Címke: beharangozó

Nem szokás egy posztot rögtön tippel kezdeni, de most kivételt teszek, és simán bemondom, hogy a hatnulltól a nullkettőig minden eredmény benne van egy Videoton és egy Honvéd közötti meccsben. Ahogy és amit tavasszal produkáltunk, az a hatnull felé tolja a serpenyőben úszkáló tükörtojás sárgáját a ferde gázrezsón, de az NB I sajátos káoszelmélete viszont simán kidobhat a gépből egy nullkettőt. A realitás valószínűleg a kettő között található valahol, nagyjából követve a Gauss-féle normális eloszlás függvényét.

Ennyi szól kb. mellettünk.

Április 1. – Puskás Ferenc születésnapja

Nemhogy egy igazi, de a legkezdőbb honvédosnak is két dátumot kell álmából felkeltve is úgy fújnia, mint az egykori csébetűs védelmünk összeállítását balról-jobbra, mégpedig a következőket: 1909. augusztus 3., a Kispesti AC alapításának napja, és 1927. április 1. (vagy 2.), Puskás Ferenc születésnapja. A klub és a klubikon.

Egy Videoton-Honvéd valahogy mindig pikáns kereteteket kapott az elmúlt években, ezen a napon pedig végképp és menthetetlenül. Köztudott, hogy a fehérváriakhoz ezer szálon kötődő (és most egy zárójeles részt iktatok be ide, mert nem szeretném, ha a mondat eleje és a mondat második fele között ne lenne elég hosszú szünet, még valaki azt hinné, valóban összetartoznak) felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémián őrzik tavaly ősz óta Puskás Ferenc hagyatékait. Igen, a Puskás Akadémián, aminek a céljai szépek, a sportról, a fiatalok neveléséről, iskoláztatásáról szólnak, és igen, azon a Puskás Akadémián, amely nevet – ha mindenképp klubhoz akarjuk kötni – csak és kizárólag mi birtokolhatnánk. Puskás a nemzeté, Puskás a magyaroké, és mellékesen Puskás a kispestieké, a miénk.

Április elsején, Puskás születésnapján a Videotonhoz látogatunk. Nincs mit mondanom, ez a valóság, legyen az bármilyen abszurd is.

Öcsibácsiról kismillió kép kering a neten, de nekem valamiért ez az egyik kedvencem. Illés Bélával, Mártonnal(?), Csábi Jocóval és Pisonttal a Népstadion toronyépülete előtt, valamikor a szövetségi kapitánysága idején. Zsebrevágott kéz, autóstáska, hatalmas pocak, Pisi kardigánja, Jocó bőrkabátja, Béla sramlizakója – így egyben csodálatosak. Boldog születésnapot, Öcsibácsi!

Április 1. – Bolondok napja

Május 5. Mond ez a nap bárkinek bármit? Nem csodáljuk. Az előbbi kettővel ellentétben, Torghelle Sándor születésnapját egyelőre nem tartjuk számon, mint a Bp. Honvéd történelmében jelentős napot. És úgy tűnik, nem is fogjuk.

Sanyika ősszel (vissza)jött, játszott egy jót, hatalmas isten lett, és amíg mi megfeledkeztünk a valódi isteneinkről, elfordultunk egy pillanatra Pisonttól, vagy Kálmitól, addig a nagy örömünk közepette fogta a sátorfáját, és odébbállt, egészen a Videotonig.

Valahol meg lehet érteni. Nálunk szeretetet kapott volna, a Vidinél (állítólag kiugróan magas) fizetést. Sándor is ember, Sándor is pénzből él, Sándor is Sándor. Sándor és a Vidi kapcsolata ezért nem is fáj, elfogadom, tudjuk hol a helyünk, csak azt tudnám feledni, amikor Sándor mondta: itthon csak a Kispest!

A legviccesebb persze az egészben, hogy nem csak egy lehetséges kortárs klubikont buktunk Sándorral, de ha kitölti a jelenlegi szerződését, akkor a kontraktus végére több meccse lesz a Vidiben, mint volt a Honvédban.

Április 1. – Videoton – Honvédok a közelmúltban

Mostanság valahogy nagyon megy nekünk a Videoton ellen. A fene se tudja miért, de a bajnokságban úgy vagyunk velük, mint a Kecskemét van velünk. Tavalyelőtt ősszel kettővel nyertünk Fehérvárott, majd tavasszal – a remélt bajnokavatójukon – hazai pályán 0-2-ről felállva mentettük döntetlenre a meccset, eltolva a Videoton első bajnoki címét a Paks soron következő vereségééig. (Az őszit, amit még Moralessel játszottunk lent, úgy hozta a sors, hogy Pesten, a Krúdy sörözőben néztem egy barátommal. Amikor betoppantunk, rögtön jött a kérdés, mi lesz a vége? Én akkor rávágtam, Danilo duplájával nyerünk. Mosolyogtunk egy jót, Danipaci akkor még nem tűnt jobbnak, mint Rufinho, vagy Rouani, ad acta helyeztük, és inkább rendeltünk egy sört. Másfél órával később elképedve nézett rám a kocsma népe.) (Folyomány, újfent zárójelben: érzek ismét egy 0-2-t, Tchami és Faggyas góljaival!) Az idei bajnokságban megint nyertünk, természetesen Danilo büntetőjével.

Április 1 vagy két csatárral?

Hadzic sérült! Sőt, Hadzic már a meccs előtt megsérült, így amellett, hogy ugyanúgy nem szerez majd gólt, ahogy a korábbi meccseken sem szerzett, ezúttal legalább felszabadított egy főnyi cserelehetőséget, ami még nagyon jól jöhet, ha mondjuk úgy alakulna.

De a viccet félretéve, gyakorlatilag használható támadók nélkül megyünk Fehérvárra, ami ugyebár nem egy jó jel. Többször szó volt erről a – jelenleg – megoldhatatlannak tűnő problémáról itt a blogon az elmúlt hetekben, ezért most inkább nem is mennék bele újra (és újra, és újra).

A lényeg amúgy az egészből annyi, hogy amíg idén rendre bemondtuk a mantraszerű Sánta, Lovric, Botis, Debi, Vidovic, Ceolin, Hidi, Gege, Tchami, Hadzic, Délczeg sort, addig most egyszerre két, egymástól, és valószínűleg Supimester gondolatától is távol álló kezdőt is betippelünk. Jelenleg abban sem vagyunk biztosak, hogy marad a kétcsatáros játék.

Az első megoldás szerint minden marad a régiben, nem változtatunk a játékunk alapjain. Ebben az esetben Hadzic helyére Ceolint hisszük, a szélre pedig a Kecsó ellen vállalhatóan mozgó és gólt szerző Faggyast.

A második megoldás ezzel szemben erősen hipotetikus. A lényege, hogy a középpálya öt főre nőne, mégpedig úgy, hogy Hidi mellé bekerülne Hore, vagy Muflon a csapatba. Ennél a választásnál Délczeg maradna az egyedüli csatár, illetve, nem feltétlen, mert ha már váltunk, akkor akár a kapura idén valamivel veszélyesebb Ceo is odaférhetne. Mert miért ne?

Tényleg fogalmunk sincs mi lesz. Ahogy arról sem, az új mezeink már most (végre), vagy csak az ajándékboltban debütáltak erre a tavaszra, és legkorábban őszre érkeznek majd meg?

Márpedig mumusok nincsenek – jelentette ki kategorikus magabiztossággal Gege a  Harmadik félidő 2 héttel ezelőtti műsorában, mikor Petur műsorvezető arról faggatta: létezik-e a mumus-fikcsi a Bohócligában. Akkor és ott éppen a Paks-Újpest meccsek voltak a górcső alatt – tudjuk, az utóbbi években a lilák jellemzően torkos borznak maszkírozva abszolválják jelenéseiket KisKarlóéknál – , de ha a saját klubunkat nézzük, akkor visszatekintve az elmúlt évtizedekre, nálunk sem ismeretlen a téma, így Gellérttel ellentétben úgy érezzük, van mitől tartani a Kecsó ellen – a csapat ellen, akik azzá váltak az utóbbi évek során, mint a ’90-esek elején a Siófok,  később a pásztorjózsis Békéscsaba, vagy jóval korábban a Csepel. Mumussá, akik ellen sose megy.

