Továbbra is bátorítok mindenkit, hogy toljátok ti is a kommenteket a saját emlékekről, sztorikról, mert Veletek lesz teljes ez a sorozat! Mi csak a vázat adjuk, a puszta fenyőfát, amire a piros és fekete díszeket nektek kell felakasztani. Csapjunk hát a lovak közé – ezúttal 2001-02 felejthető idényével!
Több kommentelőnk is úgy fogalmazott legutóbbi fejezetünk kapcsán, hogy a 2001 tavaszi Kispest volt az utolsó igazán szerethető Honvédunk. Jómagam többé-kevésbé (inkább többé) egyetértek a jelzett véleménnyel, azzal a kitétellel: én még 3 ízben azért be tudtam zsongani totálisan a csapatért (a másodosztályú keresztes hadjáratunk során, Dolcetti első őszén, illetve a 2007-es naptári év egészében). [megjegyzés: a fejezetet még szeptemberben kezdtem el írni, 1 bekezdésig jutva, így most kiegészítem e részt annyival: 4 az a 3 tulajdonképpen, hisz az idei őszi csapat is rendesen melengette a szívem!] 2001 őszére tehát remeknek ígérkezett a felütés: kialakult egy stabil, meglepetés-győzelmekre bárki ellen képes csapatunk egy biztos gerinccel (Nota-Ploki-Téger-Lőrinc-Piri-kis Pinyő-Szabó Tibi-Faresz-Sasu), akik közül Nota és Szabó Tibor tán életük formáját futották. Hangulatos meccsek voltak a hátunk mögött, 5-6 éve nem látott skalpokkal – volt miért várni hát a folytatást. Más kérdés, hogy sajnos jó kispesti beidegződés szerint már az átigazolási időszakban kezdtek megremegni az eresztékek – igaz ezekre a többnyire kevéssé érezhető szeizmikus löketekre még kevesen kapták fel a fejüket.
Igazolásaink ugyanis…khm….meglehetősen fékezett habzásúra sikeredtek: a keret stagnált, sőt némileg romlott az előző szezonhoz képest. Távozott ugye Nota és Szabó Tibi – mit is írtunk róluk egy bekezdéssel feljebb? Életük formája? Persze hogy nem sikerül akkor a megtartásuk… Kispest-vezetés, szegény rokon effekt, én így szeretlek. Kovács Béla is elhúzott Izraelbe, ám a próbajáték besült – közben kiderült, hogy engedélyt kérni, na azt elfelejtett Konczéktól, le is került büntibe a tarcsicsapatba egy pár forduló erejéig. Kiesett tehát a bravúrkapus és a gárda agya, a helyi Totti meg a sarokba lett küldve. És távozott Plókai Attila. A Loki nehézbombázó hátvédjét 1991 nyarán igazoltuk át a Cívisvárosból, így pont 10 idényt húzott le nálunk s bár nem saját nevelés, bőven Honvéd-legendává érett a ’90-es évek szintjén. Bár sose volt az elsőszámú kedvencem, de mindig is bírtam sallangmentes performanszait, és belenőtt a Kispest-védelemről a fejemben élő képbe. Nagyon sajnáltam a távozását.
