A posztot Babar barátomnak ajánlom, aki saját bevallása szerint ettől az évtől kezdett kijárni a Szentélybe és akivel a posztokban már sokszor megidézett meccsnéző társak közül az egyik legjobban tudunk együtt kuncogni a pálya szélén a Bohócliga bornírtságain.
Nehéz írni erről a szezonról, sőt azt kell mondjam, az eddigi legnehezebb epizódhoz érkeztem el szériánk során. 2002-03 idénye máig fájó emlék sokunk szívében, ez lett az a szezon, amelynek során az 1995 januárjában meginduló, eleinte alig, később egyre jobban érzékelhető erodálódás a lejtőn való fék nélküli száguldássá transzformálódott, ami csak akkor állhat meg, ha elérjük a gödör alját. 2003 májusában elértük.
Már az előző fejezetünkben jeleztük: elkeserítő volt látni, hogy a 2000-01 során elért partikuláris eredmények (vagy inkább eredményecskék) hogy hullanak szét egy év alatt, hogy épül le a markáns gerincű keret, a hosszabb távú(nak tűnő) gondolkodást hogy váltja fel az ad hoc intézkedések sora. Három edzőnk volt egy év alatt, se Glázer nem fejezte be, se Détári nem fejezhette be azt, amit elkezdett építeni. Igen, Détári sem, ugyanis a Zalgiris elleni Intertotó-párosmeccset követően a Konczék mellett egyre nagyobb tulajdonrészhez jutó olasz húsgyáros, Piero Pini valamin összekülönbözött a szőke ex-ikonnal (ismerve a két ember természetének nehézségét, ezen talán kár is meglepődni). A presidente ekkor varázskalapjából (pontosabban valamelyik ificsapatunk éléről) előrántott egy másik ex- Bp. Honvéd-középpályást a dicső ’80-asokból, Fitos Józsefet, aki amellett, hogy a verebesjózsefi nyári kispad-dresscode elsőszámú hazai hagyományőrzője volt, sok mindent még nem tett le a Bohóciga asztalára.
Még nyugtalanítóbbnak tetszett a játékoskeretben zajló változások summázata. A 2002 tavaszi záráshoz képest egy sereg arc kérte ki (vagy kapta meg) munkakönyvét a Bozsik-stadion portáján. Természetesen egy Kiss Péterért, egy Lászkáért, Liptákért vagy épp Pasicsért, Lázárért nem hullajtottunk krokodilkönnyeket, viszont az NB1-es szinten meghatározó játékosnak számító Füzi Krisztián, a második kispesti korszakában nyújtott halovány teljesítménye ellenére fontos láncszem Kovács Béla, a megbízható Lőrinc tanár úr (aki a védelem közepében hagyott űrt), esetleg Udvarácz, már fájóbb veszteség volt. Még inkább annak minősült az elmúlt években ténylegesen befutó két saját nevelés, Pintér Zoltán (ő Sopronba távozott), illetve az urban legend szerint akaratán kívül Győrbe transzportált Németh Norbert. Utóbbiért nekem is nagyon fájt a szívem. A csatársorból Sasu évek óta datálódó éktársa, Faresz a bajnok Zetéhez igazolt, hogy BL-selejtezőn villoghasson a kiesési rangadók helyett. Érthető… Egy komplett kezdő távozott tehát, maradt Dubecz, aki úgy festett, tőlünk megy nyugdíjba, a két román védőcsoda, Dulca és Batrinu, a használható Balint és elöl Sasu. No meg a tavasszal a beérés útján meginduló Sanyika. Melléjük mindössze két játékost sikerült igazolni. Laczkó Endre Erdélyből érkezett, hogy a Piri vagy épp Calin által ápolt balszeles tradíciókat folytassa a XIX. kerületi sorompón túl. Egyik elődje, Piroska Attila pedig fél éves Megyeri úti kitérő után tért haza, rá szükség is volt ebben a keretben, mint egy falat kenyérre – irányítóként természetesen. A többi lukat a koszlott és hámló, meglehetősen üreges falon saját nevelésekből kevert habarccsal tervezte befoltozni a szakvezetés, így fölkerült az első csapathoz a fakóból Mészáros Attila, Takács Zoli, Vadócz Krisz, Kardos és Vass, míg az előző idényekben már próbálgatott Pandur és a Marcaliból visszarendelt Kozarek is menetfelszerelést húzhatott a Honvédseregben.