Alapjáraton sem lenne könnyű meccs a holnapi, ezt tudjuk. A közelező győzelmek sosem azok, ráadásul az utóbbi szezonokban, akár Moralessel, akár Supka mesterrel álltunk a vártán, a tuti behúzandók jelentős részét bizony buktuk. A talján egy masszív csapattal vérzett el itthon a Pápa ellen, vagy ikszelt a Győrrel, Supka idén a Paks, Pécs és Hali elleni hazaiakat, vagy a Sió elleni idegenbelit vésheti fel fájó emlékű rovátkaként saját kispesti story-falára. Márpedig holnap negyedikként, a dobogósok nyakán lihegő vérebként várjuk a fütyülős barackok alföldi ajatolláit, akik pedig még akár gondban is lehetnek a szezon végén (nem lesznek, de hadd feszítsem kicsit a húrt), hát mi az országos egyes, ha nem ez?

Mi persze tudjuk hogy nem ilyen egyszerű az ábra. Hiába vagyunk veretlenek tavasszal, sőt, 9 forduló óta, ha a március eddig kapura lövést 3 meccsen is  csupán olyan nagyságrendben hozott, mint Lőrincz Emil állva végignézett meccseinek száma Kispesten. Igen: az adat a 0 felé konvergál – csupán a Zete elleni Ceolin-show-ra emlékezhetünk  örvendőbb szívvel. A kecsó is gyengült a télen: Foxi és Ebala, a jellegadó középpályások elvitorláztak, Simon és Ribánszki inkább a Balatonpartra tette a voksát a hűvös tavaszi Kiskunság helyett, a védelem oszlopai, Radanovics és Maynard is leadták a lila-fehér sportszereket a Széktói stadion portásfülkéjénél. Ennek ellenére meglepetésgyőzelemmel indult a szezon a Diós ellen, hogy aztán a Debrecen ellen egy peches, a Pécs ellenében pedig egy simább vereség csússzon be otthon: ők sincsenek formában, na! Akkor mégis nekünk áll a zászló?

Nem, mert a mumus attól mumus, hogy mumus – suttogja a fülünkbe a levegőben hirtelen alakot öltő Puhl Közhelymester, és bárhogy is húzzuk a szánkat, sajnos ebben igaza lehet. De mi van akkor, hogy ha a mumusnak pont a mumusképző tartozékai hiányoznak? – kérdezhetünk vissza egy büszke tromffal. Kitől-mitől is félünk mi, ha Kecskemétre gondolunk? Hát egy Tökölitől, aki legyen bármilyen mélyen formailag, ellenünk valahogy -főleg Kispesten- mindig betalál. Egy Szivicstől, akinek “lerohanunk, azt’ csókolom” taktikájával évek óta nem tudunk mit kezdeni (jellemző, hogy egyetlen kecsói bajnoki pontunk pontosan Urbányi edzősége alatt esett az ölünkbe – Sziviccsel még a hagyományosan nagy edzőlegenda-defetisizáló Morales sem bírt!). No de Tökszi (Borival egyetemben) eltiltva, Szivics már messze jár, utódja a padon a fékezett szakmai habzású Török Laci (emlékszünk rá, játékosként nem, fakó-edzőként mégannyira se váltott meg világot Kispesten), vagy egy másik helyi legenda, no, lassan elhiszem hogy lesz keresnivalónk.

Kérdés: kikkel? Supka változtatási hajlandósága a kezdőkön csak vészhelyzetben szokott felerősödni, így eddigi, végül is sikeres tavaszunk eredményein végignézve gyanítom nem sokban változik az elmúlt hetek kezdőtizenegye… Attól félek, még Délczeg is beragad a jobbszélre és Ceo marad elöl, hisz ez végül pontot hozott az Üllőin, pedig érzésünk szerint a derék brazil a szélen jobb, gyorsasága jobban kijön, míg helyzet-előkészítésben Dél azért jobb, ha már úgyis Hadzics az ék.

Így ha hirtelen RW ülhetne Supka helyére (vagy gondolatokat szuggerálhatna a vezetőedző fejébe), az alábbi kezdő futna ki holnap a Szentély gyepére. Bizony, az említetteken túl lenne egy variálás a baloldalon is, akár egy Czár-i indítással, vagy Hajdút annak fáradásakor válthatná a szőke ifjú – kicsit kombinatívabb játékot remélve a lilák ellen, ha már szétfutni még ősszel, még Tchamival/Abass-szal sem tudtuk őket. Akkor viszont legalább játsszunk. Kapusposztos cserémet pedig nem indoklom, olvashattátok már eleget a véleményem a tárgykörben az elmúlt hetek osztályozós/beszámolós/elemzős posztjaiban. Reménykedem benne, hogy Szabi a valóságban is mihamarabb visszatér a gólvonal elé, nincs kedvem végignézni még egy érték-eltékozlást a Bozsikban.

Holnap tehát meló után irány a Bozsik, ahol mumus ide, mumus oda, győzelmet szeretnék látni, már csak azért is, mert a következő hetek necces meccsein bőven lesz alkalom a ponthullajtásra, ha kérhetem, ne kezdjük el már most. Tippelni azonban nem merek győzelmet, ahhoz túlságosan tartok “A” faktortól, szóval csak a vágyaimat fejezi ki a lenti kép, ahol a múlt héten a sasleves teljes elfogyasztását elkummantó oroszlánunk a kecskét legalább végre ténylegesen beveri. Jóízűen. És ha 1-2 csontszilánk birizgálja is majd a torkunk, azért összességében -reméljük- a lakoma meg is történik. Fehérvárott már nem biztos, hogy terített asztallal várnak…

Fotók: legifoto.hu; cultris.com.

Mi sem egyszerűbb, mint a mostani Fradi-Honvédot kihegyezni Détári “Döme” Lajos személyére. Ha létezik egyáltalán a klublegenda homályos fogalma a futballban, akkor Döme valami ilyesmi nálunk, miközben épp az ellenfél kispadján ücsörög.

Ne áltassuk magunkat, volt már bőven hasonló a történelemben. A fradista Varga Zoli a posztkrémeri korszakban volt néhány meccsen a mesterünk, vagy Mészáros Dodó, akinek szinte az egész pályafutása ehhez a két csapathoz kötődik, csak éppen velünk nem jött össze semmilyen trófea neki, a Fradival viszont – többek közt – egy VVK (az UEFA-kupa, vagyis a mai EL elődje). Sőt, még maga Puskás Ferenc is játszott egy alkalmi jellegű túrán a Ferencvárosban. Döme sem először próbálkozik legyőzni korábbi önmagának futlballcsapatban manifesztálódott kivetülését, amit jelenleg Budapest Honvédnak nevezünk.

Valahol persze engem megdöbbentett az egész jelenség. Rendben, Prukner mester nyeretlenül indítja a szezont, de ellenünk és a nemzetközi kupák némelyik meccsén például egész pofás kis focit játszott a Fradi. Az eredménytelenség (nyeretlenség!) arrafelé hagyományosan komoly edzőbuktató, várható volt, hogy mennie kell. De Döme kinevezése még váratlanabbra sikerült. Ugyebár mindenki szerette hangoztatni, hogy Málta, meg tízensok csapat mindenféle eredmény nélkül, Vietnám, Unione, hasonlók. A piás sztorikat most hagyjuk, nem tartoznak a tárgyhoz, mert egyfelől magánügy, másrészt semmi közünk hozzá, harmadrészt Redknapp jelenleg harmadik a Totthenhammal Angliában.

Szóval kinevezték, és máris remekül indított. Összehozta nagy nehezen a Fradi első győzelmét a bajnokságban, amire egészen a nyolcadik fordulóig kellett várnunk várniuk. Annyira szép, nem? Az egyetlen, amiért nem tudnánk szeretni a Rossz Fradit, hogy hamar múlna a varázs, nem lenne rangadó a rangadó. Legyen egy jó közepes csapatuk, ami ott van mindig az első 5-6 helyek egyikén, néha harcol a bajnokságért, kiélezettek a meccseink – és általában nyerünk. Valami ilyesmi lenne az ideális. (Döme franzstadti antréjának másik fele egy beszólás volt Sousának, amelyben megkérdőjelezi annak futballtudását. Döme, szeretünk!)

Hogy lássátok nem a levegőbe beszélünk, leválogattuk úgy a tabellát, hogy abban csak a Döme kinevezése óta lejátszott meccsek szerepeljenek. (Azt most hagyjuk nagyívűen figyelmen kívül, hogy nem ugyanazokkal a csapatokkal és nem ugyanott játszottunk, tehát a pontszámokban benne lehet, vagy éppen nem egy Zete, Vasas, Kaposvár és hasonlók.) Döme a neki szánt időben – időarányosan – harmadik helyre hozta fel a korábban majdhogynem kiesőgyanúsnak minősített Fradit. Szép, szép, de nyugalom, mindezt velünk azonos pontszám teljesítése mellett, csak gólkülönbséggel előzve – ippeg, ahogy Faterom szerette volt mondogatni.

