, kettő.

Sokáig pedig nem volt mezem. Toltam a klasszik 1994 körüli kötött Kispest-sálban, és kész. Ennyi. Aztán 2003, kiesés, összeomlás (erről bővebben majd a visszaemlékező sorozat közelgő részében), és Öcsémtől megkaptam a saját nevemmel feliratozva a Wilkinsonos kiesőmezt… kétszeresen is azt hittem, hogy besírok az átadáskor… Igen, azt a mezt, csoda, hogy ezért az máig nagy kedvenc? Igen, csoda, és igen, érthető is. Ez a mezem amúgy már inkább rózsaszín, mint piros, megjárt velem sok-sok meccset és sok-sok pályát is, át lett izzadva ezerszer is, lőttem benne nagy gólt  is és bakot is.

Gigerli egy hombár vagyok, ezt mondogatják a barátok gyakran, amire én mindig felháborodok pedig igaz. Focipályán ez nagyon is kijön: szeretem ha peckes a dressz amiben nagy délcegen kivonulok a műfüvesre hétfőnként, az óbudai linóleumra szerdánként és az őrmezői műanyagra vasárnaponként. Aki emiatt egy paradicsommadárnak bélyegez, sajnos el kell ismerjem, van némi igaza, aki pedig vigyorogva azzal vádol hogy a speckó szerelésekkel a focitudás hiányát fedném el sajna az sem jár távol az igazságtól. De hát helyiérdekű Bojtorlaciként is lehet jókat játszani és az említett napokon ezzel nincs is gond.

Baráti foci, mez, oké. Mióta elhagytam az egyetemet és van saját kereset is, nyilván sűrűsödött azon alkalmak száma, mikor is új dzsörzé kerül a fogyasztói  kosárba. Szóval már van egy jó széles garnitúra – de a klubszíneit tekintve e mezeknek bizony kicsi a változatosság. Van egy, a 30 éves szülinapra kapott eredeti vintage Juve away 1995-ből még Danone hirdetéssel, ezt a  jóbarátoktól kaptam, a saját beszerzések viszont csak Kispesti fölsők. Kizárólag.

Hogy mi van e mögött azt nagyon nem kell részletezni, aki olvas minket, az úgyis tudja és látja a posztjaimból hogy végletesen bele vagyok makkanva a kispesti sorompó túloldalán lokalizálódó klubbaez egy örök szerelem. Örök, mert megélt már kríziseket, nehéz éveket de megcsalás sosem történt és a külföldön tartott barátnők felé is egyre ritkábban kacsintgatok az évek során, a legjobb mégiscsak a vörös-fekete ara által összedobott nagy mocskos wekerlei pincepörkölt!

No és persze ott van az az indokocska is, hogyha már gigerliskedünk, peckeskedünk a pályán, beöltözünk abba a remek mezkollekcióba, ha már egy fekete, márkában is stimmelő gatyát is megreszkírozunk a 2009-es kupagyőztes mez mellé, … és aztán a pályán vagy a jorky-ketrecben az első luft után esik le az ellenfélnek, hogy na, ez is edzések és gyakorlás helyett csak a tükör előtt álldogált otthon, na de itt a lényeg, hogy egy Bayern, vagy Juve mezben azért ez valódi égés, viszont az elmúlt évek alapján sajnos a Honvéd dresszemben ez már nem vált ki akkora közröhejt, játsszak akár egy panellakótelepi betonoson vagy a haverokkal valamelyik jorkykupán.

Szóval mez. Nem a dolgok veleje, de a sava-borsa mindenképp. Hamarosan jövünk a privát után a tényleges mezsztorival, elsődlegesen – szokásom szerint – az 1990 óta datálódó RW-időszakra koncentrálva de igyekszünk visszanézni a régebbi korokra is – a pontos napot még nem ígérem, mert zárás a melóban, ajándékvásárlás, miazmás, de igyekszünk.