Az első forduló előtt, mikor is a Zetét fogadtuk, kimenni sem volt kedvem. Egyszerűen féltem a szezontól, nem volt erőm egy újabb kiesés elleni, elhúzódó utóvédharcoktól tarkított idényhez. Ehhez képest a TV előtt aztán megbántam mindent. A megfiatalított, szegényházi kiscsapattá vedlett Honvédunk az első félidőben 35 percen át lefocizta a vendégeket, a regnáló bajnokot. Előbb Torghelle, majd Hercegfalvi passzából Sasu vert remek találatot Ilics hálójába. Sajna 45 perc elteltével mégis 2:2-t mutatott a vörös villanyóra, a Dubecz-cel kiegészített havasalföldi-erdélyi védelem gyengusz teljesítménye miatt. A második félidőben aztán úgy emlékszem, vezetett a Zete, de akkor jött Sanyika apoteózisa. A korábban csak szidalmazott, ám tavasszal már oroszlánkörmöket mutogató támadó egy indítást a 16-oson belül átvett, majd „megesernyőztette” a rárontó Urbánt, aki olyan hévvel rombolt Sanyika felé, mintha TV-székházat vizionálna vörösesszőke csatárunk helyébe. A borostás, ködbe borult szemű, leendő LúzerFC edző 1-2 szekundum erejéig azt se tudta, hogy merre hány méter… Míg Floresz barátunk forgolódott a tengelye körül, addig Sándor a lefelé hulló labdát teketóriázás nélkül a Zete-cerberus kapujába vágta. Zseniális jelenet volt, én pedig mélységesen elszégyelltem magam hogy nem bíztam a csapatban és otthon maradva cserben hagytam a srácokat… Név szerint őket: Tóth J.-Téger, Batrinu, Dubecz, Dulca- Hercegfalvi (Mészáros), Babos, Piroska (Borgulya), Laczkó (Takács Z.) – Torghelle, Sasu.
Jöhetett a Fradi, az Üllőin, és persze a nagy remények, ha már a bajnokot is 
A következő hetekben sajnos a Zete elleni dicső nyitány elhalványult, két hazai meccsünkön csak 1 pont a jussunk, a Sió nyer Kispesten és a Vidi elleni 0:0 sem segít rajtunk sokat. Ha nem megy a kezdőcsapatnak, nincs minőségi csere, a fiatal Mészi, Taki vagy épp a haloványka Kozarek nem dobnak sokat a csapat szekerén. Öcsém énekkaros haverja a gimijükből, aki sokáig Kispesten kapuskodott, beszélt ugyan egy srácról, akit szintén akkoriban hoztunk fel az első csapathoz, és akivel ő még együtt focizott, valami Vadócz, a srác állítólag söprögető még szűrőközéppályás és kiemelkedik a korosztályából. Biztos így van, csak valamiért nem játszatjuk… Megyünk tovább, Viharsarok, az újonc berámol nekünk egy négyest, Pini meg közli, hogy Fitosnak ennyi volt, új edzőt kapunk.
Ioan Patrascu az új befutó, hogy őt meg honnan varázsoltuk elő, rejtély, én még a Kiskőrös meg Stadler időkből emlékszem rá, utána főleg a magyar másodosztályban tevékenykedett a román mester. Na, ő rögvest csereként bemutatkoztatta Vadit, az eredmény egyébként 1:1 a Matáv ellen. Vállalható kezdés. A folytatás is az, győzelem Dunaújvárosban, Sanyi, Hfalvi és Piroska találataival. Ne feledjük, ez még nem az atomjaira hulló Dunaferr, mint majd a tavasszal, szóval ez egy szép győzelem volt. Sajna a pozitív(nak tűnő) eredmények jelenléte kérészéletű! Remek meccsen, helyenként jó játékkal, nagyot küzdve és óriási Dorel Balint góllal 3:5 otthon az MTK ellen. Mit ér persze a jó játék, ha lassan de biztosan szakadunk le a sorozatos vereségek miatt a tabellán? Nyilván az Újpest sem kegyelmez a következő fordulóban, Piroska hiába lő akciógólt, sovány bosszú ez az ő nélkülözéséről döntő lilák ellen, 4:2 a vége, oda.