Mi lesz most a következő lépés? Nyilván igazolni kell. De kiket, honnan? Nos, az új figurákon végigfutva ezek között találjuk a szombathelyi brazil légiós-kontingens fekete ékkövét, Alex-et. Alex a Haliban, ha szoftosan is, de lövögette a gólokat, így az „adjunk neki egy esélyt” nem tűnt rossz ötletnek. Honfitársa, az irányító Fabrizio Gonçalves szabadrúgásai mellett azzal is kitűnt a Lombard Tatabánya első osztályból szépen kizúgó csapatából, hogy a jellemzően old-timer alakulat fiatalabb tagjai közé tartozott cirka 25 évet mutató pedigréjével. A Fradi által tőlünk elsíbolt Szabó Tibi pótlására lett kiszemelve és papíron jó ötletnek tűnt. Mint később kiderül, a papír sok mindent elbír a való élet nem…
A rajt előtt az volt a kérdés: Szuri bá melyik arcát mutatja a csapat élén? A Tornyi menesztését követő óriási rájd köszön vissza vajon, vagy a 2000-2001-es szezon végi szenvelgés? Nos, a Hali elleni, szombathelyi idénydebüt halovány játékot, 1:0-s vereséget és Babos Ádám kiállítását hozta. Visszakerült a borzalmas Szekeres a védelembe, Piroska helyén Aranyos próbálkozott a balszélen, Faresz meg hátrajött irányítani (íííííí…..), így elöl a Sasu-Alex duó kezdett. Szurgent is érezhette a mellényúlást, így a második fordulóra már Tóth J.- Lipták, Lőrinc, Téger, Aranyos- Dubecz, Pintér Z., Gonçalves (Németh Norbert), Piroska- Sasu (Torghelle), Faragó (Borgulya) felállásban fogadtuk a Fradit. Alig másfél hónappal a zöldek legutóbbi vendégjátékát követően ismét a nagy ellenfél jön tehát a Bozsikba, a hazai idénynyitóra! Öcsémmel nagy lelkesen a szentély felé vettük az irányt, hogy a Határ úton aztán ne szálljunk villamosra, ugyanis gyülevész IX. kerületi hordák már megszállták a 42-es végállomását, s a 10 percenként indított kocsikat, olyan amplitúdót produkálva menet közben a szegény öreg UV-szerelvényeken, hogy az Europark előtti kanyarnál konkrétan úgy tűnt, megborul az S-Bahn. Jajj. Maradt a kigyaloglás, végig az Adyn, úgyhogy mire kiértünk a stadionhoz, még így is 3 órával a kezdés előtt, a büfé vagdaltas zsemléje (a pre-Holé időszaki vendéglátás kb. egyetlen vállalható harapnivalója) elég jól csúszott mindkettőnknek az akkor még étteremépület előtti füves placcon héderezve. A korzóra aztán felérve elfoglaltuk szokott helyünket, nagy örömünkre ismét az „Esernyős” szurker közelében, aki nívódíjas bejövetelt produkált. Az általában magát rommárekedt állapotig üvöltő arc ugyanis ezúttal Kazinczy szépkiejtési versenyen való indulást érően csengő hangon jelentkezett be a korzó törzsközönségének: „Uraim, szép jónapokat kívánok, hogy telt a nyári szünet, mit várhatunk az idénytől?” – semmi káromkodás, semmi üvöltés, sőt még 3 doboz Ászokot is hozott a bajtársaknak… Mire (ahogy Hanta mondaná) állandó jellegű tettestársa, aki búgó mély hangján szokott volt tercelni az Esernyős kollega szitokáradatai alá, lelkesen kérdezte: „Mi ez, dobozos sör?”, azért csak előbukkant Esernyős hősünk trademarkos énje a válaszban: „Nem, csapolt, bazmeg”. Csodás évkezdet.
Szerencsére a csapat is alájátszott ennek, és egy brusztolós első félidővel bizonyította a bajnokcsapattal való egyenrangúságát. A második 45 perc elején aztán Faragó ugratta ki Sasut, aki szokásos cselével alázta meg úgy Lipcseit, hogy a Fradi-ikon borostája összeállva zuhant a Bozsik füvére, a megposszanó barcikai hős nem is bírt magával és úgy felnyomta román csatárunkat, hogy arra még a Bohócliger Hentesek és Mészárosok Társasága igazgatótanácsának Molnár Monyóval, Nagy Sándorral, Urbán Floresszel és Erős Karcsival fémjelzett tagsága is elismerően bólintott volna. A bíró nem így tett, tizi, amelyet Faresz higgadtan gurított a Kukás hálójába. Ezt követően még egy jó 35 percnyi küzdés, jobbára védekezve, Gera begyűjt egy raklapnyi „szipus g..i” szidalmat a lelátóról, és vége. Szép győzelem, feledtetve a Hali elleni kisiklást.