Addig is mindenki porolja le a fogason lógó Gösseres/EPSON-os/AXE-os trikóját…

Fotók: comparestoreprices.co.uk és u-szeged.hu.

Ma van 85 éve, hogy elkezdtük halmozni a címeket

1926 telét írjuk, a korona nevű fizetőeszköz végnapjait, az új pénz, a pengő eljövetelét. Alig fél éve, hogy az osztrákok és a csehek után Magyarországon is bevezették a labdarúgásban a professzionalizmus intézményét, így próbálva megállítani a mind komolyabb méreteket öltő játékoskivándorlást.  A korábban amúgy is jelentősen főváros-centrikus magyar futballra az első komolyabb csapást az első világháborút lezáró békék mérték, aminek következtében egyrészt túlkinálat alakult ki a játákospiacon, másrészt egyre többen hallgattak a külföld hívószavára, és mentek el pénzért, nagyobb pénzért játszani. Az amatőrizmusnak, az álamatőr világnak leáldozóban volt, ha lépést akartunk tartani a többi nemzettel, akkor bizony nem maradt más út, mint a nyílt profizmus, a fizetett játékosok alkalmazása.

A döntés megszületett, az 1926/27-es bajnokságra már a korábbi amatőr liga tagjai által gründolt proficsapatok neveztek, először kiegészülve a vidéki városokkal. A profi első- és másodosztállyal párhuzamosan tisztán amatőr ligák is alakultak, valamint megváltoztatták a Magyar Kupa kírását, úgy, hogy oda csak amatőr egyesületek nevezhettek. A Kispesti AC is ekkor alapítja meg proficsapatát a Kispesti FC-t, hogy az jogfolytonosan, továbbra is tagja maradjon a mindenkori magyar bajnoki rendszer legfelsőbb osztályának, egészen 2003 nyaráig!

Korabeli csapatkép.
Balról jobbra: Weisz, Gulyás, Hungler III., Dudás, Ölvedy, Saguly, Fürstner, Szabó, Burger; (állók) Praszkó és Raix (ülők) [forrás: huszadikszázad.hu
]

Az MLSZ – és ebben a vonatkozásban azóta is őrzi a hagyományait – már akkor sem állt a helyzet magaslatán, ugyanis a Magyar Kupa szabályzatát menet közben írta át. Az első mérkőzéseken még a Kispest profijai is szerepelhettek, és győzték le a kiváló játékerőt képviselő Szolnokot (4-1), Törekvést (2-1) és a Debrecent (2-1). Aztán jött a módosítás, és a Fradit, valamint a III. kerületet immár az amatőrök küldik haza egy-egy jól irányzott 4-2-es eredménnyel, hogy a döntőben a BEAC-cal, a Budapesti Egyetemi Athletikai Clubbal találják szemben magukat.

A döntőt 1926. december 8-ára írták ki, semleges helyszínre, az MTK Hungária körúti pályájára. Csekély érdeklődés mellett a találkozó 1-1-es eldöntetlennel zárult, ami után megismételt mérkőzésre kötelezték a csapatokat, immár a Postás pályáján, a Tattersaalon (Lóverseny tér, a mai Népstadiontól északra fekvő terület). Az első meccs számunkra sajnos egy igen kellemetlen meglepetést is tartogatott, ugyanis Raix II. Károly, a csapat jobbfedezete (és a kétszeres válogatott Raix Gusztáv testvére) már az első félidő közepén lábát törte, és mivel ekkoriban még nem lehetett cserélni, tíz emberrel kellett folytatnunk a játékot. A BEAC-nak így is csak a 82. percben sikerült egyenlítenie, vagyis közel voltunk, nagyon közel.