A klubvezetés is érzi, valamit tenni kell. DVSC elleni hazai meccsünket majd’ egy hétig hirdetik kiplakátolva szerte Dél-Pesten, ingyenes oktobriális, virsli, sör berkaperkelt, veteránok. No, gondoltam, ehhez é is hozzáteszem a magam kontribúcióját, és a „hozz magaddal még egy embert” mozgalom zászlaja alatt 2 egyetemi, még „Bozsik-szűz” csoporttársat ráncigáltam ki a Szentélybe, s ha ehhez hozzávesszük, hogy tesóm is hozott két gimis arcot magával, akkor kijelenthetjük, hogy akkoriban még mi is toltuk becsülettel családilag a Hantára ma is jellemző „Bozsik-stadiont mindenkinek” voluntarista rendezvényszervezői programot. És ami elképesztő, mai fejjel visszagondolva, mind a 15-20 arcnak akiket valaha kiinvitáltam, tetszett az élmény, nem egy (ha nem is rendszeres, de) visszajáró vendég lett közülük. Nem Honvédosként… Szóval mentünk vagy 6-an, 8-an, mert kijött a Doki barátom is Wekerléről, hát minden hangra szükség volt. A stadionban tényleg őszi majális-hangulat fogadott minket: folyt a sör („jó” Ászok, brrrr) és a virsli. No igen, virsli, és folyt. Ugyanis ha az ember beleharapott a csodás húsipari termékbe, a mindenféle hentesisztikai mellékanyagok likvid halmazállapotú konglomerátuma csapódott elő a műbélből. Egyik közismert fotós kollegánk máig állítja, hogy miután hazavitt egy ilyen förmedvényt, a macskája is fintorogva hagyta ott a gasztronómiai remeket. Ma is emlékszem a megkapó képre, mikor hazafele a meccsről a klubház előtt haladtunk el, s a füves placc úszott az eldobált virslikölteményekben. Maga a meccs a cateringhez hasonlóan trére sikerült, hiába a régen látott 4000 fős tömeg (hihetetlen arcokkal, én pl. a postásunkat, a jó 50-es Józsi bát ismertem föl a korzón, őt mindig csak a postásbringán láttam addigi 20 évem során, most itt az Esernyős és egy másik ordítóautomata között, kezében a virsli-sör kombóval legalább olyan meglepő képet nyújtott, mint mondjuk Gera Zoltán tenné azt Erwin Koeman zártkörű birthdayparty-ján). Lényeg a lényeg, tré meccs, végig futunk az eredmény után, s az egy szem Piri gól kevés a 3 DVSC találat mellett az üdvösséghez.
A következő heti győri szopola (1:3) érdekessége, hogy 4 év elteltével és egy gyalázatos Fradi-kitérő után ismét a mi mezünkben fut ki magyar futballpályára Bárányos Zsolt. Nekem is voltak fenntartásaim az egykori kedvenc személyével kapcsolatban, Fradi-kalandja és fura nyilatkozatai Détári II-vé züllesztették akkor a szememben az egykori favoritot. Most viszont nem volt apelláta, kellett a karmester, Piroska sem volt csúcsformában, viszont ő így középről kimehetett eredeti pozíciójába a felejtős Laczkó helyére. (Akkor még nem esett le, hogy Bari korántsem klasszikus karmester, mellé kellene még egy típusos irányító a la Warzycha / Zelenka, és így korlátosan lesz hasznos – ami majd be is bizonyosodik, főleg tavasszal). 