Érdemes megfigyelni, 12 meccsen mindössze 9 gólt kaptak, vagyis a védelem összerázódni látszik. A 15 lőtt gól azonban sivár egy Fraditól, ilyen mutatót egy átlagos bajnokságban a Siófok is összehoz. Vélhetően ennek köszönhető az, hogy a meccsek harmadán bizony kikapnak. Kevés gólos meccseket játszanak, és az ilyenekben minden benne lehet.

Hiába az adatok, arra továbbra sincs válaszunk: Döme vajon ennyire megszervezte a Fradi játékát, vagy csak ennyire szerencséje van? Esetleg nem több, mint egy jó szugeráló-képességgel megáldott valaki, akiben tudnak hinni a játékosai? Mert ha az utóbbi lenne igaz, akkor van mitől félnünk, a bajnokság elején tartunk, még kitarthatnak a szép szólamok, az edzéseken bemutatott forintos zsugák képei. Sőt, ha valaki, akkor Döme tudja mit jelent egy Fradi-Honvéd, és ha szavakba tudja önteni az öltözőben, akkor hazai pályán olyan harci szellemmel jönnek majd ki ellenünk, hogy a Botis-Debreceni páros lehet már az első félidőben megizzad kicsikét.

Félnünk azonban nem kell. Igaz ugyan, hogy jó 30 éve meg kellett hozni egy döntést a Honvédnál: Supka, avagy Döme? – most mégis Supi ül a mi és Döme az ellenfél padján. A szimpátiát és a gyermeki rajongást félretéve: ez így van jól. Supimesterrel szárnyalunk, jó ránézni a tabellára (ahogy jó volt ősszel ránézni a csapat játékára, és reméljük újra az lesz, mert különben nézegethetjük tovább a nyers tabellát).

Az egyetlen ami nagyon hiányzik az a középpálya, vagyis pont az, ahol a Fradi tűnik a legerősebbnek. Az nem játék, hogy a védőnégyesünk hibátlan, megszerzi a labdát, majd azonnal keresi Gegét, hogy ő egy nagyot belerúgjon, és ahogy sikerül, úgy fusson érte Tchami vagy Ceolin, vagy ha igazán nagyra, akkor Délczeg. Hidi például minek van ehhez a pályán? Sokszor még asszisztálni sincs lehetősége. És mi van ha nem lesz Gege? És mi van, ha az ellenfél lefogja Gegét? És mi van akkor, ha egy ellenfél középen nem játszani akar, hanem csak átrohanni rajtunk? És mi van akkor, ha egy ellenfél a pálya közepét harminc méteren belülre szűkíti? Veszélyes, nagyon veszélyes amit csinálunk.

Mindegy.

Tilos nyafogni, tilos kibúvókat keresni, mert a Fradihoz megyünk, a Fradival fogunk játszani, a Fradi játékosaival fogunk cicázni, és a Fradi tábora előtt fogunk ünnepelni valamikor vasárnap este nyolc környékén. Ez nem egy sima meccs lesz, itt két múlt, két évszázad, két történelem, két komoly valami fog összecsapni, és bár lehet a jelen sivár, a jövő kilátástalan, egy Fradi-Honvéd akkor is Fradi-Honvéd. Basszamármeg.

Nálunk

Hadzicsot a múlt héten még az első félidőben le kellett cserélni mert érezte a lábát, és a fene se kívánta, hogy Bozsó hirtelen kezdővé lépjen elő épp egy Fradi elleni meccs előtt. Németh Norbi továbbra is, Novák tartósan és mellékesen Tóth Iván is sérült, igaz, közülük csak Norbi kínos, mert vele számolnánk tavasszal is.

Ha Hadzic mégsem épülne fel, akkor Supimester előkaphatja a múlt héten kipróbált “Ceolint előretolom” megoldást, aminek a következménye három egy-az-egyben ziccer, és egy abassi hagyományokat követő kihagyási ráta volt. Ceolin ettől még megoldás lehet elől, viszont kérdéses, hogy ki pótolja majd őt a középpálya jobb szélén. A télen igazolt Faggyast, esetleg Porcarit bedobni pont most felelőtlenség lenne (egyikük sem játszott komoly meccset még az idén), ahogy Vernes is legalább necces az elmúlt fordulókban mutatott produktumával. (Nem volt rossz, csak még kevés az NB I-hez, egy 90 percet nehezen bírna ki Jovanovic szorításában, szemből érkező Kleinnel a nyakában.) Marad tehát Ceo a szélen, és előre kell találni valakit – mondjuk (és félünk tőle) Bozovicot.

Sánta
Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic
Ceolin/Vernes, Hidi, Ivancsics, Tchami
Délczeg, Hadzic/Ceolin/Bozovic

Nagyjából valami hasonlót tudunk elképzelni kezdőként abban az esetben, ha Emir sérülése nem jön rendbe teljesen. A kellemetlen inkább az, hogy a sok-sok téli igazolás ellenére is rövidnek érezzük a padunkat! Vidovic, Ceolin és Hadzic egyértelműen kezdőjátékos, míg a többiekből talán azt sem nézzük ki, odaférnének a padra. Oda, ahol ennek következtében akadémisták ücsörögnek bevetésre készen. Czár, Vernes és Erdélyi úgy tűnik egyre több és több időt fog kapni a tavasszal, és valljuk be, nem feltétlen érdemtelenül. Czár komoly és egyben játékos/játszó alternatívája Tchaminak; Vernes jó cselezőkéjű, bevállalós középpályás; Erdélyi pedig hűen követi a legendás kispesti csatáriskola évszázados hagyományait.

És hogy ők hogyhogy épp egy Fradi elleni derbi előtt jöttek elő, és kaptak önálló bekezdést? A kérdésben benne a válasz: a rövid kispad miatt. Emlékezhetünk, egy mainál valamivel jobb Fradit miként mosott le a Dózsa másfél éve 6-0-ra? Egy olyan Újpest, ahol saját nevelésű fiatalok sokasága játszott mindenféle megilletődöttség nélkül. (Simon Krisztián még Hollandiába is eladatta magát azon a napon.) Ne féljünk tehát bevetni őket, ha csak félidőkre is (és legfeljebb csak egy félidőkre!), mutassák meg, csinálják a dolgukat. A szurkoló ezt szereti, a drukker tud azonosulni a saját neveléssel, és ha valami netalán összejön, a jövő is könnyebnek tűnik. A poszt zárását is ehhez, hozzájuk, a betörni készülő akadémistákhoz kötném:

Az Üllőire megyünk, a Fradival játszunk, az ellenfél padján egykori legendánk, így nem érzem kellemetlennek, ha mi pedig átvesszük a zöldek egyik legendájának gondolatait, mert ne feledjük, a hűséget minden nézőpontból illik díjazni, és egy gondolat attól még nem lesz kevesebb, hogy esetleg nem rajongunk a közlő személyéért:

“Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!” – Simon Tibor

Az Üllőin csak így lehet!

---

A Csakblog szerzőivel készített és a Fradiblogon megjelent interjút itt olvashatjátok. Tele magvasabbnál magvasabb gondolatokkal és szekálással.

Tökutolsó, nyeretlen csapat harcol a kiesés ellen, egyre reménytelenebb helyzetben. Aktuális ellenfelük egy fővárosi (aktuálisan) élklub, amely igen decens őszt követően győzelemmel rajtolt tavasszal egy ősi vetélytárs otthonában. Mi várható ilyenkor?

Alapjáraton egy Hornyák Vendel fejbőr-simaságú hazai siker. Ehhez képest van egy rossz hírem: Kispesten mindig ezek a meccsek a legnehezebbek.

 

“Normál esetben ez országos egyes, a gyengült keretünk ellenére. De mi vagyunk a Kispest és az sosem normál eset.”

Egyszeri Honvéd-drukker siráma a Labdabiztos blog heti tippeldéjéből.

Szóval nehéz szülés lesz ez, legalább olyan izzadtságszagú, mint Klement Tibor polárfelsője a keddi, csertőimenesztő sajtótáj döntésindokló fázisa során. A kiesés ellen küzdő csapatok kétfélék.

• Van a feladós típus, aki már kal bele az egészbe, és a Nyilasi által a sport1-en megénekelt “Anyám üss!” tetkóval a homlokukon masíroznak fel az aktuális ellenfél ellen. Persze itt is vannak meglepő esetek: jó 4 éve, Tatabányán a nyeretlen hazaiak elleni szezonzárónkon például 4:3-mas szofoklész lett a sztori vége a tuti győzelmünk helyett, bár ott azért a verebek csiripeltek egyről s másról. Ne szólj szám, nem fáj fejem, mondja a sarokban a You rang, Mylord? sorozat kövér szakácsnéja, és mi hallgatunk rá.
• Aztán van a szent bolond kieső csapat ami kapaszkodik az uccsó szalmaszálba,  nem fogadja el végzetét, valami múlt ködébe vesző becsületből összeszorított foggal még küzd az elérhetetlenért. Kellemetlenkedik, csíp, rúg, harapdál. Amolyan Siófokosan, fene a HorváthCharlie fehér bézbólsapkáját.