1926.12.08. Kispest – BEAC 1-1

Kispest: Balla – Csesznák, Grolmusz (máshol: Grollmusz) – Raix II, Gregor, Marton – Balogh, Juhász, Jurácska (gól), Heckl, Mátéfi (máshol: Mátéffy)

A második találkozóra is maradtak izgalmak szép számmal. Mai szemmel talán egészen elképesztő lehet, hogy az – újfent – döntetlennel záruló 90 perc után nem a jól megszokott megismételt mérkőzés következett valahol egy újabb pályán, hanem háromszori hosszabbítás, egész addig, amíg valaki nem nyer. (A büntetőpárbajként ismert istenítélet ekkoriban még ismeretlen volt, de érdekességként megemlítjük, hogy a hetvenes évekbeli bevezetésekor épp a Honvéd játszotta az egyik első olyan nemzetközi kupamérkőzést, ahol élni kellett vele.)

Hamar vezetést szerzünk, de a 10. percre már 1-1 az állás, és ez is marad a rendes játékidő végéig. Következik az első, ekkor még 2×15 perces hosszabbítás. A 100. percben újra vezetünk, de a BEAC megint egyenlít. Újabb hosszabbítás, ezúttal 2×10 percben, viszont ezúttal gól nélkül. Figyelem, már 90+30+20, azaz 140 percnél járunk!

És akkor elérkezik a 156., amikoris – idézem a korabeli tudósítást -: “Az utolsó 10 perc első fele a BEAC-é, a 6. percben azonban Szántó megsérül, leáll, a KAC ekkor felnyomul, Hidassy a kapu előtt megállítja a labdát, Heckl rástartol és berúgja a győztes gólt (3:2). A hátralevő négy percet elszánt védekezéssel tölti el a KAC holtfáradt legénysége és közben igyekszik megőrizni az eredményt.(A hivatkozott forrás ugyan Heckl-t jelöli meg gólszerzőnek, mi mégis azt a Gregort tekintjük annak, akit a klubhonlap is említ. – szerk.)

Heroikus küzdelemben győztünk valószínűleg minden idők leghosszabbra nyúlt magyarországi tétmérkőzésén, először hódítva el országos jelentőségű serleget, hogy a későbbiekben ezt még további hattal, valamint 13 bajnoki címmel toldjuk meg – máig.

1926.12.19. Kispest – BEAC 3-2

Kispest: Balla – Csesznák, Grolmusz – Mádi, Gregor (gól, 156.p.), Marton – Borsos, Juhász (gól, 5.p.), Jurácska, Heckl, Mátéfi (gól, 100.p.)

~o~

Személyes megjegyzés. A kilencvenes évek elején, talán Esterházy Marci búcsúmérkőzésén lehetett, amikor az akkori klubvezetés mindenféle díjakat adott át a korábbi klublegendáknak, köztük az első kupagyőzelemből oroszlánrészt vállaló, és ekkor még élő Mádinak és Hektl Gyulának. Máig sajnálom, hogy gyerekként, hiába mutatott be nekik nagyapám, nem érthettem, nem foghattam fel mekkora legendák társaságában vagyok én, az aranyos, tejfölszőke kisgyerek. Amire viszont emlékszem, az a pillanat, amikor vonulnak le a kezdőkörből, miközben néhányezer szurkoló meghatódottan és szűnni nem akaróan tapsolja őket.

Ha valakinek véletlenül meglenne az a Kispest-Honvéd képes füzet (borítón Hamar Pilu az egyik arc), ami ezután jelent meg, és abból beszkennelné a képet, amin Mádiék vannak, azt mindenképp kitennénk. Sajnos hirtelen nem tudom az én példányom merre lehet. (Közben megtaláltam. Klikk a nagyobb képért. – szerk.)

(A teljes kiadványt hamarosan elérhetővé tesszük a Facebook-csoportunkban.)

Az épületasztalos zsenialitása – És azt tudtátok, hogy… II.

Az a baj, hogy Béla bizony nagyon népszerű,
Sok barátja van és ez nekem kínos, keserű.