Ha baj van, és be kell ugrani, s történetesen a Siófok ellen, és ezt Szurgent teszi meg, a győzelem tuti – mondhatnánk, ha hinnénk a babonának, és itt hihettünk is. Bravúrgyőzelmet hozott hát az őszi balatoni szellő, a Tóth J.- Balint, Dulca, Batrinu, Pandur-Babos Á., Dubecz, Bárányos, Takács Z.-Borgulya (Hercegfalvi), Torghelle összeállítású Kispestünk Bari és Hercegfalvi góljaival diadalmaskodott. Utólag mondhatjuk: a tékozló fiúk napja volt ez…
Sikerünket egy fehérvári koki követi (0:2), hogy aztán otthon a Békéscsabát csapjuk meg (Bari, Sasu, 2:0). Itt az idény kezdett kísértetiesen emlékeztetni az 1997-98-as őszre, ahol Komora beugrása után váltogatták egymást a nyögvenyelős hazai sikerek a sima vereségekkel. A zárás, csakúgy, mint akkor, ezúttal is csúfra sikerül: kizúgás a kupából hazai pályán, majd 4:2-es vereség Matáviában, végül egy elmaradt meccs pótlása a Bozsikban. Utóbbin a Fradi szoros meccsen győz 2:1-re. Nem tudok nem ordenáré lenni: K*RVA NEHÉZ TAVASZ VÁRT RÁNK!
A téli szünetben aztán folytatódtak az 1997-98 fordulóját idéző párhuzamok. Ami új elem volt, az az, hogy a vezetésben a Pini alkotta többség mellé beérkezett egy komolynak tetsző ellensúly. A deutschi sportkormányzat alatt meghurcolt, akkoriban igen szimpatik Kovács Attila ex-MLSZ elnök jelentkezett be Kispestre, hogy „Csapatot mentenék”. Ennek első lépése Szuri ismételt tartalékosnak való visszahelyezése volt, és egy új edző megtalálása. Suttogtak Gálhidi Györgyről (akiről akkor még a ’98-’99-es rossz emlékek miatt nem voltam túl jó véleménnyel), Détári comebackről, Bicskei Berci báról (lett volna benne ráció, őskispesti és Kovács alatt lett anno szövkap), hogy végül ŐzeTibor legyen a befutó. Őze Tibor, az egykori állandó Mezey-segítő a BVSC-nél. A Nyíregy feljuttatója az első osztályba (egyetlen komoly eredménye ez). A betonmerevségű és egyenességű baseballsapka-ellenző hazai meghonosítója. Akit Faterom egyszerűen csak Bubukin-fejűnek hívott (őszintén szólva e becenév eredetét máig nem vágom de remekül hangzik… majd rákérdezek az Öregnél). Hát, nem tudom. Bízni kell persze, de ezt a döntést sokan nem értettük akkoriban…
Két másik, egykori saját növendék is hazatalált e télen, 
A magvasabb gondolatokat úgy festett, inkább a háttérszemélyzet megerősítésére tartogatta Kovács Attila. Leigazoltuk ugyanis fitness-trénernek Schobert Norbit. Mikor Faternak meséltem e hírt, szó nélkül bevonult a konyhából. Erre már nem tudott mit mondani. Norbi még egy Hősök terei promóciós edzés lehetőségével is dobálózott emlékeim szerint, hát mit mondjak, elég rémisztő elképzelni a Jane Fonda-like edzőszerkóban, frottír fejpánttal felszerelkezett, és kis rózsaszín súlyzókkal az obeliszk alatt nyomuló Dubecz-Mracskó-ErősKarcsi-Hrutka négyest, amint igyekeznek lekövetni Schobert guru minden mozdulatát.
Az őszt követően én közben végleg a kiábrándulás szélére kerültem, legalábbis úgy éreztem. Már a korábbi epizódokban is volt szó periodikus megfáradásokról, de ez most komolyabb hullámvölgy volt. 
Magán a meccsen súlyos kultúrsokk fogadott minket, lévén Kovács Attila „Panem et circenses” programjának alapeleme volt a minden hazai találkozó előtti esztrádműsor, a nyitányon pl. Lagzi Lajos előadásában. 