 

Kérdés, a Zete vajon melyik lesz?

Átmenet, mondom is a választ. Úriember feelin’ lengi körbe Prukner tanárt, ő nem az a habzószájú mindenáron-akárhogyis típus, nem egy fanatik Szivics…  de azért van benne kraft. Anno a Kaposvárt benn tartotta már egyszer egy pedáns tavaszi meneteléssel, most mégis fogyatkozni érzem az erőt. A kapkodó poszt-Fradi munkavállalás, a győzelmek elmaradása hónapokon át, a leendő tavaszközepi lelépésnek is a sorok között megágyazó nyilatkozatok… mintha már ő is kezdené feladni. De annyira azért még nem, hogy ellenünk feltett kézzel jöjjenek ki a Bozsik gyepére, mert ellenünk senki sem jön ki feltartott kézzel. A Kispestünk sajnos ilyen: nekünk mindenért meg kell dolgozni. Sajnos és és nem sajnos, mert pont ezt szeretjük: nálunk nincsenek ölünkbe hullott sikerek, mindenért tennünk kell. (A múlt heti Vasas ellenit most felejtsük el).

Most amit eddig leírtam, abból az jön le, hogy ez a Zete azért verhető, ha nehezen is. Verhető, mert lassan fogynia kell a hitüknek is, ha már az idő fogy.  Kényszerben vannak, a stressz, a görcs ott lehet a kék-fehér zoknis lábakban! Ezt kell kihasználni, ezzel kell élni…!

Igen.  Viszont itt jövünk mi. Szépreményű őszi csapatunk gerince megroppant, s bár győzelemmel indult a tavaszi rájd, azért a Vasas elleni kínlódás bizony minden volt csak a hosszútávon bíztató teljesítmény nem – elég megnézni kommentelőink sirámait.

Ugyanakkor abba a hibába se szeretnék beleesni, hogy posztunkat telerinyálva mindenkit arra bíztassak: kötéllel a nyakában, ciánkapszulával a zsebében induljon el a szombati Bozsik-beli zarándolklatra. Ennyire rosszul még egyszer nem játszhatunk, mint a Fáy utcában. A csapat győzött, és kevés jobb összerázó erő van egy megújulófélben lévő keretnél, mint egy győzelem, legyen bármilyen izzadságos is az. A lelki plusz a mi oldalunkon kell legyen, nem Zalában: nekik csak a győzelem fér bele, nálunk viszont lehet nyugodtan építkezni – bármilyen utopisztikusan hangzik is ez a múlt pénteki támadás-imitációinkat látva.

Kezdő téren nagy meglepetésekre nem számítok: Supka a múlt héten szoftosan lehúzta a keresztvizet Ceolinról, de nem hinném, hogy egyből elfelejti (ne is tegye), míg Sánta mellett is kitart érzésem szerint (ezzel továbbra sem értek egyet). Az ősz végére egész csecse variációs lehetőségeink sajna beszűkültek, így nagy volumenű rotációt nem is várok, és nem is szeretnék: Porcariék jobb, ha a fakóban brillíroznak ezen a hétvégén is. Viszont Diabyra számítanék a cserék közt, elmúlt hetekben mutatott érthetetlen produktumait helyretevő valagbarúgást elbeszélgetést követően. Czár pedig megérne egy próbát Csámi mester helyén a balszélen, s bár Supka nem a fiatalok bedobálásáról híres, a múlt heti két juniorcseréje azért haloványan biztató. Persze mit ér az edzői bizalom ha vernesi alibi a vége- reméljük a szépreményű fiatalunktól csak jobbat látunk legközelebb – mi ezért szorítunk, a feddés is csupán ezért szól.

Katyvaszos soraim le is zárom: nyögvenyelős, kegyetlenül küzdelmes és kínlódós meccset várok, ahol győznünk kéne, de igazából a másik két eredmény sem lepne meg a már sokat kárhoztatott Kispest-faktor miatt. Tippelni nem is tippelek, az sose hoz szerencsét: maradjunk annyiban, tartok a meccstől, de mivel ez a meccseink 80%-ában így van, ez akár jót is jelenthet. Olvasóink is bízzanak ebben.

Fotók: gyermekevek.hu; magyarfutball.hu

Három hónap. Három teljes hónapnyi gyötrelem ér ma véget, amit mifelénk úgy neveznek: a téli szünet. Amennyire vártuk az iménti bűvös szópárt kisiskolásként, annyira rühelljük teljes szívünkből szurkolóként. Talán még a Vasasnál is jobban, pedig Angyalföldön öt keservesen hosszú éve nyeretlenek vagyunk. Itt az idő, ma este mindent szépen rendbeteszünk, helyreállítjuk a világ rendjét, kiegyenesítjük a boronát, becsíkozzuk a kockás füzetet.

Egy Hercegfalvi-féle sarkalás

Szintén tavaszi idényrajt volt, kikaptunk 3-1-re, és hiába Zoli remek kis gólja, a szél úgy belekapott Pölő füleibe, hogy csak jóval arrébb, a Hungária körúton engedte landolni. A mérkőzés amúgy annyira egyhangúra sikeredett, hogy még a szerencsétlen B. Tóth is betalált nekünk egy bombaszerű valamivel, ám tőle felettébb váratlanul. Herceg maradt, Sisa érkezett, mire valahogy kiesett a pixisből és elment kölcsönbe Amerikába. Amerikából egy év múlva sérülten vissza, hogy felépüljön nálunk a fakóban, játsszon egyszer a Ligakupában és néhányszor a másodosztályban, majd végül télen átköltözzön csendesen a Fáyba.

Mellékesen nem ő az egyetlen egykori játékosunk a Vasas jelenlegi keretében. Venczel Balázst és a 14 kispesti meccsét nevezzük mondjuk intermezzónak, egy kósza és egyben hibás gondolatnak, viszont Barika és Takács Zoli mellett nem rohanhat el szó nélkül még Csámi Krisztián sem. Ugyebár Herceggel együtt mindhárman kispesti nevelésűek, nyelték a Téglaégető ásványi anyagokban gazdag porát, és hisszük, abban a felettébb nemes vörös salakban lehetett valami ezidáig azonosítatlan vegyület, mert nem kevés innen indult és mindmáig meghatározó élvonalbeli játékos tüdejében hagyott csak műtéti úton eltávolítható nyomokat.

Barika igazolási lapján három sorban is szerepel valamelyik éppen aktuális neve a Honvédnak. Volt idő, amikor benne láttuk az új Bélát, és főleg azért, mert volt idő, amikor egymás mellett játszottak, ráadásul jól, és gyűjtőnéven úgy hívtuk őket, hogy egy bajnokesélyes keret tagjai. Később nagyon menni akart külhonba, ezért hirtelenjében több párhuzamos szerződést is kötöttek az eladására, kellemes mennyiségű szekrényből kidőlő csontvázat hagyva hátra a következő klubvezetéseknek. Később visszatért egyszer, majd visszatért másodszor is. Első próbálkozása nem jött be, máig példátlan módon kipottyantunk a minket megillető élvonalbeli tagság néven futó halmazból, hogy nyáron zsenánt legyen neki az enbékettő, és csak fél évvel később, télen fogadja el a közvetlen ellenfél Vasas ajánlatát. Másodszor Hemibá alatt próbálkozott meg a modernkori kispesti legenda státuszának begyűjtésével, ment is neki, gólokat lőtt, de valami elpattanhatott, így a kísérlet ugyanúgy torzó maradt, ahogy az egész bozsikbéli pályafutása. Előbb az akkor még NB3-as második csapathoz került, majd Pápára. Finito, negyedik esély nem lesz.

Taki más tészta. Amikor menni akart, megértettük, hogy menni akar, mi gyengék voltunk, őt meg hívta a Debrecen, a bajnoki cím lehetősége. Nehéz ellenállni egy ilyen kísértésnek, és amúgy is, még a klubhűség bajszos márványszobra, akiről Kovács Kálmánt szoktak formázni, szóval még a Kálmi is játszott néha máshol. Egy évre rá azonban már Olaszországban, valahol a sokadligában találjuk, ami láthatóan még úgy sem jött be neki, hogy Olaszország alapvetően a védők országa. Inkább hazakéredzkedett – Újpestre, mivel Kispesten valamiért nem kellett. Így fordulhatott elő egy időben az a szentségtörés, hogy Kabát Peti társaságában gyakorlatilag két exkispesti csékája volt a Dózsának.