Persze a telhetetlen szurker mindig előre néz, mi is a következő heti, Vasas 
A Győr elleni, következő hazait tehát jó formában vártuk, legalábbis így tűnt. A Vargazoli által vezetett ETO egész tavasszal tán 1 meccset nyert, az új szezonban pedig semmit. Kit verjünk agyon, ha nem őket? Én épp erdélyi utam előtt álltam az újdonsült egyetemi barátokkal, de erre a meccsre még volt időm kimenni, 1 nappal a start előtt. Hát, kár volt. Mint ahogy kár volt Öcsi bácsit is kihozni. A sajnos szemmel láthatóan is rohamosan romló állapotú Száguldó Őrnagyot ápolója kísérte be elvégezni kezdőrúgást, Fater csinált is 1-2 fotót az esetről. Aztán eltette a gépet, mert ami utána jött, azt inkább ne is lássuk. 6-1-re nyertek a zöld-fehérek, szánalmasan játszottunk, és akkor most ne is gondoljunk semmi rosszra… 3 nappal később a Székelykő lábánál megbúvó Torockón a Mézeslyuk nevű műintézményben így különösen csúszott a szilvapálinka a Csík sör mellé, hogy mielőtt feledjem a kínos kudarcot.
A következő hetekben aztán a csapat szétesett, mint a kánikulában sokat szűrő Budovinszky a nyíregyházi lelátón. Levert minket az MTK és a Zete is, majd Újpesten rohant bele szegény Szuri bával az élen a gárda a méretes lila késbe. 2-7, szétzilált védelem, nulla középpálya. Hol van már a tavaszi menetelés?
A klubvezetés is hasonlóan érezhetett, mert Szurgentnek megköszönték a beugrást és megindult a hajsza az új tréner után. Én közben bánatomban diákmunkára jelentkeztem a nyár utolsó traktusában egy egyetemi jóbarátomal, előbb az Orczy téri postán, utóbb a törökbálinti Schöllernél téve ki magam munkafasisztoid művezetők állandó üvöltözésének. Némelyik olyan orgánummal ordította le rendszeresen a szemöldökömet a helyéről, hogy az a korzón is elfért volna az ordenáré hang-imperátorok díszes társaságában… aztán az utolsó munkanap a fagyigyárban apokaliptikus hangulatot hozott. Már a műszak végén jártunk, szerencsésebb barátom a málnafagylaltok tesztelésére lett beosztva, míg én egy hipós vödörrel a kezemben próbáltam eliminálni egy 3 négyzetméteres kiömlött mogyorófagyi-tócsát, mikor sms-t kaptunk egy másik csoporttársunktól, hogy „kitört a III. világháború, bombázzák Amerikát”. Ismerve az arcot és hülyeségfaktorát,nem vettük túl komolyan az esetet, Aztán este 10kor a Határ úti Metro újság különkiadása már meggyőzött arról, hogy ez a 2011.09.11. mégis egy olyan nap lesz, amiről még sokan és sokáig beszélnek majd… Két nappal később a wekerlei félig Fradista féli Honvédos Doki barátomnál segédkeztem éppen a nagyfaterja sufniját rendbe tenni, mikor a nagypapa Népszavájából értesültem: a 3 napja menesztett Lajos bá helyett Glázer Róbert ül le a padunkra. (Jellemző, hogy 2011 szemptemberének vészterhes napjaiban is inkább a sporthíreket tartottam fontosabbnak…)
Glázer első meccsén a Sopron rögvest ki is osztott nekünk egy 3 gólban manifesztálódó parasztlengőt itthon, Robi bá nem is variált sokat Szuri alapcsapatán. A Szurgent utolsó meccsein a kezdőbe bekerülő, friss igazolás román Dorel Balint és a tartalékcsapati száműzetésből visszatérő Kovács Béla sem segítettek azonban sokat. A Szuri-féle hattyúdal során rendre szerepet kapó Vladimir Pasics viszont kikerült a keretből, sőt, Torghellével, Kozarekkel és Buzással együtt kettős játékengedéllyel leadták őket Marcaliba, hogy max megszorulás esetén számítunk rájuk, ad-hoc jelleggel. Közülük akkor egyedül Buzásért fájt a szívem. (Azóta persze mi minden történt…Sanyi beb*szta, Sanyi beb*aszta,Sanyi beb****sztaaaaa). A folytatásban egy fehérvári döntetlen és egy hazai iksz jött a mindig erős Dunaferr ellen, mi a szösz, feltámadunk?
