Szánalmas naphoz szánalmas meccs jár

Hosszú, zsúfolt és fura hétvégén vagyok túl, melyet megkoronázott csapatunk tegnap esti “hogyan veszítsük el a negyedik helyet” roadshow-jának ezúttal diósgyőri állomása. Amikor tegnap reggel felkeltem, úgy festett a helyzet: szarul vagyok, a hangom féli elment, van egy csomó munkahelyi meló, amit meg kéne csinálnom, de meccs is jó lenne persze, menni kéne, meg hát hívott egy régi jóbarát is, aki most épp miskolci lakosként Diósgyőrött tolja a létet kis családjával, de máig szívesen emlékszik az évi 1 Bozsik-beli látogatásaira még az egyetemi éveinkből. Ő nem Honvédos ugyan, de élvezi a meccshangulatot, és a Kispesttel miattam valahogy szimpatizál, hát most helyi lakosként már a Dióssal is, szóval hívott, hogy menjek le Miskolcra, aludjak is ott, meccseljünk együtt, s a találkozó után afféle derék sörsznobokként meglátogatjuk hazai kézműves sörfőzés egyik fellegvár-szerűségét, a Gyertyánost egy jó tökmagos seritalért, aztán házipálesz, vacsora, majd reggel haza. De akkor mikor melózok? Ekkor jött a remek ötlet: szakítva az autós hagyománnyal, legyen ez egy retro út, megyek vonattal, 2 óra az út le és reggel haza, laptopon melózás oda és vissza, és reggel úgy eshetek be a kollégák elé, hogy minden kész, aminek kész kell lenni. Közben a csapat behúzza a 3 vagy az 1 pontot, és valamelyest feledjük az elmúlt hetek gázos dolgait. (Valamelyest…). Jó forgatókönyv, nem?

Természetesen k….ra nem így történt.

Tudtomon kívül az egész tervem már szombat délután dugába dőlt, mikor Bag környékén egy tehervonat fogta magát, és kisiklott, de nem ám egyszerűen, hanem leamortizálva a fél sínpályát. Lezárások persze, terelések persze, ám vonatszakos barátom vasárnap délelőtt telefonon értesített, így rászámolva a 2 órás vonatútra +60 percet, még mindig jó lehetek egy fél 3-mas rajttal a Keletiből. Jegyvásárlásnál a péntárosnő is biztosított: 1, max másfél óra a késés: azaz  fél 5 helyett fél 6-6 fele lenn vagyok. Tamás ki elém az állomásra, autóval a stadionig, ott alázzuk a DVTK-t (vagy jó, oké, szerzünk megalázkodva 1 pontot, most már azt se bánom), majd töksör és fieszta. Király.

Ez király, igen, így leírva, ám a MÁV-féle forgalomszervezés már kevésbé. A Szolnok határában fekvő Újszászig terelődött el ugyanis utunk, majd onnan vissza Hatvanig, egy masszívan 1 vágányos pályán, ahol kb. minden menetrend szerinti és azon kívüli hajtányt el kellett engedni, mint szembeforgalmat. No e szakaszon akkora ferspétungot szedtünk össze, hogy este 7-re döcögtünk be a Tiszai pu-ra, én a magam részéről síkidegen, elfüstölt gyomorral meg idegrendszerrel, de legalább a meló kész lett. Volt rá időm…

Tamással megtalálkozás, kocsiba be, zúzás a stadionig, pont lefújják a félidőt, nagy hörgés odabenn, de nem vidám, oké, ezek szerint még jól állunk. Akkor be kéne menni. na igen… csakhogy Diósgyőrben az első félidő végére a pénztárak már zártak, jegy, á, az már nincs árusítva, a szeku nagyon szigorú, nem engedhet be, mer’ kamerázzák őt fentről. Ez MI?! Régen a félidőben bárhova bemehettél, jobb helyeken ingyen is, hát úgy látszik ez a korszak véget ért, de hogy még jegyet se adjanak ki, pedig itt nincs még szurkerkártyás szenvedés mint a zöldeknél. Óriási. Aztán a sajtóreferensünk szervál egy tiszteletjegyet, én bejutok, a jóbarát nem, mert neki már nem jut – én persze bemehetnék mint klubsajtós, ha a diósi rendezők vagy a mi oldalunkról a regisztrációért felelős arcok nem kavarták volna el a belépési listát. Marad a tiszteletjegy, szegény Tamásnak meg egy közeli akácfa, de engem bíztat hogy csak menjek, legalább legyen beszámoló a meccs egyik koszlott félidejéről, pedig ezek után kb kedvem nincs az egészhez. (Azért persze van.)