Négyen együtt 385 meccset játszottak és 77 gól lőttek piros-fekete mezben. Vagyis alig 24-el kevesebb meccsük van, mint a jelenleg leginkább várható kezdőnknek összesen. Gyakorlatilag életszerűvé vált minden stadionok alapmodorossága: csak úgy győzhetünk, ha előbb saját magunkat sikerül legyőznünk! Esetleg: csak úgy léphetünk egyet előre, ha a múltunkkal elszámoltunk. Kinek amelyik tetszik.

Még mindig érdekel a magyar futball

Legalább a játékunk maradjon meg

Ennyit kérünk, nem többet. Évek óta először, tavaly ősszel mertünk olyan állítást megfogalmazni a Honvéddal kapcsolatban, hogy kidolgozott, látható játéka van. Nem volt valami baromira bonyolult, mindenki megértette aki elég sokáig nézte. Vettünk két jó kapust, eléjük raktunk egy négyelemű remek védősort, kitettünk a szélre két futógépet, előre egy harmadikat és egy erőcsatárt. Ennyi. A szélsők futottak, Danilo is futott és ha valamelyiket felvágták, akkor az vagy már bőven a büntetőterületen belül történt, hogy később Danipaci gólra váltsa, vagy egyáltalán nem vágták fel őket, és akkor valahogy megoldották – mondjuk nyolcból egyszer. Mivel azonban gyorsak voltunk, így elég sokszor tudtunk próbálkozni ahhoz, hogy végül mindössze csak egy olyan meccs legyen, amin nem lövünk gólt, vezetve ezzel az NB1 vonatkozó statisztikáját.

Nem csak mi mondjuk ezt, mindenki Szuribája ugyanígy gondolja.

Télen a két futógépből elment egy, valamint elölről Danilo. Sanyika most mindegy, vele nem számoltunk amúgy sem, örültünk, hogy jött az ősz második felére. Az érkezők nem rosszak, csak mások. Ceolin jóval ügyesebb és okosabb, mint Abass volt, viszont nem annyira gyors. Előnye továbbá egy másik hátránya is, hogy szívesebben indul be középre, üresen hagyva ezzel a szélünket, fenntartva annak a veszélyét, hogy egy kontrát sebességből vezethetnek rá Lovricra, viszont ha már bement, akkor kapura lő, vagyis gólt próbál elérni. Más lesz vele, mint Abassal.

Elől a Danilo helyére érkezett Hadzic egy teljesen más stílusú játékos. Danilo lendületes volt, szertelen, és így teljesen kiismerhetetlen, ebből fakadóan pedig roppant veszélyes. Hadzic erőszakos, klasszikus célember, jól tartja meg a labdákat, háttal a kapunak is képes megoldani a helyzeteket. Délczeggel nem lesznek rossz páros, de ahhoz, hogy igazán jók legyenek, mindkettőnek valóban jónak kell lennie és legfőképp egyszerre. Egy esetleges külön-külön jósággal sajnos és nagyjából nem megyünk semmire, mivel jelenleg egyikükből sem nézzük ki az Elsőszámú Kezdőcsatár megkérdőjelezhetetlen glóriáját.

A harmadik jelentős tavaszi változás a balszélen lehetséges, és lényegét tekintve talán ez a legfontosabb. Czár Ricsi személyében Tchami egy épkézláb vetélytársat kapott a posztjára. Czár szerepe azért is kritikus, mert vele nyilvánvalóan nem fogjuk erőltetni a széleken rohanós játékunkat, mivel arra jelenleg nem alkalmas. Játéka sokkal inkább hasonlít Ceolinra, mintsem a jó Hervére. Vagyis úgy állunk, hogy mindkét vonal mentén egy-egy középre is szívesen behúzódó, távolról is lődözgető figura jelent meg, nem a korábban és arrafelé megszokott agyatlan futógép. Lényegében az őszi taktikánk bedőlése a szerepeltetésük, és így egyben a legnagyobb félelmünk is.

Nem véletlenül. Egy Ceolin – Hidi – Gege – Czár középpályát egyszerűen nem érzünk annyira átütőnek, mint amilyennek lennie kéne, ha középpályaként akarjuk kezelni. Abass, Hidi, Gege és Tchami teljesen más koncepciót követett, őket eleve nem is gondoltuk középpályának, csak egy jó labdákat adó valakinek és két szélsőnek. Lényegi különbség. Ha tavasszal játszani akarunk, akkor félő kevesek leszünk. Ha viszont tavasszal a tavalyi hagyományokat akarjuk folytatni, akkor egyértelműen gyengültünk. Ez van, nincs mit szépíteni rajta.

Szuribá szerint marad a korábbi játékunk, csak a nevek változtak.

Bemutatjuk: Fáiutcay Győző

Ha lehet, és miért ne lehetne hinni Supka mesternek, úgy a kapuban Sántával nyitunk. Ugye az volt a Szabi vs. Sánta dilemma eldöntése, hogy Supi előre bemondta, aki Aradon kezd, az kezd a Fáyban is. A meccset végül Makón rendezték, de a lényegen gondoljuk nem változtatott, és az első félidő Sántával indult. Legyen. Amíg ilyen jól állunk kapusokból, addig nagyjából mindegy, játsszon az, aki inkább formában van.

A védelem vélhetően a szokásos lesz, annyi kitétellel, hogy Novák kidőlt fél évre, így Hajdú került a helyére, vagyis a saját helyére, ahonnan épp Novák játszotta ki tavaly nyáron. Debreceni és Botis kérdés nélkül középen, ők ketten úgy képviselik az állandóságot a csapatban, mint Taxis barátunk komenistázása a lelátón. Lovric szintén fixes a jobbon, reméljük a két hete beszedett apróbb sérülése teljesen rendbejött.

Középről kidőlt Németh Norbi, viszont ez csak annyiban érinti a kezdőt, hogy Gegének nincs igazán cseréje, hacsak nem nevezzük Porcarit, de akkor már inkább Hore, a mislenyi Pelé legyen a supkai értelemben szitokszó pótkarmester. Hidi bejátszotta magát, szűrőben nyilván vele rajtolunk. Ceolin friss igazolás, jó játékos, meglepetés lenne, ha kimaradna. A másik oldalra Tchamit jósoljuk, mert Supka mester lehet bármekkora stratéga, az elmúlt években bebizonyította, járt utat járatlanért csak a legvégsőbb esetben hagy el, plusz ott van neki az első fordulós Kostolani-féle affér. Ettől függetlenül ha lesz biztos csere a meccsen, akkor egy Tchami-Czár váltást előre bemondunk.

Elől a Torghelle érkeztével, és az ezzel egyidőben zajló formahanyatlásával rövid időre harmadik számú csatárrá visszaminősített Délczeg, valamint friss szerzemény Hadzic fog szerintünk kezdeni, mert egyszerűen nincs más. Erdélyi a jövő, Bozsó a múlt zenéje, Diabyt pedig nem tudjuk hova tenni jelenleg.

Ez volna nagyjából a névsor, és ami még fontos, az a mez, amire majd felvésik őket. Nyílt titok, hogy tavasztól az olasz Givova szereléseiben toljuk majd, és az sem meglepetés, hogy nem készültek el az új szerelések időre. Emlékezhetünk, tavaly bejött, hogy egy fura, feliratozott edzőmezben mentünk neki a bajnokságnak, sőt, egy elég hosszú győzelmi szériába is belebonyolódtunk. Hátha idén újra összejön, és csak május végén, a pécsi idényzárón rohad le rólunk a Nike fehér színű, hosszú ujjú szerelése.

100.

Ha jól számoltuk, akkor Debinek ez lesz a 100. NB1-es meccse. Mindenképp hatalmas tiszteletünk!

Szódával elmegy, mondogatjuk, ha valami oké hogy van, de nem az igazi. Szódával elmegy -sóhajt az ember egy alsóörsi Motörhead koncertet látva, ha már a Metallica úgyis csak 10 évente jön el hozzánk. Szódával elmegy, sóhajtunk, ha a főtéri boltban elfogyott az Urquell és már csak valami hazai kukoricagrízes csoda van raktáron.

Szódával elmegy, mondom én, ha Ivancsics passzait nézem és közben a Zelenkás szentképet szorongatom a korzókorlátnak támaszkodva. SZÓDÁVAL ELMEGY! – mondjuk kórusban a blogszerkesztőségben, ha a holnapi meccsre gondolunk: ez még nem a bajnokság, na de végre van hova menni másfél hónap szünet után.

