Egy. A Kupa az nekünk fekszik, nekünk találták ki, nekünk áll a zászló. Mindegy hogy a bajnokságban épp hol szenvedünk. Ahogy a labdabiztoson egyszer egy remek posztban valaki már rávilágított: módosítani lehetne az elmúlt évek tapasztalatai alapján a versenykiírást is, hogy mi csak az elődöntőknél kapcsolódjunk be, odáig úgyis eljutunk. Nos ez most nem lesz sétagalopp de ha tartani akarjuk a hagyományt akkor most bizony meg kell dorgálni a Doktor úrékat.
Kettő. A Kispest-faktor. Ez egy érdekes jelenség. Jobbára a negatívumait élvezzük. Főbb elemei közé sorolhatjuk, hogy bármely volt játékosunk, aki itt rém gyenge volt ellenünk mindig beköszön, tuti egyes meccseket szívunk be hazai pályán bármikor, ha kicsit kiegyenesedni néznénk ki akkor pedig jön valami belső vagy külső botrány és máris földbe áll a szép sorozat. Ha győzelmet várok valaki ellen mert egyszerűen nem lehet más az eredmény, akkor tuti a bukás. Na de. Sajnos ez ritkább eset, de igaz. Ha leírom a csapatot, akkor mindig jön valami csoda-szerűség. Mint Szurgenttel Zalaegerszegen, a Kozarekgólos meccsen. Mint Komorával 1997 őszén a Fradi ellen. Mint Supka első őszén, mikor sorozatos szopolák után idegenben rúgtunk 4-et a mumus Kaposvárnak a Kupában. Mikor a Vác elleni hazai megaláztatás után megfingattuk a Sampot. Hát most ebben reménykedek, halványan, minden alap nélkül.
Úgyhogy most vissza a melóhoz, valahogy kibírni szemkifolyás nélkül a monitor előtt, 5-kor aztán start, 3/4 6 Bozsik, Holé úrnál kikérni a csapolt árpalevet aztán várni a csodát.
További hosszas polemizálásra most nincs időm, ezért a rövid esélylatolgatás után inkább néhány korábbi edzőnket kerestük fel, arra a kérdésre várva tőlük a választ: mit várnak a kétmeccses párbajtól.
Fotók, innen, onnan: calcioservice.com; origo.hu; mtv3.fi; nasljerseys.com.