Hát, ha nem is a tavaszi henger, de egy kisebb Glázeri diadalmenet azért beindult. Az MK-ban két erdélyi dugó (by Balint és Piroska) segedelmével búcsúztattuk a Zetét, majd jött a szombathelyi debüt visszavágója. E meccsre nem mentem ki, mert hagytam magam rábeszélni egy távoli ismerős szülinapi bulijára, ami borzalmas választás volt. A társaság gázos volt, a party vontatott, én meg kőkeményen megittam a levét udvariasságból nemet mondani képtelen személyiségemnek. Ugyanis faterom hívott a meccsről hazatérve, hogy 6-1-gyel küldtük haza Filipovicsékat. Piri kétszer köszönt be, egyszerűen szárnyalt a Glázer által kitalált új szerepkörében, az irányító posztján, feledtetve a nyáron e pozícióra igazolt Gonçalves nevét. Főként Sasuval értették meg egymást remekül, a kis nagybányai törp meccsenként 3-4 forintos (lej-es?) zsugával kínálta meg narcisztikus gólvágónkat – aki hol bevágta ezeket, hol nem, de legalább volt némi játékunk, ismét.
Annyira, hogy október 21.-én az Üllőin kb. esélyt nem adtunk Csank Fradijának. Az Udvarácz- Balint, Lőrinc,Téger, Müller- Babos (Füzi K), Pintér, Piroska (Lipták), Aranyos- Faragó (Hercegfalvi), Sasu összeállítású alakulat 2:0-ra nyert a zöldek otthonában, ezúttal fordított szereposztású gólokkal, hiszen Sasu nyesett be két gólpasszt az ihletett formát futó Piroska lábai elé. Az összeállítást böngészve láthatjuk ezeknek a heteknek minden történését: a kapuba bekerült Udvarácz, akiben Glázer bízott, és nem is teljesített rosszul a hálóőr… Néhány hete a doppingvétsége miatti eltiltását (és ezalatt klubunk általi kitartását) letöltő Hercegfalvi is álladó cserévé avanzsált Sasu és Faresz mögött. Tehette, Alex ugyanis már nem volt a keret tagja. A még Szuri alatt menesztett ébenfa gyöngyszem kirúgásának oka alacsony edzéslátogatási indexe, illetve a brászil skac erre adott indoka volt: saját bevallása szerint rendre rossz buszra szállt a Határ úton (154-es helyett tévedésből többször is a 66-os viszonylatra), így általában a soroksári gumigyárnál kötött ki a Bozsik helyett. Mondjuk a 42-es viliről valaki mesélhetett volna neki... Valljuk meg, a sztori és a magyarázat még Bohócliga-szinten is kiemelkedő alapmű.