Szódával, de legalábbis pálesszel, vagy forralt borral vagy valami melegítővel/gyorsítóval az biztos. Valljuk meg, edzőmeccseink nem azok az élmények amikről évek múltán is órákat beszélgetünk, 1-2 kivételt leszámítva – pl. az NB1B előtt valami német csapat rommáveréséről, amiről idősb Babar anekdotázott nekünk Győrből hazafelé, amikor a 3:1-es vendégsikerünk mámorában pörögtünk a bábolnai pihenőnél. De azért ez kivétel. Az általános helyzet inkább az, hogy ezek a pótlékok arra jók, hogy újból összeverődjön a szurkersereg, végigdumáljuk a 90 percet a tavaszi esélyeinkről, elmantrázzuk a kötelező “Szedlacsektől Burzi-ig” NB1-es szaknévsort, majd átfagyva hazacsullogjunk a vasárnapi levesért.

Holnap is ez lesz, két meccs, atya ég, egyet is sokszor kemény végigállni, itt nincs a bajnoki- és kupameccsek tét-izgalma, itt csak valami borzadályos ellenfél van, meg a mi útkereső csapatunk, renyhe iram, 3-4 edzőmeccsenként talán 1-1 remekbe szabott gól, mozdulat. Tavaly ollózott Dánielünk, és remekelt a Sós, Nagy Geri kettős, hogy aztán a brazil egész tavasszal puskázza el a helyzeteket (még jó hogy most őszre beérett a munkája), Gergő lámpalázas legyen, Sóst meg eltanácsoljuk. De hát valahol ez a szép is az edzőmeccsekben, ebben a külön állatfajban: mond is valamit a jövőre meg nem is, van értékelhető tartalma meg nem is, meccset is látunk meg nem is. Szódával elmegy.

Mondjuk, ha szóda helyett ide egy jó félbarna cseh sörcsodát írhatnék, és a Hrabal Pivnice kiköltözne a Puskin utcából a Puskás Ferenc utcába, vagy a Hengersorra, valahova a gyár tövébe, és a Kölesd és a Tököl közt ki lehetne csorogni egy jó borostyánszínű csapolt Gyöngéd Barbárra, aminek úgy áll a habja mint egyszeri U20as világbajnoknál a belőtt séró, hát mindjárt szebb lenne a helyzet. No de – mondhatjátok erre- ha Del Piero (vagy a cseh példánál maradva egy csúcsformás Nedved, hadd örüljön Hanta kolléga a Juvés hasonlatnak, hehe)  játszana nálunk akkor meg még szebb lenne a helyzet, de maradjunk a realitás talaján. Maradjunk! Holnap edzőmeccs-duó, a korlátnál mindenki rádőlhet a törzshelyére, és megnézzük ezt a Dinu-Dinát, a Faggyas gyereket (ha már az idő nem lesz annyira faggyos), a sokadjára szemrevételezendő akadémikereinket, no meg egy-két bónusz próbázót, mert azok valahogy mindig jönnek.

Én pedig próbálok nem szétesni teljesen a ma esti colorStaron a Gödörben, mert a másnapos interjúink tavaly rendre katasztrofálisak lettek, csúcsként talán azzal, amikor a felkészülési periódus kezdetén, a tétmeccsvégi interjúink beidegződéseként és az előző napi Hrabalos elhajlás eredményeként olyan nyugodtan kívántam sok szerencsét Supka mesternek a magamsemtudommihez, hogy azt már az edző sem bírta ki kuncogás nélkül…

 

Nehéz bárkinek elmagyarázni, mitől olyan természetes nekünk, hogy órákat fogunk fagyoskodni péntek délután egy magyar nbegyes mérkőzésen. Néha még magunknak is, de szerencsére vagyunk olyan kényelmes helyzetben, hogy mindez még véletlenül sem jut eszünkbe. Amúgy meg csak, akkor is kivisz a lábunk, ha nem akarnánk, és akkor is ott leszünk, ha máshol lenne jelenésünk. Mert ilyen a szurkoló.

Utolsó fordulóhoz érkezett az őszi szemeszter, második rundót rendeznek a tavasziból, és még mindig csak november van, sehol egy ibolya, sehol az újra zöldellő növényzet. Jelenleg ott tartunk, a havazásra is napokat-heteket kell várnunk. Persze ez csak játék a szavakkal, és a bajnokság hagyományos nevezéktanával, ahol az első kör az őszi, a második kör a tavaszi, miközben előrehozunk, áttolunk, és amúgy is.

Péntek, 18 óra, Bozsik, Haladás.

---

Be kell valljam, szeretem a Hali elleni meccseket. Talán ez az a csapat, amelyikhez a legtöbb emlék fűz, kezdve Babos Ádám legendás bedobásával, Szekeres két góljával és a bennmaradással, épp a testükön keresztül. Láttam már sok mindent életemben, de ilyen kirívó és sokakban maradandó emlékként élő sportszerűtlenséget még nem. Utólag védekezhetünk a cél szentesíti az eszközt szöveggel, mert a cél valóban nemes volt, a elsőosztályú tagság megőrzése, mégis van bennem (bennünk) némi méla undor, ha visszagondolunk a kérdéses jelenetre.

Aztán ott van Török Péter, Komora Imre országos cimborája, a hallgatag, de mélyen tisztességes edző, aki sokunk egyik kedvenc Kispestének volt a mestere. A kilencvenes évek közepén egy, a korábban megszokottnál jóval gyengébb állományból csinált középcsapatot, kupagyőztest, honosította meg magyar pályákon talán először az igazi kontrafutballt, amit nem voltunk restek, sokszor hazai pályán is bevetettünk. A Nimes elleni kiesés után, emlékszem, megható módon búcsúzott, egy sálat kapott, és a kanyar előtt köszönte meg a korábbi másfél itt eltöltött évét.

Ugorjunk mintegy tizenöt évet, egészen tavaly májusig. (A 2008 őszi kutyás meccset már tegnap felemlegettük, így azt most kihagynám, ahogy az 1999 őszit is, ahol Váczi Zoli játszott hatalmasat.) Épp a Haladással játszottunk hazai pályán, ráadásul épp 30 éves lettem, így barátaim összekötötték a kettőt, és egy kezdőrúgással leptek meg az alkalom kapcsán. Morales mester sajna a fakót gondolta akkor bevetni, így volt egy pillanat, amikor Bojtorral ácsorogtam a kezdőkörben, hogy aztán – de erről van videó is.

Utána keresztbe fújó szél, hatalmas esőzés, valamint egy kínkeserves nulla-nulla következett, de az már nem az én saram, ami tőlem elvárható volt, azt remek technikával oldottam meg.

Idén tavasszal újfent egy emlékezetes meccset sikerült játszani a Halival. 3-1 ide, miközben ultráink épp tiltakoztak valami ellen, és a vendégtábor létszámát gyarapították, hogy közben mi, bloggerek a hazai állóban próbáljunk netes mémmel meghekkelni egy magyar elsőosztályú mérkőzést. Volt köztünk kecskeméti, fradista, diósgyőri, egyszerű érdeklődő, halista és szerencsére néhány kispesti is. Azt hiszem merem állítani, nincs az a rossz idő, nincs az a rossz meccs, amit jó társaságban ne élvezne az ember.

A lényeg szerintem ennyiből érthető: tényleg szeretem a Haladás elleni meccseket! Szimpatikus csapat, szimpatikus ellenfél, szimpatikus szurkolók, ráadásul általában verjük is őket, hogy aztán kiessenek, de rá egy évre újra feljussanak, és így tovább (ebben a mutatóban valószínűleg világrekorderek), úgy pörögve a mókuskerékben, mint ahogy a jó Tchami zavarodik bele a saját biciklicselébe. Végeláthatatlanul.

---

Utolsó forduló következik tehát egy remekül sikerült félév végén. Sajnos továbbra is van két sérültünk a fix kezdőből: Kemenes már egy ideje, és Novák is múlt hét óta. Utóbbinál természetesen mindamellett, hogy őszintén sajnáljuk a tényt, hogy sérült, talán nem is baj, hogy kicsit most nem játszik, az utolsó meccsein ugyanazt diagnosztizáltuk nála, mint Lovric mesternél: hanyatlott bizony az a korábban remek forma. Diaby kimaradása marginális, és lassan Zelenka hiányát is megszoktuk. Ha tippelnünk kellene a kezdőcsapatra, akkor a győrit kapnánk elő, annyi hozzávetéssel, hogy gyors tizeneggyel nyitunk, amit Supka a második félidő közepétől folyamatosan lassít le egy jólirányzott Hore, Németh Norbi, esetleg Délczeg becserélésével.

