mert célunk csak egy van
Annyira előttem van
fotó: suntm tumblr / ripost
Kurva jók vagyunk, vagy kurva jók vagyunk? – annyira csábító, hogy ezzel a felütéssel kezdjek, főként, miután Rossi mister is szokatlanul elégedett nyilatkozatot kürtölt bele a világba a meccs után, de azért én most próbálok két lábbal a talajon maradni. Nem lesz könnyű.
Mondjuk arra már nem is mondok semmit, hogy pont az utóbbi 10 év legnagyobb slusszpoénját hozó meccsünkön legyek olyan szarul, végig sápadozva a korlát mellett, hogy annál tipikusabb RW sorsot nehéz még kitalálni is, de még ez sem tudott teljesen meggátolni abban, hogy a végén boldogan mosolyogva ki a fejemből tapsoljak a tiszteletkört toló játékosoknak. Másra mondjuk nem is nagyon futotta az erőmből.
Abass, Akassou, Alcibiade, Bajner, Belotti, Bende Bende, Bjelkanovic, Bonazzoli, Botis, Bottone, Bozovic, Bright, Canzian, Ceolin, Celestine Lazarus, Csillag, Danilo, Daru, Debreceni, Del Papa, Diaby, Diarra, Délczeg, Diakité, Elez, Erdélyi, Faggyas, Fejes, Fieber, Futó, Gengeliczki, Harmony Ikende, Hadzic, Hajdú, Hercegfalvi, Horváth Adrián, Ibrahima, Ivancsics, Izazola, Job, Karacs, Kader Keita, Kone, Kosnic, Kostic, Kostolani, Kovács János, Kozma, Kunsági, Labudovic, Lanzafame, Lovric, Lupoli, Mancini, Martínez, Marshall, Mensah, Meza, Moga, Moreira, Morgan, Nagy Mihály Krisztián, Navarrete, Navarro, Németh Norbert, Novák, Odia, Ontivero, Palacios, Pascariu, Polyák, Porcari, Portilla, Projic, Punosevac, Rajic, Remes, Rufino, Rouani, Tandia, Tchami, Testardi, Torghelle, Traore, Sadjo, Sánta, Sekulic, Sós, Sundas, Sunnyboy, Szemerédi, Vereckei, Vidovic, Vólent, Zelenka, Zivanovic
– 2011 nyara óta, nem teljes lista (eddig: 97 név)
Régen esett csak úgy le az állam. Például ha így hirtelenjében az elmúlt éveket vizsgálom, akkor keményen gondolkodnom kell, hogy egyáltalán min és mikor. Például az Utopia című angol sorozat pilotján, egy ksamili (Albánia) tengerparti szirt tetejére épült étteremben kispajtásaimmal ücsörögve és nézve a naplementét, egy másik kedves barátom esküvőjén állva, az igen kimondásakor (miközben épp akkor is az MTK-val játszunk, és Kanta újfent gólt lő nekünk) (szegény Szabi), netán amikor a velünk élő Bogyópapagáj végre felbátorodott, és odaállt mellénk a kanapéra tévét nézni.
Szóval ritka volt a minő pillanat, ami úgy egészében jellemezte a szombati felcsúti meccset.