Ami viszont ezután jött, azt mutatta: itt nagy kakker van a palacsintában. Míg Komorával anno fogcsikorgatva húzogattuk be a hazai meccseket a vendégvereségek mellett, és az öreg egy stabil kezdőt rakott össze, addig Őze variált, húzogatott, mi meg zsinórban bekaptunk 3 nagy verést (azaz az MTK-val együtt négyet). Kilátástalan játék, elképzelésmentes taktika. Ez már Kovácsnak is sok volt, s az alsóházi rájátszás, azaz a pokolba vezető út célegyenesének kezdetekor, a Békéscsabán elszenvedett 3:1 után elköszönt a sapkás tábornoktól. Azzal viszont mindenkit meglepett, hogy kit hozott a helyére: a Borsos Vilmos ex-UTE-kapus által pályaedzői minőségben megtámogatott Duró Józsit Dorogról, aki bár belépőjéhez felvett prémes bőrkabijának vizuális élményével is seggre ültetett mindenkit, hát még elszántságával kispadon. Szerintem, ha vele kezdjük a tavaszt, bennmaradunk…
Nächste Haltestelle ist Fehérvár. Durci ismét hőskölteményt ír, 2:1 ide. Felcsillan egy utolsó reménysugár. 2 napig… akkor érkezik ugyanis a hír: vesztegetésgyanú merült fel. Hamar Pilu ugyan állítja, csak egy Elvis CD-t kért volna vissza Pomper Tibitől, ám összeszednek 4 fehérvári spílert, akik így-vagy úgy meg lettek keresve. Már csak ez hiányzott. Ráadásul a pletykák valahogy Békés megyéből indultak ki a zuhanyhíradó szerint. Ezt persze ma már ki tudja – az mindenesetre nem feledhető, hogy a bennmaradásért hozzánk hasonlóan minden eszközzel küzdő Kerekesné klubvezér és edzője, a sikerorientált Supka Attila is kapott bármilyen alkalmon hogy a gyepen túl a lelki hadviselés terén is odategyen a riválisnak – mint ahogy ha kezünket a szívünkre tesszük, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, valószínűleg nem csak muzikális témáról szólt a Hamar-Pomper interurbán beszélgetés. Mindenesetre az, ahogy akkor dr. Szieben vezetésével meglehetősen egyoldalú módon feküdtek rá az MHLL ész MLSZ fegyelmi részlegei a klubra, miközben hasonló esetek gyaníthatóan keresztül-kasul hálózták be a Bohócligát, nem kis visszatetszést keltett. Sokan vertek szöget NB1-es létünk koporsójába a ’98-2002 közti sportpolitikától kezdve a saját klubvezéreinken át a nem ritkán dilettáns szakmai stábokig vagy hajmeresztő igazoláspolitikánkig bezárólag, ám gyanítható, hogy az egyik utolsó földdarabot az egykori csepeli kapus lökte a sírgödörbe, illetve a pszichikai hadviselésben akkor remek teljesítményt nyújtó ‘csabai különítmény. Hogy a lilák utolsó előtti fordulós meglepő soproni győzelméről, illetve a szóbeszéd és szájhagyomán által életben tartott Farkas Balázs Matáv-kapus hajmeresztő betlijeiről itt és most csak egy sokatmondó félrenézéssel emlékezzünk meg.
Szóval bundabotrány, „A szólás szabadsága” műsorban szereplő Szieben-Hamar duó, pontosan olyan reflektorfény, amire nem vágytunk e kiélezett helyzetben… Jön a Matáv hozzánk egy újabb sorsdöntőre, itt már az idegek is felmondják a szolgálatot, Lazics alattomos játéka kiállítást eredményez nálunk, a forrófejű Sanyika, majd a reklamálásba beleposszanó Bari is kiszórva. Csoda hogy nem kapunk ki. 0:0, morális csőd, jön a bajnok Zete-meccs idegenben, ahol győzni kellene, úgy hogy a ’csaba kikap Sopronban. Nem az utóbbival lesz a gond, úgy tűnik…
A képlet hasonló volt az egy évvel korábbihoz: vizsgaidőszak ezerrel, szigorlatok a láthatáron, közben a kilátástalanságig bukó Kispest. A mindent eldöntő meccsre együtt készültem a regionális tudomány szigorlattal: 2 tétel beverése közt jött a meccs – ezúttal a TV-ben. Telesport, vagy Duna TV (??), szakkommentátor Csábi Józsi, aki elmondja, nehéz lesz, de ő nem mondhat mást, bízik a Honvédban. Itt zártam őt végleg a szívembe… Aztán a meccs. Asszem a Zete ment eggyel, vagy mi, már nem is tudom, az tuti, hogy Sasu verte a gólunkat, de 2:1 a szünetben oda, és tán döntetlen a Békéscsaba soproni vendégjátéka? A szünetben már rosszul voltam, percenként mentem ki a konyhába 1-1 pohár vízért, mert bár lélekben én a Matáv meccs után eltemettem a csapatot, én már próbáltam megemészteni egy hete a megemészthetetlent, azért belül csak bíztam a csodában, 1916 óta valahogy mindig megmenekültünk, csak az én focieszmélésem óta ’barcikán is ’90-ben, Komorával is ’98-ban, Gálhidivel is ’99-ben, Dömével is 2002-ben, nem lehet hogy most valami rossz történjen… Aztán jött a második félidő és a harmadik Zete gól, Hrutka, Hungler mint két szellemkép, úgy mozognak a 16-oson belül, az eltiltott Bárányos helyett a Zalán mintha pályán sem lenne, a Torghelle-pótlék Hercegfalvi daraboskodik, áhh, menjünk a brébe, mit is akarunk, az utolsó 20 perc tömény szánalom, és akkor a riporter elköszön, stúdióba visszakapcsolás, Csábi valamit motyog, a műsorvezető is, aztán reklám. Én csak bámulok a sötét képernyőre mint egy katatón, és aztán néma csönd… Kiestünk. A történelmünk során először.
Az ezt követő hét valahogy elment. Valahogy elvánszorgott, készültem a vizsgákra meg minden, és mégsem volt semmi ugyanolyan, mint addig. Úgy éreztem, mintha egy mankót kirúgtak volna a hónaljam alól és fetrengenék az utcán mozgásképtelenül, de senki nem segít… barátokkal, haverokkal próbáltam megbeszélni ezt az egészet, de senki nem értette. Csak tesóm, más senki. Ki is érthette volna persze. A focit csak hírből (és tőlem) ismerő barátok? A tágabb család? Nem. Ezt a terhet nekem kellett cipelni, én döntöttem 1988 táján a Kispest mellett… – mondogattam is magamnak, ha az MK-siker vagy a bajnoki címek idején jó volt a Honvéd, most se hőzöngjek. Kiestünk, ez van. De ezt akkor majdhogynem lehetetlen volt megemészteni.
A hazai zárásra se mentem ki. Ez már sok lett volna. Látni egy elszúrt idény végét, az agónia utolsó vonaglásait, élőben végignézni, ahogy kimúlik egy történelmi klub, ezt nem vette be a gyomrom. Otthon gyászoltam csöndben. A sztorihoz hozzátartozik, hogy ekkoriban hihetetlen vészfellegek gyűltek a stadion fölé. Kovács Attila bedobta a törülközőt, a kiesést követően jelezte, ennyi volt, őneki ez meghaladja az erejét, viszlát. Maradt Pini tulajnak, aki nem tűnt túl lelkesnek egy NB2-es csapat fenntartását illetően. A záró meccsre Hrutka, Zombori és Bárányos, azaz a főkolompos húzóemberek ki se merészkedtek, a helyükön lelkes ifistákat (Paróczai, Csobánki, Kaszás) foglalkoztatott Duró, sőt, a végén még Forrai Rambó is kapott pár percet. A lényeg annyi: ekkor úgy festett: 95%, hogy a szurkolói által pár hónapja eltemetett (és igazi fakoporsóval felravatalozott) Vasas után mi is VIP-jeggyel megyünk a levesbe. Hogy egy utolsó Honvédmeccset megnézzek a világtörténelemben és utána kb. a szemem láttára lakatolják le a stadion kapuját és szántsák fel a pályát, na ezt nem tudtam megtenni, hogy kimenjek megnézni mindezt… otthon szenvedtem inkább egy beadandó dolgozattal, a neten követve a meccs állását, 4:1-nél pedig ki is kapcsoltam a gépet. „Hát ennyi, volt, Kispest”, sóhajtottam, és ekkor lépett be Öcsém a szobába és közölte, hogy a 3 nappal korábbi szülinapomra sajna nem készült el az ajándéka, csak most tudja odaadni, és átnyújtott egy sárga szatyrot, amiben benne volt a múltkori mezes posztunkban emlegetett Wilkinson-os JAKO piros hazai mez, a hátán a vezetéknevemmel és az 5-ös állandó fociszámommal. Én meg ott álltam, mint egy tök, jobb oldalamon a kikapcsolt számítógép, amely az előbb még ontotta a tök fölösleges 4:1-es sikerünk, azaz utolsó NB1-es meccsünk adatait, bal kezemben a mez, amit a hímzett címernél markolok, velem szemben a fancsali arcot vágó Öccs, és nekem leginkább sírni lett volna kedvem pedig 22 éves férfi lettem volna már akkor is vagy mi a szösz.