(A mellékelt ábrán látható összeállítás csak a szerző várakozása.)

További fontos tudnivalók: mindenki Holé ura vélhetően készül forralt borral a mérkőzésre, amit a várható időjárás is indokol. Az időkép.hu péntek estére borult, felhős időt, valamint 1 Celsius fok körüli hőmérsékletet jósol, továbbá hajóvonták találkozása fokozottan tilos. Hogy a Vác elleni stadionavatóhoz hasonlatosan kakaóscsiga lesz-e a büfében egyelőre kérdéses, nem mernénk rá megesküdni, de nem is fogjuk hiányolni.

Tehát: péntek, 18 óra, Bozsik, Haladás, idényzáró. A megjelenés egyfelől alkalomhoz illő ruhában, másrészről pedig kötelező.

---

Más. Emlékeztek még Szász Kittire, aki az Újpest elleni meccs félidejében (Danilo dupla, természetesen) látványos trükkökkel szórakoztatott minket, a nagyérdeműt? Épp a minap került ki a népsport női focival (nem röhögni!) foglalkozó blogjára egy videója, ahol tovább csodálhatjuk a tehetségét. Alapozásnak Sanyikára egész kellemes.

---

Még másabb: jövő hét elején kiteszünk ide a blogra egy kérdőívet, amin keresztül majd Ti, a szurkolók értékelhetitek a csapat őszi teljesítményét. Örülnénk neki, ha minél többen kitöltenétek, ezért a Kispest-Honvéd (és talán a klub hivatalos) Facebook-csoportjában, valamint egyéb helyeken többször is meg fogjuk hirdetni.

Relikém!

Minden elismerésem Neked, kedves barátom! Persze nem mondom, hogy megváltottad a világot az őszi „csodatétellel”. Tökéletesen bagatell dolog, hogy ez volt a klubtörténet legjobb szereplése, valójában kevés voltál, mint UEFA-meccsen az ágyas pálinka. Sose felejtsd el, hogy AZT az agresszív, letámadáson alapuló, igazi focit én hoztam be még a nyolcvanasokban, Reli. Akkor még volt futballunk, minden meccsünkön, húszezren voltak, nem lézengtek a népek, mint most a Parkban. Amúgy féljél a kispestiektől, mert nagyon atom formát mutatnak! Meg ott van az a Sanyika is, neki a válogatottban lenne a helye. De tudod mennyit ér a szakmai munka ott? Na, majd lerajzolom neked, Relikém. Nyomj egy továbbot, ott virítom a többi infó a Picipestiekről.

Voltam egyébként én a Honvédnál is. Nem mondom, hogy sikersztori volt. Maga volt az álom. Nyolc meccs öröm, a végén jutalomként egy jó Merci. De most látom a jutyúbon – mert haladok a korral -, hogy azért tőled sem teljesen idegen a piros mez, a Bozsik, meg az Imre bá’.

Na, de nézzük, eddig mit nyújtott a Kispest! Kóklerek ezek. Nyolc tizenegyest kaptak az első tíz meccsen, az elsőt egyből ki is hagyták ellenünk a Hajdú Norbika jóvoltából. Hengereltek aztán sokáig. Otthon alázták a Vasast, a Vidit, a Fradit, meg az Újpestet is. Aztán jött a torpanat: a jó SZTK nem kímélte őket a Kupában, azóta csak egyszer győztek, mint én a válogatottal a rendszerváltás után. De csak altatnak! Ezek valójában profiból vannak: egyedüliként hoztak el pontot Debrecenből, nehogymá’ velünk is packázzanak, Reli!

Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy a sérülések nem kerülik el őket, mostanában, valódi játékmesterek estek ki még a héten is. Azt már megszokhattuk, hogy Zelenka, Diaby és Kemenes csak az ügyeletes klinika tévészobájából követi az aktuális meccset (egyébként nem tudom, miért nem a Léderer Ákika kommentál mostanában), de a héten begyűrűzött a nyavalyaválság. Szekulics kiválása nem okoz nagy felzúdulást, így akár még hamarabb felkerülhet a tulaj úr szignója a felmondólevelére. Az ősz hóhéra cím várományosa, Akassou, és az utóbbi hetekben visszafogott, de még így is alapembernek számító Novák már nagyobb érvágás, erre lehet építeni, vésd az agyadba Relikém, mint Mészáros Feri a keresztény tanításokat.

Így valószínűsíthető, hogy az eddig is jól szuperáló Sánta – akit, Relikém, kár volt elengedni a nyáron – fogja hárítani a Dudás-bombákat, balbunkóban pedig Hajdú Norbi kezdhet. A szűrő Johnson mellett most Németh Norbit és Ivancsicsot tippelem a kezdőbe, elöl természetesen Dél-Amerika Hajszánja mellett Magyarország Zlatanja rohamozza a kapunkat.

Hát, ennyi jó tanáccsal tudtam szolgálni, Relikém, most megyek, kiteregetem a mackóalsókat. Vigyázz a honvédosokkal, konvojban jönnek, köztük lesz a blogger, amelyik bitorolja a nevem. Bánj el vele is, mint Herczeg Miki a Bayern-öregfiúkkal! Sok szerencsét kívánok a csapatnak, szevaszszevasz!

Verebes Jóska

fotók: [origo]

Nincs mit szépítenem: a szerkesztőség tegnap igencsak felöntött a garatra. A találkozó apropója egyébként és mondhatni a blog első szülinapjának megünneplése volt, másrészt egy teszt, aminek alapján igen gyors határozat született, így a Puskin utcai Hrabal söröző hivatalosan is a szerkesztőség kedvencének nyilváníttatik, és a továbbiakban rendszeres látogatásunknak lesz kitéve. (Szövődmény: a szerkesztőség hivatalos söre 2-1 arányban a világos Francinuv lett, néhány korsóval megelőzve a Nezny Barbar félbarnát, valamint alaposan a Király utcai Kadarka házisörét.)

Bár úgy tűnhet, nagy volt bőr a képünkön, hogy volt bőrünk előre inni bárminemű sikerre, ezért gyorsan jelezném, a szerkesztőségi sörözés csütörtök éjféllel lezárta önmagát, azóta teljes intenzitással készülünk a szombat háromkor kezdődő Pécs elleni rangadóra. (Nem vagyunk elbizakodottak, mindig a következő feladat lebeg a szemünk előtt.)

A tovább után jön a szokásos beharang. (Apró kitekintés: évekkel ezelőtt egyetemista korú barátaimmal egyik akkoriban rendszeres pécsi hosszúhétvégénket töltöttük, és nappali bódultságunkban gondoltuk áldoznánk a kultúra oltárán is, mire egyikünk bemondta, mi lenne, ha megnéznénk az ókeresztény sörkamrákat. Hirtelen ennyi jut eszembe Pécsről, valamint a remek Flekken 1 és 2 éttermek, továbbá az Aranygaluska, ahol jómagunk is indultunk a névadói pályázaton egy szerény Flekken 3. pályamunkával.)

Kezdjük a legfontosabbakkal: Kemenes Szabit a héten megműtötték, a felépülése 4-5 hetet vesz igénybe, így őt legközelebb csak tavasszal köszönthetjük a kapuban. Mielőtt félreértés lenne: a hagyományosan tavaszinak hívott második félidény első két fordulóját idén is ősszel fogjuk lejátszani, de Szabit ez nem érinti, számára a tavasz egyértelműen a naptári tavaszt jelenti. Mindannyiunk nevében kívánunk mielőbbi jobbulást, Szabi! Helyettese a Debrecenben remek formát mutató Sánta lesz, mi pedig egyáltalán nem vagyunk nyugtalanok, mert láttuk, képes bravúrokra, remek igazolás volt a nyáron.

A másik fontosság, hogy Lovric mester begyűjtötte ötödik sárgáját, így automatikusan egymeccses kihagyásra kényszerül. Nem baj – mondom én. Hetek óta és egyre hangosabban mondjuk, a jó Iván eszement formán kívül került, és ez talán összefüggésben van azzal, hogy március óta szinte egyetlen meccset sem hagyott ki. Imádjuk, szeretjük fáradhatatlan munkáját a partvonal mentén, lelkesedünk a bedobásaiért, amik csak úgy szállnak be az ötös sarkáig, hogy ott Danilo valamit majd csináljon vele, és teljes nyugalommal fogadjuk, ha középre rendeli őt Supka, mert tudjuk, Iván lehet hibázik, de hogy megdöglik a pályán, és még azon túl is teljesíteni akar, az felettébb riszpektes.