Ismét remek forma, ismét tuti behúzandó hazai meccs jön, áldozati bárány a Vasas. Ivan Katalinic edző menesztve, Oroskóék menesztve, a fedélzeten Komjáti Malacka és egy rakat ifi a fakóból. Így például az azóta már ismerősen csengő, akkor még csak ízlelgetett nevek: Gyánó, Maróti, Zsolnai. Bizony, a Béci és a Zsolesz. Ezen a meccsen az eredménnyel, később pedig majd játékosainkként fájdítják a szívünket. Mi pedig görcsös, fantáziátlan szánalommal rukkolunk elő e hétközi förmedvényre, s 0:2 a vége, amit még két vereség követ (Győr, MTK), majd döntetlenek. Hullámzik a teljesítményünk, mint Sasu hangulata, de hirtelen Glázer beteszi Németh Norbit a balszélre, s az ő góljával elkapjuk itthon a lilákat (1:0), majd Sopronban egy 3:2-es vendégsikert prezentálva lehozzuk az idény utolsó igazán jó játékát. (Tán ezen a meccsen volt az emlékezetes affér Vincze Gábor és az egyik Kanyar-tag közt? A jobban értesültek majd segítsenek!). Góljainkon Piroska, Pintér és Sasu osztoznak, így jók az előjelek a szerdai MK-találkozóra, szintén a Matáv ellen, szintén Sopronban. Hát ez már nem sült el jól: Faragó gólja csak szépségtapaszt jelentett a benyelt 3 hűségvárosi gombócra. S bár otthon még Sasu-sziporkákkal leverjük a Vidit (3:0), a szezon végre a kezdő tizenegyet már össze-vissza variáló, pl. „megPandúrosító” Glázer fonalat veszt: a Dunaferrtől egy négyest kapunk. Jól jön a szünet.
Nem úgy az átigazolási hírek. Újpesten edzőt menesztenek, és az ottani tulajoknak is tetszik a glázeri Kispest néha valóban élvezetes játéka. Elkérik hát Konczéktól a vezetőedzőt, s ha lúd, legyen kövér: Piroska is kell nekik (+ megszerzik a máig méltatlanul gyalázott Túliót, valamint a cseh Vagnert… jó kis igazolások, basszus.). Glázer elmondta, az Újpest neki nagy kihívás és a klubvezetés is régi jó barátaiból áll, kötelessége menni. Ennek mindenki a jó barátja? Elképesztő… Piroskáért vérzett a szívem. Már a BEST OF ’90s részben is beválogattam őt a saját álomtizenegyembe, máig a kedvenc balszélsőim egyike Kispestről. Ezen az őszön meg egyszerűen csúcsformát ment, beérett, irányítóként is elkezdve varázsolgatni. Lehetett volna még benne kraft, ha ekkor nem engedjük el kölcsönbe, Kovács Attila meg egy év múlva nem küldi el oktalan módon…
Január elején aztán kiderült: Glázert az edzőként még többé-kevésbé zöldfülűnek (azóta zöld vérűnek is…) minősülő, romániai és csepeli kispadokon pallérozódó Détári Lajos, egykori legendás játékosunk, az utolsó magyar világválogatott váltja. Nekem –ezt már korábban is írtam- az első kedvenc játékosom a VILÁGON, igen a világon, Détári volt. Sajnos nálunk már nem láthattam játszani, de a válogatottban és az Eurosport olasz összefoglalóiban igen, és nekem ő volt a külföldre szakadt Honvédos IKON, aki ha méltó társakkal játszik együtt bármikor nívós bajnokságot vagy kupát nyerhetne… Aztán szembeköpve korábbi nyilatkozatait 1993-ban elkövette szememben a felségárulást, és azóta valahogy kiesett a kegyeimből és az érdeklődésemből… 2002 szürke januárjában azonban valahol mégis úgy éreztem, mostani ideszerződése, és újabb hangzatos nyilatkozatai („ha a Honvéd hív, menni kell”) talán új lapot nyithatnak „kapcsolatunkban” és Döme, ha összekapja ezt a kétes értékű keretet, akkor azt majd felfogom egy vezeklésnek.
