Lehorgasztott fejjel ültem a helyemen, az átkozódva sörért elporzó Hanta-Ábel duónak már csak a füstjét látva a távolban, mikor az első félidei tűző nap elől a tetőszerkezet alá felmenekülő Gyuri ereszkedett le hozzám, és elkeseredve dünnyögte: „Mi volt ez? Klasszikus pár évvel ezelőtti Honvéd szenvedés…”. Fura, hogy ez volt az első félidő összképe, pedig nem így indult az egész. Én a játékunkat annyira nem láttam tragikusnak, több helyzetünk is volt, de az engem is aggasztott, hogy hátrányból idén nem nagyon terem számunkra babér. „Pedig sokkal jobban kezdtünk, mint ugyanitt a Diók ellen”-sóhajtottam, majd Gyuri visszamászott a kakasülőre, én pedig vártam Hantáékra és egy csodára.
HÁT MEGJÖTT, ’ÁTZEG. “Nem hiszed el: 5 góllal lőttük rommá a mezőkövesdi átkot!!!” bővebben
A fenti mondattal össze is foglaltam a szezont, így, mondhatni, részletesebb idénysummázatra nincs is szükség. Ez persze sosem igaz, hisz ad1) a patás a részletekben lakozik, ad2) alkatilag képtelen vagyok rövid posztot írni. Marad a szócséplés – a hajtás után. 
Hanta egy nagy ravasz, mert most másodszor (első alkalom a Fradi elleni volt két hete) süthetném el az egész csapatot a címbeli díjra, de nem teszem, mert van szerzői hiúság is, és ha a blogtárs ezzel cinkel, akkor csakazértse. Amúgy tegnap, ha nem is az egész csapat, de holtversenyben nem egy srácunk is elvihetné az elismerést, mégis most választok hármat, a többiekről pedig röviden. 