Kíváncsiságból kiemeltük egy grafikonra a blogunktól kapott osztályzatait Lovricnak, és összevetettük a csapatátlagéval, hogy szemléltessük, mennyire fontos láncszem ő a mérnöki pontossággal összerakott gépezetünkben. Amikor indult az idény, húzta, vitte a hátán a csapatot, majd belesimult az átlagba (feljöttek hozzá a többiek), hogy az elmúlt fordulókban már olykor-olykor lemaradozzon egy hangyányit. Jókor jön ez a pihenő, így a győri túrán és a Haladás elleni hazain talán már a régi Ivánt fogjuk újra látni, aki újra hozza majd a rá azért leginkább jellemző impulzív formáját. (Debrecenben Akassou jött be a helyére a második félidőben, vélhetően a Pécs ellen is ő fog kezdeni.)

Diaby lábadozik, hiánya számunkra marginális; Zelenkáról pedig egyre megnyugtatóbb hírek érkeznek, hogy szintén lábadozik, egy csontkinövés alkalmából megejtett operáció után.

A tartalom a forma

Statisztikázzunk. Talán már megszokott, ha Hanta ír beharangozót, akkor mindig előkerül valami statisztikai adalék, hogy az leírt formában néha-néha statisztikai érdekességgé nemesüljön. Kezdjük az aktuális formával:

Az aktuális formát bemutató grafikonunk elkészültének módszertana a következő: megnéztük, hogy az egyes fordulókat megelőző öt fordulóban a megszerezhető pontok hány százalékát gyűjtötték be a csapatok. Jól látszik, hogy az idény közepéig viszonylag magas szinten, 80% körüli teljesítményen tartottuk magunkat, majd megjelent pontszerzési gyakorlatunkban az addig ismeretlen döntetlenezés, ezzel párhuzamosan pedig az aktuális formánk is visszaesett. A mélypont a kaposvári 2-2 környékére tehető, azóta újra rálelni látszunk a helyes útra. Eközben a szintúgy remekül rajtoló Pécs fokozatosan kezd beállni valahova 50% környékére, és felvenni a szimpatikus vidéki középcsapat státuszát. (Ajjaj, hogy miket nem mondok két vonal és egy koordináta-rendszer láttán Bajzát Péterre.)

Érdekesség, hogy a Pécs pontszámban ugyan mindössze csak eggyel van mögöttünk, de fontos megjegyeznünk, hogy ez a számadat bizony erősen csalóka. Amíg az első hét fordulóban 16, addig a következő hétben már csak 7 pontot tudtak szerezni, ráadásul ehhez mindössze egyetlen győzelmet tettek hozzá, épp legutóbb, hazai pályán a Győr ellen. Van miben reménykednünk.

A játék értelme: a gólok

Van egy rekord az NB1-ben, amit jelenleg a Honvéd tart, mégpedig az, hogy mi maradtunk a legkevesebbszer gólképtelenek eddig a bajnokságban. Mindössze egyetlen alkalommal, a siófoki vendégjátékunk során nulláztak le minket, hiába találtuk el kétszer is a kapufát. (A Pécs mutatója ebben a vonatkozásban: kettő, de úgy, hogy mindkettőt az elmúlt három fordulóban nem érték el.) Ha a számok nyelvére mindezt lefordítjuk: 13/14, azaz 92,8% az esélye annak, hogy gólt lövünk, és ha lövünk, akkor az 1,86 darab lesz.

Messük keresztbe az iménti kimutatást a kapott gólok elemzésével, hogy nyugalmunkat tovább növeljük. 14 meccsünkből hatszor nem kaptunk gólt (a Pécs háromszor), amivel a vonatkozó rangsorban az igen előkelő negyedik helyen tanyázunk. Ha kapunk, akkor 1,21-et, csak úgy mellékesen.

A statisztika szerint tehát 2-1-re nyerünk, az egészekre történő kerekítés általános szabályainak maximális figyelembevételével.

(Mellékesen napra pontosan egy évvel ezelőtt, a második csapatunk 1-1-et játszott a Péccsel, ezzel a Nagy Gergő-féle bombagóllal.)

A várható kezdő

Sántáról már volt szó Szabi sérülése kapcsán, valamint Akassout is megemlítettük, hogy Lovric hiányában talán ő kezd jobbhátvédben (ami nem feltétlen baj, egy agilis játékos jól is jöhet a széleken gyors pécsiek ellen, valamint a Bajzáttal vívandó közelharcokban).

Középen Botis és Debreceni fixnek tűnik, és reméljük Debi kicsit összekapja magát, mert bár láthatóan nagyon akar és hajt, meg hasonlók, mostanság többször nem jött össze neki. Novák alap.

Egy sorral előrébb Ivancsics vélhetően marad irányítóban, és bár folyamatosan javul a teljesítménye, azért megnéznénk őt lassan az egyre inkább hiányposzttá váló balszélen, miközben Németh Norbit meg a helyén. Igen, nem tévedés, valóban azt írtam, hogy a balszélünk lyukasnak tűnik az elmúlt fordulók alapján. Tchami gyors, de labdaügyetlen, a passzai döntően rosszak; Hajdú (aki szerintünk kezdeni fog most) Debrecenben túlpörgött, benne most inkább látjuk azt a cserét, aki a második félidőkben dobna a csapaton, mintsem a kezdőt. Marshalt lassan megszokjuk, de arra még jócskán várni kell, hogy az én szívembe is beegye magát a drága, de ha ez megtörténik, egy örök életre rajongójává tenne. Abass nem lehet kérdés.

Ahogy elől sem a Torghelle – Danilo alkotta páros, hadd rettegjen csak az ellenfél. Sebességben és labdaszerzésben talán a legjobbak az egész mezőnyt tekintve, helyzetkihasználásban azonban jó lenne némileg javulniuk.

Nyugalom, jó lesz ez. Tehát akkor a lényeg: szombat, 15 óra, Bozsik-stadion, Bp. Honvéd – Pécs.

Útravalóul pedig szóljon Marosjózsi egyetlen örökbecsűje: Hajrá, Honvéd! Csak a Kispest!

Az idei év első nagyobb, komolyabb túrája Debrecenbe vitt minket, s minő véletlen, az a koratavaszi nap ugyanúgy egy hosszú hétvégébe esett bele, mint a mostani. A különbség mégsem elhanyagolható. Akkor 2 vereség után, a kiesés rémétől sem függetlenítve magunkat utaztunk a cívisvárosba, míg ezúttal az első helyen álló DVSC-hez úgy indulunk vizitálni, hogy 3. helyen vagyunk. Igen, 13 forduló után. Hittük volna? Nem nagyon. De evés közben jön meg az étvágy!

Tavasszal, azon az első igazán jó időt hozó szombaton nem mi voltunk az esélyesek, s a 2:2 bizony kisebb pozitív meglepetéssel ért fel. Nos, az esélyek ma sem a mi oldalunkon állnak: a Loki veretlen idén, otthon száz százalékos teljesítménnyel, max idegenben botlanak néha, ha a döntetlen nagy botlásnak tekinthető. Mi remekül kezdtük idegenben az évadot, 4-eseket alázva be a Hali és a Zete kapujába, de aztán Pápa és Kecskemét már fájó emlék lett, Siófokon és Kaposvárott pedig a Lokihoz hasonlóan ikszelgettünk. Mi jön ma?

Sérült a játékmesterünk, Zelenka, kidőlt a bravúrkapusunk, Kemi, van kulcsjátékosunk formán kívül (Németh Norbi) és egy szertelen szűrőnk (Akassou). Van viszont önmagát megtalálni tűnő Ivancsicsunk és mindenekelőtt egy nyugatról importált válogatott szintű csatárunk – aki tud is gólt lőni: Sanyi. E téren is vegyesek hát az előjelek. (Hogy a Kondás által megdícsért Danilo-ról ne is beszéljünk).

Nem vár ránk könnyű meccs a mai rangadón, igazából a józan ész helyett olyan kapaszkodókat kereshet a reménykedő Kispestdrukker, hogy “a Loki veretlensége sem tarthat örökké“, vagy ha a bennünk lakozó Mészöly Kálmánhoz fordulunk, akkor “Kispest, az nem lehet bazmeg hogy egy idegenbeli rangadón egyszer ne játszd ki magad“. Esetleg “Egy derbin bármi megtörténhet.” És így tovább…

Most reggel 8 óra van. 4 óra múlva indulás. Rangadót játszunk ma. Az adrenalin azért lassanként elkezdi nyaldosni a belsőm. Szóval cívisek: jövünk!

A csapattól pedig csak annyit kérünk: foglaljuk keretbe az idei évet, és első nagyobb túránkhoz hasonlóan a későőszi négynapos hétvége is egy tisztes nagyerdei eredményről legyen emlékezetes!

Fotó: earth-photography.com.