Beérek, meghúzom magam a főlelátó sarkában, 2 sorral a szotyolázó Faggyas fölött, a diósi tömeg közepén. Az eredményjelző 1:1-et mutat, na nem rossz, eddig 1 Honvédmeccsről késtem csak le életemben, 2007 őszén a DVSC ellen, ott 0:1-ről fordítottunk 3:1-re, lehet, megint szerencsét hoz ez az elcseszett beengedési mizéria? Hát nem.

Félidő indul, Tisza kilép, lő, megpattan, gól. Ezt követően diósi fölény, majd fölállunk, és jön az, amit ti a TV-ben, vagy a vendégszektorban, vagy épp Hanta linkelt videóján láthattatok: a tegnapi második szívrohamos időszakom. Vécsei, Németh Norbi, Gege, Hidi, lőtt itt mindenki, volt egy rakat helyzet, a másik oldalon igazából egy nagyon nagy, amikor a (számomra meglepően) Miskolcon igazán népszerűnek bizonyuló Seydi lőtt közelről és Kemenes bravúrozott egy hatalmasat. De nem, nincs egyenlítés, nincs katarzis a végén, ez nem az ősz, amikor Sanyi a végén bebassza a 93. percben, nem az ősz, amikor Abass csizmaszárral is beveri, ez a kérlelhetetlen, keserű, balfaszkodós tavaszunk, amikor a hosszú idő után végre lehetőséget kapó Németh Norbi elé kerül a bőr, de ő mellégurít… Hol az a tökmagos sör basszus?

A lefújás előtt már népünnepély bontakozik ki a vasgyári katlanban, “Aki nem ugrál az kispesti, hejj, hejj“, ugrál a kemény mag, ugrál a szembeszektor, és végül ugrál az egész tribün, nyugdíjas és diák, DVTK sálas családanya és DVTK-söröket felszolgáló kishosztesz, csak egy szürke dzsekis és most már szürke arcú szerencsétlen ül a lelátó sarkában egyedül, aki már arra sem figyel, hogy ezért valaki mindjárt fejbesomja, hogy hé, te nem ugrálsz, hát kispesti vagy? És ha megkérdezi, hát, igen, kispesti vagyok, de azt hiszem senkinek sem jut eszébe egy mondatot sem pazarolni rám, mert látják hogy elég büntetés ez az idei focitavasz nekem és minden Kispesternek.

Meccs lefújva, a rutinos öreg csókák szókavalkádjában (“Sanyikám, szedd magad, a villamosra nem férünk fel” “Jóska bá hol van?” “A WC-n, tudod már nem megy neki gyorsan” “Miskolc az Isten” “Csak beindult ez a Tisza gyerek” “ÁléálénemérdekelmáscsakaDiósgyőr” stb) húzok kifele a stadionból, mivel nem lettünk regisztrálva így sajtótáj sincs, de most nem is bánom, Tamás kinn vár, meséli, 2 lelátószelet közt pont belátta a pályát, csak a gólt nem, de azt most már  megérti, miért sírok annyit a Honvéd helyzetkihasználásáról. Sanyarú végszó, irány a Gyertyános.

Ahol a kocsmárosnő épp zár. Tökmagos sör? Á, gyerekek, már bezártam, bekapcsoltam a riasztórendszert, ti ide nem könyörögtök vissza. Hm. Mi jön még?

Hát ami még jött, az viszont már nem volt annyira rossz. A kolozsvári konfról hazaérkező Tamás ugyanis párjával, a szintén remek arc Julival és a csöppnyi Luca lánnyal vendégül látnak egy kiadós vacsorára, amit hasonlóan kiadós transzszilván sörszortiment-fogyasztás követ, barna és fehér Ursus-ok, Timisoaranák és marosvásárhelyi cuccok sorjáznak az asztalon az ágyas szilva mellett (amitől meg veszettül másnapos vagyok). És valahogy ez a hűvös este a diósgyőri vár tövében, ezzel a békés kis családi idillel, ezekkel a barátaimmal akikkel mindig jó eltölteni bármennyi időt, szóval ez valahogy mégis értelmet adott az egész napi szenvedéssorozatnak.

Ami viszont kevésbé boldogítja olvasóinkat, hiszen ez nem egy RobWarzycha élete blog, hanem a Kispestünk blogja. Ott meg most minden van a fókuszban csak az idill nem. Eddigi életemben rám is igaz volt a Hornbys alaptétel: ha kezd megfáradni az alaphangulat, a KLUB, a CSAPAT mindig ott van és segít. Tegnap ez fordítva történt: a recens kispestnihilizmus újabb, ezúttal diósgyőri megtestesülése után pont a személyes barátság és élmények jelentették a kapaszkodót – ami egyfelől tök jó, de a Honvédosság nézőpontjából inkább annak az indikátora: megintcsak szürke hónapokat élünk át és attól félek azok elé is nézünk.

Lassan pedig követelek Hantától egy lélek-helyrebillentő optimizmusfröccs-posztot, mert a tegnapi nap után az most nem tőlem fog jönni.

Címkép: hvg.hu