Hore passzától a Benedek Elek utcai jegenyékig – Mit nyertünk a Siófok ellen?

Pénteken volt a meccs, hagytuk kicsit ülepedni. Mondjuk nem nagyon volt mit, mert láttunk már ennél jobb focit, vagy élvezetesebb stadionhangulatot, de talán még a sör is hidegebb volt régen. Most azonban csak a formában lévő Siófok jött, és kivételesen nem a szokott null-nullt, esetleg null-egyet szenvedtük ki magunkból, hanem picsáztunk – igaz, amolyan honvédos módra. És nyertünk – de valójában nem csak egy meccset.

Mert valóban, mit is nyertünk a Siófok ellen?

1. Tartást

Hogy képesek vagyunk. Az első félidőt nagyjából ott folytattuk, ahol Újpesten abbahagytuk. Mentünk előre, akartunk, de semmi sem jött össze. Helyzetünk, momentumunk sem nagyon volt, a Siófok kapufát is lőtt, mi – nézők – pedig bosszankodtunk, de megedződtünk annyira az elmúlt hetekben, hogy ne nagyon akadékoskodjunk a látottak miatt.

Aztán jött a második félidő, a védelmünk összehozott egy parádés gólt (Botis – Vidovic – Lovric, fontos: ezúttal az ellenfél kapuja előtt!), ami talán kissé feledtette, Botis és Lovric is rettenet formán kívül, utóbbi ráadásul hetek-hónapok óta. Szeretem Ivánt, de lassan eljutunk oda, hogy feltesszük magunknak a kérdést: miért? A válasz pedig nem lesz más, mint az elkeserítő: dehát tavaly tavasszal jó volt, sőt házigólkirály. Ennyi? Ennyi. Miközben sokkal, de sokkal több van benne.

Vezetünk, de a Siófok nem adja fel, nekik van játékuk, amit  valamiért játszani is akarnak, de úgy, hogy 90 percen át ragaszkodnak hozzá. Jogos, ennyi van bennük, ezt tudják, bármi másból gond lehetne. (Élő példa: Mezeyt kérdezték a 0-6-nál, hogy félidőben miért nem változtatott? A válasz ugyanaz volt, mint a siói: ezt tudjuk.) Szóval kontrázgat a Siófok, helyzetei vannak, Szabinak bravúrral kell védenie, és akkor, valamit teljesen váratlan történik. Hore passzát Gege vágja be a bal alsóba, úgy, ahogy az tőle elvárható lenne. És ez az a pillanat, amiért a sportot, és azon belül a labdarúgást szeretni tudjuk. Ahogy Gegében valami felszabadul, ahogy rohan a kispad felé, ahogy mindenki a nyakában … és ahogy a szurkolók egy pillanat alatt elfeledik a múltheti bakit, az első félidős betlit, a fordulók óta mutatott kilátástalan játékot. Szép pillanat volt, na.

Közben Szabi véd egy újabb hatalmasat, hogy bevezethessük vele az utolsó gólunkhoz kapcsolódó bekezdést. Vécsei. Tudtuk, hogy van a srác, és tudtuk, Supimester – ha lehet – csak végszükség esetén játszatna minden előzmény nélkül egy fiatalt teljes meccseken, de most, hogy a körülmények rákényszerítették, és Németh Norbi hiányában, valamint Gege gyenge formája miatt, gyorsan kellett egy instant bevethető, előrejátékban használható belső középpályást. Sikerült, és valljuk be, az elmúlt fordulók alapján: parádésan. Bálint a tavalyi bajnokságban került fel egyáltalán az U17-ből az U19-be, és ezzel párhuzamosan az NBII-es csapatba, hogy ősszel már ott legyen viszonylag stabil alapember. Szinte Thomas Müller-i pályaív – kicsiben. Ha valakiről hisszük, hogy megragadhat, az talán ő (és a látottak közül Czár Ricsi), mert a fizikuma, tehetsége megvan hozzá, és ha ráérez az élvonal tempójára, hangulatára, akkor semmi gond nem lehet.

(Persze épp az apropóját hagytam ki az előző bekezdésnek.) Vécsei olyan labdákat szór már hetek óta a társaknak, amiket viszonylag ritkán látni a Bozsikban, de talán még az NBI-ben is, vagy ha nagyon klubsovén akarnák lenni, idebiggyeszthetnék egy Elbától keletre alapmodorosságot is. Amit Délczeg elé tálalt a védők között, az olyan volt, hogy előbb torkomon akadt a serital, majd, mint az a rajzfilmekben is történni szokott, sűrű permetként hagyta el a felpüffedt pofazacskómat. (Én így szoktam ilyen szituációkban elképedni.) Kár, hogy Délczeg elől felszedte Rybansky, vagyis a fene tudja, mert jött Faggyas, és brutálisan felvágta a ficakba a kipattanót. WTF? A bajnokság kezdetekor még a miért? kategória középmezőnyébe sorolt Faggyas második gólját szerzi, biztatóan játszik, és ha a labdáit elsőre képes lenne megjátszani, nem pedig valamit bénázni, majd a visszaszerzettből (becsületére váljék) megindulni, akkor még több lehetne benne.

Tehát tartást hozott nekünk a Siófok elleni győzelem. Csináltuk tovább azt  – még ha némi kényszerű módosításokkal is -, amit elterveztünk a tavaszra, hoztuk az újabb fontos pontokat, győztünk, miközben ebben a meccsben – kis pechvogellal- még az is benne lehetett volna, hogy kapunk egy hármast.

Érdemes megnézni a lefújáskor a pályán lévő csapat összetételét: Kemenes, Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic stimmt, velük számolunk, ennél jelenleg nincs jobb és több a keretben. Előttük viszont Marshal, Hidi (10 perc, Gege helyén), Hore (jobbszélsőként!), Faggyas, Vécsei és Délczeg. Gondoltuk volna? Gondoltuk volna, hogy ezzel a csapattal is stabilan tartjuk a negyedik helyet?

2. Újraértelmezést

Kezdjük a (majdnem) sajnos résszel. Délczeg az egyik kedvencem a csapatban. Vagyis az egyik, akibe beleláttam nyáron mindent, ami kedvenccé tehet valakit egy csapatban, kiváltképp a Honvédban. Szeptemberig tartotta magát az álláspontom, szimpatikus volt a küzdése, ahogy a saját ötösünkön szabadít fel, szimpatikus volt az alázata, ahogy elfogadja, néha bizony a jobbszélen kell majd játszania, és szimpatikus volt a bizonyítani akarása, ahogy testi épségét sem kímélve odatette magát. Csak épp az a nyamvadék gól hiányzott belőle, amitől csatár lesz valaki. Szeptember végére még csak kínos volt, Torghelinho érkeztével – és padra szorultával – időlegesen befagyott a státusz, de tavaszra már kellemetlen lett.

A Pápa előtti meccs előttre tettem le róla végleg. Én. De, hogy mekkorát tévedtem, azt épp az elmúlt három meccsen bizonyította: talán várnom kellene még egy kicsit. Mostanság ha labdát kap előre fordul, ha mást nem, faultot próbál kiharcolni, továbbra sem kíméli magát, és néhanapján még helyzetbe is kerül – saját jogon. Tőlem kap újra néhány meccset, mondjuk az idény végéig. Délben benne van/lenne a potenciál, csak valamiért nagyon nem akaródzik kijönni.

Második delikvensünk Hadzic, akitől nem keveset vártam a tavasz elején. Az állandó sérülései (a műfüves felkészülés utóhatása?) és a töketlensége, – amit együtt mutatott a csapat többi tagjával -, kőkeményen kikezdte a vele kapcsolatos szurkolói elvárásokat (is). Mostani visszatértéig simán képes voltam védeni akár egy-egy korzótól a hátsó mosdóig tartó sétán oda-vissza, esetleg a büfé előtti sorban állva röptében, de a Sió elleni első félidő után talán a maradék hitelüket is elvesztették kósza mondataim. Egyelőre fogadjuk el Supka érvelését, hogy sérülésből tért vissza, játszania kellett volna a második csapatban, és majd utána jó lesz – és hagyjuk egyelőre az Esados, Arsenijevices és hasonló hasonlítgatásokat, sőt, azt külön kérném, Bozsóhoz végképp ne. Vagyis Hadzic, ahogy Délczeg is, megkapja tőlem az idény végéig hátralévő meccseket.

Muflon viszont nem! Mufi, akiről én magam írtam le az őszi kaposvári döntetlen után, hogy Honvéd-mezben ennyire szerencsétlen rossz futballistát még nem láttam, és már azt tippelgettem (mondjuk tartom, hogy jogosan), hogy Supimester csak azért játszatta, mert átnyúltak a feje felett és játszatnia kellett. Szóval ez a Muflon (Marshal Johnson, de mi középső neve – Mfon – után Muflonnak hívjuk) lassan az egyik kedvencemmé növi ki magát! Így, felkiáltójellel a mondat végén, és igazat adva RW-nek, valóban szeretnék egy piros-feketébe öltöztetett muflon-plüssállatot.

Az első félidőben egy Vidofic-féle okos bedobásra (hihetetlen, hogy ezt külön ki kell emelni, de ha egy játékos körülnéz a támadóharmadban a taccs előtt, és az üresbe futó embernek dobja, akkor azt bizony ki kell emelni – szánalom, de itt tart a magyar futball) úgy érkezett, hogy kapcsiból-dropból lőve alig ment el a jobb felső mellett, pedig már vágódott lefelé. Később volt még két gyengébb próbálkozása, néhány indítása, labdaszerzése, vagyis hozta azt, amit ezen a poszton minimum kell, miközben mind Horénál, mind Hidinél és mind Akassounál tud előrébb játszani, nem tapad rá a felezővonalra, ha támadásba lendül a csapat. Jó lesz ez Mufi, lassan sajnálni kezdem, hogy csak kölcsönben vagy nálunk.

És végül Faggyas(ról röviden). Tavasz elején úgy képzeltük, hogy lesz egy Ceolin-Tchami szélsőpáros, nekünk meg csupa jóság. Ceó azóta a keret közelében sincs, Tchami pedig hol a jobb, hol a balszélen tűnik fel, mert univerzális, vagy legalábbis neki és nekünk mindegy. Lement néhány forduló, és megjelent a Faggyas néven futballozó jelenség, a csatárból lett szükségszélső (vagy valami hasonló), és ettől valami jobb, de legalább más lett. Milán többet van labdával, a barátságuk nem csak a “nagynehezen leveszem, majd futok vele a vonalig és meglátjuk mi lesz, dehafelvágnaktizi”-féle megoldásokra korlátozódik. Benne van a csel, a váratlan, és furamód a gól is. Három és fél évre írtunk vele alá, és most jutottunk el arra szintre: kezdünk kíváncsiak lenni, valójában mit tud?

3. Lehetőséget

A Siófok elleni győzelemnek bizony a lehetőség maga is egy hozadéka. A lehetőség a negyedik helyre. Lassan 20 éve a közelében sem voltunk a dobogónak, de még a felsőháznak sem, most pedig itt a lehetőség.

4. … és az ehhez kapcsolódó értetlenségemet

Az elmúlt években talán egyszer sem szidták annyira a csapatot a szurkolók, mint mostanság, talán soha nem maradtak annyian és tüntetőleg távol, mint mostanság, pedig most a negyedik hely a cél – és nem az évek óta megszokott 10-12.

Rendben, a tulaj egyre inkább kezdi elvetni azt a bizonyos sulykot, amit nem illik ilyen pozícióban, és rendben, ezzel párhuzamosan a csapat játéka is közelről súrolja a kiábrándító határát, de ettől még a Honvéd éri el az eredményt. Amikor majd valamikor visszagondolunk erre az idényre, nem fog érdekelni a tulaj, nem fogunk emlékezni a mutatott játékra, Marek Kostolani vagy Harmony Ikande csak egy rossz emlék lesz (ha lesz), viszont a negyedik hely megmarad, az kőkemény statisztika, az eredmény. Körökkel verünk mindenkit, aki számít. Hol a Fradi, az Újpest, a Vasas? A sokszoros költségvetéssel működő Videoton mennyivel van (csak) előttünk?

Kifutott idény? Az! De kit érdekel? Hadd örüljek végre a sikereknek úgy, hogy ahhoz helyezés is társul, és hadd ne kelljen szégyellnem magam a negyedik helyen, és hadd ne legyek attól nagyobb honvédos, hogy a stadion közelébe sem megyek, csak mert valami nem tetszik, amikor épp pont valami tetszik.

Tudjuk, sok dolog kell ahhoz, hogy valaki kitartson. Fontos a tulaj, fontos a hangulat, fontos a létesítmény, fontos a csapat játéka, fontos a csapat játékosaihoz való kötődés, fontos az eredmény, fontos a táblázaton elfoglalt helyezés, fontosak a barátok, fontos még annyi minden. Tudom, ebből talán csak a helyezés van meg jelenleg, de aljas módon nem említettem a mérlegen lévő súlyok legnagyobbikát: a honvédosságot, a kispestességet. Az már rég rossz, ha a szurkolói lét alapkelléke kopik meg!

Én ezért fogok kitartani a csapat (klub!) mellett. Ha a tribün oldaláról elnézek a vasgyár mellett kissé jobbra, akkor a távolban, három utcára a stadiontól meglátom azokat a jegenyéket, amik annak a háznak a kertvégében nőnek, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem, ahonnan napi program volt kijárni a Bozsikba, nézni a fakót a hátsó füvesen, vagy csak Gyimesiék edzéseit. És igen, ha egy-egy meccs el is tud bizonytalanítani, sörtől mámoros tekintettel még mindig oda tudok nézni a vasgyár mellé (kissé jobbra), és megnyugszom. Amíg azok a kurva jegenyék ott lesznek, addig én is!