Szia, Kicsitomi, legyen már az első meccsed csodálatos, hiszen egy egész élet követi!
Beszéltünk már arról a fejben összeegyeztetendő dologról, hogy miközben szurkolunk az eredményért, a helyezésért, a címekért, igazából tudjuk, éljük, hogy minden, ami a pályán, a jegyzőkönyvekben és a tabellákon történik, nem több, mint egy díszlet az életünk mindennapjaihoz? Egyszerre akarjuk az eredményt, és egyszerre teszünk is rá.
A meccs a hétvége rítusa, amikor összegyűlünk gyakorolni a bevett szertartásainkat, és talán észre sem vesszük, hét közben ugyanazokkal, ugyanúgy, ugyanazt csináljuk, esetleg más platformokon, mint a személyes találkozás, esetleg szűkebb körben. A meccs valahol egy megerősítés, amire úgy hisszük, időről-időre szükségünk van, hogy mi, a tágabb mi egy társaság, egy közösség vagyunk.
És ez így van jól.
“Az egészben az a szép, hogy a ma majd valamikor máskor és máshogy lesz érdekes, viszont már azelőtt beszélünk róla, hogy meg sem történt (és ez így van hétről-hétre)” bővebben