Újpestverés utáni gondolatok

Szombaton behúztuk a harmadik hazait is egy fővárosi ellenféllel szemben, és ahogy azt már megszokhattuk, ismét kapott gól nélkül. Tagadhatatlan, remek rajtot vettünk. Otthon filéztük a Vidit, az Újpestet, a Fradit és a Vasast, idegenben győztünk Szombathelyen és Egerszegen. Fasza. Az egészben csak egyet sajnálhatunk, hogy tavasszal mindenhova mennünk kell, a Bozsikba legfeljebb a Debrecen és a Diósgyőr jön az érdekesebből. Persze ez legyen a legnagyobb bajunk.

A hajtás után néhány további keretes olvasható a hétvége kapcsán.

A hiányzók

Dzsudzsák, Juhász, Gera valamint Akassou, Novák, Délczeg. Hogy mi a közös a két névsorban? Semmi különös, csak épp annyi, hogy mindkét hármas hiányzott egy sorsdöntőnek is kinevezhető mérkőzés előtt csapata aktuális nevezettjei közül. Juhászékra össznépi fejfogás volt a magyar futballközvélemény válasza, mindenki járatta az agyát, Egervári mégis kivel pótolja a korábbi stabil kezdőit, mire lesznek elegek a pótmegoldások Svédország ellen?

Akassou, Novák és Délczeg hasonló jelenség, csak kicsiben, és nálunk. Mindhárman bőven kivették részüket az eddigi – és talán némiképp váratlan – menetelésünkből. Akassou a középpálya közepén, agilis szűrőjátékot mutatva; Délczeg a támadósorban, és sokszor mélységben, a kapunk előtt védekezve, így vívva ki iszonyat gyorsan maga számára a szurkolók tiszteletét; és Novák, aki hétről-hétre hozza azt a stabilitást balbunkóban, amit tavaly még Hajdú Norbitól vártunk el.

Mindkét meccset megnyertük végül. A hiányzók hiányoztak, de akik helyettük(?) szerepeltek (nálunk ugyebár Hajdú, Hidi és Horváth Adrián, vagy Abass) bizonyították, nem csapatban, keretben kell gondolkodni. Úgy látszik, idén ezzel nem lesz gond.

Zelenka

Közel állunk hozzá, hogy a vörös loboncú játékmesterünk háziblogjává váljunk, de legyünk őszinték, lenne rá bőven miértünk. Amikor télen először láthattuk egy felkészülésin, azonnal felcsillant a szemünk, hoppá, itt valami történni fog. És tényleg. A cseh srác valami olyasmit csempészett vissza a Bozsik sokat megélt betonkaréjai közé, amire egyrészt már nagyon régen vártunk – a klaszikus, kelet-európai tízesek hangulatát, másrészt újra van valaki a csapatban, akiért érdemes lelkesedni, aki miatt tényleg érdemes mérkőzésre járni (ha más indokot már végképp nem találnánk.)

Zelenka egyszerű, szimpatikus srác. Minap a stadionban ékes magyarsággal, arcán a pályáról ismert mosolyával panaszolta el az ajándékbolt vezetőjének, hogy “vízhólyag van a talpamon”. Mert mindig mosolyog, ami lassan úgy lesz egyre inkább védjegye, mint a leheletfinom passzai, a könnyed, mégis stílusos mozgása, ahogy vonszolja a külső szemlélő számára idült sörhasnak tűnő felsőtestét. Látványos, nézőszórakoztató a játéka, látszik, élvezi a futballt, élvezi, hogy olykor három-négy sprinter veszi körbe, így ha egy-egy passza véletlenül pontatlanabb is a szokottnál, a társak képesek lesznek azt befutni.

Nem esik kétségbe, ha a büntetőterületen belül körbeállják, passzai valahogy mégis a legmegfelelőbb helyre érkeznek. És nem esik kétségbe akkor sem, ha az a büntetőterület történetesen a mi kapunk előtt lett felmeszelve. Húz kettőt valamerre, megfordul maga körül, és máris tisztán áll egymaga, hogy felnézzen, végül megjátssza azt a labdát, amitől mifelénk megszabadulni szokás.

Köszönjük, hogy van nekünk.

Nem Zelenka

Illetve kicsit igen. Hore, Botis Tanár Úr, Debi, Iván, Danipaci és a többiek. Becenevek. Igen, újra becézzük a játékosainkat. Dubecz még Dubi volt, Sanyika Sanyika, és jobb napjain Hercegfelvi is Herceggé nemesült, de most valami egészen másról van szó. Ha nem lenne elcsépelve sportsajtóilag, részemről simán bemondanám a szerethető csapat lózungját. Mert valami ilyesmiről van szó.

Térfélválasztás, Kemenes elindul a kapuja felé, a lelátóról azonnal érkezik az ütemes “Kemenes Szabi, Kemenes Szabi”. Botis a lelátóra vágja a kiugró csatár elől, hatalmas taps és néhány “Professzor Úr” netán “Tanár Úr” bekiabálás. Danilo fölé-mellélövi ziccerből, öklök a levegőben, a düh még a szemben, de már Danika, Danipaci, és amúgy is, legközelebb biztos berúgja.

Érezhető, újra kedveljük a játékosainkat, szeretjük a csapatot, és a mérkőzések után még Supka Attila is tapsot kap, amiben néhány éve annyira bíztunk volna, mint manapság egy kihasznált Abass-féle ajtó-ablakban.

Tabella

Harmadik helyen állunk, jelentős ponthátránnyal a Győr-Debercen-tandem mögött, és kicsivel a középmezőny előtt – de teljesen megérdemelten.

Döntetlenünk még nincs, vagy nyerünk, vagy kikapunk, a középút ismeretlen. Eddig mind a kilenc mérkőzésünkön kivétel nélkül mi szereztük meg a vezetést, amit háromszor nem sikerült megtartani. A nyitányon lefociztuk egy félidőn át a holtversenyben listavezető ETO-t, és ugyebár ha az a kimaradt büntető (te jó ég, még egy ilyen is belefért ebbe az idénybe) nincs, – akkor. Kecskeméten sanszunk sem volt, az vereség, nincs mit szépíteni. Ellenben Pápán ismét az első körös forgatókönyv játszódott le. Jól focizunk, Hajdú megint gólt lő, majd jön egy eszement gyenge második félidő, és a borítékolható vereség. Mi lenne itt, ha végre megtanulnánk fordítani?

Félidő

Az Újpest ellen ismét sokan voltunk, legalábbis az elmúlt években megszokottnál többen. A szervezők remek gondolatának köszönhetően, félidőben végre nem az unalomig ismételt, jogdíjtól mentes, kilencvenes évek közepi eurodance-moslékok bömböltek a hangfalakból, hanem egy kis színes programmal kedveskedtek számunkra. A hajrálányok aranyosak, szépek, és egyéb pozitív jelzők, de egy magyar futballpályán valahogy szokatlan a produkciójuk. Ellenben a freestyle-világbajnok kishölgy látványos volt, és ami még legfontosabb, a labdával majdnem olyan ügyesen bánt, mint Danlio barátunk.

Csak így tovább, mindent a közönségért.

(fotó: babar)