Nos, ennek eléréshez nem volt könnyű dolga az egykori karmesternek. Piroska érvágás-szerű távozása mellett Aranyos is visszament a kiesés elől fejvesztve menekülő Vasasba, Gonçalves is eltűnt a keretből. Az első edzőmeccseken feltűnő arcok (így az utolsó bajnokcsapatunkból Árky, aki azóta a Lombard utazó vándorcirkusz oszlopos tagja volt, Kenesei Zozi és Lázár „Lecsó” Mátyás, akiknek akkoriban még csak albán kalandjaik miatt csengett gyanúsan a nevük, no meg Cipf Zoli újratöltve) nem egy bíztató tavasz képét festették elénk… Végül Dömével olasz edzőtáborba utazott a gárda, itt már a kerettel tartott a Balint mellé beérkező két új román reménység, a nagydarab középső védő Dulca és a se íze se bűze védekezőközép Batrinu is, ahogy a Fradi-nevelés Lászka Balázs is edzőszerkót ölthetett. Piroska, Aranyos, Gonçalves mínusz, Batrinu, Dulca, Lászka plusz. Nem hangzik valami délcegen. Ja, é el ne felejtsük: a Marcali büntetőszázadból edzőnk visszarendelte Torghelle Sanyit mert látott valamit a vörösesszőke, akkoriban még meglehetősen önbizalom-hiányos vadócban. Igaza lett…
A szezon az 3. alapszakaszi körbe érve kezdődött, azaz ismét szombathelyi vendégjáték következett. 3:2-es vereségünk alkalmával Döme a Tóth J.- Téger (Babos Á.), Batrinu, Dulca, Balint- Füzi (Torghelle), Lászka, Dubecz, Németh N., (Hercegfalvi)- Sasu, Faragó csapattal kezdett, és ez nem is rossz alakulat. Az”transzszilván” védelem mondjuk kissé lassú, de a csatársor, illetve a saját nevelésekkel megtámogatott középpálya azért vállalható. A 3:2-es vereség is, nyitányként. Nem úgy a folytatás. A Fradi következett otthon, s a Garami által átvett zöld-fehérek a Burgonya kiállításával súlyosbított, 5000 néző előtt zajló találkozón 4:0-ra aláztak meg minket, momentumunk sem igazán volt. A meccs elejét még otthon néztem, majd indulnom kellett az egyetemi felezőbulira: véget ért ugyanis az ötödik szemeszterünk is a tízből. Mire kiértem a budaörsi úti koleszba, a Fradi már kettővel ment, én meg végignézhettem a második félidei újabb két gólt és Gera showt, valamint a gólöröm közben a szurkolóink, így a korzón ülőfiatalabb gyerekek felé is nemi szervére mutogatva hőzöngő Lipcsei ámokfutását. Minek kellett ez, amikor már 4-gyel mentek, máig nem értem. A 0:4 rendesen megnyomott, mint ahogy az aznap este bevert 4 sör és 1 liter szamorodni, melytől az álmoskönyvek szerint e poszt szerzője sem tudott szomorodni. Nagyon nem… Végül sikerült megkoronázni az estét azzal, hogy a többiek rábeszélése ellenére csak odarikkantottam a tőlünk 50 méterre beszélgető tanszékvezető egyetemi tanárunknak, hogy „Jóóóóóesssssstét”, miközben 2 szoftosan bemákolt csoporttársam próbálta a WC-felé rángatni a korai ’90-es évekbeli klasszikus, Hóbortos hétvége c. film Bernie-jét idéző izomtónus-mentes testemet (a linkelt videón 1:38-tól látható az inkriminált mozgásformula). Szörnyű este volt, minden téren, valljuk meg.
