Nem. A helyes megoldás: újra (miért, mikor nem?) jó honvédosnak lenni! Nem lehet elégszer hangsúlyozni, van egy csapatunk, van hozzá egy játékunk, van egy jövőképünk, és mindezt bármikor nyakon tudjuk önteni némi történelmi mázzal. Kell ennél több? Kell, de az majd jön magától.
Szombaton tehát Honvéd – Videoton, mi pedig beharangozunk, ahogy illik.
A tavalyi bajnok egyetlen csapat ellen maradt nyeretlen mindvégig a bajnokságban, és az épp mi voltunk. Ősszel jól rajtolt a Videoton, de a fehérvári odavágón nem tudtak mit kezdeni Morales mester remek taktikájával, aki nem szégyellte magát, és fizetéséért cserébe szállította az eredményeket. Mert a futballt nem, vagy csak nagyon korlátozott és erősen italomán beütés mellett élvezhető formában. Támadójátékunk ugyebár alig volt, illetve valami mégis, mert Danilo – óriási elképedésre – két akciógóllal behúzta számunkra azt a meccset.
Tavasszal következett a visszavágó, ahová úgy érkezett az ellen, hogy már az első meccslabdát szeretné behúzni, és végre-valahára bajnokn lenni. Szépszámú nézősereg, zrikák mindkét oldalról (a zrika fogalmát tessék itt igen bő lére eresztve értelmezni), döntetlen, elnapolt koronázás.
A két mérkőzés között összefutottunk a kupában is, ahol a hazai iksz után idegenben kaptunk egy sima négyest, de ez most nem számít. A Videotonnak mumusai vagyunk a bajnokságban! Illetve nem, hülyeségeket beszélek, véletlenül megfordítottam az értelmi sorrendet. Hogy lehetnénk mi a mumusai a Videotonnak, amikor a viszonyrendszer épp fordított, ha valamik, akkor ők mérhetők csak hozzánk. Tehát: a Videoton általában kellemes ellenfél a Bozsikban. Így helyes.
Az összesített (hazai) mérleg valahogy a következőképp fest:
- 41 mérkőzés
- 26 győzelem, 8 döntetlen, 7 vereség
- 78-26-os gólkülönbség
Ami mellettünk szól: Supka Attila visszatérése óta egyre inkább körvonalazódni látszik egy fix belső magja a csapatnak, amelynek tagjai csereszabatosak a padon ülőkkel, és ha úgy adódik, néhány poszton bármikor képesek vagyunk váltani. A várható kezdőt (Kemenes – Lovric, Debreceni, Botis, Novák – Tchami/Hajdú, Akassou, Németh, Abass – Danilo, Délczeg) mára mindenkinek illik betéve tudnia, ami nem jelent mást, mint az ún. állandóságot. Ez a tizenegy a stabil védekezésen, valamint az átengedett területeken alapuló gyors kontrajátékot erőlteti, és ehhez meg is vannak a megfelelő emberei. Tchami, Abass és Danilo gyorsaságban bárkivel felveszi itthon a versenyt, és ha a védelem hozza a nullát, akkor hiába hibáznak sokszor igen dühítőn, a kötelező gólszámot azért valahogy mégis meglövik.
Ami ellenünk: Legutóbb Kecskeméten minden úgy indult, ahogy az lenni szokott. Hamar megszereztük a vezetést, mindenki Danilója bevágta soros büntetőjét, majd mintha elvágták volna. Vezettünk, jönnie kellett az ellenfélnek, nekünk pedig csak élni a leghatásosabb és egyben a vetélytársakra nézve végzetes fegyverünkkel, a gyors kontrákkal. Elbuktunk, mert a Kecsó gyorsabb, pontosabb, labdabiztosabb volt, és bár e mondatok az „ellenünk” rovatban kaptak helyet, mégis le merjük írni, ez a ritkább eset, belefér, van olyan, amikor semmi sem sikerül. (A múlt héten sérülés miatt kimaradó Debreceni – jelen állás szerint – szombaton már játszhat.)
Érdemes észrevenni, hogy az iménti bekezdésben szó sem esett a Videotonról. Felesleges is lett volna bármit írni róluk, mert az azt jelentené, alkalmazkodnunk kell a címvédő játékához, félnünk kell tőle, miközben mi leszünk otthon. Teleszart gatyával azonban nem lehet futballozni, és előre bepiszkítani a gyönyörű szerelésünket is legalább annyira értelmetlen. A saját focinkat kell tovább és tovább vinni, apró győzelmekkel megalapozni az önbizalmunkat, mert ugyan a mostani NB1-ben bárki megverhet bárkit, mégis, aki elhiszi, hogy képes nyerni, az valóban nyerni is fog. Ilyen egyszerű. (Nem kell messzire menni az állítás megerősítése végett, elég ránéznünk a tavaly nyáron lesajnált Paksra, akiket miután elkapott a gépszíj, bejöttek ezüstösnek.)
Szombaton tehát Honvéd – Videoton, és mi végre talán választ kaphatunk a legutóbbi beharangozóban feltett kérdésünkre: akkor mi most egy jó középcsapat vagyunk, vagy esetleg annál valamivel több? (Mint azt már említettem, a talány eldöntése szempontjából a kecskeméti kisiklás inkább nem számít.)
(Megjegyzés #01: az első mondatban hazudtam kicsit. Szó sincs semmilyen kollegáról, az idézett mondatot én mondtam, mert hiszem.)
(Megjegyzés #02: a tavaszi Honvéd-Videoton után énekelt „hol a fieszta?” c. népdalra múlt szombaton végre megkaptam a választ, miután kiderült, a kecskeméti drukkerek a helyi Fieszta nevű műintézményben gurítják le a meccsek utáni kötelező köröket.)