Az idény alapcsapata, kb.:
Ősz: Tóth J. – Babos, Dulca, Téger, Batrinu – Balint, Piroska, Bárányos, Dubecz (Hercegfalvi) – Sasu (Borgulya), Torghelle.
Tavasz: Tóth J. (Molnár L.) – Babos, Hrutka, Pandur, Filó A. (Takács Z.) – Hamar, Bárányos, Erős K., Hercegfalvi (Erős G., Balogh P.) – Torghelle, Sasu.
A védelemben esélyt kapott még a fiatal Mészáros Attila és Kaszás Endre, illetve az ifjú Paróczai, továbbá a Vecsésről visszatérő Hungler. Középpályán epizodistaként jelentkezett Vadócz, Simon János és Forrai Attila, Takács Zoli pedig hol e csapatrészben, hol a védelemben tűnt föl. Laczkó Endre ősszel tolta itt balszélsőben, Zombori Zalán és Mracskó Mihály pedig a nevükből próbáltak megélni nálunk, de azt kell inkább kárhoztatni, aki idehozta őket. Csatársorban a legendás Fedor Ottó is kapott pár percet, hogy a Dunaferr elleni záráson debütáló Csobánkiról ne is beszéljünk, sőt, előretolva Hamar is meg-megjelent e poszton. Kozarek ebben az évben is csak statisztaszerepeket kapott a mindenkori trénerektől.
A szezont egyetlen szóval jellemezhetjük: káosz. Ha többel akarjuk, akkor: kapkodás, szakmaiatlanság, hibás döntések, rossz igazoláspolitika. Ősszel bután indultunk az idénynek, egy sereg távozót próbálva pótolni egy formán kívüli Piroskával és a halovány Laczkó Árpáddal. A mély vízbe dobott ifistáknak ez sok volt elsőre. Mire belejöttek volna, jött a tavasz, és az ész nélküli légiósmenesztés, a kád vízzel együtt a gyereket is kiöntve… 1 hónap alatt akartunk csapatot építeni, 13 (!) új igazolással, egy rakat fölösleges arccal, és egy koncepciótlan edzővel, aki a felkészülési időszak helyett a bajnokságban próbált kísérletezni. Durci hiába kísérelte meg oltani a tüzet, 4-5 kis literes favödörrel egy égő pajtát nem mentesz meg, max a kárt csökkented. Bár esetünkben tök mindegy volt, hány ponttal esünk ki, egy Kispest nem eshet ki, mégis megtörtént a szégyen.
Hosszú út végére értünk tehát, s tudjuk, a pokolhoz vezető sétány a jó szándék mellett Komorákkal, Konczokkal, Pinikkel, Kovács Attilákkal, Hrutkákkal, Zomborizalánokkal, Gyulán megkergetett Borgulyákkal, Tornyikkal, Bárányosokkal volt kikövezve. Ott voltunk a „végre” a lejtő alján, de nem a megkönnyebbülés jött, hogy nincs tovább, inkább a kérdés: egyáltalán merre tovább? És bizony a szezonzárás után néhány hétig úgy tetszett: az a tovább max a sportmúzeumok vitrinje lesz, ahol majd én is megmutathatom az unokámnak 60 év múlva, hogy „látod, Öcskös, valamikor létezett egy Kispest-Honvéd, az volt nagyfaterod kedvenc csapata…micsoda klub volt az…”.
* * *
…és a slusszpoén az, hogy nem így történt. Csodák csodája, és sok szurkolónk érdeme, de 2003 nyara a vég mellett egy új kezdet dátuma is lett, ami bebizonyította, hogy a Kispest nem szűnhet meg, mert van rá igény, mert sokan vannak, akik nem engedik eltűnni a klubot. De ezekről az örömteli dolgokról és a hollywoodi filmbe illő 2003-04-es idényről már csak a következő epizódok mesélnek majd!