A csapat és én is azonban lassan kihevertük a másnaposságot. A Vasas ellen egy fordulatos 3:3 jött a Fáy utcában majd egy súlyosabb vereség a Győrtől (nekem meg remegő kézzel kilötyögtetett vasárnapi húsleves, majd 2 hét absztinencia a felezőbuli után…kurva szamorodni), egy biztatóbb 0:0 a Hidegkutiban, majd végre az első tavaszi siker. A Zete jött a Bozsikba, Faterral ketten mentünk és Németh Norbi szép találatával nyögvenyelősen behúztuk a 3 pontot. A győzők névsora: Tóth – Lipták, Lőrinc, Dulca – Babos, Hercegfalvi (Lászka), Dubecz, Füzi, Németh N. – Faragó (Buzás), Borgulya (Batrinu). Ez volt amúgy az a gól, amit felidéztünk Norbival a Vasas meccs utáni idei interjúnkban, s ő meg is lepődött rendesen, hogy erre még valakik emlékeznek itt Kispesten. Hát persze, hogy emlékszünk, Norbi. Ekkortól datálódott az a babonánk, hogy Zete elleni hazaira éveken át csak Faterral mentünk kettesben, s ez rendre győzelmet jelentett a csapatnak. A legjelentősebb ilyen sikerről majd két epizód múlva értekezünk!
A tavasz többi része aztán különösebb izgalom nélkül, jobbára szürke, brusztolósabb játékkal telt, de az látszott, hogy Döme keze alatt alakul valamiféle 
A csapat végül alsóházi helyet érően végzett, így a vigaszági rájátszás jutott nekünk, ahol viszont Döme régen látott magasságig vitte a team-et, 7. helyre, azaz az alsóház „trónjára” (3 döntetlennel és 2 győzelemmel, veretlenül). Torghelle itt szárnyalt: 4 gólt hozott össze. Ekkor került sor a Haladás elleni hazai 1-1-re (gól természetesen by Sanyika), mikor is a spórolós klubvezetés nem kapcsolta fel a reflektorokat a kezdődő szürkület ellenére, az utolsó 5 percre, bár, május 18-án ez azért nem volt oly’ vészes sötétség egy verőfényes nap végén. Nem így gondolta ezt Szentes Lassard ezredes, a vasiak vezetőedzője, aki az utolsó percekben az oldalvonalnál hisztizett, a csapatát majdhogynem leparancsolva, a meccs végén pedig óvást emlegetett, mondván, Flavio Pimnek farkasvaksága van, nem lát a szürkületben. Nos, visszaemlékezve a látási viszonyok bőven elviselhetőek voltak, Pim sem mozgott nyeretlen kétévesként a füvön, így bár valahol jogos volt Szentes siráma, a helyzet azért egyfelől nem volt tragikus, másrészt a stílus, ahogy ezt elővezette, hát hagyott némi kívánnivalót maga után. Annál az interjúrészletnél a meccs végén, mikor elhangzott a következő párbeszéd, konkrétan lefordultam a vizsgatételeim fölül a TV-képernyő előtt (Riporter: „Úgy hallom óvni fognak, ez tényleg elképzelhető?” Szentes: “Igen, óvni fogunk”. Riporter: „Milyen indokkal?” Szentes: „ööö… ezt még nem tudom. Beszélnem kell a klubvezetéssel”. Flegma grimasz, szereplők el, függöny…)
A végén aztán kapunyitás, szurkolói berohanás (persze hol volt ez a roham mondjuk az 1991. májusihoz képest…), mi mezhez nem jutottunk, de hazavittem egy kirúgott földlabdát, amit az ablakomba otthon kiültettem egy kis cserépébe. A fűcsomó szépen fejlődött, főleg győzelmeink idején volt friss zöld színe… Majd pont 1 év múlva, 2003 májusának végére fogta magát és kirohadt… félelmetes egybeesés a következő epizódunkban taglalt borzalmakkal. Az idényt egy gyors vizittel zártuk az Intertotó kupában, itthon 1:0-s vereség, Vilniusban 0:0 a Zalgiris ellen, és viszontlátásra. Nemzetközi porondnak is, a szezonnak is.
Az idény alapcsapata, kb.