GM49 – Bélát itt ne keressék (bővített verzió)

Béláról beszélni kell, mert Béla csak egy van, és Béla egy jelenség. A fürtök, amik csintalanul lebegtek a szélben, mikor Bélánk elfutott a szélen; az a finom, és a kapusokat őrületbe kergető stukkolás, amivel éppen csak alányúlt, hogy a labda pontosan, menetrendszerűen alakuljon át egy bődületes GÓÓÓL kiáltássá a részünkről. Béla mindenkié, de volt idő, amikor Béla a mi koronánk legszebb ékköve volt, pedig Durcik, Pisontok, Halmaik szegélyezték gyémántok formájában. Bokréta Kispest koronáján.

Nekünk Béla volt a Manchester Cantonája, az Arsenal Bergkampja, a Zágráb Proszinecskije, a Stuttgart Balakovja, a Siófok Olajosa. Nekünk Béla kellett, mert abba a csapatba illett Bélának játszania. Béla lábain nőttünk fel, tizenévesként úgy bambulva, ahogy manapság a női megfelelőit a körúton. Bééééla, Béééla, Bééééla – mantráztuk, majd felfedeztük, szótagra kijön a korábbi nóta, így hamarosan Illés Béla lett a legnagyobb király arra a néhány szép és boldog esztendőre, amit együtt tölthettünk el. (Gyermekkorom egyik legnagyobb kedvence, aki miatt képes voltam kihagyni a Honvéd-Újpestet Csepelen, mert éppen akkor játszotta búcsúmérkőzését a Hungárián.)

Béla később meghallott valami más hangot, elhagyott minket, újrakezdte, de bármit csinált, megmarad Bélakirálynak. Bár néha fújjoltuk, mert mesterhármast lőtt nekünk, hovatovább talán durvábbakat is mondtunk, de szívünk mélyén mindig megbocsátottunk neki, mert emlékeztünk rá, egy csodálatos Kispest köthető az itteni korszakához. Glória neked, Béla.

Néhány nappal ezelőtt kitettünk egy igazi hiánypótló videót, amin Béla is fel-feltűnik, miközben a Manchester szenved meg ellenünk. A videó elérte a célját, többen is ekkor láthattátok először a gólokat, és ugyan hang nélkül, de talán kicsit érezhettétek a stadion felejthetetlen hangulatát. Szerencsére a poszt másokat is megindított, és a remek Dortmund-blogger kollegát egyenesen újságarchívumának feltúrására, majd a kiválasztott darab beszkennelésére serkentette. Ezt fogjuk most megmutatni nektek.

Amit mindenképp tudni kell, mielőtt belevágnánk az anyagba:

  • Az 1993-94-es bajnokság végén járunk, ahol Davidovic mester vezetésével csak másodikak lettünk a Vác mögött, miközben Béla elhódította a gólkirályi címet.
  • Akkor még létezett a Labdarúgás c. lap, ami futott talán még Sport7 és Sport10 címekkel is, a Nemzeti Sport viszonylag rendszeres mellékleteként. (Ez a cikk is ott jelent meg.)
  • Béla eredeti szakmája épületasztalos!
  • Béla ekkor még úgy érezte, itthon már mindent elért, így egy igazi külföldi szerződésre vágyott.
  • Bélának állítása szerint nincs különösebb hobbija, ezzel szemben a képeken bowlingozik, billiárdozik és flipperezik.
  • Béla még sok sikert szeretne ekkor elérni a Kispesttel, de ebből csak a siker jön össze, már az MTK színeiben.

A bajnokság végén a sportlap megkérdezte az NB1-es csapatok öltözőit, hogy a játékosok nevezzék meg azt a három másik játékost, aki szerintük abban az évben a legjobb volt. Béla elképesztő fölénnyel, 603 pontot gyűjtve előzte meg a ferencvárosi Lipcsei Pétert (156) és a csabai (csoda)Szarvast (143).

Nem is húzzuk tovább, íme az anyag. (Nagyobb mérethez klikk a képekre.)


Bónuszba pedig egy igazi rajongói videó: