Ami viszont nem változott, az a Tréner csibészes mosolya, korrekt hozzáállása, gondolatai, no és az a hihetetlenül szimpatikus és emberi hozzáállás amiért országszerte bármely stadionban igen szívesen fogadják a derék palóc mestert. Amíg nem ismertem, jóval több manírt, mintsem természetességet sejtettem ebben, hiszen annyi fura muksó sertepertél a focink környékén – de a Tanár Úr tényleg olyan amilyennek tűnik. Ne ragozzuk tovább, ő egy jó ember. Akármilyen giccsesen hangzik is ez. Amikor meglátott minket Babar kollegával, és egyből jött kezet fogni a sajttáj elején, a végén pedig első szóra ott maradt egy kis beszélgetésre, majd mosolyogva közölte: “Gyerekek, ti semmit nem változtatok!“, hát mást nem tudok hozzáfűzni, csak azt: ő egy true arc. Az ember ilyenkor sajnálja igazán hogy úgy alakult a kispesti pályafutásának második köre, ahogy – viszont az MK sikerrel így is beírta magát a történelemkönyvünkbe, bármennyire mondogatja is, hogy ő csak kis pont volt itt csupán. Lehet hogy kis pont, de fontos pont. Kupagyőztes pont.
Úgyhogy lehet, hogy interjúnk sok újat nem mond a tavalyihoz képest, és biztos, hogy nem ez a beszélgetés viszi el a Vitár Róbert-nagykereszttel ékesített sportPulitzer-díjat, de mégis itt kell hogy legyen a blogunkon, mert… igenis szükség van ilyen arcokra a döglődő magyar fociban mint amilyen a Tréner. Hogy a tegnapi meccs nihilje után legalább egy picit kevésbé kesernyés szájízzel indulhassunk haza.
És ha bármikor eszembe jut a Kispest név, az én Honvédom, akkor a Bozsik-stadion, a centerpálya mögötti jegenyék, a kopottas, 3 kocsis UV villamosok (még a hannoveriek előttről) ötlenek az eszembe és még inkább Csábi-Cseh-Csepregi-Csehi, Mezey doki és Kuusela, Pisont, Warzycha és Kovács Kálmi – és 2009-ből Sisa Tibi, nem pedig Hercegfalvi Zoltán vagy Rabóczki Balázs. Azt hiszem értitek. Ennyi.