Tóth J. (Udvarácz) – Balint (Babos), Lőrinc, Téger (Dulca), Aranyos (Batrinu)- Németh N., Piroska (Füzi K., Kovács B.), Dubecz, Pintér Z. – Sasu, Faragó.
A védelemben előfordult még Müller Krisztián, főként Glázer és szegény Pasics, jellemzően Szurgent alatt. Pandúrral Döme és Glázer is kísérletezett. Szekeres az őszi szezonban kapott több lehetőséget. Középpályán epizódszerepekben jeleskedett Lipták, és tavasszal Lászka, ősszel a kezdőbe igazolt Gonçalves nem váltotta meg világot Kispesten. Buzást csak tavasszal alkalmaztunk Marcaliból visszahozva néhány perc erejéig, ezt én máig nagy pazarlásnak érzem! Lázárt, ahogy írom, máig nem értem. A csatársorban Kiss Péter szerencsére csak 1-2 meccsre lett beprotezsálva családilag, Borgulya egerszegi duplázása idején került be ősszel egy rövid időre – ő már nem volt a régi. Alex szánalmaskodása néhány hétig tartott csupán, Torghelle viszont egész szépet robbantott a tavasz végén, kitörve végre a „ki ez a szerencsétlen” szidalmak bűvköréből. Hercegfalvi ősszel és tavasszal is jellemzően cserejátékos volt, élve a rehabilitált arcok békés bohócliger életét.
Hát, felejthető egy szezon lett a 2001-02-es. Egy remek kis csapatot sikerült megbuherálni 2001 nyarán, s mire az őszi edzőváltás munkája realizálódott és Glázer keze alatt formálódni látszott az Udvarácz-Lőrinc-Piroska-Sasu tengely, ment is az edző, s ment a középpálya agya. Döme megint kezdhetett építkezni, erősítés címén közepes tucat-kiegészítőemberekkel megáldva, de a rájátszásra csak beért a munkája, hogy aztán, mint majd látjuk, ő se folytathassa.
Játékosaink közül Piroska zseniális őszt futott, hogy utána Újpesten süljön be a mindig is nagy elvárásokkal bíró lila tábor előtt. Sasu végérvényesen „a 2000-res évek Kispest-csatárává” avanzsált, fontos és szép góljait mindig a legszükségesebb pillanatokban szállítva, bár, tegyük hozzá, amikor épp nem volt kedve játszani, hát, rendesen őszítette a lelátó népét. A fiatalok közül tavaszra az ősszel hanyagolt Németh Norbi és Torghelle szépen berobbant a kispesti szurkolói tudatba, akkor nem hittük volna, hogy kettejük következő, egyidejű Bozsikbeli fellépésére 9 évet kell majd várni… Ide sorolható a stabil szűrővé érő Pinyő is. Csalódások is voltak sajna szépszerével, Kovács Béla továbbra sem tudta hozni a kulcsszerepet, amire képességei alapján predesztinálva lehetett volna, Gonçalves mintha itt sem lett volna, Aranyos vállalható fél év után el is menekült, Alex gólok helyett a blőd sztorikat szállította inkább.
Véget ért hát egy újabb kijózanító idény, mikor is a 2000 nyarán egy rövid időre felsejlő profi körítés már a homályba veszett, a 2001 tavaszi ígéretes csapat szisztematikusan kezdett leépülni, és a reményteljes erős közép- illetve kvázi élcsapati státuszból ismét kiesés ellen harcoló klubbá váltunk 2002 tavaszi hónapjaira. És bizony a neheze még csak most jön, ugyanis bebizonyosodott, hogy nem ez az év kisiklás, hanem a 2000-2001-es szezon volt a nagy véletlen, mert a lejtőn csak megálltunk egy rövid időre, de tán csak azért, hogy újult erővel rohanhassunk a végzetünkbe, melynek kapuján a 2003. május felirat csüng egy ütött-kopott réztáblán. A következő epizódban alámerülünk e mocsarakba.
